Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-08-27 / 35. szám - Solymár József: Tanúvallomás • széppróza | elbeszélés (14. oldal) - Kalász László: A fénytől • vers (14. oldal) - Benyó Ildikó: linóleummetszete • kép (14. oldal)

A kórház előtt álltam, pontosabban há­rom lépcsővel a járda fölött, közvetlenül az üvegajtó előtt, amelyet a látogatási idő közeledtével egy ócska seprű nyelével szok­tak nyithatatlanná tenni a kapuőrök. Már jó húsz perce siltpnkoltam ezen poszton, egymásról gyújtva meg a cigaret­a­tákat, s a csikkeket bedobáltam a vaskor­­láton túlra, az épület fala mellé. Szégyen­kezés nélkül tehettem ezt, mert odalent a fal mellett, mint télen a fűtetlen szoba két ablaküvege közé szorult döglött legyek, úgy hevertek a cigarettavégek. Fáztam. Fehér orvosi köpeny volt rajtam, s alatta csak egy ing. A munkaidő végez­tével a katonai kórházba besurranni kívánó látogatók gyanakvóan méregettek. Nem tudták, hogy sokkal látogatóbb látogató vagyok náluk. A fehér köpenyt csupán az­ért kaptam, mert a testvérem, kinek ágya mellett az időben napjaim nagyobb ré­szét töltöttem — fertőző osztályon feküdt. A­­k­kor kijöttem, öt előtt néhány perc­cel, a kórterem száraz torokszikkasztó me­lege után jólesett a friss levegő, de a nyirkos, decemberi hideg már a csontomig hatolt. Többször is behúzódtam az előcsarnok­ba. Túlzás nélkül mondhatom, szerettek a kapuőrök. Nem a testvérem iránt tanúsított figyelem vette le őket a lábukról­, hanem a minden reggel féltitkosan kiutalt húsz forint. Nehezen viselem a megszégyenítést, az elutasítást, így az egész napra szóló fő­orvosi látogatási engedély ellenére inkább az indokolatanul magas „beugrókkal” kéz­re tetettem a sötétszürke egyenruhás cerbe­­ruszokat. Volt közöttük egy pirospozsgás arcú, csöppnyi bajuszú emberke, aki őszin­tén szerethetett, mert karácsony reggelén bevonszolt a kopár pihenőszobába és ter­moszból kávéval kínált, később pedig szil­veszter estéjén katonacsizmára való vékony patkót nyújtott át, ami nem hozott szeren­csét. „ Nem tudtam türelmesen megmaradni az előcsarnokban. Aggódtam Jutkáért, akinek már meg kellett volna érkeznie. Lestem, egyre csak lestem a nyirkos párában az Árpád-híd felől imbolygó kocsisorokat. Vártam, hogy végre már kiindexel jobbra valamelyik. Rondább időt az autóvezetéshez alig le­het elképzelni. Korábban havaseső esett, s még akkor is szitált valami daraféle. Pá­­rolgott, gőzölgött a még meg nem fagyott föld. Ilyenkor párásodik be a kocsi minden ablaka, ilyenkor tompítják el az agyát a bizonytalan, nyúlós tények.ember Nem sokkal előbb a nővérszobába hív­tak, s telefonon beszéltem Jutkával. Mond­ta, hogy nehéz napja volt s azt is, hogy sietni fog. Előbb természetesen a Felszaba­dulás téren, a Jégbüfében megveszi a fagy­laltot. Tíz gombóc belefér az üres nescafés üvegbe. Kávét, vaníliát nem vesz, csakis gyümölcs­fagylaltot. Citromot sem. Lehe­tőleg meggyet, mert az hűsít a leginkább, de még a málna is jó. Egyik-másik kiszolgáló a Jégbüfében már ismerte a kupakos üvegünket. Decem­berben kiesen járnak rendszeresen fagy­laltért. A bátyámnak ezek az esti fagylaltozások szerezték a legnagyobb örömet. Még jófor­mán kamaszok voltunk, amikor azt mondta: filmet kellene csinálni az evő emberről. Az anyja emlőjét szívó csecsemőtől az elgyen­­glült vénemberig, kinek reszketős kezében már nem áll meg a kanál, hanem egyre csak odakoccan a tányér széléhez, s ki­ömlik belőle a leves. Ezekben a napokban ő nagy nehezen fél­oldalra fordulva pohárból kiskanállal ette a fagylaltot. A pohárban úgy csilingelt a kiskanál, hogy ha félrefordítottam a fejem mindig azt éreztem: valahol egy távoli hó­mezőn eltévedt a szánkó, s a fáradt lovak már botorkálva keresik a végleg elvesztett utat. Tudtam, hogy a bátyám türelmetlenül várja a fagylaltot, s várja Jutkát is. Mi ketten, a feleségemmel együtt oly hosszú időket töltöttünk benn nála, hogy érkezé­sünk, jelenlétünk nem villanyozta fel. A szorgos kacsahordásért engem „Józsi-nő­­vérnek” hívott. Ükapáig menően megbe­széltük családunk történetét, a közös gyer­mekkori élményeket, amelyekre véletlenül sem egyformán emlékeztünk, a tisztességes élet feltételeit, az ember és a magyar jö­vőjét, az alkotás kínját és örömét, a nők örök varázsát és egyéb haszontalanságokat Hosszú eszmecseréink derűjét az csorbítot­ta csupán, hogy ő sejtette, én meg tudtam: minden szónak végrendelet értéke van már. Amit eddig elmondtam itt, csupán annyi­ban jelentős, hogy indokolja akkori lelkiál­lapotomat. Ugyanígy az a kisebb kellemet­lenség is, amelyben aznap délelőtt részem volt. Reggel a bátyámnál kezdtem a napot s tizenegy óra tájban indultam el, hogy a kis kenyérke, meg a nagyfröccs megkere­sésére is időt szenteljek. Elgondolkozva me­hettem ki a kórházkapun, 1 ® a három lép­csőn, át a járdán, mert amikor leléptem a zebrára, azon vettem észre magam, hogy már nekem is rontott egy kék busz. Sértetten néztem rá, tudván, hogy a zeb­rán az enyém az elsőség, de az mit sem törődött velem. Hatalmasat taszított rajtam, úgy, hogy visszapenderültem a járdára. Az autóbusz jó húsz méterrel odább tudott csak megállni. A vezető odajött. — Megsérült? Hívjak mentőt? — Azt hiszem, nem. — Hogy tehet ilyet? Miért nem néz kö­rül? — Elbambultam. De a zebrán voltam. — Szerencsések vagyunk mind a ketten. Elmehetek? Sok az utasom. — Viszontlátásra. Amikor a csuklós busz nagy nehezen meg­lódult újra a síkos úton, csak akkor ju­tott eszembe, hogy talán megfelelőbben is búcsúzhattam volna. Most már óvatosabban mentem át. Zavart, hogy a túloldalon a buszmegállóban várakozók erősen lesnek, leintettem hát egy éppen arra poroszkáló taxit és elhagytam a helyszínt. A bátyám ezekben a napokban szinte gyermeki mohósággal figyelt a kórházon kívüli friss történetekre. Még aznap délután előadtam kalandomat. Csak egy kérdése volt. — Mondd, nagyon behorpadt a csuklós busz? A nővéreknek, az orvosoknak, aki csak betért a szobájába, mindenkinek előadta az esetet. Olyan ez, mint a tuskó, mutogatott rám, mintha az én egészségem, kövérsé­gem közös családi vagyon volna. Megszoktam már, hogy nekem fenegye­reknek kell lennem. Talán két héttel ko­­rábban, amikor az állapotában alig remélt javulás következett be, a látogatás előtti vásárlásnál zsebrevágtam egy kétdecis ko­nyakosüveget, s odabent elszopogattam, ez­zel is tanújelét adva örömömnek és bizo­­dalmamnak. Akkor mondta a „nem iszik — nem dohányzik” főorvosnak: „Te azt hi­szed, rendet tartasz az osztályon, s az öcsém az orrotok előtt ivott meg egy egész üveg konyakot. A főorvos, aki mély barátsággal szolgál­ta rakoncátlan betegét, s engem is megszo­kott lassacskán, szobájába hívott, félmez­telenre vetkőztetett. Megkopogtatta sajgó mellcsontomat s figyelmeztetett, hogy a legkisebb rosszullét esetén azonnal szóljak, mert a belső vérzés alattomos dolog. Bent jókedvűnek kellett lennem — így szólt az egyesség —, de ott a kórházkapu­ban kórosan felfokozódott a szorongásom, s az öt óra utáni estében úszó fényszórókról próbáltam eltalálni, melyik kocsiban érke­zik végre a feleségem, a cigarettafüst már felmarta az ínyemet, zsibbadtan bámultam bele a nyúlós levegőbe. Balról tompa puffanás hallatszott. Arra tekintettem oda vagy már előbb odanéz­tem, nem tudom. Alaktalan szürke test dőlt rá az egyik autó elejére, majd a túl­oldalra a járda mellé hemperedett. Mögöttem valaki kiáltott: — Az az állat elütötte. A kocsi billegett egy kicsit, aztán az út közepén megállt. Mögötte megtorlódott a kocsisor. — Mozduljon! Jöjjön, hozzuk be — szólt az előző hang, s pironkodva nekilódultam. Megvallom: megkönyebbülést éreztem. Igaz, hogy Zsiga volt, de nem a mi ko­csink. Világos színű és különben is Jutka már előbb kiállt volna. Az asszony a földön feküdt. Nem sokat láttam belőle. Hárman vittük be. Volt ott egy asztal, arra tettük rá. Szegénynek, míg cipeltük, felcsússzam a szoknyája. Látszott a gumi harisnyakötője. Eszembe jutott, elcsépelt ábrázolása ez a baleset utáni hely­zetnek. Szigorúan tilos leírni. Az arcát nem láttam, csak az őszes haját. Halkan, panaszosan nyögött. A táskáját kereste. Jött egy magas doktornő. Mi kimentünk, hogy megkeressük a holmiját. A járda mel­lett találtam egy barna kötött sapkát. Köz­ben már megindult a forgalom. Kerülget­ték az út közepén álló vétkes kocsit. A busz is elfért mellette. Valaki szólt, hogy ne menjek el, mert kihívták a rendőrséget. Néztem, hogy a fe­hér köpeny ujja sáros lett. Mit szólnak majd a nővérek, hogy nem vigyázok a kór­házi vagyonra. Egy sovány fiatalember is ott téblábolt mellettem. Megkérdeztem tőle: — Nem tudja, ki ütötte el? — Én — mondta szomorú szemrehányón. — Nem lesz súlyos. .. Egyébként nem hajtott gyorsan, így ment minden kocsi. Ezt tanúsítom, ha kell. — Köszönöm. Végre megjött Jutka is a fagylalttal. Csak a portáig kísértem. Mondtam neki, hogy délelőtt elütött egy autóbusz, most meg tanúskodnom kell. Panaszkodott, hogy hos­­­szú sort állt a fagylaltért. A helyszínelő rendőröket kértem, hogy az én vallomásom vegyék fel elsőnek: szeret­nék visszamenni a testvéremhez, és fázom is. Röviden végeztünk. Aláírtam a jegyző­könyvet. Aztán felmentem s elnézést kér­tem, hogy sáros lett a köpeny ujja. — Ej, neked mindenbe bele kell keve­redni — fenyegetett meg tréfásan a fő­orvos. Másnap vagy talán harmadnap az autó­parkolóban találkoztam a gázoló fiatalem­berrel. Vele volt felesége is, egy kreol­bőrű fiatalasszony, s azt hiszem a nővére is. Virágot hoztak és cukrászsüteményt. Elmondta, hogy a néni állapota sajnos, súlyosabb, mint első pillanatban látszott. Megsérült a gerince. Azon az estén még három tanú jelentkezett, mindhárman egy­értelműen ellene vallottak. Ő egyébként már több mint kétszázezer kilométert ve­zetett, szinte koccanás nélkül. Nem érti hogyan történhetett. Ismét eltelt egy-két nap, s a nővérektől hallottam, hogy a néni meghalt. Aztán alig köszöntött ránk az új esztendő én sem lá­togatóként jártam tovább a kórházba, csak a személyes tárgyakat átvenni, meg a hi­vatalos papírokért mentem. És egyszer még lepedőt vittem a hátsó traktusba. Nem sokkal később megidéztek egy hely­színi szemlére, tanúkihallgatásra. Jó mód­szer, korszerű módszer lehet. Ott van min­den érdekelt, s a baleset időpontjában meg­próbálják az eseményeket rekonstruálni. A nyomozást vezető rendőrhadnagy munkáját több rendőr és önkéntes rendőr is segítet­te. Leállították a forgalmat, ha kellett és sok felvételt készítettek. Mutassák meg, hová esett az áldozat. Mutassák meg, mi­lyen ütemben haladt át az úttesten. Nem tagadván meg ostoba szokásomat, jó félórával előbb érkeztem. Megintcsak ott ácsorogtam a kórházkapu előtt. Aztán többen is jöttek. Egyetlen arc sem volt is­merős, csupán a gázolóé. — Rossz bőrben van. — Csodálkozik? Lefogytam hat kilót. — Majd elrendeződik... — s még elmo­tyogtam. — ...én természetesen... — Az ön vallomása már nem érdekes. Jegyzőkönyvbe mondta, hogy nem látta a legfontosabbakat. A három tanútárs viszont mindent lá­tott. Igaz, mindhárman műszaki emberek és régi kocsitulajdonosok. Balesete saját hi­bából egyiknek sem volt. Pontosan, szinte centire és egybehangzóan mutattak meg mindent. Közben odajött hozzám a boncmester. Emlékezetes találkozásunk volt korábban, amikor a lepedőt vittem. Fiatal, szőke, hosszú hajú, értelmes, de kicsit vagány le­gény volt. Tetovált karral, agyonmosott kézzel. — Kinek hozta? — kérdezte akkor. Megmondtam, ő erre szinte feljajdult: — Annak az aranyos embernek? Néztem rá. Gondolom értetlenül és meg­rökönyödve, hiszen azon a stáción már nehéz véleményt formálni valakiről. — Nemrég szolgálok itt. Elégedettek vol­tak velem, s felajánlották. Elfogadtam. Ko­rábban betegkísérő voltam. A kedves bátyja régebben gyalog sétálgatott a park­ban. Sokat tanultam tőle. Mindig hálás le­szek neki. > Aztán meghatottan mondta: — Jöjjön. Tegyük rá együtt. A második találkozásnál már munka­időn túl volt az ifjú boncmester. Ihatott is valamit. Egy cimborájával évődött, aztán hozzám fordult. — Meghívom egy korsó sörre. Én hívom. Jól keresek. Igaz vállalok is érte olyat, amit esetleg más nem mer megtenni. Elhárítottam a meghívást. Jelen kell len­nem a helyszíni szemlén. Egy ideig még ő is ott maradt. Mondta az életfilozófiáját. Sikeresnek érezte magát. A szemle után Óbuda felé, a villamoson együtt jöttem az egyik tanúval. Elmondtam neki, hogy félelmetes pontossággal rögző­dött­ bennük az a néhány pillanat. Nem is értem, hogyan láthattak mindent ily precí­zen. Sötét volt, s a forgalmi helyzet is ku­szán maradt meg bennem. Ö válasz helyett a munkájáról kezdett beszélni. Kiváló szak­ember lehet... Aztán nagyon udvariasan telefonált rendőrhadnagy, hogy egyeztessünk egy idő. a pontot, amikor befáradok aláírni a jegy­zőkönyvet. Még aznap délután bementem. A szöveg teljesen műszaki jellegű volt. Több ábrával. Természetesen aláírtam, de megemlítettem, hogy milyen kételyeim van­nak. „ — Ott volt a helyszínen, s önt is minden esetben megkérdeztem — nézett rám né­mi nehezteléssel. Igaza volt. Holnap reggel kilencre a Markó utcába idéztek tanúként a halálos gázolás ügyében. Éjfélkor arra gondoltam, megpróbálom lejegyezni, mit mondok el a bíróságon. Most öt óra van, de semmivel sem vagyok okosabb. Megesett már, hogy dicsérték a megfi­gyelő készségem. Ma pedig szánalmasan dadogni fogok. Olyan nyugtalan vagyok, mintha jó pénzért hamis tanúzásra készül­nék. Talán azt a buszvezetőt kellene megidézni helyettem. SOLYMÁR JÓZSEF ELBESZÉLÉSE: TANÚVALLOMÁS KALÁSZ LÁSZLÓ: A fénytől áttört minden ablak a reggel úgy sugarazott hogy nem bírtak a sugaraknak ellenállni az ablakok álltam a verődő özönben új napra vártam új reményt egy madár felröppent fölöttem s csőrével csipdeste a fényt csöpp árnyak nőttek hirtelen bámultam szinte már vakon vad sebek fakultak szívemen s vak foltok az ablakokon talán nem is az a madár volt­ egy szál felhozott részegen! és talán korai és kár volt a fénynek így örvendenem 1977. AUGUSZTUS 27.

Next