Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-12 / 7. szám - Galambos Lajos: A kirámoló • széppróza (15. oldal) - Lengyel Gyula: Az ital • kép (15. oldal) - Lévai Béla: Otthon (15. oldal) - Hidas Antal: Versek Chiléről. A chilei börtönökben és internálótáborokban szenvedőknek: Pablo Neruda | Bánat | Számadás | Ezek a száműzöttek | Vandálok | Kihallgatás | Ha Chile… • vers (15. oldal)
GALAMBOS LAJOS: Nincs ebben semmi különös, mégis illő szólni Dávid Kis Jánosról. Órát lehetett igazítani hozzá. Minden reggel fél hétkor jelent meg a bisztróban, rendelt egy korsó sört, aztán szivarra gyújtott. Talán a világ legolcsóbb, legbüdösebb szivarját szívta. A sör elfogyasztása után, tenyerébe hajtott homlokkal, elaludt. Pontosan fél nyolckor ébredt, a bal alsó ajkán lógó szivart újra gyújtotta, s indult. Nyolc órakor bekötötte magát gurtnival a kétkerekű kocsi elé, és vitte a tüzelőt a toronyházak árnyékában megbúvó kicsi lakásokba. Sok-sok éven át így volt ez. Két hete azonban megbillent a világ, a dolgok és történések egyszerűen nem kerültek a helyükre, mintha a napba belezuhant volna egy másik nap, a bisztró reggeli rendszere megtört: fél nyolckor nem állt fel asztalától Dávid Kis János. A kéményseprők kezében megállt a pohár. Az ügyeletben levő URH-s rendőrök nem igazoltattak senkit, csak nézték az öreget: mi történt? A vén lengyel Kowalsky Róbert reszkető kezéből kiesett a görbebot. — Men oda hozzá, madzsar úr — kérlelt. Egy törzsvendégnek a másikról, annyi esztendők után, illő tudni valamit. Gulliverről, az alkotójának, tudnia kellett valamit. Voltaire-nek, a fantasztikusan groteszk és borzalmas kalandokat átélő hőséről, Candide-ról, és a leibniz-pope-i világkép hazugságairól —, melyek szerint ez a világ minden világok legjobbika —, tudnia kellett valamit. Én Dávid Kis Jánosról azt tudtam eddig, hogy kirámoló és tróger. — Hány éves most? — Hatvankilenc. Tizennyolc éves koromban kaptam meg a szakmunkás-levelet, keresztapám A KIRÁMOLÓ vitt be a gyárba, kirámoló lettem, mint ő. — Mi az, kirámoló? — Széttörjük az öntvények homokágyát. Huszonöt kilós kalapácsunk van hozzá. — Hányszor emeli ezt a kalapácsot naponta? — Húsz éve már csak éjszakás vagyok. Se ember, se számítógép nem tudná kiszámolni az ütéseket. Azok számát pláne, amióta a hadseregből leszereltek. — Katona volt? — Keresztapám ösztönzésére negyvennégyben léptem be a pártba. Később kiemeltek, tiszti iskolára vittek, százados lettem. Aztán húsz évvel ezelőtt leszereltek, nem feleltem meg a hadseregben a korszerű követelményeknek. Igazuk volt. Továbbképzésre nem voltam alkalmas, visszatértem a szakmámhoz. A másfél szobás tiszti lakást megtarthattam Pesten, ott született a két gyermekem. De, amikor leszereltek, a feleségem mindjárt kezdett nem jó szemmel nézni rám. Előbb csak ilyes- amik voltak: ebben a kicsi lakásban hogyan élünk majd? A két gyerek: fiú és lány. Hogyan nőnek fel itt? Mondtam neki, bízd csak rám, kirámolóként többet keresek, mint századosként a hadseregben. Ő pedig: hát egy kirámolóhoz mentem én férjhez? Lesz pénz, mondtam neki, lesz lakása a két gyereknek, mire felnőnek, bízzad csak rám. Pénz lesz. Úgysem fontos más ebben a világban, csak a pénz. Csak a pénz. . — Mennyit keresett a gyárban? — Havi négyezerötszázat, és negyedévenként kaptam körülbelül tízezer forint prémiumot. — Ilyen jól fizetik a kirámolókat? — Azokat nem lehet megfizetni. — Ezért vállalt még trógermunkát is? — Teljesíteni akartam az ígéretemet. Mindkét gyermekem doktor lett, egyik jogász, a fiú, a másik, a lányom, bölcsész doktor. Mindkettőnek vettem egy-egy másfél szobás öröklakást. — Miből? — A trógerolással együtt, húsz éven át, megvolt a havi tizenkétezer forintom. — És most abbahagyta a trógerolást? — Igen. Teljesítettem, amit ígértem. Vége, nem bírom tovább, fáradt vagyok. — Hát akkor egy ilyen nehéz éjszakai műszak után, mért nem megy haza? Mért nem pihen otthon? — Nem enged be a feleségem. Csak úgy engedne be, ha trógerolnék tovább, és meglenne változatlanul a havi tízezer. Enni nem ad, bár én a pénz nagy részét odaadom neki. Csak délután öttől este kilencig pihenhetek otthon. Akkor megindulok már a gyárba. — Miért nem megy nyugdíjba? — Nincs munkaerő a gyárban. Ki az a marha fiatal, aki kirámolónak megy manapság. Különben, ha nyugdíjba mennék, tán ezt a kevés otthoni pihenést sem engedélyezné az asszony. — És a gyerekei? — Nem ismernek engem. Egy trógerral ők már nem állnak szóba. Állítólag van két unokám. És még nem láttam őket. — Váljon el, ember, váljon el, elvégre önmagának is teremthet még egy otthont. — Én? — Igen. Hatvankilenc esztendő nem túlságosan súlyos idő. Menynyien, de mennyien kezdik ilyenkor újra. S valami vágya csak van még! — Van, fiam. ■ — Nos? — Meghalni. ... Készülök meglátogatni a Föld számomra — mindenek ellenére — legkedvesebb zugát, ahová évek-évtizedek gondolatai automatikusan visszaszállnak: szülőfalumat. A szó szoros értelmében készülök: még azokat a leveleket, iratokat és feljegyzéseket is előszedem, amelyek emlékezetemet felfrissíthetik. Előkerül a régi, lakóházból átalakított polgári iskola képe, ahol annak idején Lukácsy nagytiszteletű úr azzal adta át az évvégi jutalomkönyvet, hogy „nem csoda, ha otthonosan érzed magad itt, hisz ebben a házban születtél...”. Kezembe akad az 1942 februárjában kelt főszolgabírói végzés, mely elkobozta kristálydetektoros rádiónkat, hiszen „alaposan feltehető, hogy azt egyes külföldi rádióállomások fontos államérdekek veszélyeztetésére alkalmas híreinek terjesztésére használja ki”. És mellette egy 1945 tavaszi feljegyzés, miszerint többen tanúsítják a faluban: a fronton tartózkodásom idején ugyancsak elkobzott biciklimen a főszolgabíró úr kisasszony-lánya parádézott. Olvasom, ki volt, akit a nyilaspárt „rám állított”, hogy figyelje, melyik lány vagy fiatalasszony áll velem szóba, hogy ki volt, akit tanfolyamra küldtek a Hűség Házába, ki volt a nyilas „nővezető”, ki volt a kísérő, aki szüleim elhurcolásakor rákiabált az őket megsüvegelő szomszédok OTTHON ra: „Nem szégyentik magukat, magyar emberek maguk!?”; emlékezetembe idéztem a tisztességes falut megbolondítani akaró állatorvost, a csizmadiát, a kéményseprőt (aki, mikor megtudta, hogy életben vagyok és készülök haza, kútba ugrott) — egyszóval felfrissítem rossz emlékeimet is, nehogy csak kellemesre emlékezzem. A falu éppoly szép, mint valaha — csak éppen még szebb. Egyszer olvastam, hogy az ember ilyenkor mindent kisebbnek, szürkébbnek lát. Itt — vagy bennem — fordítva van. Minden gazdagabb, tisztább, korszerűbb. Az emberek? Ugyanarról a színházról, filmről, televízióról, mérkőzésről, utazásról, nyaralásról beszélnek a preszszóban, mint Pesten? Ugyanazt az „ő”-ző tájszólást beszélik, amit egykor, de a presszó mosdójában már forró levegővel szárítom a kezemet. (Apám még a petróleumlámpa üvege fölött gyújtott rá cigarettájára.) Büszkén kérdi a néhány ismerős, hogy láttam-e minap a tévében a „földi” Cs. sebészprofeszszort; szoktam-e találkozni Sz. Gy.-vel, a méltán nagy feltűnést keltett tanulmány írójával, aki kisgyerekkorában itteni nagyszüleinél töltötte a vakációkat; tudom-e, hogy T., a nagytehetségű középcsatár édesanyja, J meg M. M., a tévéoperatőr is idevaló — és mesélnek, mesélnek a falu nevelte vezérőrnagyről, a közlekedési műsorokban hallható rádiósról, minisztériumi főtisztviselőkről, a valóban „Virágzó” téeszről, helyi ipari üzemekről, a környék szanatórium-színvonalú kórházáról, Dunaújváros hatásáról — másfél óra alatt „kézzelfogható” valósággá válik mindaz, amit a magyar falu megváltozott életéről olvasni (vagy elképzelni) szoktunk. Feledem már-már a főszolgabírót, a körzetvezetőt, a kísérőt, és az egykori lidérces képet: az üres házunk menti árokban szedegetem össze a még mindég ott hánykódó családi fotográfiákat. Tárt szívvel megyek az utcára: nincs harag emberek, itt vagyok, itthon vagyok én is, közületekvaló! Keresem, kinek köszönhetek, láttomra kinek derül fel az arca. De senki sem ismer, és senki sem ismerős az utcán. Aztán „haza” megyek, a házba, ahol laktunk. A nagyon kedves, de idegen háziasszony meséli, hogy a házat az öregek még most, harminchárom év múltán is „Lévai-ház”-ként említik, majd mutatja a kertet: „nézze, ezeket a dísznövényeket meg ezt a pár virágtövet még a maga édesanyja ültette”. Az élet — lám — tulipánhagymákban folytatódik. Lévai Béla 1977. FEBRUÁR 12. HIDAS ANTAL. Ezek a számüzöttek Ezek a számüzöttek még krumplit sem süthettek, hogy didergő kezüknek az adjon meleget a forradalom kioltott tüze helyett. Vandálok Tördelik körben e törpe vadak, a derék s nem görbe gondolatokat. Kihallgatás Belső börtön , poklon át megy a rab. Tereli a porkoláb: „Adjad meg magadat!” „De kibérelt zsoldosok, halljátok hangomat, nem adom, nem adom oda rab rangomat!” Ha Chile... Ha Chile élőlény lenne, a tengerbe vetné magát, hogy a hajába kapaszkodó gyilkosok belefulladjanak. Versek Chiléről A chilei börtönökben és internálótáborokban szenvedőknek Pablo Neruda Mellkasa alatt egy sugárzó nap és nép múltja, jelenje, jövője, léte csapódott össze és szét. Végül is akármilyen hatalmas volt is ez a mellkas, a sok rágalom és hajsza és „hallgass!” darabokra tépte. Bánat Az ég is szomorú lenne, ha a csillagok egyszeresek eltűnnének benne. Számadás Fogdában — kivert fog. Fekhelyen — fekély. Tett helyett — töprengés. Csuporban — csurom vér. Harangból — haragszó. Csodából — csutka. Csalitban — csalán. Csillagból — cserép. Volt szenvedélyekből szenvedés emlékek. Nyári almáról a húsát lenyúzták s a rémült ágakon megrepedt magvakat himbál a kegyetlen idő. ELET ÉSZIRODALOM.