Élet és Irodalom, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

1978-06-17 / 24. szám - Pintér Tamás: Mit esznek az emberek Moldován? • könyvkritika • Moldova György: A beszélő disznó (Magvető) (11. oldal) - Dohnál Tibor: Faplasztika • kép (11. oldal) - Lengyel Balázs: Mozgásterek • könyvkritika | Verseskönyvről verseskönyvre • Gergely Ágnes: Kobaltország (Szépirodalmi) | Fodor András: A bábu vére (Szépirodalmi) (11. oldal)

Mit esznek az emberek Moldován? Moldova György: A beszélő disznó (Magvető, 203 old.) — Mit esznek az emberek ezen a Moldován? — kérdezte az ifjú prózaíró szájbiggyesztve, miután három óra hosszat álldogált az esőverte könyvsátorban s ezalatt a saját ígéretes kötetéből csak né­hány darab kelt el, viszont A be­szélő disznót vagy hatvanan ke­resték — hiába. Mert Moldova György szatirikus gyűjteménye a könyvhét első perceiben elfo­gyott. Sokak szerint nem is jutott el a sátrakig: jól szervezett maf­fia gondoskodott róla, hogy már valahol az odavezető úton hozzá­jussanak a­ protekciósok és az egyéb bennfentesek. Minden le­hetséges. Még az is, hogy a kiadó­ból netán — véletlenül — hiány­zott a bölcs előrelátás. Meglehet, hogy rosszul kalkuláltak, amikor a példányszámot megállapították? A kolofon valamiféle tartózkodó szemérmetességből elhallgatja ezt az adatot, nem marad hát más, mint a száraz tapasztalati tény, ami a piac nyelvén azt jelenti, hogy ez esetben aránytalanul ki­sebb volt a kínálat, mint a keres­let. De hát mit esznek az emberek Moldován? Feltétlenül van valami oka annak, hogy ilyen irigylésre méltóan népszerű. A könyveit a pult alól adják, az olvasók talál­kozókra ráncigálják, munkáiról az egész ország beszél. Egyetlen oka van, gondolom: az, hogy Moldova György író. Még­pedig jó író, akit veleszületett, gyógyíthatatlan kutatószenvedély hajt. Egyik könyvének kicsavart címével, akit a valóság szele megcsapott. Farmerban, pulóver­ben, vállán a nyűtt sporttáskával időről időre útrakel, hogy a végé­re járjon valaminek. S amibe be­lekezd, annak kíméletlenül a vé­gére is jár. Nyomozásának ered­ményeit pedig az elfogultak is kénytelenek tudomásul venni. S nemcsak tudomásul venni, de el is fogadni. Nem mondható, hogy hízelgő képet festett — például — a MÁV-ról. Mégis tiszteletbeli vasutassá, törzsgárdataggá fogad­ták. A tiszteletbeli vasutas most gú­nyolódik. Ez a hangja nem új, nem ismeretlen. Ez eredendően moldovás hang, az író „vérében van”. Nemcsak a szatírákban szó­lal meg, de úgyszólván mindég egyes művéből kihallható. A no­vellákból, tárcákból, „komoly” re­gényeiből, riportjaiból. A könyv­heti — Várnai György kedélyes rajzaival tupírozott — kötetéből pedig töményen, gyilkosan árad. Háromkeresztes gyűjtemény ez: nagy adagokban tartalmazza a Moldova-féle biztosan ölő mér­get. Az utóbbi években írott sza­tírák — a maguk áttételeivel — csupa halálosan veszélyes jelensé­get piszkálnak. A butaságot, a rosszindulatot, a hozzá nem ér­tést, a packázást, a karrierizmust és egyéb disznóságokat A fan­tasztikus történetek reális körül­mények között esnek meg, a szereplőket, sajnos, kénytelenek vagyunk ismerni az életből. Ez a módszer jó alkalmat ad a szerző­nek, hogy gyakran „kiszóljon” a sorok közül és mindenféle hegyes, epés, találó megjegyzést tegyen. Külön rész szól „magáról az iparosról”: Moldova itt rutinosan, könnyedén, emelkedett öniróniá­val fecsegi ki személyes — bár nemegyszer közérdekű — dolgait. Ezekből a jókedvű tárcákból eléggé megbízható Moldova-kép rakható össze, amely közelről áb­rázolja az írót. Egyszóval, mit esznek Moldován az emberek? Aki, ívekben sem le­becsülendő, sokműfajú munkás­ságát valamennyire is ismeri, tud­­ja a választ: a sajátos moldovás­­ságot eszik. Moldova neve: márka. Egyik jegyzetében meséli: ......egy úttörőőrs akarta fel­venni a nevemet. Eljöttek kül­döttségbe zászlóval, dobokkal — éppen aludtam —, és arra kértek, hadd lehessenek ők ezután a Moldova György őrs. — Nem volna jobb, ha megtar­tanátok a régi neveteket? Azelőtt hogy hívtak titeket? — Hiszen éppen ez az: Csizmás Kandúr őrs. Ennél még a Moldova is jobb.” Moldova György divatba jött. Dohnál Tibor: Faplasztika 1978. JÚNIUS 17. KI LENGYEL BALÁZS: Verseskönyvről — verseskönyvre Mozgásterek ■ Gergely Ágnes: Kobaltország (Szépirodalmi, 106 old.) Fodor András: A bábu vére (Szépirodalmi, 142 old.) Gergely Ágnes, a Kobaltország­­gal újfajta verseskötetet tett elénk. Olyat, ami részben egysége­sebb, részben — legalábbis műfa­jilag — heterogénabb a szokott­nál. Egységesebb, mert nem egy­mástól elkülönülő versek­ soroza­tából áll, hanem az egymásnak felelő, egymást kiegészítő versek sorát még össze is fűzi egy keret­vers, mely a maga minden egyes vers előtt megjelenő részletével hozzá is kapcsol az előzmények­hez. Megteremti a belső kontemp­­láció egyes állomásainak (ezek volnának a kötetben sorjázó ver­sek) a folyamatosságát. E naplószerűség mellett, másfe­lől, heterogénabb is a kötet, már ami lírai konvencióinkat illeti. A líra mellett eszmélkedés vagy ép­pen to­llrajz, karcolat is található benne. Nem teljességgel a próza­­irodalom szintjén, de nem is egé­szen versszinten. Ez az ellentétes irányú formai eltérés tartalmi célokat szolgál. A költői világkép objektívált kifeje­zését kívánja elősegíteni. Az érzel­mek és élettapasztalatok minél szélesebb, de mégsem direkt, még­sem vallomásos megszólaltatását. A tűnődések szilárdabb érvényessé­gét, korlátlanabb — a költő ese­ményvilágához nem egy az egy­ből kapcsolódó — mozgását. Gergely Ágnes álomképekből, gyerekkori emlékelemekből, prob­lémái ad abszurdum kisarkításá­­ból felépít egy képzeletbeli orszá­got — olyasféle mozgástérül, mint ahogyan Weöres a maga számára Psychét teremtette. Ez Kobaltor­szág, amely azonos is meg nem is a mi világunkkal. Berendezkedése más — társadalmi szempontból nem modell, nem egyfajta para­bola. (A kötet legkérdésesebb pontja éppen az, ahol a kobalt­udvar egy pillanatra belterjes iro­dalmi életünk parabolája lesz.) Az életérzésében, a léttapasztalatai­ban azonban nem más világ ez, hanem a mi közérzetünké, prob­lémáinké, mérlegelő tudatunké, egy olyan állandó áttétellel, amely, mint a köd, „nőtteti a tár­gyakat” és ugyanakkor sejtelmes­sé is teszi. Igen, egy fénytöréssel, ha már Arany Vojtina leveleinek képe ide keveredett. A dolgok fénytöréses lát­tatását Gergely Ágnes az egész köteten végigviszi. XVII. Enceládó, Ko­baltország királya vitázik versről versre örök ellentétével az udva­ri bolonddal, pontosabban a bo­lond vitázik vele, úgy és annyi­ra keverve szavaiba a keserű iga­zat, a paradoxont és az iróniát vagy a szempontváltó ötletet, ahogy egy valódi udvari bolond, persze, sohasem is tehette. S a vi­tába, mely a lét és a közérzet alapkérdéseiről zajlik közöttük (élet, halál, szerelem, magány, kö­zösség és azonosulás) csupán két asszony szól még bele; s hogy ez is dialektikus legyen: a feleség és a szerető. A vita nem filozófiai jellegű, de filozofikus. Egy nem­csak a magánytól, de egykori ki­rekesztettségtől is tépett idegzet (tipikus huszadik századi élmé­nyekkel telítve) és egy analizátor tudat, mely a jelenségeket nem­csak önmagukban vizsgálni, de a világméret léptékeihez is arányí­­tani képes, néz szembe itt adott­ságaival, vet számot a világ szer­kezetével és önmagával. S ezzel csupán a vállalkozás módszerének indokához igyekszem közelíteni. Mert ha az áttételes megközelítés érzelmi és értelmi többletét lehán­­tom, és megpróbálom lemeztelenít­ve kiragadni a költői mondanivaló alaptételeit, akkor kiemelhetek megfogalmazásokat, amelyek in­kább tájékoztatók. Idézhetek pél­dául ilyesféle tapasztalat-sűrí­­tő gnómákat: „Szorongok, tehát vagyok”. ..A nyájasság túlélhető”. ..Életben lenni annyi, mint fel­iratkozni kannibálnak”, „Szerel­met elveszteni, légszomj, barátot fulladás” stb. De mindez csak tartalmi irány­jelző. Gergely Ágnes azért helyez­te el megállapításait úgy a vers­ben, ahogy elhelyezte, azért írta meg a kötetet oly módon, aho­gyan megírta, mert felmérte az igazságok érvényességének a kor­látait. Természetesen az érzelmi evidenciákért is — hiszen költő lévén, róluk beszél. Nincs idege­nebb tőle, mint a kétely nélküli kinyilatkoztatás. Gazdag és keser­vesen szerzett tapasztalatait szánt­­szándékkal szerényen közli. Lefo­­gottan, inkább hűtött, mint túlfor­­rósított fogalmazással. Szerencsés példaképe ebben a temperamentu­munktól némileg távoli angolszász kijelentőmód vagy versbeszéd, mely tartalékot hagy az érzelmek­ből és a tényekből a kifejezés utánra is. De Gergely Ágnes nem hagyatkozik pusztán erre az újabb keletű hagyományra, amely azért már nálunk is érvényt szer­zett magának, hanem hogy az ol­vasót kifejezésmódjához hozzáíze­­lítse, két utolsó versében még kü­lön magyarázatot is ad módszeré­re. Az egyik egy költői esszé, egy verselemzés (Madárcsapda), amely a versmondatok szünetjeleiből mintegy novellát kerekít, s arra biztat — nagyon is találóan —, hogy közelítsünk kissé másként a mai vershez, esszé- és regényolva­sói képességünket is mozgatva. A másik, a záró vers — megintcsak a kötet nagy vállalkozásai közül való — most már minden áttétel nélkül eleveníti meg azt a gyerek­kort, azt a házat, azt a fantázia­játékot, amelyben Kobak­ország előképe létre­jött. S ha az olvasó eddig nem ébredt volna rá a transzponált érzelmek és eszmék erős alanyi fogantatására, a motí­vumok kristályosulásának forró érzelmi alapjára, úgy itt a költő maga siet a segítségér­e. Bármi erős, nagy vers is ez ön­magában — segítségére nincs szükség. Hiszen az érzelmeknek és tudattartalmaknak olyasféle ki­vetítése, áthelyezése, amellyel a Kobaltország él, a líra újabb kele­tű törekvései közt fel-felbukkan. És a költők mindig is azért te­remtenek maguknak Kobaltorszá­got, hogy személyiségükből minél nagyobb tartományokat csatolhas­sanak művükhöz. Gergely Ágnes esetében nemcsak az emóció,, a gondolat, hanem a humor és az irónia tartományát is. A költő a mese­keretbe belerakta a kételyt, a vers mellé odatette a prózát — versfogalmunkat fanyarabbá igazí­totta. Úgy gondolom, ez a kiigazí­tás nemcsak a Kobaktország egye­di értéke, hanem magyar versfo­galmunk gazdagodása is. ★ Fodor András kötete, A bábu vére is naplószerű. És szintúgy megtalálni benne a költői alakí­tás átformálását. Naplószerű oly­képpen, hogy — mint az eddigiek­ben is — termő biztonsággal fo­lyamatosan írja közvetlen élmé­nyeit. Ezekből az élményekből az­tán nemcsak a költő életének sors­fordulói, hanem a mindennapok véletlen eseményei (utazások, ta­lálkozások) is kirajzolódnak. Ro­konszenvesen kikerekedik a köl­tő életmenete. Vállalt, hagyomá­nyos alanyiság ez, melyet az új kötet szerkezete még hangsúlyoz is; nemhiába „Sors” a három rész­re osztott könyv első ciklusának címe, a másodiknak pedig az úti­verseket egybegyűjtő: „Tanúvallo­mások”. Ez a két rész csaknem családias közelségbe vonja az ol­vasót, létrehozza a költő szemé­lyiségének külső vonzáskörét, ki­rajzolva a dunántúli tájat, mely a költőt felnevelte, szerelmét, akiért megküzdött, megpróbáltatásait, amelyek megedzették, barátait és példaképeit, akikhez vonzódik, akik hatottak rá. Érzékelteti em­berségét, közösségi tudatát. Fodor Andrásról jó ideje tudjuk, hogy magatartása férfiasan nyílt, s hogy kötetei az egyenes, magát nem féltő ember kézszorításának melegét kínálják. S most mégis ez az új bemutatkozás? Csakhogy más pillanat ez, mint a fiatalkori köteteké. Más, belsőbb kör az, ahova olvasóit bevonja. „Csavaro­dik velem az út —, emel az égi geometriákba”, „Visznek csak olyan vonatok —, melyeknek nin­csen állomása” — az idézetekből kikövetkeztetheti az olvasó, mi készteti Fodor Andrást az új ösz­­szegezésre. Ez itt már az érett fér­fikor lírája. Az, amelyben Kosz­tolányi a Boldog szomorú dalt ír­ta. Fodor András itthon van itt e világban, de sejti már — egy másik nagy költő szavait idézve —, hogy fordul a világ, kiborul alóla. A közérzete változott. S ha a lét végső kérdései előtt az eddigiek során se hunyta le a­ szemét — mindnyájunknak feledhetetlen például kettős rekvieme —, itt most a lírai mondanivaló lényegé­ig ért a szembenézés. Nem riadt ugyan ez, de átértékelő, sorsát s dolgát tudó emberé, aki „az egyet­len igazi úrvacsorán, a közös időn” azért cselekszik, hogy „vég­re kiteljesedjen legalább egy pil­lanat, amért vagyunk”. S ez már egy megnyílt, felszakadt belsőbb kör törekvése, amely a maga mé­lyebb, meditatívabb anyagával te­lítette A bábu vére verseit, némi­leg a hangon és a költői eszközö­kön is változtatva, úgy, hogy ha a versek indítása kötődik is a mindennapokhoz, mégis kifejté­sükben a létezés egészét érintő általános érvényűhöz érkeznek el. S ahogy ez már a jó költőknél lenni szokott, a megidézett pilla­nat csak, kiindulópont volt, csak trambulin. Persze, a pillanat hatását a köl­tészetben, hogy is lehetne lebe­csülni. Kivált annak a költőnek, aki jó megfigyelő. És Fodor András igazándiból az. A lát­vány, ami belétapad, ami meg­ejti, pontosan és szuggesztívan éled újjá versében. Ezért érzi azt az olvasó, hogy vele együtt bo­lyongja be a világot, hogy a köl­tő napi útjának a tanúja. Vele van a Badacsony oldalán, s máris jön szembe — a versből kilépve — az ifjú gazda, ingben, csizmá­sán, s „viszi szőlők, gyümölcsök, pincék, vízmosások lépcsőin át”, vagy vele, a költővel nézi a kőbe faragott Édent az indiai templom­ban, hol „az asszonyágyék domb­ja, a harangos — kebel két ékes kúpja mindenütt — becéző, simító tenyér — nyomától fekete-fé­nyes”. S vele éli át az agrai vár­ban a kibomló képet, ahogy a sziklás gyönggyel, fülbevalóval ékes lányok ..keskenyen úszva lép­csők * kártyajában. ..fölkapaszkod­­nak a torony fokára —, ruháik sárga, kék, piros —, ingerkedőn verődő röpke nyelve — a torkáz­­tátó időtlen időbe — vidáman ki­lobog”. De bármily vidáman lobog is a látvány, a torka-tátó időben lo­bog. Vagyishogy Fodor András képalkotását is áthatja az újabb­­keletű meditáció. Sőt nemcsak át­hatja, de általában szikárabbá és elvontabbá teszi, mintha az imp­resszió felől ebben is — egy más­fajta költői gyakorlat felé haladva — a filozófikusabb, az általános érvényű felé törekedne. Nem tu­dom megtartóztatni magam, hogy a példának erre a címadó vers záró szakaszát ide ne idézzem: „Feküdt a földön, forgott benne minden:­ zuhatag álom, gyönyörű hiány,/ Veszendő sorsunk pezsgett a fejében/ a szorongás a., m­ f agykéreg­ moziján.” Mindez a változás nem annyira elkomoruláss, inkább elmélyülés, A pontos, feszes formák tartalma­sabb kitöltése. A vers nem látha­tó, de annál fontosabb tőkesúlyá­nak a megnövelése. Fodor András számvetése a megállíthatatlan, felgyorsult idővel, férfias nyugal­mú. Küzdésre kész, józanul mér­téktudó. Hogy a szén kötetzáró verset idézzem, a Tovább-ot, hiá­ba fogta, mint szűkre mért kalap, fejét abroncsba a világ, tudja, hogy ..a működés több, mint a lét” s a költő ..működésével” ember­séges törvényeket tölt be és ad tovább másoknak, ahogy elrendel­tetett, további betöltésre. Fodor András teszi, amit kell a mindennap újra és újra létrehozan­dó ember folyamatosságért. Hogy visszafordítsam rá másokról írt szavait: vállal valami öröktől va­lót, nem kérdezve mivégre, med­dig. Költőként magát az emberség és a magyarság hagyományos le­­téteményesének tudva, s a hagyo­mányt folytatva — a szükséges újatkeresésen át. Az ilyen alkat az élet örvénylé­seit egyenletes karcsapással szelve, fokozatosan, impozánsan tud előre jutni, mint ahogyan azt ez a szép kötete bizonyítja. ELET ÉS A B­IRODALOM K.A

Next