Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-04 / 36. szám - Bolgár György: Az embernek külső tagjai • vers (13. oldal) - Dorosz Károly: Cirkusz • kép (13. oldal) - Váncsa István: Állapotrajzok egy kamaszról • Halász László: A képernyő tekintete | A televíziós jelenség (13. oldal) - Feuer Mária: Decsényi János: Mi az elkötelezett zene? • interjú | Zeneszerzésünk ma (13. oldal)
BOLGÁR GYÖRGY: Az embernek külső tagjai Változat egy Comenius témára A’ fej felyül vagyon, (alázatosságra) alól a’ lábak, (inalásra) A’ nyaknak, (guillotinera, hurokra) elől való része a’ torok, (nehéz falatra) A’ melly elől vagyon, (döngetésre) hátul az hát, (alattomos szóra, orv mozdulatra) A’ melly alatt, vagyon az has; (ritka napsütésre) mellynek közepin, vagyon a’ köldök; (felhős filozófiára) alatta, az ágyék, (származásra) és a’ szemérmes tagok, (szemérmetlenségre) A’ hát megett fügnek a’ vállak; (a gondra) ezeken, a’ karok, (gyilkos ölelésre) a’ kezek, a’ jobb és a’ bal-kéz. (örök gyűrűzésre) A’ vállakat követi a’ derék, (letörésre, beadásra) az alfélén a’ falok. (sose a jó lóra) A’ lábat csinállyák a’ czomb, (hét ravasz fogásra) ismét a’ szár, középben a’ térd, (leborulásra) a’ bokák, (kékre, zöldre) a’ sarkakat (magunk hátrakötésére) és a’ talp. (ha segít még rajtunk, az alá valóra) Dorosz Károly: Cirkusz 1976. SZEPTEMBER 4. MŰVÉSZET Zeneszerzésünk ma Decsényi János: Mi az elkötelezett zene? Decsényi János előtt tizenketten fejtették ki véleményüket a magyar zeneszerzés legidőszerűbbnek ítélt problémáiról, többek között a hagyomány mibenlétéről és jelentőségéről, a magyar zene kapcsolatairól, az ihlet, a hatásosság, a rend, a technika és a mondanivaló szerepéről, a divat és a korszerűség összeegyeztethetőségéről, a szocialista zeneszerzés helyzetéről, az önállósodás lehetőségéről. Mivel Petrovics Emil, Mihály András, Durkó Zsolt, Bozay Attila, Soproni József, Szokolay Sándor, Láng István, Kocsár Miklós, Székely Endre, Kalmár László, Kadosa Pál és Vántus István oly sokféle kérdést érintett, oly sok részletben egyetértett és vitatkozott, először azt kérdezem meg: melyik gondolatkörhöz lenne hozzátenni valója? — Hadd mondjam el előbb általánosságban, hogy bizonyára nem véletlenek az egyezések. A magyar zeneszerző-társadalom végső fokon és a lényeges kérdésekben — minden nézeteltérés ellenére — összetart, bizonyára ez is egyik oka annak, hogy mások egységesnek ítélnek bennünket olyan kérdésekben is, amelyekben nem is vagyunk olyan egységesek. Zenénk nemzeti karakteréről jóformán mindent elmondtak már előttem, ami hiányzik a jellemzésből, azt valószínűleg mi magunk nem is pótolhatjuk: térbeli és időbeli távolság is kell ahhoz, hogy leszűrődve állapíthassa majd meg a kívülálló a leglényegesebb jegyeket. Én csak annyit teszek hozzá a már kialakított képhez, hogy szeretem azt az erkölcsi komolyságot, amely jellemzi a magyar zeneszerzők alkotásait, vállalva társadalmunk valóságát, méltóságát, érzésvilágát, útkeresését, fájdalmát-örömét. — A zeneszerzők tehát vállalják a szocialista társadalom valóságát. De művészetükhöz sajátos, és — a zenében legalábbis — nem eléggé tisztázott fogalom kapcsolódik: az elkötelezett művészeté. Segítene-e meghatározni ezt a sokat emlegetett kategóriát? — Inkább csak hangosan gondolkozom. A választ ugyanis régóta keresem és nehezen találom. Az elkötelezettségnek kétféle értelmezése lehet: az egyik túlságosan széles körű, a másik meg túlságosan zárt. A tágabb értelemben vett elkötelezettség fogalma egyenlő az emberi, a humánus tartalom vállalásával, s ilyen értelemben a magyar művek többsége — ha ugyan nem valamennyi — elkötelezett. Sőt, ez a meghatározás történelmileg is kiterjeszthető, de végső fokon ködösítéshez vezet, mert például azt bizonyíthatja, hogy Beethoven is elkötelezett zeneszerző volt. Ezzel tehát nem megyünk semmire. Vegyük inkább a fogalom szűkebb meghatározását. E szerint a kifejezés értelme arra a kommunista művészre vonatkozik, aki meggyőződésének műveiben is hangot ad. — Hogyan lehetséges ez? A szöveghez kapcsolódó műveknél a szöveg kiválasztása és feldolgozása (esetleg maga a témaválasztás, a cím) eligazít és nyilvánvalóan kifejeződhet az eszmei meggyőződés egy életmű egészében (például Szabó Ferencében) is, de hogyan különböztethetünk meg egy elkötelezett vonósnégyest, vagy zongoraversenyt (tehát program nélküli kompozíciót) a nem elkötelezettől? — Azt hiszem, sehogy. Fogalmi kommunikáció csak szöveggel fejezhető ki. Ez persze nem jelenti azt, hogy a zene ne volna kommunikatív, csupán mások a kifejezési lehetőségei, és épp olyan intenzíven közvetít, mint akár az irodalom, vagy a képzőművészet, vagy bármely más ága a művészetnek. Nehezebb kérdés: hogyan képes a zeneszerző elkötelezettségének „látható”, „kézzelfogható” kifejezést adni? (A képzavarért bocsánatot kérek, de elkerülhetetlen.) Véleményem szerint pillanatnyilag kétféle út kínálkozik. Az egyiket maga is említette: az irodalmidramatikus programmal ellátott szöveges alkotás mindenki számára világos, mert egyértelműen kifejthető elveket, eszméket tükröz. A megvalósítás másik útja ennél esetlegesebb: ilyenkor a zeneszerző közismert forradalmi dalok vagy témák intonációját használja idézetszerűen vagy intarziás technikával. Ez a módszer esetenként kiváló kompozíciókat eredményezhet (van rá példa), de általánosan járható útra nem vezet. — Ez azt jelenti, hogy előnyben kell részesíteni a szöveges darabokat? — Nem hiszem, bár a katolikus egyház, amely évszázadokon át az uralkodó ideológiát képviselte, a maga módján ezt tette; nagyon jól tudta, hogyan erősítse eszmei befolyását. A világi zenének teret engedett, de a maga elkötelezettjének csak a vallásos tárgyú műveket ismerte el. E példával nem azt akarom sugallni, hogy az egyedül üdvös programzenét hirdessük meg, de nem ártana bátorítanunk a szöveges műfajokat, hangsúlyozva persze az úgynevezett tiszta zenei műfajok egyenrangúságát. Félreértés ne essék: nem valamiféle romantikus értelemben vett programzenét szeretnék erőltetni — ilyesféle törekvés nagyon is korszerűtlen lenne. De éppen azért, mert napjainkban a zene olyanynyira törekszik arra, hogy mindenféle irodalmi kötődéstől steril maradjon, talán nem árt szót emelni a szöveges kompozíciók védelmében. — Ne haragudjék, hogy makacskodom, de megint megkérdezem: véleménye szerint mit várunk, amikor elkötelezett zenét igénylünk? — Csak a fent említett kétféle lehetőséget látom — és megint csak hangsúlyozom: pillanatnyilag. Valamiféle harmadik megoldás? Valószínű, hogy hosszabb-rövidebb idő múlva meg fogják majd állapítani azokat a specifikus jegyeket, amelyek a szocialista társadalmak zenéjét jellemzik, sőt az is elképzelhető, hogy ha mi magunk többet foglalkoznának vele, Rátalálnánk bizonyos érzelmi típusok megfelelő zenei kifejezési formáira; természetesen tudatos rátalálásra gondolok. Ha képesek lennénk az eddigieknél mélyebben analizálni a mai — és ezen belül a — magyar társadalom érzelmi világát, illetve azt az ösztönös tükrözési folyamatot, amely műveinkre többé-kevésbé jellemző, akkor talán könnyebben kapnánk választ e bonyolult kérdésre is. Nagyon érdekes, hogy a spekulatív zene korszakában milyen kevés a tudatosság! A forma átgondolt, a mondanivaló filozófiaiesztétikai koncipiálása kevésbé. Mindenesetre hiszem, hogy a mi társadalmunk zenéje humanista, emberközpontú zene. Vannak alkotásaink, amelyekben a játékelem uralkodó szerepet játszik (a zenemű történését előre felállított paraméterek határolják be), s ennek megfelelően más dramaturgiával építkeznek, de ettől még hordozhatnak humánus mondanivalót. (Mondanivaló nélküli zene egyébként nem létezik. Legfeljebb a katharzis marad el, ami nekem, személy szerint hiányzik, de nem bizonyos, hogy mindenki számára fontos.) A humanizmus természetesen nemcsak a mi társadalmunk sajátja, s nem is csak a mi korunké. A művészet a történelem különböző korszakaibanképes volt rá, akkor is, amikor a megálmodott szépség nagyon is ellentétben állt a valóság véres szörnyűségeivel. Kell-e jobb példa a reneszánsz művészeténél ? — Bernstein a mai zene funkcióját igen szépen határozta i meg, szerinte esztétikai rendet kell teremteni a modern káoszban. Ön hogyan definiálja az újat a zenében és milyen kiutat lát a magyar zeneszerzés számára? — Hogy mi az új a zenében? Ezt olyan sokan leírták már, hogy csak ismételgetni lehet. A két világháború között úgy éreznék, az új a századfordulóval együtt köszöntött be: ma többen hisszük, hogy a vízválasztó valahol a második világháború körül volt, a döntő változás Webern és Bartók halála után következett. A 19. századtól e 20. század első harmadáig nincs éles szakadás, a határok egybemosódnak. Valójában Rehenberg és Berg zenéje is a túlsó partra tartozik. Webern (és néhány más) zeneszerző kezdeményezett olyan új dramaturgiát, amely gyökeres fordulatot hozott. Nem állítom, persze, hogy a beethoveni dramaturgia napjainkban elavult (nagyszerű művek születnek vele ma is), de már korántsem egyeduralkodó. Az új zenében az én számomra egyébként mindig az a döntő, ami a régivel összeköti, sohasem azt keresem, ami elválaszt, hanem azt, ami átível távoli területeket átfog évszázadokat. Ami kérdése második felét illeti, nem kell kiutat keresnünk, mert nem vagyunk rossz helyen! Igen sok jó komponista dolgozik ma Magyarországon. Vállalják társadalmunk sajátos szituációit, s ha fontos is, hogy a külföldhöz hasonlítsuk magunkat (mert hasonlító mérce nélkül nem alkothatunk), e tekintetben különállók lehetünk. Hadd tegyen azonnal hozzá: az alkotó számára egyénileg sem elhanyagolható, hogy tisztán lássa, miben különbözik zenéje másokétól Feuer Mária VÁNCSA ISTVÁN: Állapotrajzok egy kamaszról Két televíziós könyv fekszik előttem, Halász László A képernyő tekintete című munkája és egy tanulmánygyűjtemény, A televíziós jelenség. Mindkettő igen hasznos olvasmány, Halászé emellett érthető is, könnyed, világos, fordulatosan megírt, a másik javarészt szakzsargonban fogalmazódott. Ilyen mondatok vannak benne: „Felmerül az a kérdés, hogy milyen okokból késlekedett annyira a modern kommunikációs eszközökkel terjesztett közlemények diffúziójának szociológiai elemzése a spontán szociológia előregyártott elemeivel való szakítás dolgában és annak a felfedezésében, amit az etnológusok már rég megállapítottak; ti., hogy egy kulturális vonás befogadása függvénye annak a viszonynak, ami létrejön a kibocsátott információ természete és minősége, valamint a befogadók társadalmi jellemzői között.” Ez az idézet véletlenszerű, akárhány mással helyettesíthetném, s nem is az a lényeges benne, hogy érthetetlen, hanem hogy az ilyen álegzakt meghatározások mintha mindig palástolgatnának valamit: például egy új tudomány pubertáskori impotenciáját. A szöveg egyébként Patrick Champagne tanulmányából való, még azt is feltételezhetjük, hogy eredetiben volt értelme, csak a fordítója nem tud magyarul, de ez a lényegen nem változtat: hazai szerzők munkái között is bőségesen akadnak szakcikkek, melyek rettentő körmönfontan határoznak meg egészen kézenfekvő dolgokat. Nemrégiben olvastam egy tanulmányt, ez impozáns fogalmi apparátussal adta tudtunkra, hogy vannak magánjellegű és vannak nyilvános emberi közlések, de az utóbbiakat se érti mindenki: például egy eszkimó fókavadász nem dekódolhatja a szerző ezen okos dolgozatát. Az ilyen spekulációk nyomán az olvasó kuncogni szokottnoha részvétet kéne éreznie; ha van tudomány, amely megbocsátó gyengédségre szorul, akkor a tömegkommunikáció elmélete az. Hiszen már a televízió is olyan bonyolult, sokrétű és gazdag, mint maga az élet, vajon lehet ezt egységként vizsgálni? A közlés technikai azonosságán kívül vajon miféle közös vonásokat lehet felfedezni az egymást követő műsorokban, mi rokonítja az esti mesét a Deltával, a revüt a tévéhíradóval? S nem volna-e eszeveszett gondolat egységes művelődéstörténeti jelenségként vizsgálni a könyvnyomtatást, mellőzve azt az apróságot, hogy ez adta kezünkbe a Bibliát, a Mein Kampfot és a Tőkét is? Másfelől — a továbbiakban csak a televízióra gondolok — olyan jelenség ez, ami épp az imént született, s most van a Sturm und Drang korszakában, viharosan fejlődik s igy szinte megfoghatatlan. Bármily okos és mélyenszántó könyv készül is róla, mire az — pláne a mi viszonyaink között — megjelenni, már el is avult. A külföldi eredményeket pedig csak nagyon módjával hasznosíthatjuk, hiszen ez nem számítógéptechnika; számunkra teljesen meddő ismeret az, hogy például valamelyik kaliforniai tévéadó közvéleménykutatásai miféle következtetéseket hoztak vagy, hogy milyennek a New York-i átlagpolgár tévénézési szokásai, a hét folyamatosan működő csatorna adásaiból válogathat, nálam legfeljebb egy ha bejön. (Valamenynyire kárpótol, hogy a bemondónőknek a készülékemen két fejük, három szemük és tizenegy fülük van.) A televízióhoz való viszonyunk tehát alapjaiban különbözik. Még bonyolultabb a helyzet a televíziózás — úgy érzem a tévére írt vagy adaptált drámai művek — esztétikájával. Ebben a témakörben még próbálkozások sem igen születtek, én legalábbis egyetlen olyan tanulmánnyal nem találkoztam, amelyik pontosan meghatározná, hogy például mennyiben kell különböznie egy tévéfilmnek a mozifilmtől, vagy hogy miben áll a tévéjátékok sajátos esztétikuma. Hacsak ide nem számítom azt a banalitást, hogy a televízióban célszerű közeli és félközeli képeket használni, mert a kisméretű képernyőn a totál kép nem érvényesül. Széptani alapvetésként ez nulla, s mellesleg nem is igaz, hiszen belátható időn belül megjelennek a falnyi méretű képernyők, tehát megszületik az igazi házimozi. Továbbá fel se tudjuk mérni, hogy milyen következményekkel jár majd a vételi lehetőségek ugrásszerű bővülése: mai tudásunk szerint nem elképzelhetetlen, hogy fél évszázad múltán a néző ötvenhatvan műsor közül válogasson, sőt ezeket tárolhatja és tetszés szerinti időpontban,, újra prognózic!- B&.Jtl csak ötven évnyi távolság, a folytatást pedig el sem tudjuk gondolni: megjósolhatatlan, hogy milyen lesz száz év múlva a televízió. S ennek a ténynek súlyos következményei vannak. Ha meggondoljuk, Arisztotelész Poétikájában máig érvényes következtetések olvashatók, de csak azért, mert a színpadi előadás, a színház technikája kétezer év alatt minimálisan változott Az elektronikus színháznak már nem lehetnek Arisztotelészei, hiszen azt se tudjuk, hogy lesz-e kétezer év múlva televízió. Úgy tetszik, a tömegkommunikáció-elméleti kutatásokból leginkább a prognosztikai gondolkodásmód hiányzik; az eddigi eredmények inkább állapotjellegűek, s a teoretikusok jelentős hányada még mindig abban a kérdéskörben toporog, hogy a televízió üdvös dolog-e, avagy sem. Ez a létező legterméketlenebb megközelítés, miután a tévé önmagában nem jó és nem is rossz: egyszerűen van, immár véglegesen. A jövő századok kultúrtörténészeit alighanem mosolyra fakasztja majd ez a habozás, ahogy mi derülnénk, ha kitudódna, hogy a könyvnyomtatás létjogosultságát jelentős elmék firtatták. Ami pedig az állapotjellegű kutatásokat, a gyakorlati tapasztalatok egyszerű általánosítását illeti: ilyenre is szükség van, a televíziót mégis folyamatában, a jövő felől közelítve lehet igazán megragadni, csak ez teszi lehetővé, hogy a jelen gyakorlata már a várható lehetőségekhez igazodjék. A televíziós kifejezőeszközöket, stílust, módszertant értelmetlen dolog volna a technika mai állásához igazodva formálgatni, sokkal helyesebb, ha az alkotó elrugaszkodik kissé a realitásoktól; kiváló példa erre, hogy a rádióban már most készülnek kvadrofón hangjátékok, noha a hallgatók túlnyomó többségének még sztereo rádiója sincs, a kvadrofón adás mint lehetőség, szóba sem jöhet. Az ilyenfajta előretekintéshez persze elméleti apparátus kell — a tömegkommunikációs kutatások egy részét talán erre kéne fordítani. Az utódaink ugyan annak is örülnek majd, ha pontos képet hagyunk rájuk a televíziózás csíraállapotáról, de egy koncepciózusan kialakított, fejlődő televízió mégiscsak szebb hagyaték. mélet ÉStiIRODALOM