Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-12 / 7. szám - Horváth Péter: Másnap, avantgardban • széppróza | elbeszélés (14. oldal) - Szepesi Attila: Motetta | Ohridi tó • vers (14. oldal) - Jánossy Ferenc: Karnevál • kép (14. oldal)
A történet, mint általában (1), ezúttal is egyszerű és banális. Kellékei az évezredek óta jól ismertek: HELYSZÍN, SZEREPLŐK, CSELEKMÉNY, TANULSÁG. Mi mondat el velünk egy történetet? Legtöbbször az, hogy szeretnénk kigondolni (2), és mivel a kigondolás — esetünkben — csak akkor történik meg, ha gondolatainkat azonnal rögzítjük, egyúttal megpróbáljuk elmondani is őket. Miért tesszük ezt többes szám első személyben? Mert szeretnénk a többes szám lehetőségeinek egyike lenni, egy nem pontosan meghatározható (3), alaktalan valaki lenni, s egyben azért is, mert a modern forma elengedhetetlen (4). Nézzük meg tehát a történet kellékeit. SZÍNHELY: konkrét és valóságos: egy emeletes ház több helyisége. A ház egy vidéki (5) iparitanuló-kollégium a nyári szünetben, ahol egy bizonyos, nehezen körülhatárolható célból összegyűlt, vegyes összetételű társaság időzik (6). Mi nem vagyunk állandó tagjai e társaságnak, csupán egy estére kaptunk meghívást jelentős forintok (7), valamint az ilyen alkalmakkor könnyen beszerezhető sikerélmény (8) reményében. Szóval baráti meghívást kaptunk egy előadásra, mint működési engedéllyel rendelkező, hivatásos előadók. Megérkeztünk, leszálltunk a vonatról, tudakozódunk, merre van a szóban forgó intézmény épülete, megleljük, bemegyünk, szerényen (9) jelentkezünk a kapusnál, nem mintha nélküle nem találnánk meg a főnököt, de jobb ez így, haddmenjen híre annak, hogy végre-valahára megjöttünk. Tegyük fel, hogy nem vártak minket, pontosabban nem mostanra vártak, a gépírólány elvétette a meghívónkon a dátumot, a kapus tehát fitymáló tekintettel bámulja semmitmondó külsőnket, de azért is elkísér a főnöki irodába. Az irodában nem is egy, de három főnökre lelünk, éppen arról beszélgetnek, merre lehet az országban a legjobb birkagulyást kapni. Birkagulyás helyett azonban mi érkezünk. Kínos csend, magyarázkodás. Nem mostanra vártuk az elvtársat. Előkotorjuk a gyűrött meghívót, mire a kövér főnökök, jobb híján, pertut ajánlanak addig is, míg kitalálják, mit lehessen tenni, hiszen ma estére már előkészítettek egy másik előadót is. Igyunk egyet! Következik a híres bortermő vidékek és borfajták, valamint ezek ismerőinek vetélkedője, amiből a szemelt rizling kerül ki győztesen, mivel hogy az van. FORDULAT: a főnöki szobába belépnek ifjú művésztársaink, egyikük NŐ. Méghozzá olyan nő, vagy éppen az a nő, akit meglátunk és egyszerre furcsa, megengedhetetlen, rosszra vezető gondolataink támadnak eme művésztársunk műveivel, s legfőképpen nemével kapcsolatban; de eszünkbe jut egy általunk kellően nem ismert fiatal költő barátunk két verssora is: MIT SZÁMÍT EGY FÉRJ VALAHOL, ÉS MIT SZÁMÍT, HOGY ÉN IS FÉRJ VAGYOK? Ha volna mottója e történetnek, minden bizonnyal ez lenne az. A művésztársak helyet foglalnak, a beszélgetés a bortermő vidékek éghajlati viszonyainak összehasonlító elemzésével folytatódik, s most rajtunk kívül csak az említett — és itt már a SZEREPLŐK-nél va-LÁBJEGYZET: 1. mint általában: a szerző itt elsősorban — de nem kizárólag — a saját történeteire utal; 2. szeretnénk kigondolni: a kigondolás valójában mindig újbóli végiggondolása egy megélt vagy félig megélt helyzetnek, e helyzetek megértésére, elemzésére irányul; 3. nem pontosan meghatározható, mert valóban nem pontosan meghatározott személy vagyunk; 4. a modern forma elengedhetetlen : egy banális történetet miért kell „modern” formában tálalni? Hogy maga a történet is korszerűnek, soha nem hallottnak tűnjön? A forma modernségével kívánjuk ellensúlyozni a tartalom avuttságát? A befogadót szándékozzuk összezavarni? Így akarjuk jelezni, hogy nem vagyunk azonosak a történettel? Lehetünk-e egy történettel azonosak? 5. vidéki: nem értékelő, csupán földrajzi jelentősége (ha) van; 6. idézik: nem találtunk megfelelőbb szót. A történetek magyüak! — nőnemű művésztársunk nem találja vonzónak a témát, mivel nem ért hozzá, közösen unatkozunk egymás mellé szorulva a pamlagon, és mi ebben valamiféle jelet vélünk fölfedezni, s a vakok magabiztosságával következtetünk egyéb alkati (sic.) megegyezésekre; titokban rámosolygunk, ő visszamosolyog; megfigyeljük, s egy szempillantás alatt el is felejtjük a ruháját, s csak mosolyának — talán odaérzett, bár nagyon feltűnő — magányos fényét őrizzük meg, nyaka hajlásának ívét, tekintetében az ismeretlent. Vacsorázni indulunk. Vacsoránál férfiművész-társaink asztalához kerülünk, s csak a vacsora végeztével tűnik fel, hogy nőnemű művésztársunk magányosan evett egy sarokasztalnál. Ahogy ezt észrevesszük, azonnal valami nemeset kívánunk cselekedni, jobb híján odaviszünk neki egy pohár vizet, s ahogy a poharat az asztalára tesszük, az a furcsa érzésünk támad, mintha igent mondtunk volna valamire, igen, igen. Zavarbaejtő pillanat, mélyebbre siklott annál, mint amilyennek szántuk, csapda, udvarias félmondatunk sem tudja meg nem-történtté tenni, szinte menekülünk onnan, mert eszünkbe jut említett ifjú költő barátunk már idézett két sora (10). Férfibarátaink után iszkolunk, akik átszaladtak a közeli kocsmába. A pultnál érjük be őket, ijedtségünkre felhajtunk két fél rumot, aztán rohanunk vissza a helyszínre, hiszen mi következünk, előadásunkra vár az összeterelt, élményekre éhes nézősereg. És valóban: a terem tele van rajongó tekintetű kamaszlányokkal, a szemük azt mondja: MILYEN FIATAL ÉS MÁRIS ÍRÓ! És a terem tele van ellenséges érzületű kamaszfiúkkal, szemük azt mondja: MILYEN FIATAL ÉS MÁRIS ÍRÓ! A hivatalos bevezetőt lezseren félbeszakítjuk, kijelentjük, hogy azért, mert egy könyvecskét összehoztunk (11), még nem vagyunk írók. E kijelentéssel, amely nem jár messze az igazságtól, mindkét nemű kamaszok rokonszenvét elnyerjük. Igyekszünk jópofa dolgokról cseverészni, oldottan, tőlünk telhető humorral, néha-néha azért beletüzesedve, mégiscsak lássák, nem akárkivel van dolguk, majd szerényen megkérdezzük, ne olvassunk-e fel valamit. Úgyse mondják azt, hogy ne, a világért se! Fennhangon is megkérdezzük tehát: úgyse mondanátok nemet, igaz? Egyöntetű helyesléstánjellegű vonatkozásai után nyomozók örömére, kényszerűségből, de ki kell mondanunk: olvasótáborról van szó. Az olvasótábor olyan hely, ahol fiatalok — általános iskolások, gimnazisták, szakmunkástanulók vagy éppen ifjú szakmunkások —, a fiatalokra felügyelő személyek — tanárok, nevelők, könyvtárosok, kultúrházigazgatók, népművelők, lelkesek, ki-tudja-honnét-és miértjöttek —, valamint fiatal művészek — leendők, már nem azok, még azok, stb. — jönnek össze meghatározott időre, bizonyos célból. A cél táboronként változik, gyakran nem létezik, gyakran nem valósul meg, gyakran megvalósul; 7. Jelentős forintok: 300 Ft + útiköltség, gyorsv. II. oszt.; 8. könnyen beszerezhető sikerélmény: kellően felkészített közönség mindig sikerre viszi előadóját. Ha a közönségben ébren tartják az egészséges — óvatos, szerény, semmitmondó — sem hajtanak végképp fejet fensőbbrendűségünk megdönthetetlen tényének újabb bizonyítéka láttán, s mi hatásszünetet tartva, lapozgatunk nemrég megjelent könyvecskénkben (12), és ekkor véletlenül észreveszszük, hogy nőnemű művésztársunk ott ül a hallgatóság sorában, és figyel. Mindent beleadunk. Legjobbnak vélt történetkénket olvassuk fel, meggyőzően, s csak az ő kifinomult fülecskéje számára felfogható öniróniával hangsúlyozva: lássa, mennyire tisztában vagyunk fogyatékosságainkkal is. Siker. Előadásunk után úgy intézzük, hogy együtt lépünk ki Vele az ajtón, végül is ennek semmiféle számonkérhető következménye nem lehet, bár egyéb következményei esetleg lehetnek, s mi fontosnak tartjuk, hogy mindig legyen előttünk egy-egy szabad jelzőlámpa, egy-egy bejárható út (13). Természetesen Tőle nem várunk semmiféle nyílt színvallást, netán kezdeményezést, ezért majdnemhogy zavarba jövünk, amikor tekintetéből olvasni enged, sőt meghív a szobájába, ahol házibuli készül. Ismét elrohanunk a kocsmába, bort veszünk a házibulira, közben felhajtunk még egy rumot, és elhatározzuk, hogy semmi nem fog történni velünk, és kijelentjük az ott iddogáló férfiművész-társainknak, hogy átmegyünk avantgárdba, mert most azt zabálják, és mi azt szeretnénk, ha minket is zabálnának, mire egyik barátunk ránk emeli bortól bánatos költő szemét, és kérlel, ne hagyjuk őt egyedül, nem bírja a harcot a népiesekkel, és mi olyan jók lennénk urbánusnak, de mi a kocsmaajtóból, fél lábbal már az avantgárdban, visszaintünk, és visszük a bort a szobába, ahol népes gyereksereg ücsörög a földön. A borosüveg láttán szorítanak nekünk némi helyet, aztán céltudatosan válogatott népdalokat énekelünk a magányról, és egyre több bort nyakalunk félelmünkben és örömünkben, hátha mégis történik velünk valami. A népdaléneklés szünetében valahonnan előkerül egy magnetofon, a szalagon régi jó gyerekcsináló slágerek, a gyerekek, tizenhat évesek, táncolnak, mi továbbra is a földön ülünk és borongunk immár avantgárdban, amikor nyílik az ajtó, megérkezik két férfi művésztársunk, akik kifinomult érzékükkel megszimatolták a borszagot, kortyolgatnak, majd az egyikük Vele kezd táncolni, másikuk felfedez magának egy törleszkedő kis hiénát, avval simul össze a félvitaszellemet, akkor is az előadóé a döntő szó. Az előadás alatt ő dönt mirólunk — közönségről —, és nem mi őróla, hiszen másként botrány is lehetne, de mivel mi nem vagyunk előadói szinten tájékozottak, hogyan is provokálhatnánk botrányt az előadóval szemben, amikor az a minket fenntartó, élelmező, szervező, otthont és sugallatokat adó Intézmény által meghívott és beharangozott, fizetett ELŐADÓ ? Ha az ő előadóságát vonnánk kétségbe egy esetleges botrány — fütyülés, mert az anyádba süket szövegeddel — által, akkor voltaképpen a létünkről gondoskodó intézmény létjogosultságát vonnánk kétségbe, márpedig az több volna, mint botrány; marad tehát az egyetlen megoldás: sikerélményhez juttatjuk az előadót. Bátran ellentmondunk neki, hogy frenetikusan meggyőző érvelésével lehengerelhessen minket, s ez nemcsak neki, de nehomályban. Mi is felfedezünk magunknak egy hasonló állatkát, túl a tizenhaton, feltűnő dekoltázsban, nem kívánjuk, nem is tetszik, mégis megfogjuk tánc közben a hasa alját, mire belénk harap. Kijózanodunk. Legalábbis úgy érezzük, és kimegyünk a fürdőszobába, fürdeni. Lehetnek ilyen úri passzióink. Mire viszatérünk a szobába, ott már csupán hárman vannak, a harapós hiénánk, egy férfibarátunk, és ő. Előkerül egy eldugott üveg bor, de már egyikünknek sem kell. Férfibarátunk, járatos lévén az éjszakai ügyekben, kijelenti, hogy Innen már egyikünk se megy sehova. Beletörődünk. Ugorjuk át az éjszakát, amelyről egyébként is csak közhelyeket tudnánk mondani, holmi meghasadt időről, kipattant titokról, stb. hülyeségekről, minthogy ilyen bárgyú magyarázataink támadnak utólag a szeretkezés egyes felfogható, ám érthetetlen pillanatainak jelölésére. Hajnalodik tehát, s nekünk öt óra néhány perckor indul a vonatunk, amivel okvetlenül haza kell utaznunk, hiszen halaszthatatlan munkánk vár. És jöjjön itt még egy FORDULAT! Egy avantgárd éjszaka után magányosan, messzetekintő szemmel illene távoznunk a jövőbe, mi mégsem egyedül vonulunk ki a SZÍNHELYRŐL, mert valaki a fejébe vette, hogy kikísér minket az állomásra. Megyünk tehát a hajnali úton, a felfoghatatlan csendben, amit csupán egy-egy szimbólumszerű zaj tör meg: TIR jelű kamionok robognak el mellettünk valahonnan valahová. Nem szólunk, végül kísérőnk töri meg a csendet. Mondj már valamit. Szabadkozunk, csak ostobaságokat tudnánk mondani, s már mondjuk is a legnagyobbat. Van otthon valakit? Nincs, jön a válasz minden roszszallás, sejtetett javaslat, szemrehányás stb. nélkül, egyszerű kijelentő módban, magától értetődően közölve az érthetetlent. Most már végképp nem tudunk mit mondani. Jegyet veszünk az állomáson, ácsorgunk, míg végre feltűnik a hajnali munkásvonat, felszállunk rá, megállunk a nyitott ajtóban, hogy egy érzelmes búcsúintéssel végleg lezárjuk, elfelejtsük, megsemmisítsük az éjszakát, de kísérőnk felháborító módon nem néz utánunk, egyenes, sudár léptekkel halad a nyírfák között az úton. Hogy van ez? töprengünk egyik cigarettáról a másikra gyújtva. Mi megfeledkezhetünk egy éjszakáról, meg is kell feledkezzünk róla, mint egy egészségügyi kitérőről, amely színesíti ugyan, de nem befolyásolhatja utunkat, amely, meggyőződésünk, feltétlenül vezet valahová (14). De hogy mirólunk így megfeledkezzenek, nyomtalanul kitöröljenek egy női emlékezetből, amely minden rebbenést megőriz! Leírhatatlan döbbenettel szemléljük, immár gondolatban, a nyírfáktól szegélyezett hajnali úton távolodó büszke léptű nőalakot, aki nem,, nem néz vissza ránk. És már meg is érkezett a vonat, leszálltunk róla, sőt, azt is megtudtuk, hogy a munka, amiért a hajnali vonattal kellett utaznunk, tárgytalan, megint elírt valaki egy dátumot, és most két nemlétező pont között ődöngünk a városban, így másnap, avantgárdban. Nünk is jó: a megadás a legnagyobb öröm, a teljes megadás, amellyel minden gondunk és felelősségünk megszűnik; s a gyermeki felelőtlenség mindannyiunk visszatérő álma: 9. szerényen, álszerényen; 10. idézett két sora: Mit számít egy férj valahol és mit számít, hogy én is férj vagyok? 11. egy könyvecskét összehoztunk: Egér- Idő, Szépirodalmi 14,50 Ft; 12. nemrég megjelent könyvecskénkben: Egéridő, Szépirodalmi, 14,50 Ft; 13. bejárható út: nincs ilyen. Bejárni egy utat lehetetlen. Végig lehet menni rajta, odavissza, akár többször is, s amikor már az unalomig ismerni véljük, csupán abban lehetünk bizonyosak, hogy elérkeztünk felfogóképességünk határához: 14. vezet valahová: kényszerképzet, amely szerint a haladás iránya értékelhető, s a pozitív, a nullától jobbra eső szakasz értékesebb, mint a nullától balra eső, negatív. HORVÁTH PÉTER ELBESZÉLÉSE: MÁSNAP, AVANTGÁRDBAN Jánossy Ferenc: Karnevál SZEPESI ATTILA: Motetta átáramlik rajtad az éjszaka fejtől lábig átitat a sötét most világos vagy és egyetlenegy kihűl közötted minden töredék Ohridi tó Ohridi tó dél hamucsöndje szám csipkéző keserű hab zöld kövek polipok halak testem árnyéka áttünő jelenlétem a tó üvegszinén közel a sárkány ébredése kagylók mészvázain világos ataraxia 1977. FEBRUÁR 12.