Élet és Irodalom, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1980-02-02 / 5. szám - Orbán Ottó: Örkény Poonában (15. oldal) - Banga Ferenc: Három üveg baracklekvár • kép (15. oldal) - Tornai József: Ajándékozások • vers (15. oldal)

ORBÁN OTTÓ: ÖRKÉNY POONÁBAN 1. Poona indiai mértékkel mérve közepes nagyságú, egyetemi vá­ros az Indiai Köztársaság Maha­rashtra államában, Bombaytól dél­keleti irányban hetvenöt mérföld­­nyíre, ami valamivel több mint százhúsz kilométer. Lakosainak száma hétszáztizennyolcezer. 2. Nálam rend van. Szeszélyes rend, de rend. Az okvetlenül meg­válaszolandó leveleket és dedikált köteteket például úgy helyezem el az íróasztalomon, hogy ne férjek tőlük a munkafüzetemhez vagy az írógéphez, vagy más módon aka­dályozzanak a munkámban, ami rendszerint annyira fölidegesít, hogy inkább ráveszem mag­am a levélírásra, melynek során az el­intézett levelek borítékját, a dedi­kált kötetek göngyölegét, esetleg magukat­ a leveleket és a dedi­kált köteteket is a padlóra haji­­gálom, egészen addig, míg a cél­ba vett tárgynak legalább­ a csücske (a slusszkulcs esetében az egész kulcscsomó) ki nem lát­szik. Akkor boldogan abbaha­gyom, másnap úgyis kezdődik minden élőb­ől. Nem megy más­képp, gyűlölök levelet írni. Né­ha még így is csalok. Engedem elmúlni a szégyen lázas pillanatát, és akkor már késő. A szándék lé­ket kap és lassan de biztosan süllyedni kezd, minek következté­ben a válaszra váró küldemény egyszerre csak ott találja magát a Múlt Idő Kupacában, minden­féle szállodaszámlák, névjegyek meg egyéb, más számára jelenték­telen dokumentumok között. Ér­kezési sorrendben, a Múlt Idő Kupacában mindennek megvan a maga helye. Ahogy a fa korát év­gyűrűinek száma, az iratot a ku­pacban elfoglalt helyének mély­sége jelzi. S. G. Mungekar név­jegyét mégsem találom. Itt egy beváltatlanul lejárt recept Ridol­­­a, a szlovén P. E. N. Club elnö­kének névjegye, a felszólítás, hogy vásároljak kedvező részletfizetési feltételekkel faházat Cedar Ra­­pidsban, a Finnadr havilapjának egy több éves száma a szerkesztő dedikációjával, és még sok más. Minden, ami még kellhet valami­re. Csak S. G. Mungekar névjegye nincs sehol, így csa­k gyanítom, hogy S. G. Mungekar egyike le­het annak a két indiai újságíró­nak, akivel néhány hónapja a Ma­gyar Újságírók Szövetségének föl­kérésére találkoztam a Szövetség székházának presszójában. Én ajánlottam, hogy ott találkozzunk, semleges terepen, ahol nem kell rögtön egy egész napra örökbe­fogadnom őket. A két indiai euró­pai módra kezet rázott velem, majd mindkettő átadta a névje­gyét. Én is kerestem a magamét, de nem volt nálam. Erre ők neve­met és címemet fölírták a jegyzet­tömbjükre és azontúl is buzgón jegyezték mondandóm lényegét. A háborús gyerekkoromról mesélhet­tem, vagy valami ilyesmiről. Egy óra múltán mocorogni kezdtem, mire ők melegen megköszönték az érdekes beszélgetést. Megfordult a fejemben, hogy mielőtt hazamen­nék, elviszem őket kocsival soron következő találkozójuk színhelyé­re, de aztán­­ meggondoltam ma­gam és úgy döntöttem, hogy egy olyan ország, amelyik írófiát egy Indiáról írott könyv és az Egye­sült Államokban töltött fél év, va­­lamint több angol nyelven tartott előadás után —­ az érvényes ren­delkezések szem előtt tartásával — meghívja a Kossuth Klubba nyelvvizsgázni (ahol a két vizs­gáztató közül a szigorúbbik, egy idősebb hölgy, az addig Indiáról folytatott csevegést megszakítva hirtelen témát vált, azaz kereszt­kérdést tesz föl, hogy kiderüljön a turpisság, ha tehát betanult szöveget mondanék: — Ön a Frankel Leó úton lakik, megmon­daná nekünk, hogy ki volt Fran­kel Leó?), mondom egy ilyen or­szág szállítsa a vendégeit állami kocsival vagy járassa őket gyalog, vagy a kulturális csereegyezmény megfelelő munkatervi pontja ér­telmében fújja föl őket léggömb­nek. Mindazonáltal némi lelkifur­dalással küszöködve búcsúzkod­­tam a két indidi­tól. Ők, hogy úgy mondjam, föl voltak dobva. Talál­tak maguknak egy magyar témát. Szemükben tűz és bizalom. Poona, 1979. október 26. Kedves Orbán Ottó! S. G. Mungekar úrnak a­ Sakal nevű napilapban közölt cikke lel­kesített arra, hogy levelet írjak önnek. E cikk, mely oly érzékletesen jeleníti me­g az ön költői életét, szíven ütött. Milyen igaz, hogy az ön verse az ön élete. Magam is költő lévén teljesen egyetértek az ön költői elképzeléseivel. Az a tény pedig, hogy ön idege­n nyel­vű verseket fordít, végképp arra sarkallt hogy írjak önnek. A mellékelt levél magáért be­szél. Költeményem lefordítása ügyében épp ma küldtem el min­den Bombayban található konzu­látusnak. Minthogy Magyarország címe nem áll rendelkezésemre, önhöz fordulok. Kérem olvassa el a költemé­nyem mellékelt részletét. Nagyon boldog lennék, ha költeményemet, mely a nemzetközi­ gyermekév al­kalmából íródott, lefordítaná spa­nyolra és más nyelvekre. Amint értesítést kapok öntől, légipostán küldöm a teljes szöveget Várom jelentkezését. Köszönöm. • Tisztelő híve N. G. Desphande Melléklet, mint fent. + Poona, 1979. október 23. Tisztelt Uraim! 1979 a gyermekeik nemzetközi éve. Ez arra lelkesített, hogy egy költeményt írjak ebből az­ alka­lomból. Arra törekedtem, hogy költeményem a gyermek képét ve­títse az olvasó elé, azt a képet, mely a piciket oly kedvessé te­szi. Költeményem közlését olykép­pen tartanám­­célszerűnek, hogy üzenete messzire jusson és széles körben elterjedjen. Költeményem az ENSZ ez évi eszméin alapszik. Kezdő szakaszát mellékelem. Le akarjuk tépni a szabadságtalanság gúzsát, velünk tartasz-e? Ez a mi hívásunk, a számtalan gyermeké, meghallod-e? A Földanya a mi szülőhelyünk. Nem tudjuk, mi a kaszt, a rang, a vallás. Csak emberségünk gúzsát viseljük. Kinyilvántjuk, hogy minden ember testvér. Az emberi egység jelen értelmezésében velünk tartasz-e? Ez a mi hívásunk, a számtalan gyermeké, meghallod-e? + A teljes költemény huszonhét szakaszból áll. Ezt megelőzően olyan nemzetközi témákról írtam verset, mint a világbéke stb. Szeretném, ha költeményemet lefordítanák az önök országában. Folyóiratközlést, tévé vagy rádió­közvetítést örömmel fogadnék. Várom válaszukat. A legjobbakat kívánva. •Tisztelő hívük N. G. Desphande + Poona, 1979. november 19. Kedves Orbán Ottó! Uram! Olvastam önről a Sakal nevű lapban ami Poonában jelenik meg és ami nagyon érdekes volt. Úgyhogy arra kérem, küldjön egy verset, amit ön írt. Az én hobbim a bélyeggyűjtés. Úgyhogy, ha van magyar bélyege, küldjön nekem. Én a poonai Fergusson College tizenkettedik osztályába járok. Köszönöm. Tisztelő híve P. B. Vedvikhyat ■ + Poona, 1979. december 13. Mélyen Tisztelt Uram! Kezembe került az interjú, me­lyet S. G. Mungekar úr, a Pooná­­ban megjelenő Sakal című napi­lap szerkesztője készített önnel, és a lap vasárnapi száma közölt ok­tóber 21-én. örülök, hogy az ön verse a Madjer történelem jegyét viseli és Magyer nép szociális, kulturális és politikai életét tük­rözi. Én a nemzetközi irodalom tá­­mogatója és amatőr művelője va­gyok. Lekötelezne, ha elküldené ne­kem egy hozzávetőlegesen angol­ra fordított versét személyzeti célra. Köszönöm önnek. Tisztelő híve H. S. Gadhave Poona, 1980. január 2. Tisztelt Uram! Boldog Újévet kívánok önnek! Olvastam önről egy érdekes ci­k­­két a Sakal nevű poonai napilap­­ban, melyet a lap szerkesztője S. G. Mungekar írt. Igazán örülök, hogy olvashat­tam az ön munkáiról, melyek na­gyon érdekesek lehetnek azok számára, akik el tudják olvasni őket. Egyben visszaemlékeztem egy­kori levelezőpartneremre, aki le­velezésünk idején Budapesten élt. Donnerberg Györgynek hívták és zsidó volt, de levelezőpartnernek egész jó. A Második Világháború kitöréséig voltunk érintkezésben, de attól fogva ő nem tudott töb­bé sud, minthogy Németország Hitlerje ezt nem tette lehetővé. " Utolsó levelei egyikében bará­tom, Donnerberg György meghí­vott, hogy látogassak el Magyar­­országra és ott találkozzam vele meg a szüleivel. Nem tudom, mi történt vele a Második­ Világháború alatt. Min­denesetre én nagyon szerencsét­lenül jártam, minthogy pénz hí­ján sem a Második Világháború alatt, sem utána nem tudtam el­utazni Magyarországra. 1960 óta Poonában lakom, ahol minden iratomat egész életem ke­resményét, teljes vagyonomat el­veszítettem az 1961-es gátszaka­dáskor, és nagy bánatomra oda­lett legkedvesebb levelezőpartne­remnek, Donnerberg György­ úr­nak minden hozzám intézett leve­le is. Donnerberg György 1939-ben Budapesten élt és tizennyolc éves lehetett akkoriban. Én most hatvanhárom éves va­gyok. Régi vágyam, hogy meglátogas­sam Európa országait, köztük az ön nagy országát, Magyarországot is, de pénz híján erre eddig nem kerülhetett sor. Remélem talál módot arra, hogy segítsen rajtam! Köszönöm önnek. Tisztelő híve D. P. Chitanand­i. Elképzelem Poonát. Olyan le­het, mint a többi indiai város. A füstszagú ragyogásban őrület és remény. És a pályaudvar előtt, a tehenek, a biciklik és a csoda­­hogy­ még­ mozognak taxik tenge­rében egy roppant bronzszobor. Talapzatán csak ennyi áll: Orbán Ottó. 3. / Banga Ferenc: Három üveg baracklekvár 1980. FEBRUÁR 2. TORNAI JÓZSEF: Ajándékozások 1. Tejfehéren szökellő hullámokkal Áttetsző ékkő-tó, csillogó, fény­ébresztő, kicsiszolt üveg. Egyre csak a mélye felé, egyre csak a kristály­csörgésbe. Hullámozni, mint aki meg se született, megtapadni a világosság­ előtti burokban. Idő és időtlenség habpása. Éjjel fehér ló puha, széles, gömbölyű hátán. Lusta, lassú ütemben vágtat velem, lobogtat a háromezer méteres, heverő hegyoldalon, a tejfehéren szökellő hullámokkal , a fehér, fehér lángokba! 2. Benned örvény-mosolygásod, szád folyópartja. De a fényköd mögött nagyszemöldökű tekintetek figyeltek: tested felém fordult, titokban, hogy még isten se érezhesse a szétrobbantó, bugyborékoló önkívületet, kapuid ki-becsapódását. Külső sötétség sűrűsödött, belső terült szét, végiglángoló bőr rajtam, úsztam befelé vállig, sas ült a sziklaroncson, vijjogásától hunyorogtak, kihunytak a csillagok. Vállamat, arcomat akartad, a halált, eltűn­ést benned, egésztestű visszazuhanást a nemlét folyamforgójába, a csattogva-táncolást, embertelen, zene-vert partoldalakon. Arcodba tapadtam, belülről a koponyád gyűrűibe, melled félüregébe, derekad agyagába, méhed föltartott sátrába. Zsigerek és csavarodó fáklyák! Mámor és sötétség! Kettősség és egyedüllét! Csokolásom vadságod forrásában! Illatok, súrlódások, feszülések és lázak ajkai, és teltség, telítettség gömbhéjas: te, én: eggyéömlött lét, ajándékozás és őrület. Megérkeztem­: te voltál. Arcod ráhajolt a parázna földre, lepörzsölte a rózsákat, erdőket, és én tetőtől-talpig, fuldoklásig ott lüktettem benned, egy soha nem képzelt, vakítva-simogató selyemgubóban. 3. A teremtés fehér angyala Fölhasogatja a konyhát a nap. A rádióból istenek sírnak Bach, Händel, Bartók arcaival. Ősember éneke szemen­ döfött medve előtt. Holnap ugyanígy lesz minden, mint ma: fák, pannon gyíkok és én: itt tekergünk a létezés ablakai között. Meztelenségem a kíváncsiságom: testrészeimből szemek lesnek ki a halál előtti földre. Este csöndet hörbölök vagy arany­nyaktilós tébolyt. Az éjszaka lemondás. Kúszva közeledek, megmentem életem, kúszok az ágyig, angolnás karokig. Két totem-állat.­­ Fölemelkednek. Nem ismerhetnek egymásra: a sárga-fekete madárcsőrű a nyelve mellett kihorgadó farkas-agyarúra. Mégse engedlek el. Rombusz-ajkad égetem a labirintus-falakra. A teremtés fehér angyalára halál-csönddel hull gyönyöröm széttépett tollazata. 4 Istenem, adj nekem egy tanyát Istenem, adj­ nekem egy tanyát az Alföldön, csak egy nádtetős tanyát, gémeskutat, deszkaasztalt, csöndet és néha akkora holdat, hogy ne lássam tőle a halált. Elüldögélek majd a gádorban este, messzire nézek a vékony, görbe akácokon át, míg lelegelik hosszú-hosszú napjaimat fekete lovaid, az éjszakák. i

Next