Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-02-12 / 7. szám - Váncsa István: Kákán csomó • televíziókritika • Lehet egy kérdéssel több? (13. oldal) - Rumi Attila: Dombormű • kép (13. oldal) - Kroó György: Bikasirató • zenekritika • Kritikusok 1976. díja: Kósa György: Bikasirató kantátája (13. oldal)

VÁNCSA ISTVÁN: Televízió Kákán csomó Az elmúlt héten valahogy nem volt szerencsém a televízióval, há­rom tévéjátékot mu­tattak be, s úgy hozta a sors, hogy egyet se láttam. Pedig a visszhangból ítél­ve az első — Málnay Levente—A. Tolsztoj: A cárné összeesküvése — sikeres produkció lehetett. Mindezt csak azért említem meg, mert már elhangzott az a vár hogy némely kritikus szándéko­san behunyt szemmel vonul el , értékek előtt, nem azokat méltat­ja, inkább a kákán keresi a cso­mót Holott úgy lehet, ennek me­rőben prózai okai vannak. Neve­zett esetleg épp vonaton ült, szín­házban járt, vagy a készülékében kiégett a képcső. Mindez a kriti­ka más válfajainál nem akadály, de a tévéprodukció egyszeri. Ta­lán az unokáink megérik, hogy a kábeltelevízión át bármely pro­dukciót lekérhetnek maguknak egy központi műsortárból, bár szerintem az a műsortár nálunk örökké leltározni fog, ha nem, akkor a kért mesejáték helyett A fejlődő Namíbia című dokumen­tumfilmet szolgáltatja ki, de a leg­valószínűbb, hogy beázik a ká­bel, nem lesz se kép, se hang, te­hát a néző ismét hódolhat az ol­vasás magasabbrendű örömeinek. Tehát a Ki mit tud? (erről majd később) kivételével a hét jelentő­sebb produkcióit nem láttam. Gondolom ugyanis, hogy mondjuk a Lehet egy kérdéssel több? című vetélkedőműsor nem sorolható ide. Noha ez is példátlan a ma­ga nemében — legalábbis engem pompásan elszórakoztatott. Mindenekelőtt elbűvölő felad­ványokból áll. Olyanok vannak benne, hogy a versenyzőnek — nagyon gyorsan — mutatnak öt fotót, ebből kell kiválasztania azt, amit felismer, s ehhez kapcsoló­dik a kérdés. Képek jönnek, a másodikon például az Escorial lát­ható, a játékos felismeri,"kéri. Ek­kor derül ki, hogy itt nem is az épület a fontos, dehogy: a kép bal alsó sarkában van egy szabad szemmel alig látható rongycso­mó, e­z tulajdonképpen guggoló személy, nekünk háttal; a játék­vezető annyit segít, hogy az ille­tő nagyszerű középhátvéd volt harmincöt évvel ezelőtt egy ke­véssé ismert perui csapatban; a kérdés tehát: hogy hívják őt és járt-e ifjabb korában bikaviadal­ra? Máskor két fekete táncosról, sötét alagútban, vaku nélkül csi­nált képet mutatnak, kérdés: mi a neve az itt bemutatott táncfi­gurának? Aztán — ez már betű szerint igaz — egy halszem­­optikával készült fotót látunk, re­pülőgéporr van rajta, a típust kell felismerni, de a típus azonosító jegye nem látható. (Megmagyará­zom: a kép TU—144-et ábrázol, ez küllemre annyiban tér el a Con­­corde-tól, hogy a hajtóművei egy­máshoz közel, a törzs alatt van­nak, míg a Concorde-nál egymás­tól távolabb, a szárnyak alatt. Ez a fotón nem látható, a játékos te­hát csak tippelhetett. Jól tippelt, mire a játékvezető közölte, hogy helyes, ezt onnan lehet felismer­ni, hogy a Concorde-nak lelóg az orra. Igaz, de a TU—144-é is le­lóg, ha lehajtják, márpedig le­szállás előtt mindkét típuson le szokták hajtani, hogy a pilóta ku­kucskálhasson előre és lehetőleg ne a hangár tetején landoljon.) Nem sorolom, a lényeg az, hogy a kérdések pompásak. De a szer­vezés még ennél is jobb. Úgy kez­dődött, hogy valamelyik játékos ismét egy jellemző fotót kapott volna, talán egy kőfalról, kitalá­landó, hogy ki áll mögötte, vagy hasonlót; lényeg az, hogy fotó se­hol. A játékvezető — Egri János — előbb elmerengett, majd „Ak­kor beszélgessünk!” jelszóval ki­faggatta a játékost a családi éle­téről, foglalkozásáról, egészségi ál­lapotáról és így tovább, közbe­­közbe kijelentette, hogy most pe­dig nézzük a képet. Nem néztük. Ezalatt lehetett izgulni: meglesz-e egyáltalán­ a fotó, vagy már rég hazavitte valaki, mert hogy a gye­rek szobájában olyan jól mutat­na a falon. Meglett új játékos, új feladvány, fotó sehol. — Amúgy jól tetszik len­ni? — kérdeztetett meg a verseny­ző, itt is szó esett kül- és belpo­litikáról, a kedves mama derék­fájásáról stb.. Egri mindinkább kétségbeesve, könyörgő tekintettel nézett a kamerába: — Nekem most már bármelyik fotó megfe­lel, csak mutassatok valamit! Valamit mutattak. Új játékos, új feladvány — a folytatást lásd fentebb. — És a káposztás cve­­kedlit borssal vagy cukorral tet­szik szeretni? Borssal? Hát igen, úgy az igazi. Lehet, hogy nem pontosan ez a szöveg hang­zott el az ötödik percben, csak va­lami hasonló: a néző a hasát fog­ta, közben mélységesen együtt­­érezve a játékvezetővel, akinek a szemében már a pánik félreismer­hetetlen jelei mutatkoztak. Méltó bűnhődésül a fondorlatos kérdé­sekért. Mindazonáltal ez a játék szen­zációsan szórakoztatóvá sikere­dett, ha nem is épp az alkotók szándéka szerint. Sajnos, nem mondható el ugyanez egy másik, tematikáját tekintve nemesebb so­rozatról, A költészet játékairól. Nézem az első adástól fogva, hi­szen az alapötlet nagyszerű. Ná­lunk a költő kétféleképp jelenik meg a köztudatban, vagy mint vé­tesz, próféta, vagy mint borongó, szentimentális lélek, aki az őszi parkban sétálván hulló levelet szorít a keblére, miközben a könnyei csorognak. Ilyenformán nem árt néha hangsúlyozni, hogy a lírának is lehet humorérzéke, játékos kedve, továbbá hogy ez a fajta humor éppoly fontos, mint bármely más költői attitűd, mivel­hogy ez is a megismerés egyik eszköze. A valóság némely oldala kizárólag a humor szemüvegén át pillantható meg, mondhatnék úgy is, hogy a valóság néha lényegileg humoros. A sorozatot tehát hasz­nosnak tartom, mármint a szándé­kot. A megvalósítást kevésbé. A válogatásról most nem beszé­lek, noha nem értek vele egyet, de hát ez minden szerkesztőnek szíve joga, azt rak a műsorába, ami neki tetszik. De ezt meg is kell csinálni, részint színészileg, részint képileg. Az első mozzanatnál az a gond, hogy groteszk verset vagy paró­diát mondani nagyon nehéz. Itt nincsenek fokozatok, nem lehet jobban-rosszabbul csinálni, ezt a színész vagy telibe találja, vagy sem. A sorozatban inkább a má­sodik verzióval találkoztunk. Kü­lönösképp néhány hete, a grotesz­keknél tűnt ki, mennyire nem ér­ti az előadó a szöveget, a költő szándékait, mennyire nem érzi a humorát, mennyire idegen számá­ra ez a közeg. Sajnos, attól tart,­tok, ezzel nemcsak a színészek voltak-vannak így, hanem a ren­dező is, különben nem ezt a fajta versmondást rögzíti, hanem meg­magyarázza a színésznek, mit akar. Csak az a baj, hogy itt nem­igen volt mit megmagyarázni. Ugyanis csak az előadókkal kap­csolatban beszélhetünk stílustö­résről, mert a képi megjelenítés­nek stílusa sincs. Pedig ez nem rá­dió, hanem tévé, tehát úgy kéne csinálni, hogy a műsor vizuálisan is nyújtson valamit. Hát erről szó se volt. Horváth Jenő valami ér­telmetlen jövés-menéssel próbál­ta megélénkíteni a látványt, eset­leg némi füsttel meg néhány kel­lékkel, de töredezetten és össze­függéstelenül. És ez azért a leg­zavaróbb, mert az elhangzó ver­sek teli vannak ötlettel, humorral, képzelőerővel, játékkal, s mindez ötlettelen, humortalan, fantáziát­lan és nehézkes környezetben je­lenik meg. Miért? — meg nem foghatom. De annyi bizonyos, hogy játszani is tudni kell. Kel­lene. Rumi Attila: Dombormű 1977. FEBRUÁR 12. * kiáltanak, megkergetik , miként válik a gyenge jellemű ember zár­kózó, sértődékeny, tomboló, a tár­gyakon bosszút álló lelki beteggé, majd mindez agresszivitásba csap át, társakat keres és talál magá­nak, és együttesen indulnak meg­büntetni az őket bántó világot Szoboszlay Péter virtuóz techni­kával rajzolta meg filmjét, áradó rajzi ötletei az érzelmi felfokozást szolgálják. A szürke alaptónus­ban mozgó-szorongó-vergődő-ha­­donászó szálkás figura, a szűk tér­be beszorított és onnan kitörő alak, aki mögött egy-egy pillanat­ra villan csak fel az élet giccsesen gazdag vagy valóságosan szép színorgiája, szavak nélkül min­dent elmond egy bonyolultságá­ban is egyszerű, mert századunk­ban annyira jellemző és ismert lélektani változásról. Egy huligán­banda megszületését látjuk? Egy vezér gyerekkorát? Egy fasiszta állam jelképét? Mindegyiket. A torz lelkekben kicsírázó agresz­­szív ösztönök nagyra növését. Csak hely és idő határozza meg, hogy az er­őszakból rendőrségi ügy lesz vagy rendőrségi szervezet. A Nagy mulatság (Puszta Péter —Varjas Endre—Varsányi Ferenc) tulajdonképpen nem új téma: a falusi lakodalmak esztelen dor­bézolását gúnyolja. Mindezt azon­ban olyan robbanó erővel, gép­puskázó ötlet­sorozatokkal, hogy a nevetéstől nyilall az oldalunk. Puszta Péter grafikája a népi var­­rottasok stílusában jeleníti meg alakjait, akiket Varsányi Ferenc rendező mozgat ellenállhatatlan komikummal. Nem véletlenségből használtam a film jellemzésénél hadászati szakkifejezéseket, tudni­illik az alkotók valóban harcnak ábrázolják a lakodalmat, roham­nak a násznép befogadóképessé­ge, egészsége ellen, kolbásztöltő gépfegyver okádja a lövedéket, fánkok kézigránátjai robbannak, áradatként ömlik az ital. A „ho­gyan éljünk?” kérdéséhez szól hozzá a film, aggódó indulattal. Eredeti módon készített mohá­csi emlékfilmet Lisziák Elek, az ANNO 1526 . Ahogy ők látták török miniatúrák alapján, eleve­níti meg a csatát És a csatavesz­tést számunkra tragikusabb hite­lességgel közvetíti a dicsőséggel felvonuló, millió színben pompá­zó, keleti cifrasággal felékesített oszmán hadsereg, mintha az any­­nyiszor látott magyar oldalt mu­tatná meg. A rajzfilmtől a néző általában önfeledt szórakozást, kedvesen szellemes grafikát, frappáns törté­netet vár; mindezt Gémes József Sün barátom­ja együttesen nyújt­ja. A kis sünt senki se szereti tüs­kéi miatt, ezért levágatja őket, erre a macska „úgy szereti, meg is eszi”. A pasztellfoltokban moz­gó állatok, a száguldó történés, a zenére komponált animáció a rajzfilmkészítés kifinomult, töké­letes színvonalán újra bizonyítja Gémes József mesteri tudását. A Delfinia szovjet—magyar vállal­kozás, Gyulai Liviusz megejtő kedvességű rajzai egy kislány álomvilágát idézik elénk, aki az új házak lakótömbjében távoli mesevilágokról álmodik. Kár, hogy a csak Szovjetunióban is­mert sanzon az itteni érthetőséget nem segíti elő. Bélás István a mi­nifilmek mestere, Credó-ja most is szinte csak főcím: egy atom­háború fenyegető előkészülete dermeszti meg a szívet, aztán a tárgyalóasztal és egy nevető kis­lány feloldja a feszültségünket. A Mennek, mendegélnek, Bleier Edit filmje ugyancsak orosz mese alapján készült, és a szándékoltan gyerekrajz­szerű megoldás az ért­hetetlen történet miatt kevéssé él­vezhető. Úgy gondolom, a közös munkáknál jobban kell ügyelni arra, hogy a műélvezet is közös legyen. KROÓ GYÖRGY: Bikasirató Hét kritikus hallgatta meg azo­kat az új magyar kompozíciókat, amelyeket a Rádió Zenei Főosztá­lya felvételen „tartósított” 1976-ban. Huszonhat szerző harminckilenc művének hangszalagja forgott a harmadik sztereó-stúdió lejátszó­­magnóin és műfaj, alkotói életikor, stílus és színvonal, vagy mondjuk inkább eredetiség tekintetében egyaránt változatos kosztra fogta a zsűrit. Szokás szerint vita, sőt véleménycsere nélkül, azaz a vita előtt szavaztunk, papíron, inkogni­tóban, tíz vagy kevesebb mű meg­­említésével-rangsorolásával. Az eredmény: a Kritikusok 1976. évi díját Kósa György Bikasirató kan­tátája nyerte el.­­ Egyidejűleg egy társadalmi zsűri is dolgozott, hogy végülis a Közönség 1976. díját Ba­lassa Sándor Kvartett ütőseikre cí­mű szerzeményének ítélje. (Erről a darabról már volt alkalmam beszá­molni az ÉS-ben.) Kósa György 80. évében jár. Életvitele, mozgása, szelleme-ér­­deklődése tavaszi frissességet áraszt. Ha valaki azt mondaná ró­la, hogy hetente kerül ki tolla alól egy-egy új mű, elsősorban vers­megzenésítés, nem csodálkoznék. Hiszen amióta komponál­á s bi­zony elég korán kezdte: vonós­­zenekari Menüettjét 1912-ben, Bo­szorkánytánc feliratú szimfonikus partitúráját 1913-ban írta, 1918-as egyik Bagatelljét az Universal ad­ta ki, s első dalai Ady verseire még a költő életében születtek — min­dig az első ötlet, az anyag ihletett megérintésének képessége az erős­sége, így élete minden ébren töl­­tött vagy végigálmodott órája egy­­egy kompzíció csíráját rejti a szá­mára. Legfőképpen sugalmazója az örökké olvasó embernek, az iroda­lom, a vers. Ha jól tudom, Devecse­­ri Gábort először az Anselmus diák idején választotta szerzőtársul (a 3 felvonásos opera 1945-ből való),­ kilenc évvel később az ő szövegére írta Hajnóczy oratóriumát, s most ismét oratóriumot komponált, mintegy 20 perc időtartamút, a köl­tő vallomásos Bikasiratója nyomán. Hogy lehet ebből a történelmi panorámába ágyazott példabeszéd­­sorból, ebből a költői tárlatveze­tésből „kivenni” és zenébe varázsol­ni a bika-pártiak tanúság- és hit­tételét? Hogy lehet a Társalgások­ és Dalok egyedi formáját széttör­ni és mégis megőrizni a költő gon­dolatmenetét, indulatát, szándékát? S hogy lehet egységes zeneművet írni ennyiféle versformából, eny­­nyiféle, a komponistát más-más stí­lusra hangoló történelmi képből? Kósának sikerült. A szövegkönyv szerkezete szol­gáltatja a biztos alapot, amelyre zárt zenei formák épülhetnek. Mot­tóként (zene nélkül) hangzik fel, mintegy függöny előtt, az első Tár­salgást indító gondolata: „Ami a bikaviadalokat illeti, én bikapárti vagyok, tudniillik a torreádort va­lamikor mégis megkérdezték, akar-e küzdeni; a hivatása megvá­lasztásába ő legalábbis beleszólt, de a bikát nem kérdezte meg sen­ki.” Ezután szólal meg kürt-klari­nét színben az első tétel zenei mot­tója, ereszkedő egyszólamú dallam, itt még olyasféleképp, mint a Kék­szakállú balladás bevezetője. A kó­rus szólamokra várva hirdeti év­ezredek tanulságát (a Társalgás bolyongás közben utolsó sorai): „És ölnek és halnak, és holtan is hal­nak, a hulláknak hulláma hullákra hull”. Mögötte, utána jellegzetes hangszeres formula tűnik fel. Az első dal, A bika dala, tenorszóló (Moderato ma agitato) s utolsó so­ra szavakra fordítja a tétel már hallott zenei mottóját: „nem értem és nem értem.” Vadul csap fel vá­laszként Az én dalom„Tagadom, hogy az élet pusztán fájdalom... szörnyűség... iszonyat...”; kórus­tétel, a misztériumjáték hármas színpadán járják a haláltáncot, a trombiták és harsonák vezetik a szűk dallamot. Imnét a mottó szól (Andante sostenuto), most fojtott vonósokon. Azt ami eddig történt, ha nem is mindenkinek, mégis szinte kí­nálta az eredeti mű. Ami most jön, jellemző Kosa telitalálatszerű anyag­ érintésére. Tam-tam, zongora és hárfa vezet be egy Misterioso hangulatkörbe, vele a Devecseri­­költemény passió-rétegébe. Euri­pidész és Máté evangélista dala kö­vetkezik, de úgy, hogy az evangélis­ta elbeszélése, kettévágva, a há­romtagú forma visszatérő főrésze lesz s közrefogja az Euripidész-je­lenetet. Ez azzal a fantasztikus drámai-intonációs következménnyel jár, hogy a passiószerűen recitáló tónust keleties kolorita (kiemelkedő csörgődob, zongora, fuvola, oboa színek) ötnegyedben lüktető Bakik­­hosz-ünnep váltja fel, szöveget ro­pogtató Allegro vivace kórustétel. Legalább ennyire hatásos-sikeres a tétel formai megoldása, a reprízek láncreakciója. Először a passiótónus zárja le a Misterioso szférát, azután a Nem értem Andante sostenuto visszatérése keretezi be a teljes el­ső tételt, végül a haláltánc-anyag reprize tesz felkiáltójelet a tétel végére és utána szünet nélkül in­dulhat az Allegretto második té­tel. Ez dalforma. Főrésze Az út da­la („Lebegtünk át a tengeren... ég-, lég-, olaj-varázs volt, mi kül­dött, hívott és emelt, magunk­­feledtetően új s új lágy-arcú rév­be ...”), ötnyolcadban ringó kórus, már-már népies sorszerkezettel, hangzását hárfa-futamok, női han­gok, vonóstrillák, hegedűszó jellem­zi. Triója, Homérosz dala, erőtelje­sen skandált férfikari szakasz, tam­tam és zongorakísérettel, indulóka­rakterrel. Kosa egyik nagy eszmé­je, hogy ennek utolsó sorát mint­egy szólókadenciaként (tenor) az egyetlen Oh szócska elébe tételével az egész műből kiemelt „Oh Hektór, s az évezredek Hektárjai!” A fel­kiáltás feleslegessé teszi Az út da­lának pontos megismétlését, csak az Allegretto zenéje tér vissza, a női kar szövege hangszeres tüne­ményként szóródik szét a partitú­rában. A kantáta zárótételét pergő üst­dob és vonósakkordok felett Maes­toso kürtkórus kezdi. Hamarosan kiderül erről is, hogy A B A for­mát indít, amelynek közepén erő­teljes ritmusú, kicsit bolgár színe­zetű a cappella kórus csattan egy turba hevességével (A tömeg dala). Itt kapja meg az első tétel passió­rétege szimmetrikus ellenpárját. A Maestoso vonósszínekbe öltözve lá­gyan tér vissza s helyet ad a nép­dalhangú 3/4-es Epilógusnak (Az egyes, emberek dala együtt), azután összezárul mögötte. Nem az anyaga jeles ennek a ze­nének, s nem különösebben míves a megmunkálása sem. A színei is csak jelzések, s mint láttuk, for­mái, kicsik és nagyok egyaránt, az első tételt kivéve, a lehető legegy­szerűbbek. De erős a drámai terve, meggyőző a koncepciója, jó az idő­­gazdálkodása, pontos a hangütése és átengedi magán a verset. Mert ugyanarról beszél Kósa György is, mint Devecseri Gábor. Mind a ketten bikapártiak, a kantáta zené­je is az. Szelídség és jóság árad be­lőle, levegője van, költészet. És úgy látszik, a kritikusak is bikapártiak. m ÉLET É IRODALOM ma

Next