Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-10-22 / 43. szám - Horváth Tamás: Fázisok • vers (6. oldal) - Sáros András Miklós: Torzó • kép (6. oldal) - Zádor András: Dunai strófák. Magyar költők csehül • könyv (6. oldal) - Korányi Zsuzsa: Petőfi Romániában • könyv • Kozma Dezső: Petőfi öröksége (6. oldal) - Sándor László: Ady - ukránul (6. oldal)

HORVATH TAMÁS: Fázisok Alszik Koponyában a fogak. Mint feledékeny fék a szakadék előtt. Sóhajt. Megkönnyebbült tagló. Mint két szippantás közt csalóka békeidő. Moccan. Jákob létráról zuhanás. Mint velőbe fagyott angyali üzenet. Ébred. Befalazott isten. Mint pillarésben a boldogan üszkösödő Nap. l­RODAKJOMI­ c< (AQ >ossi in­ť JO JÉ Ü </> Dunai strófák Magyar költők csehül Nem egészen egy év alatt két magyar költői antológia jelent meg Csehszlovákiában: az egyik szlo­vákul, a másik csehül. A két könyv nemcsak nyelvében, hanem az an­­tológia-szerkesztés lehetséges mód­szereiben is különbözik egymástól. A szlovák nyelvű gyűjtemény a magyar költészet köz- és elismert hívének, népszerűsítőjének, tolmá­csollójának és sok tekintetben Ady követőjének (a kötet címe is Ady­­cím: Spoved’ Duna ja — a Duna vallomása), E. B. Lukiénak a mű­ve. A mű megjelölés, bár antoló­giáról van szó, azért indokolt, mert az egész kötetet Lukác válogatta, fordította és látta el bevezetéssel. A könyvet a magyar irodalmi sajtó ismertette, kiemelve átfogó jelle­gét (a válogatás Janus Pannonius­­tól Tamás Menyhértig terjed) és imponáló dimenzióit (130 költő 408 versét­ tartalmazza). A Prágában kiadott cseh kötet elsősorban mennyiségi kerekségé­vel hívja föl magára a figyelmet. Tíz költőt mutat be: Illyés Gyulát, Zelk Zoltánt, Vas Istvánt, Weöres Sándort, Benjámin Lászlót, Nagy Lászlót, Simon Istvánt, Juhász Fe­rencet, Garai Gábort és Csoóri Sándort; mindegyiküket öt-öt vers­sel (csak Simon Istvánnak jutott egy versnyi hellyel kevesebb). De­mokratikus elv jut kifejezésre a kötetet záró íróportrék terjedelmé­ben is: minden arckép egy-egy ol­dal. Orbán Ottó az ÉS idei 9. szá­mában megállapította, hogy „Az antológiaszerkesztés veszélyes üzem”: művelőinél „ .. a szerkesz­tés előrehaladott állapotában ... súlyos tünetek, úgy mint szédülés és hallászavar is felléphetnek ...” A Dunajské stroly szerkesztőjét, Jan Mészárost, úgy látszik, ezek­től a tünetektől akarta megóvni a Ceskoslovensky spisovatel kiadó, amikor az egyes költők értékét, sú­lyát, napjaink magyar lírájában el­foglalt helyét nem kívánta a köl­temények számarányával érzékel­tetni, noha ez — a portrék jó há­romnegyedének rövidebbre fogása révén nyert helytöbblettel — a kö­tet terjedelmének valószínűleg ele­ve megszabott korlátai között is, legalább jelzésszerűen megoldható lett volna. Amint a névsorból kiderül, a könyvben két korosztály, az idő­sebb és a középnemzedék kapott helyet: az utóbbi legfiatalabb tag­ja Csoóri Sándor. Az életkorban utána következők egy kilátásba helyezett újabb kötetben szólalnak majd meg csehül. („Csak az iga­zán legfiatalabb költői generáció­nak nem jutott már hely, de ez egy, a jövőben kiadandó új antoló­gia feladata lesz” — írja előszavá­ban a szerkesztő.) Tudvalevő, hogy a negatívumok felsorolásában örömét lelő recen­zens az antológiák világában élheti ki magát igazán kedve szerint. Nem szeretném magam az említett recenzens-kategóriába besoroltatni, de megkockáztatok néhány meg­jegyzést A szerkesztő előszavának első mondatával kezdem: „A most ki­adott antológiával a cseh műfor­dításnak a­­ magyar költészettel szemben f önálló adósságát törleszt­­jük, és így betekintést nyújtunk déli baráti szomszédunk lírai ter­mésébe.” A cseh műfordítás aligha adósa a magyar lírának. Csupán a háború utáni cseh nyelvű magyar versgyűjteményeket sorolom föl, a teljesség igénye nélkül. Petőfi Sán­dor: Básne (Költemények) 1953., Petőfi Sándor: Bohatyr Jan (János vitéz) 1954., Ady Endre: Krev a zlato (Vér és arany) 1950., Ady Endre: Sám s morem (Egyedül a tengertel) 1960., Tóth Árpád: Od srdce k srdci (Szívtől szívig) 1961., József Attila: S cistym srdcem (Tiszta szívvel) 1959., Illyés Gyula: Jilm a vitr (A szilfa és a szél) 1965., Radnóti Miklós: A prece se vrátim (És mégis visszatérek) 1964. A cseh versolvasó tehát nemcsak betekinthetett a magyar lírába, ha­nem meg is ismerkedhetett vele. A szóban forgó kötet az előszó szerint a legutóbbi tizenöt év ma­gyar lírai termésének „keresztmet­szete”. E tekintetben valóban újat hoz, ha mennyiségileg csak annyit is, amennyi legföljebb bepillantás­ra elég. Ki hiányzik? Túl sok nevet kel­lene felsorolnom — a kiadó felté­telezett decimális koncepciójára való tekintettel, fölöslegesen —, ezért csak néhány olyan költőt em­lítek meg, akinek versei teljesebbé tették volna a Zoltán, Kálnoky színképet: Jékely Mihály, Pilinszky László, Ladányi János, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István és Váci Mihály nagyon hiányzik a sorból. Az antológiaszerkesztés szabá­lyait nem dolgozták ki, de ha egy­szer mégis kidolgoznák, a kívána­tos szabályok közül legalább né­gyet kellene egyértelműen megfo­galmazni: 1) Ne válogassunk anto­lógiákból, mert ezzel egyrészt szű­kítjük lehetőségeinket, másrészt megkétszerezzük az amúgy is el­kerülhetetlen válogatói szubjekti­vitást. 2) Szemléltessük a költői pályák fejlődését legalább azzal, hogy a verseket keletkezésük idő­rendjében hozzuk. 3) Idegen köl­tők antológiáiban tüntessük föl a versek eredeti címét is. 4) Előszó­ban, utószóban, költői arcképben ne adjunk olyan jellemzést, ame­lyet a kötetben szereplő versek nem igazolnak. Méltánytalanság volna a Dunai strófák szerkesztőjének-válogatójá­nak, előszó- és portréírójának sze­mére vetni, hogy öt-öt vers miatt nem olvasta végig tíz költő tizen­öt év alatt kiadott minden köny­vét (forrása az 1964-es és 1974-es Mai magyar költők antológiája és hét esetben a költők egy-egy — Garainál két — kötete volt), de a többi hipotetikus szabályt könnyű­szerrel betarthatta volna. Kár, hogy nem így történt. És kár, hogy nem követelte meg a fordítóktól a műfordítás ugyan­csak kodifikálatlan elvei közül azokat, amelyek a csehszlovákiai (és magyarországi) gyakorlatban kötelezőnek számítanak: elsősor­ban — minthogy az abszolút hűség minden fordításnál elérhetetlen — a relatív hűséget. Amihez a vers­tani, sőt grafikai-elrendezési ele­mek visszaadása éppúgy hozzátar­tozik, mint a tartalmiaké. A Dunai stófák fordítói sokhelyütt mosto­hán bántak a formai hűséggel, ki­kibújtak a rímkényszer alól, nem követték az eredeti ritmust, meg­változtatták a sorok számát és a szöveg grafikai képét. De — bár ritkábban — tartalmi eltérések is akadnak, néhány félreértéstől el­tekintve nyilvánvalóan a kön­­­nyebb megoldásba való belenyug­vás eredményeképpen. Egyes elté­rések (az eredeti szövegben nem szereplő kiemelések, írásjelek, tol­dalékok) azonban még ezzel a megalkuvással sem magyarázha­tók, mint ahogy nem magyarázható ezzel például az a magyarul értő és Budapestet ismerő olvasó fülé­ben komikusan hangzó sor, amely — Vas István egyik versében — expresszé lépteti elő a HÉV-et. Megvonva a mérleget: az anto­lógia végülis­­ hasznos könyv. Néhány új névvel ismerteti meg a magyar líra cseh olvasóit és megsejtet valamit a mai magyar költők derékhadának látásmódjá­ból. Zádor András Petőfi Romániában „Vannak korszakok, amikor az irodalmi megújhodás szinte ug­rásszerű, amikor az egyes nemze­ti irodalmak fokozott intenzitás­sal kapcsolódnak be az egyetemes kultúra irányt szabó áramkörébe. Ilyen erjedés megy végbe a ma­gyar irodalomban a múlt­ század végén.” A romániai magyar iro­dalomtörténész Kozma Dezső Pe­telei Istvánról szóló, 1969-es kis­monográfiájának (Egy erdélyi no­vellista) bevezető sorai pontosan jelzik a fiatal kutató érdeklődé­sének irányát. Tanulmányai egy fontos részé­ben a magyar novella századeleji fénykorának előzményeit, a kor­szak és a műfaj izgalmas találko­zását elemzi. Az elfeledettnek tet­sző Peteleiről írott könyve nem­csak a magyar novellaműfaj tör­ténetének sikerült fejezete, hanem a századvégi Kolozsvár irodalmi életének színes krónikája is. Koz­ma Dezső 1972-ben­ Petelei és kor­társai irodalomszervező munkáját, publicisztikai tevékenységét is fel­dolgozta (A valóság igézete). A kolozsvári szerkesztőségek min­dennapjait felelevenítő tanulmány történeti riportsorozatban mutatja be az erdélyi hírlapírókat. A szá­zadvég „reprezentatív műfaját” létrehozó újságírók között találjuk Bródy Sándort, a „cilinderes Ti­­borcot”, Thury Zoltánt, Peteleit és másokat. A korszak hírlapirodalmát ku­tatva jutott el Kozma Dezső a Meltzl Hugó-vezette körhöz, a ko­lozsvári Petőfi-iskola úttörő jelen­tőségű és méltatlanul elfeledett munkásságához. S hogy ne csupán az irodalom­tudomány tartsa számon Petőfi olyan méltatóit, mint Meltzl Hu­gó, Csernátoni Gyula vagy Fe­­renczi Zoltán. Kozma Dezső újabb nekirugaszkodással összegyűjtötte Petőfi erdélyi „utóéletét” az el­múlt száz esztendőben. E párat­lanul szívós kutatómunka ered­ményeként született meg új köny­ve, a Petőfi öröksége, melyet egyik romániai méltatója joggal nevezett „társadalmi, művelődési életünkben különleges szerepet be­töltő, időszerű tanulmánynak”. A kötet két összefüggő része: Petőfi­­kutatók a századvégi Kolozsvváron és Petőfi a romániai magyar iro­dalomban. Az első terjedelmében alig fele a másodiknak, de for­rásértékét tekintve nem marad el mögötte, megbízható kalauz Pe­tőfi első kolozsvári kutatói — Meltzl, Csernátoni, Famos Dezső, Barabás Ábel és Ferenczi — értéke­léséhez. Minthogy Meltzl és köve­tőinek vizsgálódásai főként a Fes­ti­ők-ciklus értelmezésére, illetve a népies Petőfi-kép bírálatára irá­nyultak. Kozma Dezső ezeknek tükrében vizsgálja az egyes néző­pontokat. Az újabb szaktudomá­nyi eredmények segítségével ki­igazítja tévedéseiket, de tárgyila­gosan­ értékeli kutatásaik jelentő­ségét. Ők kísérelték meg Petőfit először világirodalmi rangra emel­ni, verseit idegen nyelven népsze­rűsíteni, és már ők is cáfolták a korán jelentkező „szerepjátszó” Petőfi elméletét. (Ismeretes, hogy Pándi Pál egyebek közt ebben a kérdésben dolgozta ki Horváth Já­nos Petőfi-koncepciójának marxis­ta bírálatát). „Az Ady-értelemzésekhez hason­lóan, Petőfi is társadalmi-politikai színvallásra, irodalmi hitvallásra késztetett írót és kritikust egy­aránt, mindenkit, aki róla írt, aki róla nyilatkozott — írja Kozma Dezső könyve második részének bevezetőjében. — Petőfi öröksége — akárcsak az Ady-hagyomány — útjelzőnek is számított”. Az el­múlt ötven év alatt Petőfi romá­niai utóélete — akárcsak a ma­gyarországi — politikai küzdelmek, tudományos és művészi viták tör­ténete. Ezt a Petőfiért folytatott küzdelmet kísérli meg bemutatni Kozma Dezső történelmi esemé­nyek, évfordulók, jelentősebb ki­adványok, megemlékezések tükré­ben. Jól összefogott, aktuális anya­gát, itt-ott túlterhelt idézetekkel, ami helyenként nehezíti úttörő jellegű összeállításának áttekinthe­tőségét. Korányi Zsuzsa ARION, TIZEDSZER Tizedszer adta közre a Corvina kiadó az Ariont, melynek mind a tíz kötetét Somlyó György szer­kesztette. Az 1966-os első nem­zetközi költőtalálkozó tiszteleté­re megjelent alkalmi kiadvány­ból természetszerűen változott almanach-jellegűvé, sajátos mó­don terjesztve — a New Hunga­rian Quarterly mellett — a magyar költészet és irodalom klasszikus és mai értékeit. Az idegen nyelvű irodalmi év­könyv néhány száma a költőta­lálkozók tematikájához igazodott; a nagy költőink emlékezetét idé­ző kötetek közül az 1970-es Rad­nóti Miklóssal, az 1972-es rész­ben Janus Pannoniussal, az 1973-as Petőfivel, az 1976-os pe­dig József Attilával foglalkozott. A költői almanach legfrissebb számát is megkapták az október tizedikén kezdődött Nemzetközi Költőtalálkozó vendégei. Témája Ady Endre és a Nyugat. Beve­zetőjét Illyés Gyula írta, a két világháború közötti „eszmelabi­­rintusban” tájékozódó és tájékoz­tató magyar folyóiratról. Szere­pel a tanulmányok közt Litván György esszéje a századelő ma­gyar szellemi életéről. Mario D. Fenyő eszmefutattása a Nyugat forradalmiságának problémájáról, Iszlai Zoltán cikke a Nyugat ne­gyedszázados nemzetközi külön­­számáról, Szőke György áttekin­tése a Nyugat és az orosz iro­dalom, valamint Francois Gachot összefoglalása a Nyugat és a francia irodalom kapcsolatáról. A folyóirat vezető személyisé­geit — Osvát Ernőt, Babitsot, Móricz Zsigmondot, Füst Milánt, Krúdyt, Kosztolányit és Tóth Ár­pádot — arcképvázlatok, illetve saját művek fordításai mutatják be az olvasóknak. A tizedik szám legtöbb közleménye vagy Ady Endrétől származik, vagy művei­nek korabeli és mai jelentőségét méltatja. Verseit egyebek között Jean-Luc Moreau, Jean Rousse­­lot, N. Misinova, Enver Colako­­vic, Frantisek Halas, Heinz Kah­­lau, Eugen Jebeleanu, valamint Nicole Fernandzsijev, David Che­­rician és Ase-Marie Nesse fordí­totta francia, orosz, szerbhorvát, bolgár, cseh, német, román, spa­nyol és norvég nyelvre. Négy Ady-hommage — Nagy Lászlóé, Weöres Sándoré, Juhász Ferencé és Tornai Józsefé — egészíti ki a kötetet. Fontos tá­jékoztató fejezet Ady Endre ide­gen nyelven kiadott munkáinak bibliográfiája, Vezér Erzsébet gyűjtésében és szerkesztésében. Ady - ukránul Ady Endre költészete a negyve­nes évek derekáig ismeretlen volt az ukrán olvasók számára. Műveit csak a második világháború után kezdték ukránra fordítani, majd­nem egy időiben József Attila ver­seivel. Az első József Attila-költemény, a Favágó — Drovorub címmel — a költő halálának tizedik évfordu­lója alkalmából látott napvilágot az ungvári Zakarpatszka Pravda című napilap hasábjain, két évvel később pedig Ady versei is meg­jelentek: a két költő lógiájában — Vibrane, közös anto­Uzshorod, 1949. —, amelyhez Hidas Antal írt előszót. E kötetben Adynak negy­venegy alkotása található Koszty Drok tolmácsolásában, az átültetés Braun Henrik nyersfordítása alap­ján készült. A válogatást és szer­kesztést Balla László író, Jurij Hojda, a fiatalon elhunyt ungvári költő és e sorok írója végezte. A kö­tetben levő versek sokoldalúan m­u­­tatják be Ady líráját: megtalálha­tók köztük társadalmi mondani­valói, és úgynevezett sorsversei éppúgy, mint az egyéni érzéseit, hangulatait kifejező versek, de né­hány darab a Léda-ciklusból is. Persze, a műfordító — miután nem tudott magyarul — nem oldhatta meg maradéktalanul feladatát: né­hol vétett a szöveghűség ellen, itt­­ott eltért az­ eredeti vers formájától is. Ám munkája így is értékes: elő­ször adott hírt az ukrán olvasók­­nak — a kötet ötezer példányban került ki a sajtó alól — nagy köl­tőnk lírai örökségéről. Csaknem húsz évvel később, a hatvanas években Jurij Skrobinec kitűnő fordításai hívták fel újfent a figyelmet Ady költészetére. Elő­ször a szovjet—■v’rrán időszaki ki­adványokban, majd 1970-ben az ál­tala összeállított Uhorszka arfa (Magyar hárfa) című lírai antoló­giában. Ez utóbbi jelentős vállal­kozása volt Skrobinecnek, mert sze­­rencsés kézzel mutatta be a ma­gyar költészetet — Gyöngyösi Ist­vántól egészen mai lírikusainkig. Ady-fordításai szöveghűségük és formai igényesség szempontjából is megütik a kívánt mértéket: érzé­ken­yen közvetítik a jellegzetes hangvételt, légkört. Jellemző, hogy Ady néhány versét ő és Kusztv Drok is lefordította — Csák Máté földjén. Történelmi lecke fiúknak, A Tűz csiholója. Magyar Jakobinu­sok dala, Párizsban járt az Ősz, Májusi, tánor után —; szinte ön­ként kínálták magukat, hogy ös­­­szehasonlító tanulmány foglalkoz­zék velük. Újabban Dmitro Pavlicsko, a ne­ves kijevi költő, a Vszeszvit folyó­irat szerkesztője is átültetette köl­tőnk néhány művét. századik évfordulója Születésének alkalmából nyilván még tovább gyarapszik a lefordított Ady-versek száma Szov­­jet-Ukrajnában. Sándor László 1977. OKTÓBER 22.

Next