Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-24 / 30. szám - Lengyel Gyula: karikatúrája: Cseres Tibor • kép (15. oldal) - Bisztricsány Ede: Hideg tagok • Paródia-pályázat 1. (15. oldal) - Timár György: A pátkászok hagyományai • Paródia-pályázat 1. (15. oldal) - Harna Ibolya: Centrifuga • Paródia-pályázat 1. (15. oldal) - Dessewffy László: Nyaklövés • Paródia-pályázat 1. (15. oldal) - Surányi Endre: A Don-kanyartól Auronzóig • Paródia-pályázat 1. (15. oldal)
1976. JÚLIUS 24. PARODIA-PÁLYÁZAT 1. csERES TIB OR Lengyel Gyula karikatúrája A Rács Egyet mondhatok: én semmiért nem vagyok felelős. Ezt azért mondom, mert a legnagyobb bajba mindig a legnyomorultabbak kerülnek. Mint ez a Schneider továbbszolgáló őrvezető, vagy Reszelék szakaszvezető. (Engem ráadásul beépítettek a falba.) Mindenki börtönben van. Dalpataki főmarhajónagy és Bikkmakky részvérőrnagy. Még sorolhatnám. De befogom a szám. A Főparancsnok azt mondta, hallgassunk. ő se akarta. De akkor ki? Bikkmakky Az ember nem emlékszik mindenre. Fölrobbant a híd. Elpusztultak egy csomóan. Parancs volt. Egy térbeli pontot — ha jól emlékszem — három egyenes vonallal meghatározhatunk. Egy híd, ötszáznégy ember, három tanú. Ebbe bele lehet bolondulni. De miért kapnék én kötelet? Teljesen idegbeteg vagyok. Ráadásul ez a Dalpataki főmarhajónagy. Ez mindig dalolna. Dalpataki Most csörögne az óra. Ha volna. Most kelne fel Ketty. Amit akkor éjszaka én Kettyn tettem ...! Unalmas népség van itt. Próbáltam őket egyszer szuahéli nyelvre tanítani. Ketten voltunk. Az első percben a felére csökkent a létszám. Egyáltalán, miért vagyok én itt? Mert a M. kir. Folyamőrség hullámlovas egységénél végeztem? Mert értek a vízhez? Schneider Már megint pusmognak. Tiszturak. Pedig én csak a dinamitot hegyeztem. Hogy Reszelék be tudja verni a pillérkövek közé. Közbe meg úgy tett, mintha nem akarná. Ez az első század szakaszvezető mindig azt mondta, nem a világ ez a három esztendő. Fázok. Hidegek a tagjaim. Reszelek Nekem Dalpataki parancsolt. Be sem tudtam volna verni, ha Schneider ki nem hegyezi. Meg aztán a háború előtt Népszavát is olvastam. Az újságosbódé előtt. Hogy ötszáznégyen meghaltak a hídon. Négynek éppen aznap volt a születésnapja. Hazugság. Csak Vanília, a kis továbbszolgáló apáca. Az nem hazugság. Vanília Nekem voltaképpen nem kellene itt lennem. Le is sütöm a szemem. Mondtam a tanyán, ahová Reszelékkel kerültem, forduljon el. Úgy csináljuk. És ne lihegjen, mert meghallják a szomszédok meg a bezdániak és azt hiszik rólam. Akkor aztán nem is hallottam. Úgy lihegtem. Prices Mi közöm nekem ehhez? Nyomják az embert. Kübli Engem csak letojnak. Híd Nincs több mondanivalóm. író (Neki még lenne.) Ajtó, bögre, seprű Andersennél bezzeg mesélt. Csak nekem nem. Pedig mennyi papírom van! Bisztricsány Ede Hideg tagok A pátkászok hagyományai Kérdi egyik kedves olvasóm, nem ismerem-e a pengelédi és árokrékási pátkász törzset, melynek igricei még századunk húszas éveiben is kobzottak volt; kérdi azért, vélem, mert korábbi cikkeim minden legalább egytagú magyar csoportocskát fölemlítvék, ide értve a gosztárokat, türjéket és csereseket, ám a pátkászokról hallgatvák, akár a bőg (ahogy a tűrjék a sírt nevezik), amiből is azokra gyanakszik, hogy nem. Pedig dehogyisnem. Már hogyne ismerném őket! Egyik oldalági dédanyám maga is árokrékási menyecske volt, s a családban azóta is hagyomány a zsupák kihercelése küllőszer és dongaszivornya közt, mégpedig — lám, ezt is tudom — a kelepüspök (eredeti szász nevén Kellerbuschbock) jelenlétében. A pátkarendesieknél szokás volt még, hogy a hétnagy minden mácsonykor személyesen rottyintja be a haltejes kalávert Sajnos, e szokás a második világháború műrostos esztendeiben elkorcsosult és puszta cséder- vagy csiderrottyintássá módosult; az eredeti szokásról már csupán a Pengelédi Kollégiumdőlés Évkönyvében olvashatunk, az intézmény főbereknásának tollából. Szólhatnék még a pátkász törzs gocsárdjairól (vagy — más források szerint — göcsérjeiről), akiket különös lenézés övezett, amiért Dél-Keletre, egészen Gerebenmihókig vonultak somorjázni, de talán ennyiből is kiviláglik, hogy nem érheti szó az életemet, hiszen nem afféle fővárosa tudatlanságból, hanem éppen a pátkászok íratlan-olvasatlan törvényeinek engedelmeskedvén kustvályoztam el (a szó a szláv „couche toi”-ból ered) e ma is megrendítő hagyományokat, beleértve a csurokpustolást, a rötykepöszmélést, meg hideg napokon a lankásabb gulinákon egybegyűlt hógatók előtt a megyei főzsarátnok által végzett bünkös seréceket (Bühnengeschwätz), melyekből mára, hajh, csak az utóbbi maradt meg, igaz, országossá terebélyesedvén, a szocialista hazafiság ápolására, feleim. Timár György Centrifuga Miért álltaitok meg? Jád Kozák is odavaló. Nekem vele tízévesen („Ne lapítson a falhoz, úrfi”). De Julis? Miért nem vallotta be? Nem igaz? Nem lehet igaz. „Annyit éltem azt a lányt”. Mikor és ki mondta ezt? Mondta-e egyáltalán valaki? Mocskos némber, bosszúból. Az óra: Pisti, amiből egy kis hosszabbítással István is lehet. „Annyi Pisti vám a világon, mit tudom én” — mondta Julis. De mikor? A tejgyűjtőben a centrifuga mellett. S a kisfiúnk is Pistika. István tehát. Hogy lehet ilyen nevet adni egy gyereknek! Állítólag én akartam. Hazugság. Minden szava hazug. Jád. Rozák is. Te jó isten! Miért álltatok meg? A gyerek elaludt. Puszta kézzel vagy pisztollyal? Hol a pisztolyom? 15 kör fejenként, az annyi mint... Annál többet nem is kell, annyitól is lehet neki. Pisztollyal vagy szavakkal? Az anyád! Esetleg: „Kedves uram”. Egy ilyen bugrisnak. Most gyón rá. Higénáztunk, aszondja. De miért álltatok meg? Hama Ibolya Nyaklövés így kezdődött — véglegesen. Szűkszavussy hadbírótizedes akkor már régen. Teljesen. A határcsörtész alsóőrs levelét neki is hárman kézbesítették. Négyfelé vágták a retesz tövében és mindenki lenyelt egy szeletet. A többit tudták. Minek. Kardborthy vezérkari gyalogos délután három óra nulla perckor vette át. A szüzesben mentek. Előre? Mindegy. Hátra. A bordélyos lovak nehezen kapták a vettetőt. Kidőltek. Az emberek. Nem. Kardborthy akkor a parancsot ötödre hajtotta, nem a szabályzati szolgálat szerint. De ennek már így kellett. Lenni. A vezérkari gyalogos öt éve végezte a hadaprító iskolát és azóta. Bevonulás egyvégtében. Egyvágtában. Gróf . Guttenbergh Eszeríra pedig hiába kapta minden héten a rőcsecsokrokat. Kardborthy ezalatt a szobázati szegélyzet értelmében nem élhetett a szabászati hadályzat kötelmei szerint. Csak hervadt. Este értek a rámpához. Vitéz Gyomorsavassy magyar királyi dohánynövendék kibiztosította a csempecsőrlőt. Lőtt. Szűkszavassy hadbíró tizedes a zseblámpával vissza. Aztán három lépést hátra tartva oldalt. Drei Schritt von Leib und Weib. — Elmentek? — El. — Oda? — Vissza! Kardborthy vezérkari gyalogos még akkor is a személyzeti homályzat mögéírásait mérlegelte. Mért legeltek a bordélyos lovak? Már a park kiserődítményei mögött csattogott a zsebpiszkáló závárzata. Süvítettek a huzagolt ormózatok. A sötétben jól hallatszott a szabványos tereprangjelzések súrlódása. Szűkszavassy keményen szorított. Akkor már dél óta viszszatartotta. A lélegzetét. Váratlanul kitárult a várta és vitéz Gyomorsavassy magyar királyi dohánynövendék a célegyenest a cél alsó széle közepére tartva belépett. — Eddig? — Igen. — Most? — Vége. Halina Kampeczky akkor már negyedfél órája. A határon túl Aludt Kardborthy vezérkari gyalogos kezdetben sem értett egy szót sem. Az egészből. Most meg már végképp. Dessewffy László A Don-kanyartól Auronzóig Az auronzói olasz fürdőhelyen (Dolomitok fennsíkján) elevenedett fel ez a történet, miközben mint a maresalló vendégének (legmagasabb olasz altiszti rendfokozat) felszolgáltak egy számomra ismerős szagú ételt, a tóparton felállított tábori sátorban, 28,5, Celsius-fokot sugárzó ponyvák alatt. Olasz katonák jelentek meg előttem a Dontól a Volgáig húzódó orosz fronton, amelynek ránk eső részét (92,5 km) a 4/3-as lovasszázad 288 fővel, valamint 46 és fél lóval, 220 puskával (1937-es gyártmányúak) és négy 85-ös aknavetővel Szerházy Gedeon tüzérfőhadnagy parancsnoksága alatt tartottuk. (Egyéb gondolatok is elővillantak, intim részletek, a körletben megjelent jövő-menő nőkről, a combjukat simogató, örökös diaréval küzdő parancsnokról, kiről is egyébiránt már szólottam másutt, más műveimben.) Szegény olasz katonák, Oroszországban állandóan fáztak — ez jutott eszembe. Most Olaszországban Gilera, meg Guzzi motorokon jártak (előbbi 492, utóbbi 496 cm-es hengerűrtartalmú), afféle motorkentaurok, elől motor, hátul kétkerekű lőszerszállító páncéltörő vontató. E félelmetes, a Trabantnál alig gyengébb hadmotoroknak nagy részük volt abban (igaz, ehhez a németek is hozzájárultak, mert jobbról, no meg balról is visszavonták megtépett szárnyaikat), hogy Ambrózió tábornok parancsnoksága alatt szörnyű vereséget szenvedtek. Pedig a nagymúltú csapatok 1936- ban az abesszín hadsereg ellen (amelynek 1215 harckocsija, 516 ágyúja, 20 000 puskája, no meg sok ruhája s főleg cipője hiányzott), fölényes győzelmet arattak. Lám, Lám. Többek között ezek is eszembe jutottak (az oroszországi olasz vacsorán), étkezés után, miközben szakácsunkkal kimért, de katonás léptekkel haladtunk az intim beszélgetések, megbízható értesülések évszázados forrása, a latrina felé, amely mellékesen emberi szükségletek (kis- és nagydolgok) elvégzésére is szolgált. Barátom a fronton menő stereotip viccet kezdte: — Hogy örülne szegény jó édesanyám, ha most látna! Mindig mondta: messzire menj fiam sz... ni a háztól. (A Don-kanyari Kutyikovkától Pöszmötháza 2385 km.). — Mit szólsz a vacsorához? — kérdezte a már jellemzett barátom a már leírt helyen. — Mindjárt jobban fogod élvezni, ilyesmiből készült, — és széles, de katonás mozdulattal a latrina közelében fekvő macskatetemre mutatott. Régen terjengtek ilyesfajta híresztelések, de így akia natura ez másként hatott. — Ez volt a bosszúm — folytatta a frontszakács —, te tudod máért. (Azóta sem tudtam meg, pedig olvasóimtól is érdeklődtem, hátha elárultam " valamelyik írásomban. Többen válaszolták, hogy lehetséges: bonyolult írásművészetembe minden belefér.) Erre abbahagytam a szám és a fenekem közötti töprengészetet és lelkileg, majd testileg (a kettő kölcsönhatásának példájaként) megnyugodva leültem a latrinára. Azóta megeszek rákot, békát, kagylót, ha előttem más is eszik belőle. Erre gondoltam most Olaszországban (pontosan Auronzóban 1975. május 22-én 12 órakor), miközben (az előzőekben már leírtak szerint) az olasz kiskatona (pincérnek öltözve) elém tette az ismerős szagú akármit; no meg arra, bármit eszem is, jobban esik most itt, Olaszországban, üdülés közben, 28,5 fok melegben, mint akkor ott a szovjet fronton, háborúban 49 fok hidegben. E filozófiai előétel után — megvárva, míg vendéglátóm, a maresalló lenyeli az első falatot — hozzáfogtam az evéshez és jóízűen megebédeltem). Surányi Endre