Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1976-07-24 / 30. szám - Lengyel Gyula: karikatúrája: Cseres Tibor • kép (15. oldal) - Bisztricsány Ede: Hideg tagok • Paródia-pályázat 1. (15. oldal) - Timár György: A pátkászok hagyományai • Paródia-pályázat 1. (15. oldal) - Harna Ibolya: Centrifuga • Paródia-pályázat 1. (15. oldal) - Dessewffy László: Nyaklövés • Paródia-pályázat 1. (15. oldal) - Surányi Endre: A Don-kanyartól Auronzóig • Paródia-pályázat 1. (15. oldal)

1976. JÚLIUS 24. PARODIA-PÁLYÁZAT 1. c­s­E­R­E­S T­I­B­ O­R Lengyel Gyula karikatúrája A Rács Egyet mondhatok: én semmiért nem vagyok felelős. Ezt azért mon­dom, mert a legnagyobb bajba min­dig a legnyomorultabbak kerülnek. Mint ez a Schneider továbbszolgá­ló őrvezető, vagy Reszelék szakasz­vezető. (Engem ráadásul beépítettek a falba.) Mindenki börtönben van. Dalpataki főmarhajónagy és Bikk­­makky részvérőrnagy. Még sorol­hatnám. De befogom a szám. A Főparancsnok azt mondta, hallgas­sunk. ő se akarta. De akkor ki? Bikkmakky Az ember nem emlékszik min­denre. Fölrobbant a­ híd. Elpusz­tultak egy csomóan. Parancs volt. Egy térbeli pontot — ha jól em­lékszem — három egyenes vonallal meghatározhatunk. Egy híd, ötszáz­négy ember, három tanú. Ebbe be­le lehet bolondulni. De miért kapnék én kötelet? Tel­jesen idegbeteg vagyok. Ráadásul ez a Dalpataki főmarhajónagy. Ez mindig dalolna. Dalpataki Most csörögne az óra. Ha volna. Most kelne fel Ketty. Amit akkor éjszaka én Kettyn tettem ...! Unal­mas népség van itt. Próbáltam őket egyszer szuahéli nyelvre tanítani. Ketten voltunk. Az első percben a felére csökkent a létszám. Egyál­talán, miért vagyok én itt? Mert a M. kir. Folyamőrség hullámlovas egységénél végeztem? Mert értek a vízhez? Schneider Már megint pusmognak. Tiszt­urak. Pedig én csak a dinamitot hegyeztem. Hogy Reszelék be tud­ja verni a pillérkövek közé. Köz­be meg úgy tett, mintha nem akar­ná. Ez az első század szakaszvezető mindig azt mondta, nem a világ ez a három esztendő. Fázok. Hide­gek a tagjaim. Reszelek Nekem Dalpataki parancsolt. Be sem tudtam volna verni, ha Schnei­der ki nem hegyezi. Meg aztán a háború előtt Népszavát is olvas­tam. Az újságos­­bódé előtt. Hogy ötszáznégyen meghaltak a hídon. Négynek éppen aznap volt a szü­letésnapja. Hazugság. Csak Vanília, a kis továbbszolgáló apáca. Az nem hazugság. Vanília Nekem voltaképpen nem kelle­ne itt lennem. Le is sütöm a sze­mem. Mondtam a tanyán, ahová Reszelékkel kerültem, forduljon el. Úgy csináljuk. És ne lihegjen, mert meghallják a szomszédok meg a bezdániak és azt hiszik rólam. Ak­kor aztán nem is hallottam. Úgy lihegtem. Prices Mi közöm nekem ehhez? Nyom­ják az embert. Kübli Engem csak letojnak. Híd­­ Nincs több mondanivalóm. író (Neki még lenne.) Ajtó, bögre, seprű Andersennél bezzeg mesélt. Csak nekem nem. Pedig mennyi papírom van! Bisztricsány Ede Hideg tagok A pátkászok hagyományai Kérdi egyik kedves olvasóm, nem ismerem-e a pengelédi és árokréká­­si pátkász törzset, melynek igricei még századunk húszas éveiben is kobzottak volt; kérdi azért, vélem, mert korábbi cikkeim minden leg­alább egytagú magyar csoportocs­­kát fölem­lítvék, ide értve a gosz­­tárokat, türjéket és csereseket, ám a pátkászokról hallgatvák, akár a bőg (ahogy a tűrjék a sírt nevezik), amiből is az­okra gyanakszik, hogy nem. Pedig dehogyisnem. Már hogyne ismerném őket! Egyik oldalági dédanyám maga is árokrékási me­nyecske volt, s a családban azóta is hagyomány a zsupák kihercelése küllőszer és dongaszivornya közt, mégpedig — lám, ezt is tudom — a kelepüspök (eredeti szász nevén Kellerbuschbock) jelenlétében. A pátkarendesieknél szokás volt még, hogy a hétnagy minden mácsony­­kor személyesen rottyintja be a haltejes kalávert Sajnos, e szokás a második világháború műrostos esztendeiben elkorcsosult és puszta cséder- vagy csiderrottyintássá módosult; az eredeti szokásról már csupán a Pengelédi Kollégium­­­dől­és Évkönyvében olvashatunk, az intézmény főbereknásának tollából. Szólhatnék még a pátkász törzs gocsárdjairól (vagy — más forrá­sok szerint — göcsérjeiről), akiket különös lenézés övezett, amiért Dél-Keletre, egészen Gerebenmihó­­kig vonultak somorjázni, de talán ennyiből is kiviláglik, hogy nem ér­heti szó az életemet, hiszen nem afféle fővárosa tudatlanságból, ha­nem éppen a pátkászok íratl­a­n-ol­­vasatlan törvényeinek engedelmes­kedvén kustvályoztam el (a szó a szláv „couche toi”-ból ered) e ma is megrendítő hagyományokat, be­leértve a csurokpustolást, a röty­­kepöszmélést, meg hideg napokon a lankásabb gulinákon egybegyűlt hógatók előtt a megyei főzsarátnok által végzett bünkös seréceket (Bühnengeschwätz), melyekből má­ra, hajh, csak az utóbbi maradt meg, igaz, országossá terebélyesed­vén, a szocialista hazafiság ápolá­sára, feleim. Timár György Centrifuga Miért álltaitok meg? Jád Kozák­ is odavaló. Nekem vele tízévesen („Ne lapítson a fal­hoz, úrfi”). De Julis? Miért nem vallotta be? Nem igaz? Nem lehet igaz. „Annyit éltem azt a lányt”. Mikor és ki mondta ezt? Mondta-e egyáltalán valaki? Mocskos ném­­ber, bosszúból. Az óra: Pisti, ami­ből egy kis hosszabbítással István is lehet. „Annyi Pisti vám a vilá­gon, mit tudom én” — mondta Ju­lis. De mikor? A tejgyűjtőben a centrifuga mellett. S a kisfiúnk is Pistika. István­ tehát. Hogy lehet ilyen nevet adni egy gyereknek! Állítólag én akartam. Hazugság. Minden szava hazug. Jád. Rozák­ is. Te jó isten! Miért álltatok meg? A gyerek elaludt. Puszta kézzel vagy pisztollyal? Hol a pisztolyom? 15 kör fejenként, az annyi mint... Annál többet nem is kell, annyitól is lehet neki. Pisztollyal vagy sza­vakkal? Az anyád! Esetleg: „Ked­ves uram”. Egy ilyen bugrisnak. Most gyón rá. Hi­génáztunk, aszondja. De miért álltatok meg? Hama Ibolya Nyaklövés így kezdődött — véglegesen. Szűkszavussy hadbírótizedes ak­kor már régen. Teljesen. A határ­­csörtész alsóőrs levelét neki is hár­man kézbesítették. Négyfelé vágták a retesz tövében és mindenki le­nyelt egy szeletet. A többit tudták. Minek. Kardborthy vezérkari gyalogos délután három óra nulla perckor vette át. A szüzesben mentek. Elő­re? Mindegy. Hátra. A bordélyos lovak nehezen kapták a vettetőt. Kidőltek. Az emberek. Nem. Kard­borthy akkor a parancsot ötödre­ hajtotta, nem a szabályzati szolgá­lat szerint. De ennek már így kel­lett. Lenni. A vezérkari gyalogos öt éve végezte a hadaprító iskolát és azóta. Bevonulás egyvégtében. Egyvágtában. Gróf . Guttenbergh Eszeríra pedig hiába kapta min­den héten a rőcsecsokrokat. Kard­borthy ezalatt a szobázati szegély­­zet értelmében nem élhetett a sza­­bászati hadályzat kötelmei szerint. Csak hervadt. Este értek a rámpához. Vitéz Gyomorsavassy magyar királyi do­hánynövendék kibiztosította a csempecsőrlőt. Lőtt. Szűkszavassy hadbíró tizedes a zseblámpával vissza. Aztán három lépést hátra tartva oldalt. Drei Schritt von Leib und Weib. — Elmentek? — El. — Oda? — Vissza! Kardborthy vezérkari gyalogos még akkor is a személyzeti ho­­mályzat mögéírásait mérlegelte. Mért legeltek a bordélyos lovak? Már a park kiserődítményei mögött csattogott a zsebpiszkáló závárza­ta. Süvítettek a huzagolt ormóza­­tok. A sötétben jól hallatszott a szabványos tereprangjelzések súr­lódása. Szűkszavassy keményen szorított. Akkor már dél óta visz­­szatartotta. A lélegzetét. Váratlanul kitárult a várta és vi­téz Gyomorsavassy magyar királyi dohánynövendék a célegyenest a cél alsó széle közepére tartva be­lépett. — Eddig? — Igen. — Most? — Vége. Halina Kampeczky akkor már negyedfél órája. A határon túl Aludt Kardborthy vezérkari gyalogos kezdetben sem értett egy szót sem. Az egészből. Most meg már végképp. Dessewffy László A Don-kanyartól Auronzóig Az auronzói olasz fürdőhelyen (Dolomitok fennsíkján) elevenedett fel ez a történet, miközben mint a maresalló vendégének (legmaga­sabb olasz altiszti rendfokozat) fel­szolgáltak egy számomra ismerős szagú ételt, a tóparton felállított tá­bori sátorban, 28,5, Celsius-fokot sugárzó ponyvák alatt. Olasz katonák jelentek meg előt­tem a Dontól a Volgáig húzódó orosz fronton, amelynek ránk eső részét (92,5 km) a 4/3-as lovasszá­zad 288 fővel, valamint 46 és fél ló­val, 220 puskával (1937-es gyártmá­nyúak) és négy 85-ös aknavetővel Szerházy Gedeon tüzérfőhadnagy parancsnoksága alatt tartottuk. (Egyéb gondolatok is elővillan­tak, intim részletek, a körletben megjelent jövő-menő nőkről, a combjukat simogató, örökös diaré­­val küzdő parancsnokról, kiről is egyébiránt már szólottam másutt, más műveimben.) Szegény olasz katonák, Oroszor­szágban állandóan fáztak — ez ju­tott eszembe. Most Olaszországban Gilera, meg Guzzi motorokon jár­tak (előbbi 492, utóbbi 496 cm­-es henger­űrtartalmú), afféle motor­­kentaurok, elől motor, hátul kétke­rekű lőszerszállító páncéltörő von­tató. E félelmetes, a Trabantnál alig gyengébb hadmotoroknak nagy részük volt abban (igaz, ehhez a né­metek is hozzájárultak, mert jobb­ról, no meg balról is visszavonták megtépett szárnyaikat), hogy Amb­­rózió tábornok parancsnoksága alatt szörnyű vereséget szenvedtek. Pedig a nagymúltú csapatok 1936- ban az abesszín hadsereg ellen (amelynek 1215 harckocsija, 516 ágyúja, 20 000 puskája, no meg sok ruhája s főleg cipője hiányzott), fö­lényes győzelmet arattak. Lám, Lám. Többek között ezek is eszembe jutottak (az oroszországi olasz vacsorán), étkezés után, mi­közben szakácsunkkal kimért, de katonás léptekkel haladtunk az in­tim beszélgetések, megbízható ér­tesülések évszázados forrása, a latrina felé, amely mellékesen em­beri szükségletek (kis- és nagydol­gok) elvégzésére is szolgált. Barátom a fronton menő stereo­­tip viccet kezdte: — Hogy örülne szegény jó édes­anyám, ha most látna! Mindig mondta: messzire menj fiam sz... ni a háztól. (A Don-kanyari Kutyi­­kovkától Pöszmötháza 2385 km.). — Mit szólsz a vacsorához? — kérdezte a már jellemzett barátom a már leírt helyen. — Mindjárt jobban fogod élvezni, ilyesmiből készült, — és széles, de katonás mozdulattal a latrina közelében fekvő macskatetemre mutatott. Régen terjengtek ilyesfajta hí­resztelések, de így akia natura ez másként hatott. — Ez volt a bosszúm — folytat­ta a frontszakács —, te tudod má­ért. (Azóta sem tudtam meg, pedig olvasóimtól is érdeklődtem, hátha elárultam " valamelyik írásomban. Többen válaszolták, hogy lehetsé­ges: bonyolult írásművészetembe minden belefér.) Erre abbahagytam a szám és a fenekem közötti töprengészetet és lelkileg, majd testileg (a kettő köl­csönhatásának példájaként) meg­nyugodva leültem a latrinára. Azóta megeszek rákot, békát, kagylót, ha előttem más is eszik belőle. Erre gondoltam most Olasz­országban (pontosan Auronzóban 1975. május 22-én 12 órakor), mi­közben (az előzőekben már leírtak szerint) az olasz kiskatona (pincér­nek öltözve) elém tette az ismerős szagú akármit; no meg arra, bár­mit eszem is, jobban esik most itt, Olaszországban, üdülés közben, 28,5 fok melegben, mint akkor ott a szovjet fronton, háborúban 49 fok hidegben. E filozófiai előétel után — megvárva, míg vendéglátóm, a maresalló lenyeli az első falatot — hozzáfogtam az evéshez és jóízűen megebé­­deltem). Surányi Endre

Next