Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-08-27 / 35. szám - Solymár József: Tanúvallomás • széppróza | elbeszélés (14. oldal) - Kalász László: A fénytől • vers (14. oldal) - Benyó Ildikó: linóleummetszete • kép (14. oldal)
A kórház előtt álltam, pontosabban három lépcsővel a járda fölött, közvetlenül az üvegajtó előtt, amelyet a látogatási idő közeledtével egy ócska seprű nyelével szoktak nyithatatlanná tenni a kapuőrök. Már jó húsz perce siltpnkoltam ezen poszton, egymásról gyújtva meg a cigaretatákat, s a csikkeket bedobáltam a vaskorláton túlra, az épület fala mellé. Szégyenkezés nélkül tehettem ezt, mert odalent a fal mellett, mint télen a fűtetlen szoba két ablaküvege közé szorult döglött legyek, úgy hevertek a cigarettavégek. Fáztam. Fehér orvosi köpeny volt rajtam, s alatta csak egy ing. A munkaidő végeztével a katonai kórházba besurranni kívánó látogatók gyanakvóan méregettek. Nem tudták, hogy sokkal látogatóbb látogató vagyok náluk. A fehér köpenyt csupán azért kaptam, mert a testvérem, kinek ágya mellett az időben napjaim nagyobb részét töltöttem — fertőző osztályon feküdt. Akkor kijöttem, öt előtt néhány perccel, a kórterem száraz torokszikkasztó melege után jólesett a friss levegő, de a nyirkos, decemberi hideg már a csontomig hatolt. Többször is behúzódtam az előcsarnokba. Túlzás nélkül mondhatom, szerettek a kapuőrök. Nem a testvérem iránt tanúsított figyelem vette le őket a lábukról, hanem a minden reggel féltitkosan kiutalt húsz forint. Nehezen viselem a megszégyenítést, az elutasítást, így az egész napra szóló főorvosi látogatási engedély ellenére inkább az indokolatanul magas „beugrókkal” kézre tetettem a sötétszürke egyenruhás cerberuszokat. Volt közöttük egy pirospozsgás arcú, csöppnyi bajuszú emberke, aki őszintén szerethetett, mert karácsony reggelén bevonszolt a kopár pihenőszobába és termoszból kávéval kínált, később pedig szilveszter estéjén katonacsizmára való vékony patkót nyújtott át, ami nem hozott szerencsét. „ Nem tudtam türelmesen megmaradni az előcsarnokban. Aggódtam Jutkáért, akinek már meg kellett volna érkeznie. Lestem, egyre csak lestem a nyirkos párában az Árpád-híd felől imbolygó kocsisorokat. Vártam, hogy végre már kiindexel jobbra valamelyik. Rondább időt az autóvezetéshez alig lehet elképzelni. Korábban havaseső esett, s még akkor is szitált valami daraféle. Párolgott, gőzölgött a még meg nem fagyott föld. Ilyenkor párásodik be a kocsi minden ablaka, ilyenkor tompítják el az agyát a bizonytalan, nyúlós tények.ember Nem sokkal előbb a nővérszobába hívtak, s telefonon beszéltem Jutkával. Mondta, hogy nehéz napja volt s azt is, hogy sietni fog. Előbb természetesen a Felszabadulás téren, a Jégbüfében megveszi a fagylaltot. Tíz gombóc belefér az üres nescafés üvegbe. Kávét, vaníliát nem vesz, csakis gyümölcsfagylaltot. Citromot sem. Lehetőleg meggyet, mert az hűsít a leginkább, de még a málna is jó. Egyik-másik kiszolgáló a Jégbüfében már ismerte a kupakos üvegünket. Decemberben kiesen járnak rendszeresen fagylaltért. A bátyámnak ezek az esti fagylaltozások szerezték a legnagyobb örömet. Még jóformán kamaszok voltunk, amikor azt mondta: filmet kellene csinálni az evő emberről. Az anyja emlőjét szívó csecsemőtől az elgyenglült vénemberig, kinek reszketős kezében már nem áll meg a kanál, hanem egyre csak odakoccan a tányér széléhez, s kiömlik belőle a leves. Ezekben a napokban ő nagy nehezen féloldalra fordulva pohárból kiskanállal ette a fagylaltot. A pohárban úgy csilingelt a kiskanál, hogy ha félrefordítottam a fejem mindig azt éreztem: valahol egy távoli hómezőn eltévedt a szánkó, s a fáradt lovak már botorkálva keresik a végleg elvesztett utat. Tudtam, hogy a bátyám türelmetlenül várja a fagylaltot, s várja Jutkát is. Mi ketten, a feleségemmel együtt oly hosszú időket töltöttünk benn nála, hogy érkezésünk, jelenlétünk nem villanyozta fel. A szorgos kacsahordásért engem „Józsi-nővérnek” hívott. Ükapáig menően megbeszéltük családunk történetét, a közös gyermekkori élményeket, amelyekre véletlenül sem egyformán emlékeztünk, a tisztességes élet feltételeit, az ember és a magyar jövőjét, az alkotás kínját és örömét, a nők örök varázsát és egyéb haszontalanságokat Hosszú eszmecseréink derűjét az csorbította csupán, hogy ő sejtette, én meg tudtam: minden szónak végrendelet értéke van már. Amit eddig elmondtam itt, csupán annyiban jelentős, hogy indokolja akkori lelkiállapotomat. Ugyanígy az a kisebb kellemetlenség is, amelyben aznap délelőtt részem volt. Reggel a bátyámnál kezdtem a napot s tizenegy óra tájban indultam el, hogy a kis kenyérke, meg a nagyfröccs megkeresésére is időt szenteljek. Elgondolkozva mehettem ki a kórházkapun, 1 ® a három lépcsőn, át a járdán, mert amikor leléptem a zebrára, azon vettem észre magam, hogy már nekem is rontott egy kék busz. Sértetten néztem rá, tudván, hogy a zebrán az enyém az elsőség, de az mit sem törődött velem. Hatalmasat taszított rajtam, úgy, hogy visszapenderültem a járdára. Az autóbusz jó húsz méterrel odább tudott csak megállni. A vezető odajött. — Megsérült? Hívjak mentőt? — Azt hiszem, nem. — Hogy tehet ilyet? Miért nem néz körül? — Elbambultam. De a zebrán voltam. — Szerencsések vagyunk mind a ketten. Elmehetek? Sok az utasom. — Viszontlátásra. Amikor a csuklós busz nagy nehezen meglódult újra a síkos úton, csak akkor jutott eszembe, hogy talán megfelelőbben is búcsúzhattam volna. Most már óvatosabban mentem át. Zavart, hogy a túloldalon a buszmegállóban várakozók erősen lesnek, leintettem hát egy éppen arra poroszkáló taxit és elhagytam a helyszínt. A bátyám ezekben a napokban szinte gyermeki mohósággal figyelt a kórházon kívüli friss történetekre. Még aznap délután előadtam kalandomat. Csak egy kérdése volt. — Mondd, nagyon behorpadt a csuklós busz? A nővéreknek, az orvosoknak, aki csak betért a szobájába, mindenkinek előadta az esetet. Olyan ez, mint a tuskó, mutogatott rám, mintha az én egészségem, kövérségem közös családi vagyon volna. Megszoktam már, hogy nekem fenegyereknek kell lennem. Talán két héttel korábban, amikor az állapotában alig remélt javulás következett be, a látogatás előtti vásárlásnál zsebrevágtam egy kétdecis konyakosüveget, s odabent elszopogattam, ezzel is tanújelét adva örömömnek és bizodalmamnak. Akkor mondta a „nem iszik — nem dohányzik” főorvosnak: „Te azt hiszed, rendet tartasz az osztályon, s az öcsém az orrotok előtt ivott meg egy egész üveg konyakot. A főorvos, aki mély barátsággal szolgálta rakoncátlan betegét, s engem is megszokott lassacskán, szobájába hívott, félmeztelenre vetkőztetett. Megkopogtatta sajgó mellcsontomat s figyelmeztetett, hogy a legkisebb rosszullét esetén azonnal szóljak, mert a belső vérzés alattomos dolog. Bent jókedvűnek kellett lennem — így szólt az egyesség —, de ott a kórházkapuban kórosan felfokozódott a szorongásom, s az öt óra utáni estében úszó fényszórókról próbáltam eltalálni, melyik kocsiban érkezik végre a feleségem, a cigarettafüst már felmarta az ínyemet, zsibbadtan bámultam bele a nyúlós levegőbe. Balról tompa puffanás hallatszott. Arra tekintettem oda vagy már előbb odanéztem, nem tudom. Alaktalan szürke test dőlt rá az egyik autó elejére, majd a túloldalra a járda mellé hemperedett. Mögöttem valaki kiáltott: — Az az állat elütötte. A kocsi billegett egy kicsit, aztán az út közepén megállt. Mögötte megtorlódott a kocsisor. — Mozduljon! Jöjjön, hozzuk be — szólt az előző hang, s pironkodva nekilódultam. Megvallom: megkönyebbülést éreztem. Igaz, hogy Zsiga volt, de nem a mi kocsink. Világos színű és különben is Jutka már előbb kiállt volna. Az asszony a földön feküdt. Nem sokat láttam belőle. Hárman vittük be. Volt ott egy asztal, arra tettük rá. Szegénynek, míg cipeltük, felcsússzam a szoknyája. Látszott a gumi harisnyakötője. Eszembe jutott, elcsépelt ábrázolása ez a baleset utáni helyzetnek. Szigorúan tilos leírni. Az arcát nem láttam, csak az őszes haját. Halkan, panaszosan nyögött. A táskáját kereste. Jött egy magas doktornő. Mi kimentünk, hogy megkeressük a holmiját. A járda mellett találtam egy barna kötött sapkát. Közben már megindult a forgalom. Kerülgették az út közepén álló vétkes kocsit. A busz is elfért mellette. Valaki szólt, hogy ne menjek el, mert kihívták a rendőrséget. Néztem, hogy a fehér köpeny ujja sáros lett. Mit szólnak majd a nővérek, hogy nem vigyázok a kórházi vagyonra. Egy sovány fiatalember is ott téblábolt mellettem. Megkérdeztem tőle: — Nem tudja, ki ütötte el? — Én — mondta szomorú szemrehányón. — Nem lesz súlyos. .. Egyébként nem hajtott gyorsan, így ment minden kocsi. Ezt tanúsítom, ha kell. — Köszönöm. Végre megjött Jutka is a fagylalttal. Csak a portáig kísértem. Mondtam neki, hogy délelőtt elütött egy autóbusz, most meg tanúskodnom kell. Panaszkodott, hogy hosszú sort állt a fagylaltért. A helyszínelő rendőröket kértem, hogy az én vallomásom vegyék fel elsőnek: szeretnék visszamenni a testvéremhez, és fázom is. Röviden végeztünk. Aláírtam a jegyzőkönyvet. Aztán felmentem s elnézést kértem, hogy sáros lett a köpeny ujja. — Ej, neked mindenbe bele kell keveredni — fenyegetett meg tréfásan a főorvos. Másnap vagy talán harmadnap az autóparkolóban találkoztam a gázoló fiatalemberrel. Vele volt felesége is, egy kreolbőrű fiatalasszony, s azt hiszem a nővére is. Virágot hoztak és cukrászsüteményt. Elmondta, hogy a néni állapota sajnos, súlyosabb, mint első pillanatban látszott. Megsérült a gerince. Azon az estén még három tanú jelentkezett, mindhárman egyértelműen ellene vallottak. Ő egyébként már több mint kétszázezer kilométert vezetett, szinte koccanás nélkül. Nem érti hogyan történhetett. Ismét eltelt egy-két nap, s a nővérektől hallottam, hogy a néni meghalt. Aztán alig köszöntött ránk az új esztendő én sem látogatóként jártam tovább a kórházba, csak a személyes tárgyakat átvenni, meg a hivatalos papírokért mentem. És egyszer még lepedőt vittem a hátsó traktusba. Nem sokkal később megidéztek egy helyszíni szemlére, tanúkihallgatásra. Jó módszer, korszerű módszer lehet. Ott van minden érdekelt, s a baleset időpontjában megpróbálják az eseményeket rekonstruálni. A nyomozást vezető rendőrhadnagy munkáját több rendőr és önkéntes rendőr is segítette. Leállították a forgalmat, ha kellett és sok felvételt készítettek. Mutassák meg, hová esett az áldozat. Mutassák meg, milyen ütemben haladt át az úttesten. Nem tagadván meg ostoba szokásomat, jó félórával előbb érkeztem. Megintcsak ott ácsorogtam a kórházkapu előtt. Aztán többen is jöttek. Egyetlen arc sem volt ismerős, csupán a gázolóé. — Rossz bőrben van. — Csodálkozik? Lefogytam hat kilót. — Majd elrendeződik... — s még elmotyogtam. — ...én természetesen... — Az ön vallomása már nem érdekes. Jegyzőkönyvbe mondta, hogy nem látta a legfontosabbakat. A három tanútárs viszont mindent látott. Igaz, mindhárman műszaki emberek és régi kocsitulajdonosok. Balesete saját hibából egyiknek sem volt. Pontosan, szinte centire és egybehangzóan mutattak meg mindent. Közben odajött hozzám a boncmester. Emlékezetes találkozásunk volt korábban, amikor a lepedőt vittem. Fiatal, szőke, hosszú hajú, értelmes, de kicsit vagány legény volt. Tetovált karral, agyonmosott kézzel. — Kinek hozta? — kérdezte akkor. Megmondtam, ő erre szinte feljajdult: — Annak az aranyos embernek? Néztem rá. Gondolom értetlenül és megrökönyödve, hiszen azon a stáción már nehéz véleményt formálni valakiről. — Nemrég szolgálok itt. Elégedettek voltak velem, s felajánlották. Elfogadtam. Korábban betegkísérő voltam. A kedves bátyja régebben gyalog sétálgatott a parkban. Sokat tanultam tőle. Mindig hálás leszek neki. > Aztán meghatottan mondta: — Jöjjön. Tegyük rá együtt. A második találkozásnál már munkaidőn túl volt az ifjú boncmester. Ihatott is valamit. Egy cimborájával évődött, aztán hozzám fordult. — Meghívom egy korsó sörre. Én hívom. Jól keresek. Igaz vállalok is érte olyat, amit esetleg más nem mer megtenni. Elhárítottam a meghívást. Jelen kell lennem a helyszíni szemlén. Egy ideig még ő is ott maradt. Mondta az életfilozófiáját. Sikeresnek érezte magát. A szemle után Óbuda felé, a villamoson együtt jöttem az egyik tanúval. Elmondtam neki, hogy félelmetes pontossággal rögződött bennük az a néhány pillanat. Nem is értem, hogyan láthattak mindent ily precízen. Sötét volt, s a forgalmi helyzet is kuszán maradt meg bennem. Ö válasz helyett a munkájáról kezdett beszélni. Kiváló szakember lehet... Aztán nagyon udvariasan telefonált rendőrhadnagy, hogy egyeztessünk egy idő. a pontot, amikor befáradok aláírni a jegyzőkönyvet. Még aznap délután bementem. A szöveg teljesen műszaki jellegű volt. Több ábrával. Természetesen aláírtam, de megemlítettem, hogy milyen kételyeim vannak. „ — Ott volt a helyszínen, s önt is minden esetben megkérdeztem — nézett rám némi nehezteléssel. Igaza volt. Holnap reggel kilencre a Markó utcába idéztek tanúként a halálos gázolás ügyében. Éjfélkor arra gondoltam, megpróbálom lejegyezni, mit mondok el a bíróságon. Most öt óra van, de semmivel sem vagyok okosabb. Megesett már, hogy dicsérték a megfigyelő készségem. Ma pedig szánalmasan dadogni fogok. Olyan nyugtalan vagyok, mintha jó pénzért hamis tanúzásra készülnék. Talán azt a buszvezetőt kellene megidézni helyettem. SOLYMÁR JÓZSEF ELBESZÉLÉSE: TANÚVALLOMÁS KALÁSZ LÁSZLÓ: A fénytől áttört minden ablak a reggel úgy sugarazott hogy nem bírtak a sugaraknak ellenállni az ablakok álltam a verődő özönben új napra vártam új reményt egy madár felröppent fölöttem s csőrével csipdeste a fényt csöpp árnyak nőttek hirtelen bámultam szinte már vakon vad sebek fakultak szívemen s vak foltok az ablakokon talán nem is az a madár volt egy szál felhozott részegen! és talán korai és kár volt a fénynek így örvendenem 1977. AUGUSZTUS 27.