Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-12 / 7. szám - Váncsa István: Kákán csomó • televíziókritika • Lehet egy kérdéssel több? (13. oldal) - Rumi Attila: Dombormű • kép (13. oldal) - Kroó György: Bikasirató • zenekritika • Kritikusok 1976. díja: Kósa György: Bikasirató kantátája (13. oldal)
VÁNCSA ISTVÁN: Televízió Kákán csomó Az elmúlt héten valahogy nem volt szerencsém a televízióval, három tévéjátékot mutattak be, s úgy hozta a sors, hogy egyet se láttam. Pedig a visszhangból ítélve az első — Málnay Levente—A. Tolsztoj: A cárné összeesküvése — sikeres produkció lehetett. Mindezt csak azért említem meg, mert már elhangzott az a vár hogy némely kritikus szándékosan behunyt szemmel vonul el , értékek előtt, nem azokat méltatja, inkább a kákán keresi a csomót Holott úgy lehet, ennek merőben prózai okai vannak. Nevezett esetleg épp vonaton ült, színházban járt, vagy a készülékében kiégett a képcső. Mindez a kritika más válfajainál nem akadály, de a tévéprodukció egyszeri. Talán az unokáink megérik, hogy a kábeltelevízión át bármely produkciót lekérhetnek maguknak egy központi műsortárból, bár szerintem az a műsortár nálunk örökké leltározni fog, ha nem, akkor a kért mesejáték helyett A fejlődő Namíbia című dokumentumfilmet szolgáltatja ki, de a legvalószínűbb, hogy beázik a kábel, nem lesz se kép, se hang, tehát a néző ismét hódolhat az olvasás magasabbrendű örömeinek. Tehát a Ki mit tud? (erről majd később) kivételével a hét jelentősebb produkcióit nem láttam. Gondolom ugyanis, hogy mondjuk a Lehet egy kérdéssel több? című vetélkedőműsor nem sorolható ide. Noha ez is példátlan a maga nemében — legalábbis engem pompásan elszórakoztatott. Mindenekelőtt elbűvölő feladványokból áll. Olyanok vannak benne, hogy a versenyzőnek — nagyon gyorsan — mutatnak öt fotót, ebből kell kiválasztania azt, amit felismer, s ehhez kapcsolódik a kérdés. Képek jönnek, a másodikon például az Escorial látható, a játékos felismeri,"kéri. Ekkor derül ki, hogy itt nem is az épület a fontos, dehogy: a kép bal alsó sarkában van egy szabad szemmel alig látható rongycsomó, ez tulajdonképpen guggoló személy, nekünk háttal; a játékvezető annyit segít, hogy az illető nagyszerű középhátvéd volt harmincöt évvel ezelőtt egy kevéssé ismert perui csapatban; a kérdés tehát: hogy hívják őt és járt-e ifjabb korában bikaviadalra? Máskor két fekete táncosról, sötét alagútban, vaku nélkül csinált képet mutatnak, kérdés: mi a neve az itt bemutatott táncfigurának? Aztán — ez már betű szerint igaz — egy halszemoptikával készült fotót látunk, repülőgéporr van rajta, a típust kell felismerni, de a típus azonosító jegye nem látható. (Megmagyarázom: a kép TU—144-et ábrázol, ez küllemre annyiban tér el a Concorde-tól, hogy a hajtóművei egymáshoz közel, a törzs alatt vannak, míg a Concorde-nál egymástól távolabb, a szárnyak alatt. Ez a fotón nem látható, a játékos tehát csak tippelhetett. Jól tippelt, mire a játékvezető közölte, hogy helyes, ezt onnan lehet felismerni, hogy a Concorde-nak lelóg az orra. Igaz, de a TU—144-é is lelóg, ha lehajtják, márpedig leszállás előtt mindkét típuson le szokták hajtani, hogy a pilóta kukucskálhasson előre és lehetőleg ne a hangár tetején landoljon.) Nem sorolom, a lényeg az, hogy a kérdések pompásak. De a szervezés még ennél is jobb. Úgy kezdődött, hogy valamelyik játékos ismét egy jellemző fotót kapott volna, talán egy kőfalról, kitalálandó, hogy ki áll mögötte, vagy hasonlót; lényeg az, hogy fotó sehol. A játékvezető — Egri János — előbb elmerengett, majd „Akkor beszélgessünk!” jelszóval kifaggatta a játékost a családi életéről, foglalkozásáról, egészségi állapotáról és így tovább, közbeközbe kijelentette, hogy most pedig nézzük a képet. Nem néztük. Ezalatt lehetett izgulni: meglesz-e egyáltalán a fotó, vagy már rég hazavitte valaki, mert hogy a gyerek szobájában olyan jól mutatna a falon. Meglett új játékos, új feladvány, fotó sehol. — Amúgy jól tetszik lenni? — kérdeztetett meg a versenyző, itt is szó esett kül- és belpolitikáról, a kedves mama derékfájásáról stb.. Egri mindinkább kétségbeesve, könyörgő tekintettel nézett a kamerába: — Nekem most már bármelyik fotó megfelel, csak mutassatok valamit! Valamit mutattak. Új játékos, új feladvány — a folytatást lásd fentebb. — És a káposztás cvekedlit borssal vagy cukorral tetszik szeretni? Borssal? Hát igen, úgy az igazi. Lehet, hogy nem pontosan ez a szöveg hangzott el az ötödik percben, csak valami hasonló: a néző a hasát fogta, közben mélységesen együttérezve a játékvezetővel, akinek a szemében már a pánik félreismerhetetlen jelei mutatkoztak. Méltó bűnhődésül a fondorlatos kérdésekért. Mindazonáltal ez a játék szenzációsan szórakoztatóvá sikeredett, ha nem is épp az alkotók szándéka szerint. Sajnos, nem mondható el ugyanez egy másik, tematikáját tekintve nemesebb sorozatról, A költészet játékairól. Nézem az első adástól fogva, hiszen az alapötlet nagyszerű. Nálunk a költő kétféleképp jelenik meg a köztudatban, vagy mint vétesz, próféta, vagy mint borongó, szentimentális lélek, aki az őszi parkban sétálván hulló levelet szorít a keblére, miközben a könnyei csorognak. Ilyenformán nem árt néha hangsúlyozni, hogy a lírának is lehet humorérzéke, játékos kedve, továbbá hogy ez a fajta humor éppoly fontos, mint bármely más költői attitűd, mivelhogy ez is a megismerés egyik eszköze. A valóság némely oldala kizárólag a humor szemüvegén át pillantható meg, mondhatnék úgy is, hogy a valóság néha lényegileg humoros. A sorozatot tehát hasznosnak tartom, mármint a szándékot. A megvalósítást kevésbé. A válogatásról most nem beszélek, noha nem értek vele egyet, de hát ez minden szerkesztőnek szíve joga, azt rak a műsorába, ami neki tetszik. De ezt meg is kell csinálni, részint színészileg, részint képileg. Az első mozzanatnál az a gond, hogy groteszk verset vagy paródiát mondani nagyon nehéz. Itt nincsenek fokozatok, nem lehet jobban-rosszabbul csinálni, ezt a színész vagy telibe találja, vagy sem. A sorozatban inkább a második verzióval találkoztunk. Különösképp néhány hete, a groteszkeknél tűnt ki, mennyire nem érti az előadó a szöveget, a költő szándékait, mennyire nem érzi a humorát, mennyire idegen számára ez a közeg. Sajnos, attól tart,tok, ezzel nemcsak a színészek voltak-vannak így, hanem a rendező is, különben nem ezt a fajta versmondást rögzíti, hanem megmagyarázza a színésznek, mit akar. Csak az a baj, hogy itt nemigen volt mit megmagyarázni. Ugyanis csak az előadókkal kapcsolatban beszélhetünk stílustörésről, mert a képi megjelenítésnek stílusa sincs. Pedig ez nem rádió, hanem tévé, tehát úgy kéne csinálni, hogy a műsor vizuálisan is nyújtson valamit. Hát erről szó se volt. Horváth Jenő valami értelmetlen jövés-menéssel próbálta megélénkíteni a látványt, esetleg némi füsttel meg néhány kellékkel, de töredezetten és összefüggéstelenül. És ez azért a legzavaróbb, mert az elhangzó versek teli vannak ötlettel, humorral, képzelőerővel, játékkal, s mindez ötlettelen, humortalan, fantáziátlan és nehézkes környezetben jelenik meg. Miért? — meg nem foghatom. De annyi bizonyos, hogy játszani is tudni kell. Kellene. Rumi Attila: Dombormű 1977. FEBRUÁR 12. * kiáltanak, megkergetik , miként válik a gyenge jellemű ember zárkózó, sértődékeny, tomboló, a tárgyakon bosszút álló lelki beteggé, majd mindez agresszivitásba csap át, társakat keres és talál magának, és együttesen indulnak megbüntetni az őket bántó világot Szoboszlay Péter virtuóz technikával rajzolta meg filmjét, áradó rajzi ötletei az érzelmi felfokozást szolgálják. A szürke alaptónusban mozgó-szorongó-vergődő-hadonászó szálkás figura, a szűk térbe beszorított és onnan kitörő alak, aki mögött egy-egy pillanatra villan csak fel az élet giccsesen gazdag vagy valóságosan szép színorgiája, szavak nélkül mindent elmond egy bonyolultságában is egyszerű, mert századunkban annyira jellemző és ismert lélektani változásról. Egy huligánbanda megszületését látjuk? Egy vezér gyerekkorát? Egy fasiszta állam jelképét? Mindegyiket. A torz lelkekben kicsírázó agreszszív ösztönök nagyra növését. Csak hely és idő határozza meg, hogy az erőszakból rendőrségi ügy lesz vagy rendőrségi szervezet. A Nagy mulatság (Puszta Péter —Varjas Endre—Varsányi Ferenc) tulajdonképpen nem új téma: a falusi lakodalmak esztelen dorbézolását gúnyolja. Mindezt azonban olyan robbanó erővel, géppuskázó ötletsorozatokkal, hogy a nevetéstől nyilall az oldalunk. Puszta Péter grafikája a népi varrottasok stílusában jeleníti meg alakjait, akiket Varsányi Ferenc rendező mozgat ellenállhatatlan komikummal. Nem véletlenségből használtam a film jellemzésénél hadászati szakkifejezéseket, tudniillik az alkotók valóban harcnak ábrázolják a lakodalmat, rohamnak a násznép befogadóképessége, egészsége ellen, kolbásztöltő gépfegyver okádja a lövedéket, fánkok kézigránátjai robbannak, áradatként ömlik az ital. A „hogyan éljünk?” kérdéséhez szól hozzá a film, aggódó indulattal. Eredeti módon készített mohácsi emlékfilmet Lisziák Elek, az ANNO 1526 . Ahogy ők látták török miniatúrák alapján, eleveníti meg a csatát És a csatavesztést számunkra tragikusabb hitelességgel közvetíti a dicsőséggel felvonuló, millió színben pompázó, keleti cifrasággal felékesített oszmán hadsereg, mintha az anynyiszor látott magyar oldalt mutatná meg. A rajzfilmtől a néző általában önfeledt szórakozást, kedvesen szellemes grafikát, frappáns történetet vár; mindezt Gémes József Sün barátomja együttesen nyújtja. A kis sünt senki se szereti tüskéi miatt, ezért levágatja őket, erre a macska „úgy szereti, meg is eszi”. A pasztellfoltokban mozgó állatok, a száguldó történés, a zenére komponált animáció a rajzfilmkészítés kifinomult, tökéletes színvonalán újra bizonyítja Gémes József mesteri tudását. A Delfinia szovjet—magyar vállalkozás, Gyulai Liviusz megejtő kedvességű rajzai egy kislány álomvilágát idézik elénk, aki az új házak lakótömbjében távoli mesevilágokról álmodik. Kár, hogy a csak Szovjetunióban ismert sanzon az itteni érthetőséget nem segíti elő. Bélás István a minifilmek mestere, Credó-ja most is szinte csak főcím: egy atomháború fenyegető előkészülete dermeszti meg a szívet, aztán a tárgyalóasztal és egy nevető kislány feloldja a feszültségünket. A Mennek, mendegélnek, Bleier Edit filmje ugyancsak orosz mese alapján készült, és a szándékoltan gyerekrajzszerű megoldás az érthetetlen történet miatt kevéssé élvezhető. Úgy gondolom, a közös munkáknál jobban kell ügyelni arra, hogy a műélvezet is közös legyen. KROÓ GYÖRGY: Bikasirató Hét kritikus hallgatta meg azokat az új magyar kompozíciókat, amelyeket a Rádió Zenei Főosztálya felvételen „tartósított” 1976-ban. Huszonhat szerző harminckilenc művének hangszalagja forgott a harmadik sztereó-stúdió lejátszómagnóin és műfaj, alkotói életikor, stílus és színvonal, vagy mondjuk inkább eredetiség tekintetében egyaránt változatos kosztra fogta a zsűrit. Szokás szerint vita, sőt véleménycsere nélkül, azaz a vita előtt szavaztunk, papíron, inkognitóban, tíz vagy kevesebb mű megemlítésével-rangsorolásával. Az eredmény: a Kritikusok 1976. évi díját Kósa György Bikasirató kantátája nyerte el. Egyidejűleg egy társadalmi zsűri is dolgozott, hogy végülis a Közönség 1976. díját Balassa Sándor Kvartett ütőseikre című szerzeményének ítélje. (Erről a darabról már volt alkalmam beszámolni az ÉS-ben.) Kósa György 80. évében jár. Életvitele, mozgása, szelleme-érdeklődése tavaszi frissességet áraszt. Ha valaki azt mondaná róla, hogy hetente kerül ki tolla alól egy-egy új mű, elsősorban versmegzenésítés, nem csodálkoznék. Hiszen amióta komponálá s bizony elég korán kezdte: vonószenekari Menüettjét 1912-ben, Boszorkánytánc feliratú szimfonikus partitúráját 1913-ban írta, 1918-as egyik Bagatelljét az Universal adta ki, s első dalai Ady verseire még a költő életében születtek — mindig az első ötlet, az anyag ihletett megérintésének képessége az erőssége, így élete minden ébren töltött vagy végigálmodott órája egyegy kompzíció csíráját rejti a számára. Legfőképpen sugalmazója az örökké olvasó embernek, az irodalom, a vers. Ha jól tudom, Devecseri Gábort először az Anselmus diák idején választotta szerzőtársul (a 3 felvonásos opera 1945-ből való), kilenc évvel később az ő szövegére írta Hajnóczy oratóriumát, s most ismét oratóriumot komponált, mintegy 20 perc időtartamút, a költő vallomásos Bikasiratója nyomán. Hogy lehet ebből a történelmi panorámába ágyazott példabeszédsorból, ebből a költői tárlatvezetésből „kivenni” és zenébe varázsolni a bika-pártiak tanúság- és hittételét? Hogy lehet a Társalgások és Dalok egyedi formáját széttörni és mégis megőrizni a költő gondolatmenetét, indulatát, szándékát? S hogy lehet egységes zeneművet írni ennyiféle versformából, enynyiféle, a komponistát más-más stílusra hangoló történelmi képből? Kósának sikerült. A szövegkönyv szerkezete szolgáltatja a biztos alapot, amelyre zárt zenei formák épülhetnek. Mottóként (zene nélkül) hangzik fel, mintegy függöny előtt, az első Társalgást indító gondolata: „Ami a bikaviadalokat illeti, én bikapárti vagyok, tudniillik a torreádort valamikor mégis megkérdezték, akar-e küzdeni; a hivatása megválasztásába ő legalábbis beleszólt, de a bikát nem kérdezte meg senki.” Ezután szólal meg kürt-klarinét színben az első tétel zenei mottója, ereszkedő egyszólamú dallam, itt még olyasféleképp, mint a Kékszakállú balladás bevezetője. A kórus szólamokra várva hirdeti évezredek tanulságát (a Társalgás bolyongás közben utolsó sorai): „És ölnek és halnak, és holtan is halnak, a hulláknak hulláma hullákra hull”. Mögötte, utána jellegzetes hangszeres formula tűnik fel. Az első dal, A bika dala, tenorszóló (Moderato ma agitato) s utolsó sora szavakra fordítja a tétel már hallott zenei mottóját: „nem értem és nem értem.” Vadul csap fel válaszként Az én dalom„Tagadom, hogy az élet pusztán fájdalom... szörnyűség... iszonyat...”; kórustétel, a misztériumjáték hármas színpadán járják a haláltáncot, a trombiták és harsonák vezetik a szűk dallamot. Imnét a mottó szól (Andante sostenuto), most fojtott vonósokon. Azt ami eddig történt, ha nem is mindenkinek, mégis szinte kínálta az eredeti mű. Ami most jön, jellemző Kosa telitalálatszerű anyag érintésére. Tam-tam, zongora és hárfa vezet be egy Misterioso hangulatkörbe, vele a Devecseriköltemény passió-rétegébe. Euripidész és Máté evangélista dala következik, de úgy, hogy az evangélista elbeszélése, kettévágva, a háromtagú forma visszatérő főrésze lesz s közrefogja az Euripidész-jelenetet. Ez azzal a fantasztikus drámai-intonációs következménnyel jár, hogy a passiószerűen recitáló tónust keleties kolorita (kiemelkedő csörgődob, zongora, fuvola, oboa színek) ötnegyedben lüktető Bakikhosz-ünnep váltja fel, szöveget ropogtató Allegro vivace kórustétel. Legalább ennyire hatásos-sikeres a tétel formai megoldása, a reprízek láncreakciója. Először a passiótónus zárja le a Misterioso szférát, azután a Nem értem Andante sostenuto visszatérése keretezi be a teljes első tételt, végül a haláltánc-anyag reprize tesz felkiáltójelet a tétel végére és utána szünet nélkül indulhat az Allegretto második tétel. Ez dalforma. Főrésze Az út dala („Lebegtünk át a tengeren... ég-, lég-, olaj-varázs volt, mi küldött, hívott és emelt, magunkfeledtetően új s új lágy-arcú révbe ...”), ötnyolcadban ringó kórus, már-már népies sorszerkezettel, hangzását hárfa-futamok, női hangok, vonóstrillák, hegedűszó jellemzi. Triója, Homérosz dala, erőteljesen skandált férfikari szakasz, tamtam és zongorakísérettel, indulókarakterrel. Kosa egyik nagy eszméje, hogy ennek utolsó sorát mintegy szólókadenciaként (tenor) az egyetlen Oh szócska elébe tételével az egész műből kiemelt „Oh Hektór, s az évezredek Hektárjai!” A felkiáltás feleslegessé teszi Az út dalának pontos megismétlését, csak az Allegretto zenéje tér vissza, a női kar szövege hangszeres tüneményként szóródik szét a partitúrában. A kantáta zárótételét pergő üstdob és vonósakkordok felett Maestoso kürtkórus kezdi. Hamarosan kiderül erről is, hogy A B A formát indít, amelynek közepén erőteljes ritmusú, kicsit bolgár színezetű a cappella kórus csattan egy turba hevességével (A tömeg dala). Itt kapja meg az első tétel passiórétege szimmetrikus ellenpárját. A Maestoso vonósszínekbe öltözve lágyan tér vissza s helyet ad a népdalhangú 3/4-es Epilógusnak (Az egyes, emberek dala együtt), azután összezárul mögötte. Nem az anyaga jeles ennek a zenének, s nem különösebben míves a megmunkálása sem. A színei is csak jelzések, s mint láttuk, formái, kicsik és nagyok egyaránt, az első tételt kivéve, a lehető legegyszerűbbek. De erős a drámai terve, meggyőző a koncepciója, jó az időgazdálkodása, pontos a hangütése és átengedi magán a verset. Mert ugyanarról beszél Kósa György is, mint Devecseri Gábor. Mind a ketten bikapártiak, a kantáta zenéje is az. Szelídség és jóság árad belőle, levegője van, költészet. És úgy látszik, a kritikusak is bikapártiak. m ÉLET É IRODALOM ma