Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-02-12 / 7. szám - Galambos Lajos: A kirámoló • széppróza (15. oldal) - Lengyel Gyula: Az ital • kép (15. oldal) - Lévai Béla: Otthon (15. oldal) - Hidas Antal: Versek Chiléről. A chilei börtönökben és internálótáborokban szenvedőknek: Pablo Neruda | Bánat | Számadás | Ezek a száműzöttek | Vandálok | Kihallgatás | Ha Chile… • vers (15. oldal)

GALAMBOS LAJOS: Nincs ebben semmi különös, mé­gis illő szólni Dávid Kis Jánosról. Órát lehetett igazítani hozzá. Min­den reggel fél hétkor jelent meg a bisztróban, rendelt egy korsó sört, aztán szivarra gyújtott. Ta­lán a világ legolcsóbb, legbüdö­sebb szivarját szívta. A sör elfo­gyasztása után, tenyerébe hajtott homlokkal, elaludt. Pontosan fél nyolckor ébredt, a bal alsó ajkán lógó szivart újra gyújtotta, s in­dult. Nyolc órakor bekötötte magát gurtnival a kétkerekű kocsi elé, és vitte a tüzelőt a toronyházak ár­nyékában megbúvó kicsi lakásokba. Sok-sok éven át így volt ez. Két hete azonban megbillent a világ, a dolgok és történések egyszerűen nem kerültek a helyükre, mintha a napba belezuhant volna egy másik nap, a bisztró reggeli rend­szere megtört: fél nyolckor nem állt fel asztalától Dávid Kis Já­nos. A kéményseprők kezében meg­állt a pohár. Az ügyeletben levő URH-s rend­őrök nem igazoltattak senkit, csak nézték az öreget: mi történt? A vén lengyel Kowalsky Róbert reszkető kezéből kiesett a görbe­bot. — Men oda hozzá, madzsar úr — kérlelt. Egy törzsvendégnek a másikról, annyi esztendők után, illő tudni valamit. Gulliverről, az alkotójá­nak, tudnia kellett valamit. Vol­­taire-nek, a fantasztikusan gro­teszk és borzalmas kalandokat át­élő hőséről, Candide-ról, és a leib­­niz-pope-i világkép hazugságairól —, melyek szerint ez a világ min­den világok legjobbika —, tudnia kellett valamit. Én Dávid Kis Já­nosról azt tudtam eddig, hogy ki­rámoló és tróger. — Hány éves most? — Hatvankilenc. Tizennyolc éves koromban kaptam meg a szakmunkás-levelet, keresztapám A KIRÁMOLÓ vitt be a gyárba, kirámoló lettem, mint ő. — Mi az, kirámoló? — Széttörjük az öntvények ho­mokágyát. Huszonöt kilós kalapá­csunk van hozzá. — Hányszor emeli ezt a kalapá­csot naponta? — Húsz éve már csak éjszakás vagyok. Se ember, se számítógép nem tudná kiszámolni az ütése­ket. Azok számát pláne, amióta a hadseregből leszereltek. — Katona volt? — Keresztapám ösztönzésére negyvennégyben léptem be a párt­ba. Később kiemeltek, tiszti isko­lára vittek, százados lettem. Az­tán húsz évvel ezelőtt leszereltek, nem feleltem meg a hadseregben a korszerű követelményeknek. Iga­zuk volt. Továbbképzésre nem vol­tam alkalmas, visszatértem a szak­mámhoz. A másfél szobás tiszti la­kást megtarthattam Pesten, ott született a két gyermekem. De, amikor leszereltek, a feleségem mindjárt kezdett nem jó szem­mel nézni rám. Előbb csak ilyes- a­mik voltak: ebben a kicsi lakás­ban hogyan élünk majd? A két gyerek: fiú és lány. Hogyan nő­nek fel itt? Mondtam neki, bízd csak rám, kirámolóként többet ke­resek, mint századosként a hadse­regben. Ő pedig: hát egy kirámoló­­hoz mentem én férjhez? Lesz pénz, mondtam neki, lesz lakása a két gyereknek, mire felnőnek, bíz­zad csak rám. Pénz lesz. Úgysem fontos más ebben a világban, csak a pénz. Csak a pénz. . — Mennyit keresett a gyárban? — Havi négyezerötszázat, és ne­gyedévenként kaptam körülbelül tízezer forint prémiumot. — Ilyen jól fizetik a kirámoló­­kat? — Azokat nem lehet megfizet­ni. — Ezért vállalt még trógermun­­kát is? — Teljesíteni akartam az ígére­temet. Mindkét gyermekem dok­tor lett, egyik jogász, a fiú, a má­sik, a lányom, bölcsész doktor. Mindkettőnek vettem egy-egy másfél szobás öröklakást. — Miből? — A trógerolással együtt, húsz éven át, megvolt a havi tizenkét­ezer forintom. — És most abbahagyta a tró­­gerolást? — Igen. Teljesítettem, amit ígér­tem. Vége, nem bírom tovább, fá­radt vagyok. — Hát akkor egy ilyen nehéz éjszakai műszak után, mért nem megy haza? Mért nem pihen ott­hon? — Nem enged be a feleségem. Csak úgy engedne be, ha tróge­­rolnék tovább, és meglenne válto­zatlanul a havi tízezer. Enni nem ad, bár én a pénz nagy részét odaadom neki. Csak délután öttől este kilencig pihenhetek otthon. Akkor meg­indulok már a gyár­ba. — Miért nem megy nyugdíjba? — Nincs munkaerő a gyárban. Ki az a marha fiatal, aki kirá­­molónak megy manapság. Külön­ben, ha nyugdíjba mennék, tán ezt a kevés otthoni pihenést sem engedélyezné az asszony. — És a gyerekei? — Nem ismernek engem. Egy trógerral ők már nem állnak szó­ba. Állítólag van két unokám. És még nem láttam őket. — Váljon el, ember, váljon el, elvégre önmagának is teremthet még egy otthont. — Én? — Igen. Hatvankilenc esztendő nem túlságosan súlyos idő. Meny­nyien, de mennyien kezdik ilyen­kor újra. S valami vágya csak van még! — Van, fiam. ■ — Nos? — Meghalni. ... Készülök meglátogatni a Föld számomra — mindenek elle­nére — legkedvesebb zugát, aho­vá évek-évtizedek gondolatai au­tomatikusan visszaszállnak: szülő­falumat. A szó szoros értelmében készülök: még azokat a leveleket, iratokat és feljegyzéseket is elő­szedem, amelyek emlékezetemet felfrissíthetik. Előkerül a régi, la­kóházból átalakított polgári isko­la képe, ahol annak idején Luká­­csy nagytiszteletű­ úr azzal adta át az évvégi jutalomkönyvet, hogy „nem csoda, ha otthonosan érzed magad itt, hisz ebben a házban születtél...”. Kezembe akad az 1942 februárjában kelt főszolgabí­rói végzés, mely elkobozta kris­tálydetektoros rádiónkat, hiszen „alaposan feltehető, hogy azt egyes külföldi rádióállomások fontos államérdekek veszélyezte­tésére alkalmas híreinek terjeszté­sére használja ki”. És mellette egy 1945 tavaszi feljegyzés, miszerint többen tanúsítják a faluban: a fronton tartózkodásom idején ugyancsak elkobzott biciklimen a főszolgabíró úr kisasszony-lánya parádézott. Olvasom, ki volt, akit a nyilaspárt „rám állított”, hogy figyelje, melyik lány vagy fiatal­­asszony áll velem szóba, hogy ki volt, akit tanfolyamra küldtek a Hűség Házába, ki volt a nyilas „nővezető”, ki volt a kísérő, aki szüleim elhurcolásakor rákiabált az őket megsüvegelő szomszédok­ OTTHON­ ra: „Nem szégyentik magukat, magyar emberek maguk!?”; emlé­kezetembe idéztem a tisztességes falut megbolondítani akaró állat­orvost, a csizmadiát, a kémény­seprőt (aki, mikor megtudta, hogy életben vagyok és készülök haza, kútba ugrott) — egyszóval felfrissítem rossz emlékeimet is, nehogy csak kellemesre emlékez­zem. A falu éppoly szép, mint valaha — csak éppen még szebb. Egyszer olvastam, hogy az ember ilyenkor mindent kisebbnek, szürkébbnek lát. Itt — vagy bennem — fordít­va van. Minden gazdagabb, tisz­tább, korszerűbb. Az emberek? Ugyanarról a színházról, filmről, televízióról, mérkőzésről, utazás­ról, nyaralásról beszélnek a presz­­szóban, mint Pesten? Ugyanazt az „ő”-ző tájszólást beszélik, amit egykor, de a presszó mosdójában már forró levegővel szárítom a kezemet. (Apám még a petróleum­­lámpa üvege fölött gyújtott rá ci­garettájára.) Büszkén kérdi a néhány isme­rős, hogy láttam-e minap a tévé­ben a „földi” Cs. sebészprofesz­­szort; szoktam-e találkozni Sz. Gy.-vel, a méltán nagy feltűnést keltett tanulmány írójával, aki kisgyerekkorában itteni nagyszü­leinél töltötte a vakációkat; tu­dom-e, hogy T., a nagytehetségű középcsatár édesanyja, J meg M. M., a tévéoperatőr is idevaló — és mesélnek, mesélnek a falu nevelte vezérőrnagyről, a közlekedési mű­sorokban hallható rádiósról, mi­nisztériumi főtisztviselőkről, a va­lóban „Virágzó” téeszről, helyi ipari üzemekről, a környék sza­natórium-színvonalú kórházáról, Dunaújváros hatásáról — másfél óra alatt „kézzelfogható” valóság­gá válik mindaz, amit a magyar falu megváltozott életéről olvas­ni (vagy elképzelni) szoktunk. Feledem már-már a főszolgabí­rót, a körzetvezetőt, a kísérőt, és az egykori lidérces képet: az üres házunk menti árokban szedege­tem össze a még mindég ott hány­­kódó családi fotográfiákat. Tárt szívvel megyek az utcára: nincs harag emberek, itt vagyok, itt­hon vagyok én is, közületek­­való! Keresem, kinek köszönhe­tek, láttomra kinek derül fel az arca. De senki sem ismer, és sen­ki sem ismerős az utcán. Aztán „haza” megyek, a házba, ahol laktunk. A nagyon kedves, de idegen háziasszony meséli, hogy a házat az öregek még most, harminchárom év múltán is „Lé­­vai-ház”-ként említik, majd mu­tatja a kertet: „nézze, ezeket a dísznövényeket meg ezt a pár vi­rágtövet még a maga édesanyja ültette”. Az élet — lám — tulipánhagy­mákban folytatódik. Lévai Béla 1977. FEBRUÁR 12. HIDAS ANTAL. ­ Ezek a szám­üzöttek Ezek a számüzöttek még krumplit sem süthettek, hogy didergő kezüknek az adjon meleget a forradalom kioltott tüze helyett. Vandálok Tördelik körben e törpe vadak, a derék s nem görbe gondolatokat. Kihallgatás Belső börtön , poklon át megy a rab. Tereli a porkoláb: „Adjad meg­­ magadat!” „De kibérelt zsoldosok, halljátok hangomat, nem adom, nem adom oda rab­­ rangomat!” Ha Chile... Ha Chile élőlény lenne, a tengerbe vetné magát, hogy a hajába kapaszkodó gyilkosok belefulladjanak. Versek Chiléről A chilei börtönökben és internáló­táborokban szenvedőknek Pablo Neruda Mellkasa alatt egy sugárzó nap és nép múltja, jelenje, jövője, léte csapódott össze és szét. Végül is akármilyen hatalmas volt is ez a mellkas, a sok rágalom és hajsza és „hallgass!” darabokra tépte. Bánat Az ég is szomorú lenne, ha a csillagok egyszeresek eltűnnének benne. Számadás Fogdában — kivert fog. Fekhelyen — fekély. Tett helyett — töprengés. Csuporban — csurom vér. Harangból — haragszó. Csodából — csutka. Csalitban — csalán. Csillagból — cserép. Volt szenvedélyekből szenvedés emlékek. Nyári almáról a húsát lenyúzták s a rémült ágakon megrepedt magvakat himbál a kegyetlen idő. ELET ÉS­Z­IRODALOM.

Next