Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-02-12 / 7. szám - Horváth Péter: Másnap, avantgardban • széppróza | elbeszélés (14. oldal) - Szepesi Attila: Motetta | Ohridi tó • vers (14. oldal) - Jánossy Ferenc: Karnevál • kép (14. oldal)

A történet, mint általában (1), ezúttal is egyszerű és banális. Kellékei az évezredek óta jól ismertek: HELYSZÍN, SZEREPLŐK, CSELEKMÉNY, TANULSÁG. Mi mondat el velünk egy történetet? Legtöbbször az, hogy szeretnénk kigondolni (2), és mivel a kigondolás — esetünkben — csak akkor tör­ténik meg, ha gondolatainkat azonnal rög­zítjük, egyúttal megpróbáljuk elmondani is őket. Miért tesszük ezt többes szám első személyben? Mert szeretnénk a többes szám lehetőségeinek egyike lenni, egy nem ponto­san meghatározható (3), alaktalan valaki lenni, s egyben azért is, mert a modern for­ma elengedhetetlen (4). Nézzük meg tehát a történet kellékeit. SZÍNHELY: konkrét és valóságos: egy eme­letes ház több helyisége. A ház egy vidéki (5) iparitanuló-kollégium a nyári szünetben, ahol egy bizonyos, nehezen körülhatárolha­tó célból összegyűlt, vegyes összetételű társa­ság időzik (6). Mi nem vagyunk állandó tag­jai e társaságnak, csupán egy estére kaptunk meghívást jelentős forintok (7), valamint az ilyen alkalmakkor könnyen beszerezhető si­kerélmény (8) reményében. Szóval baráti meghívást kaptunk egy elő­adásra, mint működési engedéllyel rendel­kező, hivatásos előadók. Megérkeztünk, le­szálltunk a vonatról, tudakozódunk, merre van a szóban forgó intézmény épülete, meg­leljük, bemegyünk, szerényen (9) jelentke­zünk a kapusnál, nem mintha nélküle nem találnánk meg a főnököt, de jobb ez így, hadd­­menjen híre annak, hogy végre-vala­­hára megjöttünk. Tegyük fel, hogy nem vár­tak minket, pontosabban nem mostanra vár­tak, a gépírólány elvétette a meghívónkon a dátumot, a kapus tehát fitymáló tekintettel bámulja semmitmondó külsőnket, de azért is elkísér a főnöki irodába. Az irodában nem is egy, de három főnök­re lelünk, éppen arról beszélgetnek, merre lehet az országban a legjobb birkagulyást kapni. Birkagulyás helyett azonban mi ér­kezünk. Kínos csend, magyarázkodás. Nem mostanra vártuk az elvtársat. Előkotorjuk a gyűrött meghívót, mire a kövér főnökök, jobb híján, pertut ajánlanak addig is, míg kitalálják, mit lehessen tenni, hiszen ma es­tére már előkészítettek egy másik előadót is. Igyunk egyet! Következik a híres bortermő vidékek és borfajták, valamint ezek isme­rőinek vetélkedője, amiből a szemelt rizling kerül ki győztesen, mivel hogy az van. FORDULAT: a főnöki szobába belépnek ifjú művésztársaink, egyikük NŐ. Méghozzá olyan nő, vagy éppen az a nő, akit meglá­tunk és egyszerre furcsa, megengedhetetlen, rosszra vezető gondolataink támadnak eme művésztársunk műveivel, s legfőképpen ne­mével kapcsolatban; de eszünkbe jut egy általunk kellően nem ismert fiatal költő ba­rátunk két verssora is: MIT SZÁMÍT EGY FÉRJ VALAHOL, ÉS MIT SZÁMÍT, HOGY ÉN IS FÉRJ VAGYOK? Ha volna mottója e történetnek, minden bizonnyal ez lenne az. A művésztársak helyet foglalnak, a be­szélgetés a bortermő vidékek éghajlati vi­szonyainak összehasonlító elemzésével foly­tatódik, s most rajtunk kívül csak az emlí­tett — és itt már a SZEREPLŐK-nél va-LÁBJEGYZET: 1. mint általában: a szerző itt elsősorban — de nem kizárólag — a saját történeteire utal; 2. szeretnénk kigondolni: a kigondolás valójában mindig újbóli végiggondolása egy megélt vagy félig megélt helyzetnek, e helyzetek megértésére, elemzésére irányul; 3. nem pontosan meghatá­rozható, mert valóban nem pontosan meghatáro­zott személy vagyunk; 4. a modern forma elen­gedhetetlen : egy banális történetet miért kell „modern” formában tálalni? Hogy maga a tör­ténet is korszerűnek, soha nem hallottnak tűnjön? A forma modernségével kívánjuk ellensúlyozni a tartalom avuttságát? A befogadót szándékozzuk összezavarni? Így akarjuk jelezni, hogy nem va­gyunk azonosak a történettel? Lehetünk-e egy történettel azonosak? 5. vidéki: nem értékelő, csupán földrajzi jelentősége (ha) van; 6. idézik: nem találtunk megfelelőbb szót. A történetek ma­gyüak! — nőnemű művésztársunk nem ta­lálja vonzónak a témát, mivel nem ért hoz­zá, közösen unatkozunk egymás mellé szo­rulva a pamlagon, és mi ebben valamiféle jelet vélünk fölfedezni, s a vakok magabiz­tosságával következtetünk egyéb alkati (sic.) megegyezésekre; titokban rámosoly­­gunk, ő visszamosolyog; megfigyeljük, s egy szempillantás alatt el is felejtjük a ruháját, s csak mosolyának — talán odaérzett, bár nagyon feltűnő — magányos fényét őriz­zük meg, nyaka hajlásának ívét, tekinteté­ben az ismeretlent. Vacsorázni indulunk. Vacsoránál férfi­­művész-társaink asztalához kerülünk, s csak a vacsora végeztével tűnik fel, hogy nőnemű művésztársunk magányosan evett egy sarokasztalnál. Ahogy ezt észrevesszük, azonnal valami nemeset kívánunk cseleked­ni, jobb híján odaviszünk neki egy pohár vi­zet, s ahogy a poharat az asztalára tesszük, az a furcsa érzésünk támad, mintha igent mondtunk volna valamire, igen, igen. Zavar­baejtő pillanat, mélyebbre siklott annál, mint amilyennek szántuk, csapda, udvarias félmondatunk sem tudja meg­ nem-történtté tenni, szinte menekülünk onnan, mert eszünkbe jut említett ifjú költő barátunk már idézett két sora (10). Férfibarátaink után iszkolunk, akik átszaladtak a közeli kocsmába. A pultnál érjük be őket, ijedtségünkre felhajtunk két fél rumot, az­tán rohanunk vissza a helyszínre, hiszen mi következünk, előadásunkra vár az összete­relt, élményekre éhes nézősereg. És valóban: a terem tele van rajongó te­kintetű kamaszlányokkal, a szemük azt mondja: MILYEN FIATAL ÉS MÁRIS ÍRÓ! És a terem tele van ellenséges érzü­letű kamaszfiúkkal, szemük azt mondja: MILYEN FIATAL ÉS MÁRIS ÍRÓ! A hivatalos bevezetőt lezseren félbesza­kítjuk, kijelentjük, hogy azért, mert egy könyvecskét összehoztunk (11), még nem va­gyunk írók. E kijelentéssel, amely nem jár messze az igazságtól, mindkét nemű kama­szok rokonszenvét elnyerjük. Igyekszünk jó­pofa dolgokról cseverészni, oldottan, tő­lünk telhető humorral, néha-néha azért be­­letüzesedve, mégiscsak lássák, nem akárki­vel van dolguk, majd szerényen megkérdez­zük, ne olvassunk-e fel valamit. Úgyse mondják azt, hogy ne, a világért se! Fenn­hangon is megkérdezzük tehát: úgyse mon­danátok nemet, igaz? Egyöntetű helyeslés­tánjellegű vonatkozásai után nyomozók örömére, kényszerűségből, de ki kell mondanunk: olvasó­táborról van szó. Az olvasótábor olyan hely, ahol fiatalok — általános iskolások, gimnazisták, szakmunkástanulók vagy éppen ifjú szakmunká­sok —, a fiatalokra felügyelő személyek — taná­rok, nevelők, könyvtárosok, kultúrházigazgatók, népművelők, lelkesek, ki-tudja-honnét-és­ miért­­jöttek —, valamint fiatal művészek — leendők, már nem azok, még azok, stb. — jönnek össze meghatározott időre, bizonyos célból. A cél tábo­ronként változik, gyakran nem létezik, gyakran nem valósul meg, gyakran megvalósul; 7. Jelen­tős forintok: 300 Ft + útiköltség, gyorsv. II. oszt.; 8. könnyen beszerezhető sikerélmény: kel­lően felkészített közönség mindig sikerre viszi előadóját. Ha a közönségben ébren tartják az egészséges — óvatos, szerény, semmitmondó — sem hajtanak végképp fejet fensőbbrendűsé­­günk megdönthetetlen tényének újabb bi­zonyítéka láttán, s mi hatásszünetet tartva, lapozgatunk nemrég megjelent könyvecs­kénkben (12), és ekkor véletlenül észrevesz­­szük, hogy nőnemű művésztársunk ott ül a hallgatóság sorában, és figyel. Mindent bele­adunk. Legjobbnak vélt történetkénket ol­vassuk fel, meggyőzően, s csak az ő kifino­mult fülecskéje számára felfogható öniróniá­val hangsúlyozva: lássa, mennyire tisztában vagyunk fogyatékosságainkkal is. Siker. Előadásunk után úgy intézzük, hogy együtt­ lépünk ki Vele az ajtón, végül is en­nek semmiféle számonkérhető következmé­nye nem lehet, bár egyéb következményei esetleg lehetnek, s mi fontosnak tartjuk, hogy mindig legyen előttünk egy-egy szabad jelzőlámpa, egy-egy bejárható út (13). Ter­mészetesen Tőle nem várunk semmiféle nyílt színvallást, netán kezdeményezést, ezért majdnemhogy zavarba jövünk, amikor tekintetéből olvasni enged, sőt meghív a szobájába, ahol házibuli készül. Ismét elro­hanunk a kocsmába, bort veszünk a házibu­lira, közben felhajtunk még egy rumot, és elhatározzuk, hogy semmi nem fog történni velünk, és kijelentjük az ott iddogáló férfi­­művész-társainknak, hogy átmegyünk avantgárdba, mert most azt zabálják, és mi azt szeretnénk, ha minket is zabálnának, mi­re egyik barátunk ránk emeli bortól bána­tos költő­ szemét, és kérlel, ne hagyjuk őt egyedül, nem bírja a harcot a népiesekkel, és mi olyan jók lennénk urbánusnak, de mi a kocsmaajtóból, fél lábbal már az avant­gárdban, visszaintünk, és visszük a bort a szobába, ahol népes gyereksereg ücsörög a földön. A borosüveg láttán szorítanak ne­künk némi helyet, aztán céltudatosan válo­gatott népdalokat énekelünk a magányról, és egyre több bort nyakalunk félelmünkben és örömünkben, hátha mégis történik velünk valami. A népdaléneklés szünetében vala­honnan előkerül egy magnetofon, a szalagon régi jó gyerekcsináló slágerek, a gyerekek, tizenhat évesek, táncolnak, mi továbbra is a földön ülünk és borongunk immár avant­gárdban, amikor nyílik az ajtó, megérkezik két férfi­ művész­társunk, akik kifinomult érzékükkel megszimatolták a borszagot, kor­tyolgatnak, majd az egyikük Vele kezd tán­colni, másikuk felfedez magának egy tör­­leszkedő kis hiénát, avval simul össze a fél­vitaszellemet, akkor is az előadóé a döntő szó. Az előadás alatt ő dönt mirólunk — közönség­ről —, és nem mi őróla, hiszen másként botrány is lehetne, de mivel mi nem vagyunk előadói szinten tájékozottak, hogyan is provokálhatnánk botrányt az előadóval szemben, amikor az a min­ket fenntartó, élelmező, szervező,­ otthont és su­gallatokat adó Intézmény által meghívott és be­harangozott, fizetett­­ ELŐADÓ ? Ha az ő előadó­­ságát vonnánk kétségbe egy esetleges botrány — fütyülés, mert az anyádba süket szövegeddel — által, akkor voltaképpen a létünkről gondoskodó intézmény létjogosultságát vonnánk kétségbe, márpedig az több volna, mint botrány; marad tehát az egyetlen megoldás: sikerélményhez jut­tatjuk az előadót. Bátran ellentmondunk neki, hogy frenetikusan meggyőző érvelésével lehen­gerelhessen minket, s ez nemcsak neki, de ne­homályban. Mi is felfedezünk magunknak egy hasonló állatkát, túl a tizenhaton, fel­tűnő dekoltázsban, nem kívánjuk, nem is tetszik, mégis megfogjuk tánc közben a ha­sa alját, mire belénk harap. Kijózanodunk. Legalábbis úgy érezzük, és kimegyünk a fürdőszobába, fürdeni. Lehet­nek ilyen úri passzióink. Mire viszatérünk a szobába, ott már csupán hárman vannak, a harapós hiénánk, egy férfibarátunk, és ő. Előkerül egy eldugott üveg bor, de már egyi­künknek sem kell. Férfibarátunk, járatos lé­vén az éjszakai ügyekben, kijelenti, hogy Innen már egyikünk se megy sehova. Bele­törődünk. Ugorjuk át az éjszakát, amelyről egyéb­ként is csak közhelyeket tudnánk mondani, holmi meghasadt időről, kipattant titokról, stb. hülyeségekről, minthogy ilyen bárgyú magyarázataink támadnak utólag a szeretke­zés egyes felfogható, ám érthetetlen pillana­tainak jelölésére. Hajnalodik tehát, s ne­künk öt óra néhány perckor indul a vona­tunk, amivel okvetlenül haza kell utaznunk, hiszen halaszthatatlan munkánk vár. És jöjjön itt még egy FORDULAT! Egy avant­gárd éjszaka után magányosan, messzete­­kintő szemmel illene távoznunk a jövőbe, mi mégsem egyedül vonulunk ki a SZÍN­HELYRŐL, mert valaki a fejébe vette, hogy kikísér minket az állomásra. Megyünk­ tehát a hajnali úton, a felfogha­tatlan csendben, amit csupán egy-egy szim­bólumszerű zaj tör meg: TIR jelű kamionok robognak el mellettünk valahonnan valaho­vá. Nem szólunk, végül kísérőnk töri meg a csendet. Mondj már valamit. Szabadkozunk, csak ostobaságokat tudnánk mondani, s már mondjuk is a legnagyobbat. Van otthon va­lakit? Nincs, jön a válasz minden rosz­­szallás, sejtetett javaslat, szemrehányás stb. nélkül, egyszerű kijelentő módban, magától értetődően közölve az érthetetlent. Most már végképp nem tudunk mit mon­dani. Jegyet veszünk az állomáson, ácsor­­gunk, míg végre feltűnik a hajnali munkás­vonat, felszállunk rá, megállunk a nyitott ajtóban, hogy egy érzelmes búcsúintéssel végleg lezárjuk, elfelejtsük, megsemmisítsük az éjszakát, de kísérőnk felháborító módon nem néz utánunk, egyenes, sudár léptekkel halad a nyírfák között az úton. Hogy van ez? töprengünk egyik cigaret­táról a másikra gyújtva. Mi megfeledkezhe­tünk egy éjszakáról, meg is kell feledkez­zünk róla, mint egy egészségügyi kitérőről, amely színesíti ugyan, de nem befolyásol­hatja utunkat, amely, meggyőződésünk, fel­tétlenül vezet valahová (14). De hogy miró­­lunk így megfeledkezzenek, nyomtalanul ki­töröljenek egy női emlékezetből, amely min­den rebbenést megőriz! Leírhatatlan döbbe­nettel szemléljük, immár gondolatban, a nyírfáktól szegélyezett hajnali úton távolo­dó büszke léptű nőalakot, aki nem,, nem néz vissza ránk.­ És­ már meg is érkezett a vonat, leszálltunk róla, sőt, azt is megtudtuk, hogy a munka, amiért a hajnali vonattal kellett utaznunk, tárgytalan, megint elírt valaki egy dátumot, és most két nemlétező pont között ődöngünk a városban, így másnap, avant­gárdban. Nünk is jó: a megadás a legnagyobb öröm, a teljes megadás, amellyel minden gondunk és fe­lelősségünk megszűnik; s a gyermeki felelőtlen­ség mindannyiunk visszatérő álma: 9. szerényen, álszerényen; 10. idézett két sora: Mit számít egy férj valahol és mit számít, hogy én is férj va­gyok? 11. egy könyvecskét összehoztunk: Egér- Idő, Szépirodalmi 14,50 Ft; 12. nemrég megjelent könyvecskénkben: Egéridő, Szépirodalmi, 14,50 Ft; 13. bejárható út: nincs ilyen. Bejárni egy utat lehetetlen. Végig lehet menni rajta, oda­­vissza, akár többször is, s amikor már az una­lomig ismerni véljük, csupán abban lehetünk bi­zonyosak, hogy elérkeztünk felfogóképességünk határához: 14. vezet valahová: kényszerképzet, amely szerint a haladás iránya értékelhető, s a pozitív, a nullától jobbra eső szakasz értékesebb, mint a nullától balra eső, negatív. HORVÁTH PÉTER ELBESZÉLÉSE: MÁSNAP, A­VANTGÁRDBAN Jánossy Ferenc: Karnevál ­ SZEPESI ATTILA: Motetta átáramlik rajtad az éjszaka fejtől lábig átitat a sötét most világos vagy és egyetlenegy kihűl közötted minden töredék Ohridi tó Ohridi tó dél hamucsöndje szám csipkéző keserű hab zöld kövek polipok halak testem árnyéka áttünő jelenlétem a tó üveg­szinén közel a sárkány ébredése kagylók mészvázain világos ataraxia 1977. FEBRUÁR 12.

Next