Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-10-22 / 43. szám - Horváth Tamás: Fázisok • vers (6. oldal) - Sáros András Miklós: Torzó • kép (6. oldal) - Zádor András: Dunai strófák. Magyar költők csehül • könyv (6. oldal) - Korányi Zsuzsa: Petőfi Romániában • könyv • Kozma Dezső: Petőfi öröksége (6. oldal) - Sándor László: Ady - ukránul (6. oldal)
HORVATH TAMÁS: Fázisok Alszik Koponyában a fogak. Mint feledékeny fék a szakadék előtt. Sóhajt. Megkönnyebbült tagló. Mint két szippantás közt csalóka békeidő. Moccan. Jákob létráról zuhanás. Mint velőbe fagyott angyali üzenet. Ébred. Befalazott isten. Mint pillarésben a boldogan üszkösödő Nap. lRODAKJOMI c< (AQ >ossi inť JO JÉ Ü </> Dunai strófák Magyar költők csehül Nem egészen egy év alatt két magyar költői antológia jelent meg Csehszlovákiában: az egyik szlovákul, a másik csehül. A két könyv nemcsak nyelvében, hanem az antológia-szerkesztés lehetséges módszereiben is különbözik egymástól. A szlovák nyelvű gyűjtemény a magyar költészet köz- és elismert hívének, népszerűsítőjének, tolmácsollójának és sok tekintetben Ady követőjének (a kötet címe is Adycím: Spoved’ Duna ja — a Duna vallomása), E. B. Lukiénak a műve. A mű megjelölés, bár antológiáról van szó, azért indokolt, mert az egész kötetet Lukác válogatta, fordította és látta el bevezetéssel. A könyvet a magyar irodalmi sajtó ismertette, kiemelve átfogó jellegét (a válogatás Janus Pannoniustól Tamás Menyhértig terjed) és imponáló dimenzióit (130 költő 408 versét tartalmazza). A Prágában kiadott cseh kötet elsősorban mennyiségi kerekségével hívja föl magára a figyelmet. Tíz költőt mutat be: Illyés Gyulát, Zelk Zoltánt, Vas Istvánt, Weöres Sándort, Benjámin Lászlót, Nagy Lászlót, Simon Istvánt, Juhász Ferencet, Garai Gábort és Csoóri Sándort; mindegyiküket öt-öt verssel (csak Simon Istvánnak jutott egy versnyi hellyel kevesebb). Demokratikus elv jut kifejezésre a kötetet záró íróportrék terjedelmében is: minden arckép egy-egy oldal. Orbán Ottó az ÉS idei 9. számában megállapította, hogy „Az antológiaszerkesztés veszélyes üzem”: művelőinél „ .. a szerkesztés előrehaladott állapotában ... súlyos tünetek, úgy mint szédülés és hallászavar is felléphetnek ...” A Dunajské stroly szerkesztőjét, Jan Mészárost, úgy látszik, ezektől a tünetektől akarta megóvni a Ceskoslovensky spisovatel kiadó, amikor az egyes költők értékét, súlyát, napjaink magyar lírájában elfoglalt helyét nem kívánta a költemények számarányával érzékeltetni, noha ez — a portrék jó háromnegyedének rövidebbre fogása révén nyert helytöbblettel — a kötet terjedelmének valószínűleg eleve megszabott korlátai között is, legalább jelzésszerűen megoldható lett volna. Amint a névsorból kiderül, a könyvben két korosztály, az idősebb és a középnemzedék kapott helyet: az utóbbi legfiatalabb tagja Csoóri Sándor. Az életkorban utána következők egy kilátásba helyezett újabb kötetben szólalnak majd meg csehül. („Csak az igazán legfiatalabb költői generációnak nem jutott már hely, de ez egy, a jövőben kiadandó új antológia feladata lesz” — írja előszavában a szerkesztő.) Tudvalevő, hogy a negatívumok felsorolásában örömét lelő recenzens az antológiák világában élheti ki magát igazán kedve szerint. Nem szeretném magam az említett recenzens-kategóriába besoroltatni, de megkockáztatok néhány megjegyzést A szerkesztő előszavának első mondatával kezdem: „A most kiadott antológiával a cseh műfordításnak a magyar költészettel szemben f önálló adósságát törlesztjük, és így betekintést nyújtunk déli baráti szomszédunk lírai termésébe.” A cseh műfordítás aligha adósa a magyar lírának. Csupán a háború utáni cseh nyelvű magyar versgyűjteményeket sorolom föl, a teljesség igénye nélkül. Petőfi Sándor: Básne (Költemények) 1953., Petőfi Sándor: Bohatyr Jan (János vitéz) 1954., Ady Endre: Krev a zlato (Vér és arany) 1950., Ady Endre: Sám s morem (Egyedül a tengertel) 1960., Tóth Árpád: Od srdce k srdci (Szívtől szívig) 1961., József Attila: S cistym srdcem (Tiszta szívvel) 1959., Illyés Gyula: Jilm a vitr (A szilfa és a szél) 1965., Radnóti Miklós: A prece se vrátim (És mégis visszatérek) 1964. A cseh versolvasó tehát nemcsak betekinthetett a magyar lírába, hanem meg is ismerkedhetett vele. A szóban forgó kötet az előszó szerint a legutóbbi tizenöt év magyar lírai termésének „keresztmetszete”. E tekintetben valóban újat hoz, ha mennyiségileg csak annyit is, amennyi legföljebb bepillantásra elég. Ki hiányzik? Túl sok nevet kellene felsorolnom — a kiadó feltételezett decimális koncepciójára való tekintettel, fölöslegesen —, ezért csak néhány olyan költőt említek meg, akinek versei teljesebbé tették volna a Zoltán, Kálnoky színképet: Jékely Mihály, Pilinszky László, Ladányi János, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István és Váci Mihály nagyon hiányzik a sorból. Az antológiaszerkesztés szabályait nem dolgozták ki, de ha egyszer mégis kidolgoznák, a kívánatos szabályok közül legalább négyet kellene egyértelműen megfogalmazni: 1) Ne válogassunk antológiákból, mert ezzel egyrészt szűkítjük lehetőségeinket, másrészt megkétszerezzük az amúgy is elkerülhetetlen válogatói szubjektivitást. 2) Szemléltessük a költői pályák fejlődését legalább azzal, hogy a verseket keletkezésük időrendjében hozzuk. 3) Idegen költők antológiáiban tüntessük föl a versek eredeti címét is. 4) Előszóban, utószóban, költői arcképben ne adjunk olyan jellemzést, amelyet a kötetben szereplő versek nem igazolnak. Méltánytalanság volna a Dunai strófák szerkesztőjének-válogatójának, előszó- és portréírójának szemére vetni, hogy öt-öt vers miatt nem olvasta végig tíz költő tizenöt év alatt kiadott minden könyvét (forrása az 1964-es és 1974-es Mai magyar költők antológiája és hét esetben a költők egy-egy — Garainál két — kötete volt), de a többi hipotetikus szabályt könnyűszerrel betarthatta volna. Kár, hogy nem így történt. És kár, hogy nem követelte meg a fordítóktól a műfordítás ugyancsak kodifikálatlan elvei közül azokat, amelyek a csehszlovákiai (és magyarországi) gyakorlatban kötelezőnek számítanak: elsősorban — minthogy az abszolút hűség minden fordításnál elérhetetlen — a relatív hűséget. Amihez a verstani, sőt grafikai-elrendezési elemek visszaadása éppúgy hozzátartozik, mint a tartalmiaké. A Dunai stófák fordítói sokhelyütt mostohán bántak a formai hűséggel, kikibújtak a rímkényszer alól, nem követték az eredeti ritmust, megváltoztatták a sorok számát és a szöveg grafikai képét. De — bár ritkábban — tartalmi eltérések is akadnak, néhány félreértéstől eltekintve nyilvánvalóan a könnyebb megoldásba való belenyugvás eredményeképpen. Egyes eltérések (az eredeti szövegben nem szereplő kiemelések, írásjelek, toldalékok) azonban még ezzel a megalkuvással sem magyarázhatók, mint ahogy nem magyarázható ezzel például az a magyarul értő és Budapestet ismerő olvasó fülében komikusan hangzó sor, amely — Vas István egyik versében — expresszé lépteti elő a HÉV-et. Megvonva a mérleget: az antológia végülis hasznos könyv. Néhány új névvel ismerteti meg a magyar líra cseh olvasóit és megsejtet valamit a mai magyar költők derékhadának látásmódjából. Zádor András Petőfi Romániában „Vannak korszakok, amikor az irodalmi megújhodás szinte ugrásszerű, amikor az egyes nemzeti irodalmak fokozott intenzitással kapcsolódnak be az egyetemes kultúra irányt szabó áramkörébe. Ilyen erjedés megy végbe a magyar irodalomban a múlt század végén.” A romániai magyar irodalomtörténész Kozma Dezső Petelei Istvánról szóló, 1969-es kismonográfiájának (Egy erdélyi novellista) bevezető sorai pontosan jelzik a fiatal kutató érdeklődésének irányát. Tanulmányai egy fontos részében a magyar novella századeleji fénykorának előzményeit, a korszak és a műfaj izgalmas találkozását elemzi. Az elfeledettnek tetsző Peteleiről írott könyve nemcsak a magyar novellaműfaj történetének sikerült fejezete, hanem a századvégi Kolozsvár irodalmi életének színes krónikája is. Kozma Dezső 1972-ben Petelei és kortársai irodalomszervező munkáját, publicisztikai tevékenységét is feldolgozta (A valóság igézete). A kolozsvári szerkesztőségek mindennapjait felelevenítő tanulmány történeti riportsorozatban mutatja be az erdélyi hírlapírókat. A századvég „reprezentatív műfaját” létrehozó újságírók között találjuk Bródy Sándort, a „cilinderes Tiborcot”, Thury Zoltánt, Peteleit és másokat. A korszak hírlapirodalmát kutatva jutott el Kozma Dezső a Meltzl Hugó-vezette körhöz, a kolozsvári Petőfi-iskola úttörő jelentőségű és méltatlanul elfeledett munkásságához. S hogy ne csupán az irodalomtudomány tartsa számon Petőfi olyan méltatóit, mint Meltzl Hugó, Csernátoni Gyula vagy Ferenczi Zoltán. Kozma Dezső újabb nekirugaszkodással összegyűjtötte Petőfi erdélyi „utóéletét” az elmúlt száz esztendőben. E páratlanul szívós kutatómunka eredményeként született meg új könyve, a Petőfi öröksége, melyet egyik romániai méltatója joggal nevezett „társadalmi, művelődési életünkben különleges szerepet betöltő, időszerű tanulmánynak”. A kötet két összefüggő része: Petőfikutatók a századvégi Kolozsvváron és Petőfi a romániai magyar irodalomban. Az első terjedelmében alig fele a másodiknak, de forrásértékét tekintve nem marad el mögötte, megbízható kalauz Petőfi első kolozsvári kutatói — Meltzl, Csernátoni, Famos Dezső, Barabás Ábel és Ferenczi — értékeléséhez. Minthogy Meltzl és követőinek vizsgálódásai főként a Festiők-ciklus értelmezésére, illetve a népies Petőfi-kép bírálatára irányultak. Kozma Dezső ezeknek tükrében vizsgálja az egyes nézőpontokat. Az újabb szaktudományi eredmények segítségével kiigazítja tévedéseiket, de tárgyilagosan értékeli kutatásaik jelentőségét. Ők kísérelték meg Petőfit először világirodalmi rangra emelni, verseit idegen nyelven népszerűsíteni, és már ők is cáfolták a korán jelentkező „szerepjátszó” Petőfi elméletét. (Ismeretes, hogy Pándi Pál egyebek közt ebben a kérdésben dolgozta ki Horváth János Petőfi-koncepciójának marxista bírálatát). „Az Ady-értelemzésekhez hasonlóan, Petőfi is társadalmi-politikai színvallásra, irodalmi hitvallásra késztetett írót és kritikust egyaránt, mindenkit, aki róla írt, aki róla nyilatkozott — írja Kozma Dezső könyve második részének bevezetőjében. — Petőfi öröksége — akárcsak az Ady-hagyomány — útjelzőnek is számított”. Az elmúlt ötven év alatt Petőfi romániai utóélete — akárcsak a magyarországi — politikai küzdelmek, tudományos és művészi viták története. Ezt a Petőfiért folytatott küzdelmet kísérli meg bemutatni Kozma Dezső történelmi események, évfordulók, jelentősebb kiadványok, megemlékezések tükrében. Jól összefogott, aktuális anyagát, itt-ott túlterhelt idézetekkel, ami helyenként nehezíti úttörő jellegű összeállításának áttekinthetőségét. Korányi Zsuzsa ARION, TIZEDSZER Tizedszer adta közre a Corvina kiadó az Ariont, melynek mind a tíz kötetét Somlyó György szerkesztette. Az 1966-os első nemzetközi költőtalálkozó tiszteletére megjelent alkalmi kiadványból természetszerűen változott almanach-jellegűvé, sajátos módon terjesztve — a New Hungarian Quarterly mellett — a magyar költészet és irodalom klasszikus és mai értékeit. Az idegen nyelvű irodalmi évkönyv néhány száma a költőtalálkozók tematikájához igazodott; a nagy költőink emlékezetét idéző kötetek közül az 1970-es Radnóti Miklóssal, az 1972-es részben Janus Pannoniussal, az 1973-as Petőfivel, az 1976-os pedig József Attilával foglalkozott. A költői almanach legfrissebb számát is megkapták az október tizedikén kezdődött Nemzetközi Költőtalálkozó vendégei. Témája Ady Endre és a Nyugat. Bevezetőjét Illyés Gyula írta, a két világháború közötti „eszmelabirintusban” tájékozódó és tájékoztató magyar folyóiratról. Szerepel a tanulmányok közt Litván György esszéje a századelő magyar szellemi életéről. Mario D. Fenyő eszmefutattása a Nyugat forradalmiságának problémájáról, Iszlai Zoltán cikke a Nyugat negyedszázados nemzetközi különszámáról, Szőke György áttekintése a Nyugat és az orosz irodalom, valamint Francois Gachot összefoglalása a Nyugat és a francia irodalom kapcsolatáról. A folyóirat vezető személyiségeit — Osvát Ernőt, Babitsot, Móricz Zsigmondot, Füst Milánt, Krúdyt, Kosztolányit és Tóth Árpádot — arcképvázlatok, illetve saját művek fordításai mutatják be az olvasóknak. A tizedik szám legtöbb közleménye vagy Ady Endrétől származik, vagy műveinek korabeli és mai jelentőségét méltatja. Verseit egyebek között Jean-Luc Moreau, Jean Rousselot, N. Misinova, Enver Colakovic, Frantisek Halas, Heinz Kahlau, Eugen Jebeleanu, valamint Nicole Fernandzsijev, David Cherician és Ase-Marie Nesse fordította francia, orosz, szerbhorvát, bolgár, cseh, német, román, spanyol és norvég nyelvre. Négy Ady-hommage — Nagy Lászlóé, Weöres Sándoré, Juhász Ferencé és Tornai Józsefé — egészíti ki a kötetet. Fontos tájékoztató fejezet Ady Endre idegen nyelven kiadott munkáinak bibliográfiája, Vezér Erzsébet gyűjtésében és szerkesztésében. Ady - ukránul Ady Endre költészete a negyvenes évek derekáig ismeretlen volt az ukrán olvasók számára. Műveit csak a második világháború után kezdték ukránra fordítani, majdnem egy időiben József Attila verseivel. Az első József Attila-költemény, a Favágó — Drovorub címmel — a költő halálának tizedik évfordulója alkalmából látott napvilágot az ungvári Zakarpatszka Pravda című napilap hasábjain, két évvel később pedig Ady versei is megjelentek: a két költő lógiájában — Vibrane, közös antoUzshorod, 1949. —, amelyhez Hidas Antal írt előszót. E kötetben Adynak negyvenegy alkotása található Koszty Drok tolmácsolásában, az átültetés Braun Henrik nyersfordítása alapján készült. A válogatást és szerkesztést Balla László író, Jurij Hojda, a fiatalon elhunyt ungvári költő és e sorok írója végezte. A kötetben levő versek sokoldalúan mutatják be Ady líráját: megtalálhatók köztük társadalmi mondanivalói, és úgynevezett sorsversei éppúgy, mint az egyéni érzéseit, hangulatait kifejező versek, de néhány darab a Léda-ciklusból is. Persze, a műfordító — miután nem tudott magyarul — nem oldhatta meg maradéktalanul feladatát: néhol vétett a szöveghűség ellen, ittott eltért az eredeti vers formájától is. Ám munkája így is értékes: először adott hírt az ukrán olvasóknak — a kötet ötezer példányban került ki a sajtó alól — nagy költőnk lírai örökségéről. Csaknem húsz évvel később, a hatvanas években Jurij Skrobinec kitűnő fordításai hívták fel újfent a figyelmet Ady költészetére. Először a szovjet—■v’rrán időszaki kiadványokban, majd 1970-ben az általa összeállított Uhorszka arfa (Magyar hárfa) című lírai antológiában. Ez utóbbi jelentős vállalkozása volt Skrobinecnek, mert szerencsés kézzel mutatta be a magyar költészetet — Gyöngyösi Istvántól egészen mai lírikusainkig. Ady-fordításai szöveghűségük és formai igényesség szempontjából is megütik a kívánt mértéket: érzékenyen közvetítik a jellegzetes hangvételt, légkört. Jellemző, hogy Ady néhány versét ő és Kusztv Drok is lefordította — Csák Máté földjén. Történelmi lecke fiúknak, A Tűz csiholója. Magyar Jakobinusok dala, Párizsban járt az Ősz, Májusi, tánor után —; szinte önként kínálták magukat, hogy összehasonlító tanulmány foglalkozzék velük. Újabban Dmitro Pavlicsko, a neves kijevi költő, a Vszeszvit folyóirat szerkesztője is átültetette költőnk néhány művét. századik évfordulója Születésének alkalmából nyilván még tovább gyarapszik a lefordított Ady-versek száma Szovjet-Ukrajnában. Sándor László 1977. OKTÓBER 22.