Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-04 / 36. szám - Herczeg László: szitanyomata • kép (12. oldal) - Galsai Pongrác: Hibrid betyárok • filmkritika • Szomjas György: Talpuk alatt fütyül a szél (12. oldal) - Szekrényesy Júlia: Rekviem, keresztkérdésekkel • színikritika • Nemeskürty István: A hollószárnyú enyészet, rendező Sík Ferenc, pécsi Nemzeti Színház (12. oldal) - Máriássy Judit: Viki • nekrológ (12. oldal) - Zimányi Alajos: metszete • kép (12. oldal)
Szerettem Vikit, és most mégsem siratom. Esztendeje írt leveléből úgy áradt a keserűség, mint gőz a kuktafazékból: sípolva. Panaszkodott, hogy „Senkinek semmi haszna” belőle, s hogy annyira fáj a lába, „már a kommunista fegyelem is” cserbenhagyta. Tovább élt, mint ameddig jól esett élnie. Derkovits Gyula halála után eszébe sem jutott mellé temetkezni Egészséges asszony volt, férjhez ment, aztán elvált, a hűséget okosan értelmezte: úgy vélte, az ő dolga az, hogy Derkovitsot fel-■ fedeztesse a világgal. Hogyan? A háború előtt úgy, hogy megkereste a baloldali művészeket pártoló galéria-tulajdonosokat és a gyűjtőket, s mellesleg őrizte a képeketa felszabadulásnak. Mire az eljött, kommunistaként megilletődötten vette tudomásul, hogy Derkovitsnak már nincs szüksége rá. Megilletődöttsége zavarra fokozódott, amikor az első három Kossuth-díjas közt középen Derkovits neve szerepelt. A kitüntetéssel járó pénzből egy fillért sem tartott meg. Az összeget a Derkovits-kollégiumnak adta. Ő maga jól megvolt a rákoscsabai, egyszobás házban, pártaktívaként, havi ötszáz forint kegydíjat élvezve Vikit nem bántották ezután sem. Csak a Derkovits-képek tűntek el 1949-ben az állami falakról. Derkovits „formalista" lett. Akkor megrémült Viki. ő ugyanis nem volt esztéta. Marxista kultúrpolitikus még kevésbé. Úgy fogadta a dolgot, mint az életet Gyulájával (akit sosem szólított Gyuszinak), érezte, hogy nagy művész, de azt is, hogy nehéz vele élni, mert beteg, keserű, néha az érthetetlenségig szűkszavú. Ezt a Gyulát most megrótta a szigorú párt. Magyarázat nélkül. Ez nagyon fájt Vikinek. És éppen ebben a nehéz időben kapta a megbízást a Népművelési Minisztériumtól, írjon Derkovitsról könyvet. Beutalták a sárospataki alkotóházba. Ott találkoztunk 1951-ben. Reggeltől estig a szobájában ült (könnyezett, micsoda szép szoba!) és kockás füzetekbe írta az emlékeit. Esténként bemehettem hozzá, olyankor felolvasta a napi teljesítményt. Én szebb és hitelesebb életrajzot máig sem ismerek. Mindent kimondott benne. Szerelmi bánatát. (Nem Derkovith volt az a szerelem.) Kettejük együttélésének józanságát, a tébécével kapcsolatos higiéniai tilalmakat a házasságban. Hogy sosem csókolózhattak! Fél év múlva egy kézirattal megkeresett Pesten. Ajánlattal jött: segítsek neki rendbetenni az írást. Már nem a kockás füzet volt az. A fehér lapokról eltűnt a régi szerelem. Derkovits pedig egy hűséges, rákoscsabai párttagra emlékeztetett, nem arra a forradalmárra, aki gyerekkorában észrevette, hogy „a kakasnak zsandár tolla van.” Mondtam: Viki, ez már túlságosan is rendben van, ez a kézirat. ..De a helyesírás!” Azt kijavítom. De csak azt! Erre megharagudott. Nagyon. (De azért, amikor szültem, kaptam tőle egy borítékot, benne egy Derkovits-rajz és egy akvarell-vázlat, a hátán Viki írása: A kakasnak zsandár tolla van... de ez csak egy gyöngytyúk ...) Hogy Németh Lajos, aki a kitartó barát, Mihályfi Ernő kérésére sajtó alá rendezte a Mi ketten című kötetet, mit kapott kézhez, nem tudom. Valószínűleg egy harmadik verziót, mert Viki még azt a fehér papírra írtat is túl intimnek, „primitívnek” találta. A könyv így is érték. Mégis vérzik a szívem azért a kockás füzetért, a költészetért, amit éppen az tett páratlanná, hogy Lysoformról, festékárakról, veszekedésekről szólt és mégis megfejtette a titkot, miért tartoztak olyan nagyon össze ők ketten: a proletárlány-modell és a proletárfestő. Még a könyv megjelenése és Derkovits látványos rehabilitációja előtt felemelték Viki kegydíját. Az utolsó években egy veterán-otthonban lakott, „haszontalanul”. Azzal nyugtatta magát a betegségben: végre egyszerre lehet hűséges Derkovitshoz és a párthoz. VIKI MŰVÉSZET Zimányi Alajos metszete ) GALLAI PONGRÁC: Film Hibrid betyárok Pörge kalapos, szűrös-gatyás legény lovagol szembe a nézőkkel. Egy tőről metszett, szél által kicserzett, tömlőében megpenészedett betyár. Farkas Csapó Gyurkának hívják. Vajon hová igyekszik? Ő nyilván azt hiszi, hogy csak a saját múlt századi betyársorsába. Kötözködésbe, virtuskodásba, szerelembe. A Morgó csárdába. Bosszút állni az árulóján, aki a börtönbe juttatta. Ki a szabadba. Vigyázni a pusztai rendre. Megint az ivóba. Beavatkozni az ólmosbotok és fokosok harcába. A pandúrok közé. Csellel megszerezni Mérges Balázs szép, fekete pejcsikaját. Ki a Parti-tanyára. Megszorongatni egy hejre menyecske derekát, fist végül a bitófa alá. Ahol más bűnéért kell meglakolnia. Betöltve a nép képzeletében vissza-visszatérő betyárok legendás sorsát. De Farkas Csapó Gyurkának, a film hősének ennél sokkal cifrább feladatot is meg kell oldania. A folytonos színeváltozást. Az ő személyisége, sorsa és környezete mindazokon a revelációkon átesik, amelyek az utókor történelmi szemléletét jellemezték. Több felfogásban is hitelt kell szereznie. Számos műfaji- és stílusvariációban is életképesnek mutatkozva. A Talpuk alatt fütyül a szél című film főhőse egyszer egy korabeli, hiteles műnyomat lapján tűnik fel. Aztán valami konyhai falvédő hímzett illúziójában feszeng. Később mintha Móricz Rózsa Sándorának díszkötéséből lovagolna elő. Majd egy amerikai kalandfilmre emlékeztető „magyar vadkeleti” történet hőseként, vágtáz, verekszik, szeretkezik. Gyakran úgy érezzük, mintha a „Jelenetek az alföldi csárdaéletből” vérnősző, borissza parasztjai között duhajkodna. Máskor egy idegenforgalmi attrakció jut eszünkbe. Amikoris kosztümsubába öltözött műbetyárok rabolják el a valutában fizető éhesebb turistanőket. Farkas Csapó Gyurkának és társainak hideget-meleget el kell viselniük: a heroizálás és a deheroizálás összes megpróbáltatásait. Egyszer a saját hajuknál fogva kell romantikus hőssé fölemelniük önmagukat. Majd, szinte sípszóra, leejtik magukat a földre. Vállalva, hogy a köznevetség tárgyaként hasra essenek. Ha Farkas Csapó Gyurka tudná, hogy milyen feladat "hárul rá, talán már a film elején oldalt rántaná a gyeplőt, s visszafordulna. Egy régi közmondás szerint: egy fenékkel bajos két lovat megülni. Hármat, négyet, ötöt pedig még inkább. Ezt még a hajdani, címeres betyárok sem tudták megcselekedni. Történelmi filmeknél sohasem mellőzhető a kérdés: milyen eszmei-művészi érdekek fűzik a rendezőt a múlthoz? Mi készteti arra, hogy a számára idegen miliőben mozogjon? Hogy skanzent építtessen egy természetes közegben? És görbe nyakú pisztolyt, furkósbotot, fokost adjon a hősei kezébe? (Jancsónál a példaerejű látomás az érdek, másoknál a romantikára fogékony közönség szórakoztatása). Szomjas György esetében (a forgatókönyvet Szűcs Sándor néprajzi gyűjtései alapján Zimre Péterrel közösen írta) csak egy legendakor összeszűkítésére gondolhatunk. A valóság feltárásával? Az irónia megszégyenítő hatásával inkább. „A betyárvilág nem volt más, mint a pásztortársadalom védekezése a kapitalizálódó mezőgazdasággal szemben” — így szól a film leckeszövege. De ezt a tényt az ábrándjaiba feledkezett utókor nem akarta elfogadni. S a mítoszok túlzásait csak ellenkező előjelű túlzással szerelhetjük le. Így jön létre az egyensúly. Szomjas György korábbi rövidfilmjei (Diákszerelem, Nászutak, Füredi Annabál) is „ünneprontók” voltak. Falusi nenék és kifrizérozott szépségkirálynőjelöltek a „legendás” Annabálon! Egy nyelvet öltő kaldéra nézőszögéből. Nos,Szomjas György első játékfilmjében is a groteszkbe hajló jelenetek sikerültek leginkább. Amikor a rendező a humorérzékére hagyatkozott. S egy-egy hűvösen ironikus képével borogatást rakott a „betyár-romantika” gyulladásos felületeire. De Szomjas az egymásnak ellentmondó lehetőségeket is ki akarta élvezni. Így lett nosztalgikus néprajzi illusztráció, romantikus gúnyrajz, izgalmak nélküli kalandfilm ebből a történetből. Ragályi Elemér, az operatőr is zavarban lehetett, hogy „mire vegye” a képi megoldások stílusát. A mutatósabb szerepeket két jugoszláv színész: Dzoko Rosic és Vladan Norec, valamint Bujtor István és Bordán Irén játszotta. Nagy jellemdomborításra nem volt módjuk, mi tagadás. Nemeskürty István A hollószárnyú enyészet című színművének bemutatásával kezdte idei évadját a pécsi Nemzeti Színház. Méghozzá szokatlanul korán, augusztus 28-án, a mohácsi csata napjának előestéjén. Évfordulós előadást látunk tehát, amely a megemlékezés természetéhez is igazodva — vereséget ünnepeljünk? — meglepően széles hangulati skálát fut be. A tragédia mélységéből a bizakodó és diadalmas tanulságig jut el. Kétségbeesett siratóval kezdődik, majd szenvedélyes oknyomozás után ünnepélyes vígaszszal végződik: a csatára emlékezve örvendezzünk annak, hogy a magyar nép nem veszett el. Ez a feloldás nemcsak átlátszó didaktikus célja miatt zavaró, hanem elsősorban azért, mert ezzel szinte puccsszerűen be is fejeződik a színházi este. Alig egyórás színművet láttunk, melyet még a leggyorsabb felfogású, legtürelmetlenebb, legmodernebb néző is túl rövidnek tarthat. A dokumentumdráma nem jól tűri az ilyen szűkszavúságot. Már csak azért sem, mert a néző nem történész, tehát nem ismeri az alakokat és az eseményeket oly mélységig és oly aprólékosan, hogy néhány mondatos megszólalások nyomán azonnal átfogó és árnyalt képet alkothasson magának a múltról. És ez azért is baj, mert A hollószárnyú enyészet költői eredetű címe ellenére elsősorban mégiscsak olyan darab, mely értelmünkre akar hatni, színpadi értekezés, nem tragédia, hanem a tragédia magyarázata. Nemeskürty, miként egyik szereplője, a régészlány, megrendülve áll a tömegsír előtt, de a pusztulás szomorú látványa ingerült miértek egész sorát ébreszti benne a fájdalom érzése mellett. A régészlány tehát kellemetlen keresztkérdéseket tesz fel a csata főszereplőinek — ez a módszer, van hivatva szolgálni egyébként’ az események jobb megértését is —, akik válaszaikkal drámacsírákat szórnak a néző elé. Szárba szökkenni azonban egyiküknek sincs sem ideje, sem módja. A szerzőt elsősorban a történelmi bizonyítékok gyűjtése köti le: kik felelősek a rosszul megszervezett, elhamarkodott csatáért, a király haláláért. És a bizonyítékok rendre gyűlnek a tehetetlen és torzsalkodó urak ellen, akik oktalanul kierőszakoltak egy csatát, mert azt hitték, abból csak nekik származhat előnyük. Mivel mi pontosan négyszázötven évvel vagyunk okosabbak náluk, nagyon világosan látjuk, hogy önzésük és számításuk minden szempontból helytelen volt. Saját érdeküket sem tudták jól képviselni. Akaratlanul váltak mártírokká, egy hanyatló kor tragikusan botcsinálta hőseivé. Körülbelül ez lehetne az egyik mohácsi dráma, amely azonban nem tud kellőképpen fejlődni, így csak néhány felvillanásig érzékeljük erejét és sodrását. Amikor a szerző sejtet valamit a kor hátborzongatóan groteszk társadalmi és történelmi bizonytalanságából. Abból a súlyos válságból, amelyet tizenhatodik századi emberek nem mindig úgy éltek át és úgy értelmeztek, ahogyan azt az utókor néha elvárná tőlük. A művészi hitel tehát ott a legerősebb, ahol éppen ez az értetlenség okozza a feszültséget, ahol a szereplők a mi középkorba visszavetített logikánkkal homlokegyenest ellenkezően cselekszenek. A színmű így nem akkor a legérdekesebb, amikor rokonszenvesen, már-már modern értelemben okos hősöket ábrázol, mint például Tömöri Pált vagy IX. Lajost. Furcsa módon az ő rezignált érvelésüknél s főként a király szép önsajnálatánál több drámai energia árad például abból a haditanácsbeli ostoba nemesből, aki azt ordítozza, hogy azonnal meg kell ütközni, mert ő haza akar érni szüretre, ha addig él is. S ugyanezért az egyik legizgalmasabb alak, a testőr Török Bálint, aki semmi módon sem képes megérteni, milyen alapon és jogon kérik tőle számon a király cserbenhagyását, amikor neki más dolga is volt a csatában, mint Lajos őrzése. A pécsi Nemzeti Színház előadása szép: az ünnepi alkalom nem hozott magával keresettséget, a kegyelet nem tette unalmassá és merevvé a színpadot. Ék Erzsébet korabeli és modern ruhái kellemesen harmonizálnak. Eck Imre koreográfusi munkája a költői emelkedettség egyik forrása. Sík Ferenc rendezéséből különösen két mozzanat magával ragadó: a darabot indító sirató, majd pedig az „élő” törhegsír megkomponálása. A színpadképet (ugyancsak Sík Ferenc készített) feketeia ffggö nyök uralják, itt-ott egy-egy csontváz hever: az átlényegülés itt sajnos nem sikerült, nem tudjuk feledni, hogy voltaképp műcsontokat, tanügyi szemléltető eszközöket látunk. A színészeknek kevés lehetőségük adódott valóságos jellemek megragadására. (Mintha egy történelmi gyorsfényképről néznének ránk a haditanács és a csata résztvevői: Pákozdy János, Kézdy György, Galambos György, Ábrahám István, Melis Gábor, Takács Gyula, Dávid Kiss Ferenc, Faludy László, Fülöp Mihály, Kutas Béla és a pápai küldött: Harkányi János.) Emlékezetes pillanatokat köszönhetünk Szivler József Török Bálint-alakításának. Győr Emil rejtélyes és szomorú Tömöri Pál, Pogány György pedig szép és elégikus király. A darab két női szerepét Sir Katalin és Fabó Györgyi játszotta. SZEKRÉNYESY JÚLIA: Rekviem, keresztkérdésekkel Színház Herczeg László szitanyomata