Élet és Irodalom, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

1978-01-28 / 4. szám - Szaniszló M. Júlia: rajza • kép (11. oldal) - Vinkó József: Minidrámák trapézra • könyvkritika • Szenczei László: Ócskawas (A szerző kiadása) (11. oldal) - Fekete Sándor: Kibicsakló óda egy hadsereghez • könyvkritika • Nemeskürty István: Kik érted haltak, szent Világszabadság (Magvető) (11. oldal)

1978. JANUÁR 28. k­ j. " ,r*V. •* . Szaniszló M. Júlia rajza Minidrámák trapézia ■ Szenczei László: Öcskawas (A szerző kiadása, 92 old.) öt miniatűr drámát, a non se­quitur modorában fogant non­szensz-vígjátékot tartalmaz Szen­czei László új kötete, az Öcska­was. öt játék, öt kísérlet egyút­tal: az író a darabokban azt pró­bálja meghatározni, mekkora az a groteszk, abszurd vagy szürrealis­ta adag, amit a realizmus még el­bír, s amely még eszköz marad arra, hogy fizikailag is felfogjuk a paradox világot. Az első, Az öreg statiszta ha­lála realista játék, ahol a groteszk egy valóságos kis dráma tragiko­mikus betétje. Wissely Mártont, az öreg statisztát felkeresi a szép új­­ságíró-gyakornoknő, hogy megin­terjúvolja. Nem Zalányit, a híres színészt, de őt, az örök némasze­replőt, aki saját keresetéből var­ratja fényűző jelmezeit, hogy leg­alább színpadon nagyszerűnek mu­tatkozhassak. Mi sem természete­sebb hát, mint a centrális erejű vágy abszurd kivetítése: az öreg statiszta rosszul lesz; lázálmában hatalmasnak, férfiasnak képzeli magát, megkéri az újságírónő ke­zét. Ébredése keserű és döbbene­tes; az igazgató, a többi statiszta nevében arra kényszeríti, hogy életében először áttoljon a szín­padon egy targoncát. Nincs ebben a furcsa kis drámában mesterkélt­ség. Szenczei mellőzi az ájulás lé­lektani trapézmutatványait is, s jóllehet ismert képletet boncolgat, hitelesen ábrázolja a szorongás alapvető érzéseit. A Halál megjelenéséről, coc­­teau-i előérzetéről szól a Maszk­a­­bil című tréfa s a Lopják az obu­­lust című minidráma. Az első egy nagyüzem, az Állami Kordé­­lyos Vállalat belső életének gúny­rajza, öt évvel a Bastille bevétele után, s Páskándi Géza és Száraz György történelmi groteszkjeivel mutat hasonlóságot. A második darab abszurd krimi, egy gnóm Harpagon, a nagybeteg Flóris gaz­da kifosztásának története. Mind­két „dráma” aprólékos környezet-ES Nemeskürty István: Kik érted hallak, szent Világszabadság (Magvető, 488 old.) „Ez mind igen jó, mind valóban szép ..kommentálta Petőfi verse a pesti és bécsi népítéletet, me­lyek ismert fejleményei során Lam­­berg szívébe kés, Latour nyakára kötél került Nemeskürty István viszont, most megjelent izgalmas, de ellentmondásos könyvében, egé­szen másképp értékeli a dolgokat. Már elöljáróban drámai módon úgy mutatja be gróf Lamberget, mint a birodalom egyetlen olyan tábornokát, „aki magyarul köny­vet irt” (21. 1.), mint akit Jellasics „hatalmi túlkapásainak ellensúlyo­zásával” bíztak meg a „viszonylag józanabb bécsi körök”, aki „jóhi­szemű” volt, s akinek „a gyakorlati politikában tökéletes járatlanságát, fellegekben járó konzervativizmu­sát bizonyítja tragédiája”, „gyanút­lanul bolyongott” a felizgatott Pest-Budán, „valósággal felkínálta magát,, a tömegnek, amely lemé­szárolta (26. 1.). Aztán ugyanezt, a nagyobb nyomaték kedvéért, még egyszer részletesen elmeséli a szer­ző, hangsúlyozva, hogy Lamberg „lényegesen jobb megoldás lett vol­na” másoknál. Mészáros Lázár sze­rint is (aki a könyv főhőse) „becsü­letes és magyar” volt (223. 1.), meg­ölésével tehát a „forradalom tiszta­sága bemocskoltatott” (227. 1.) és így tovább. Kinek van igaza, Petőfinek, vagy Nemeskürtynek? ■ A kérdést nem szánom demagóg fordulatnak. Egyáltalán, hadd je­gyezzem meg, hogy nem tartozom ama irodalomtörténészek közé, akik kiválasztanak maguknak egy síremléket a magyar Pantheonból, egész életükben ráakaszkodnak, s aki magántulajdonnak tekintett hősükről bánni rosszat mer állí­tani (vagy csak úgy olvasható va­lamelyik mondata, mintha ilyen merényletet követett volna el), rajzzal indul, s mindkettőben vas­kos naturalizmus csap át a szür­realizmusba. A Maszkabálban meg­jelenik Sanson, a Köztársaság fő­hóhéra, s mereven vizsgálgatni kez­di az igazgató és szeretője nyakát. Az obulusos játékban a Halál (Cocteau fekete motorosának al­­teregója) Betörő képében jelentke­zik. Kikapcsolja a villanyt, elzár­ja a rádiót, s közli Flórissal, hogy ideje szükséglakásba költöznie. A Halál közelsége mindkét esetben radikális világszemléleti változást okoz: az irreális, torz oldal előtér­be kerül, az arányok eltolódnak, a logika felborul. Szenczei groteszk iránti érzé­kenységét, az asszociáció­s írás­módra való fogékonyságát jól pél­dázzal a két játék megoldása. A Maszkabálban a főhónév éppen kigombolni készül az igazgató gal­lérját, amikor seprűvel a kezében megjelenik Pivákné, a takarító­nő, s cigarettacsikkekké változtat­ja (a Marseillaise hangjai közben) a díszes társaságot. A Lopják az obulust című minidrámában a tár­gyak­ kelnek életre. (Az ellopott lepedők gyerekhangon csivitelő li­dérces kísérteteké változnak.) A pánikszerűen mozgalmas személy­telen, életidegen világot még esz­­ménytelenebbé teszi két tolvaj tri­viális és zavaros dialógusa, a könyv legizgalmasabb párbeszéde. A címadó történetben, az Ócs­ka teásban az abszurd indítás vá­lik dermesztően reálissá (két vas­nagykereskedő megy vendégségbe, valahová a Reichstag-Strassé-ra az általuk életre keltett vasszörnyek­­hez, végül A bűnbeesés non-figu­­ratív változatában, ebben az alig öt oldalnyi villámtréfában az író saját módszerének humoros kvint­esszenciáját adja: a non-figuratív, elembertelenedett világ tagadását, vágyakozását a fény és a tiszta humánum után. Vinkó József annak nekiesnek, s nem nyugsza­nak addig, amíg a betolakodót el nem űzik a szent ligetből. Meg­erősítem, s talán eddigi írásaim is igazolják, hogy nem ilyen vi­szonyban vagyok Petőfivel: igye­keztem hozzájárulni alakjának „szobortalanításához”, gyengéit, el­fogultságait is nem egyszer bírál­va. A kérdés csak az, hogy a Lam­berg elleni népítéletről alkotott költői kommentárt is e tévedések közé kell soroznunk? Közbevető­­leg megvallom még, hogy elég régóta iszonyodom minden nép­ítélettől, a kegyetlenségnek min­denfajta megnyilvánulásától, kö­vessék el bár intézmények vagy felbőszült tömegek. Eléggé isme­retes azonban, hogy a valamirevaló népi forradalmak során rendszerint sor kerül ilyen népi­téletekre, mihelyt a nép „fel­kel”, „tiszta” forradalomról többé nem lehet szó. Akik állatoknál­ tartják a népet, ne csodálkozza­nak,, ha az „mint állat fizet” ne­kik — ezt is megírta Petőfi. De nem is ez a kérdés lényege. Ar­ról van szó, hogy Lamberget jó­hiszemű magyarnak kell-e tarta­nunk, akinek megölése „végzetes hatással lehetett volna” a honvéd haderőre (225. 1.) s ezzel a füg­getlenségi háború sorsára? Menjünk­ sorjában. Azért, mert valaki magyarul ír hadikönyvet, és kíséret nélkül szaladgál egy fővárosban, még nem kell jóhi­szeműen bolyongó becsületes ma­gyar hazafinak tartanunk. Lam­berget nem Jellasics ellenében küldték Pestre, hanem lényegében ugyanazért, mint a horvát bánt, a magyar forradalmi kormány, s ezzel a forradalom letörésére. A király nem erősítette meg az új, jobb felé nyitó Batthyány-miniszté­­riumot sem, ellenben a reakciós báró Vay Miklóst bízta meg kor­mányalakítással, s törvénytelenül, miniszteri ellenjegyzés nélkül, Lambergre, ruházta a főparancsno­ki hatalmat, mindeme ellenforra­dalmi intézkedések biztosítá­sára. Hogy mi rejtőzött Lamberg lelkében, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy jóhi­szemű magyarok nem szolgáltak akkoriban eszközül az udvari re­akciónak. Ezt a buzgó eszközt a magyar nemzetgyűlés le is leplezte, s Kossuth javaslatára eltiltotta tör­vénytelen főparancsnoki ténykedé­sétől. A népítélet után a képviselők természetesen elhatárolták magu­kat a tömeg tettétől, de a forra­dalom minden híve tudta, hogy ezzel végre vége a vészes alkudo­zásoknak, rá lehet­ lépni az egyet­len járható útra, a következetes önvédelmi háború útjára. Nemes­kürty a továbbiakban — helyesen —, megbélyegzi azokat, akik „le­léptek” a nemzeti hadseregből, át­álltak az osztrákok oldalára. De miért lett volna „jobb megoldás” az a Lamberg, aki eleve nem csatlakozott a forradalmi kor­mányhoz, hanem mindvégig az udvarral tartott? Lamberg küldetésének kétszeri ismertetésekor Nemeskürty egy nem jelentéktelen mozzanatot egyszer sem említ: azt ugyanis, hogy Lamberg feladatához tarto­zott a királyi helytartóvá emelt Majláth országbíró támogatása, akinek viszont utasítása volt, hogy „elnapolja” az országgyűlést, betiltsa a politikai klubokat, s helyreállítsa „a törvényes rendet”. Minderről nem szól Nemeskürty, e helyett így összegez: „A forra­dalom tisztasága bemocskoltatott (........) a tábornok viszont meg­szűnt élni, tehát olyan politikai tényező lenni, akinek a nemzet­­gyűlésben való jelenléte bizonyos reakciós körök számára még kíno­sabb, mintha csupa republikánus ülne ott...” Ezek után fel kellett volna ten­nie a kérdést Nemeskürtynek, hogy ugyan milyen „politikai té­nyező” lehetett volna e tábornok egy olyan nemzetgyűlésben, amely nem is ülésezhetett volna, lévén Lambergnek egyik feladata épp az országgyűlés „elnapolá­sának” biz­tosítása, s nem ottani „jelenlé­te” ... ? Sajnos, a szerző nem akarta ké-­­nyelmetlen kérdésekkel zavarni a saját dolgát, s így jóhiszemű ál­dozattá léptette elő az udvari el­lenforradalom egyik eszközét. Amikor a meghökkentő lamber­­giáda első változatát olvastam a könyv elején, azt hittem, hogy af­féle köpés cselről, blickfangos nyi­tányról van szó, s később több ol­dalról is vizsgálódik majd a szer­ző. A munka végére jutva be kel­lett látnom, hogy nem figyelmet, vitákat provokáló egyszeri kihí­vásról van itt szó, hanem az egész mű így épül fel — a hol jó irányú, hol vészesen egyoldalú publiciszti­kai hangulatkeltés módszerével. E módszert pedig erős alkati és szemléleti adottságok determinál­ják. Nemeskürty maga is belelke­sül a saját feltevéseitől, s azokat nem kontrollálni, hanem minden­áron igazolni akarja. Rengeteg anyagot tár fel, illetve mozgat meg, tudományos becsvággyal és szorgalommal alapoz, de előzetes elfogultságainak enged, amikor építkezik. Íme néhány további példa: Nemeskürty egy helyütt (346. 1.), maga is elárulja, hogy a honvéd­sereg vezetői között csak egy-két igazi forradalmár akadt, könyve egésze ennek mégis az ellenkező­jét igyekszik bizonyítani, már az alcíme is, mely így hangzik: „A negyvennyolcas honvéd hadsereg katon­aforradalmárai”. Az igazi forradalmár és a függetlenségi harcos közti elvi különbséget nem is tárgyalja a könyv, ellenkezőleg, menthetetlenül összemossa a két fogalmat Már a bevezető vaskos túlzás­sal indul, mely szerint 1847 körül kialakult az osztrák fekete-sárga ármádiában „egy forradalmi jelle­gű, félig-meddig földalatti moz­galom”, s „jó néhány” magyar if­jú is azért jelentkezett a seregbe, „hogy szakmailag kiképeztesse magát, egy majdani forradalmi harcra”. Ez utóbbira „Perczel Mór esete” a „bizonyság”, de a külön­ben érdemes tábornok megbízha­tóságára sajnos nem próbál bi­zonyságot találni a szerző. Még jellemzőbb e bizonyítási módszerre a következő részidézet: „... ha meggondoljuk, hogy Boz­­zai Pál honvédnek a harcok kö­zött is napi olvasmánya Louis Blanc (...), akkor nyugodtan megkockáztathatjuk azt a kijelen­tést, hogy a cs. kir. hadsereg sok tisztje tudatosan készült arra az alkalomra, amikor majd egy for­radalmi hadsereg katonájává vál­hat.” A kockáztató nyugalom nem indokolt. Bozzai Pál 1849-es tábo­ri olvasmányai nem bizonyíthat­ják azt, hogy cs. kir. tisztek 1848 előtt forradalmárnak készültek. Ilyen alapon minden derék MA­­DISZ-os ifjúról, aki 1947-ben egy szemináriumon elolvasta a Bér­munka és tőkét, azt lehetne fel­tenni, hogy 1944-ben ellenálló volt... Hasonlóan cáfolható a „mozgalom” többi bizonyítéka is. Petőfi, aki egyébként nem írta nagy betűvel a világszabadságot (lásd a vitatott mű címét), s aki­nek Mészáros Lázárral támadt vi­szályát Nemeskürty némileg egy­szerűsíti, persze a tábornok javá­ra, szóval, Petőfi nem tárgyilago­san szólt a hadügyminiszterről, hanem úgy, ahogy forradalmak­ban a vitázó ellenfelek szoktak évődni egymással. Mészáros meg­érdemli, hogy a nyakravalós gúny­versnél méltányosabban ítéljünk tetteiről, s Nemeskürty jól tette, hogy felvállalta a védő szerepét. Még jobb lett volna, ha ezt nem viszi túlzásokba, például ilyenek­be: „Világszabadság! (...) a köl­tő (...) nem is sejtette, hogy ezek a nyakravalót megkövetelő goromba tábornokok vele azonos hitet vallanak”. Nos, Petőfi nem is sejthette ezt, mert nem ez volt a helyzet. A tábornokok legtöbbje, miként Klapka, Vetter, Mészáros, Vécsey, aljasul elbiza­kodott, szemtelen követelőnek ítélte „Petőfy népköltőt”, és olyan távolságra állt a poéta forradalmi világszabadság-eszméjétől, mint a nemesi liberalizmus a plebejus­­ forradalmiságtól. Ezen kár is vol­na vitatkozni. Görgeyt időnként szelíden kor­­holgatja a szerző, máskor határo­zottan és helyesen kimondja, hogy „ország sorsát eldöntő” elhatáro­zásokra alkalmatlan volt (364. 1.) egyes következtetései mégis za­varba ejtőek. Például a hírhedt váci kiált­ványt, amelyben a tábornok meg­tagadta a Honvédelmi Bizottmányt, fenyegette a republikánusokat és hajbókolt a király előtt, „késői és szerencsétlen” lépésnek minősíti. Hogy miért későinek? Mert ilyen hadvezéri fellépés­e érthető, sőt ta­lán hasznos lett volna Ferenc Jó­zsef trónra lépte előtt (309. 1.), de utána már „fölösleges” (!!!) be­avatkozás volt a politikába (310. 1.). Nagy kár, hogy Nemeskürty nem részletezi, kinek lett­­ volna „talán­ hasznos” ez a kiáltvány 1848. októberében, vagy novembe­rében? Én sem merülök el a további részletekben, bár lehetne még so­rakoztatni a tapintatlan kérdése­ket. Nem teszem, mert a recenzió, menyiségileg így is túltengő kriti­kai észrevételei elfednék a könyv jó szívvel dicsérhető értékeit. Mi a vitathatatlanul vonzó eb­ben a munkában? Már maga a tárgyválasztás iS. Nemeskürty nem várt addig, amíg a forrada­lom fő foglalkozású kutatói ki­dolgozzák a honvédsereg modern történetét, hanem vállalkozott az izgalmas téma sajátkezű felvezeté­sére. Úgy sejtem, a szakma sem lesz teljesen elégedett az ered­ménnyel, de mint 1848 emléké­nek műkedvelő ápolója azt me­rem mondani, hogy egy-két to­vábbgondolható szempontot a pro­fi történetírók is meríthetnének e műből. A túlzások ellenére is érdekes, és sokban újszerűen okadatolt portrét kapunk Mészárosról, Au­lich és Landler méltatlanul hát­térbe szorult alakját meggyőzően emeli ki Nemeskürty. Egyes rész­leteiben vitatható a Görgey-kép, de jó, hogy a szerző elvileg el­utasítja a tábornok eszményítését. Drámaian izgalmas a hadügymi­niszter „első négy hetét” megraj­zoló fejezet, s remek lapok szól­nak a hősökről, akik az agyonlö­­vetés, a megtizedelés kockázatát vállalva külföldről szöktek haza a megtámadott nemzet védelmére. Ezek az oldalak (264—282.) a könyv csúcspontját alkotják, nem lehet meghatottság nélkül olvasni őket: már-már egy prózában meg­írt óda hevével hatnak ránk. Hevével, mondom, s nem a nyelvével. Mert Nemeskürty nyel­ve nem költői, nem is szépírói, hanem egyértelműen publiciszti­kai, s gyakran retorikus. Vannak e retorikának üresjáratai (gyak­ran ilyenek a lelkesült felk­iálto­­tások és a diadalmas válasznak szánt szónoki kérdések), de sodrá­sa is van e stílusnak, s ez nem egyszerűen a cselekmény izgalmá­ból fakad, hanem a hatásos, szin­te drámai szerkesztésnek is ered­ménye. És legkivált imponál e könyv­ben az, hogy Nemeskürty István a haza és hazaszeretet tárgyá- *­ban mer pátosszal élni. Pátosszal egy olyan korban, amelynek tudo­mánya maholnap a haza szót sem meri leírni anélkül, hogy előzőleg hosszadalmas és prézliszerűen száraz magyarázkodásokkal el ne hárítaná „a burzsoá nacionaliz­mus” vádját. FEKETE SÁNDOR* Kibicsakló oda egy hadsereghez ÉLET ÉS IRODALOM

Next