Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1980-11-08 / 45. szám - Páskándi Géza: Idő-faggatók • vers (11. oldal) - Vargha Balázs: Egyszemélyes nagyvilág • könyvkritika • Deák Tamás: Káprázat és figyelem (Kriterion) (11. oldal) - Szelényi Anna: Mintagyerekkor • könyvkritika • Christa Wolf: Visszaperelt emlékezet (Magvető) (11. oldal)

PÁSKÁNDI GÉZA: Idő-faggatok Száraz Györgynek, Jó régiesen Mondják, gyógyír az idő. De ki gyógyítja meg az orvosságot? Ezt kérdezed, kérdezzük mióta. A szád, a szánk nem áll be, már-már kíváncsi vénasszonynak, olykor meg vallatónak néznek, néha, mint önjelölt Torquemada előtt — úgy véljük, reszket tőlünk egy-egy idő-darabka. (vagy szánalmasan tévedünk csupán?) Máskor idő-kulcslyukon ott-ragadt komornyikoknak tűnhetünk. És vállalni kell és vállalod. Micsoda benső uniformis e fegyelem! Ahogy tisztelegve fogadod a kérdezés parancsát, s a Szellem árkaiban futólépésben indulsz végrehajtani. Vagy labirint ez, mely maga is tévelyeg önmagában, mert még a huzat sem fogja meg kezét? Vagy kihalt katakombák, társuk csak homály, de bátran képzeled: szellemed több, mint eltévedt szentjánosbogár, s dárdák csöndjét légpuskánk joggal fölverheti. És vállalni kell és vállalod. Apró tények máktarisznyáját a zülött idő lenyelte, s a konklúzió olyan mákonyos lett! Jártunk a hosszú úton, zsebünkben számolatlan sok pénz, nem vettük észre, hogy néhány bankónk kihullt, s midőn szegényen jöttünk vissza falvakról, városokból — megtaláltuk, s mint idegen pénznek, örvendtünk neki. Vágyainkat istentől visszahalljuk, törvényéből törvényeink szavát, mintha adomákat — mi mondtuk néki régebb’, s ő szórakozottan feledte már a forrást. Vágyainkat az időből visszahalljuk! Nagyot kiáltunk óriás hegyekben s gyerekként azt hihetjük: valaki válaszolt, s nem saját hangunk jött torzulva vissza. De vállalni kell és vállalod. Bárha mienk — a hősies nevetség. Mert nézd, csak szipognak az aggastyán halálán, de jajgatnak, ha ifjú a halott, mert elképzelik, mi mindent megtett volna még; a jó lehetőt — benne azt siratják, így volnánk vénült eszmék temetésén, s az ifjú tervek gödrei előtt. Az ifjan holt tervek felbukkannak megint, s olykor kiülnek arcuk pitvarába az aggastyánok szebb vonásai, vagy új ráncban lel fészket a gonosz, mint friss házak szobáin régi gond. De vállalni kell és vállalod. A visszatérőt s a vissza-sose-térőt. Mit csak vélünk-bennünk ismétel az idő, de refrénjét is, mit befelé dúdol. Vállalni kell, bár jól sejtjük, mi történt: egy mesés király elásta kincseit, s a visszaúton szolgáit lenyilazták, nehogy a kincsek helyét elfecsegjék. De mint láncszem látja a másik láncszemet,a gyilkos láncszem áldozat-láncszemét, a nyilazók is, hogy a szolgák merre jártak. Félt a király, a holtak csontja mentén, mintha torony iránt — a kincs nyomára jutnak. Lenyilazni hát, akik emlékeznek, sőt: lenyilazni a nyilazókat, kik emlékeznek még a nyilazókra — és így tovább, megint a végtelenben! A csontjaikat földbe, jó mélyre szántani! Csakhogy a föld mélye egyre jobban kell nekünk, ott ránk vár a koponya-arany s a minden csontok gazdag szénere. Hát csontok iránt, mindig a csont felé hajózz, hogy szikkadt velő helyén fújhasson át az új szél, mintha Jóreménység fokán. Mert vállalni kell és vállalod. Vállalni akkor is, ha gyanakvás villantja rád olykor enyhébbik szemét: unatkozó fanyalgás. Vállalni kell, ha csattan is pörös szó, vagy a nevetés, mint kukucskáló cselédről szóló bohózatokban. Te faggass, testvér mindent akkor is. Ne szűnj kérdezni, jó barát! Tűnjék a kérdés képtelennek, te mégis mosollyal faggatóddzál! Csupán, ha van KINT a nagy időben — úgy lehet, BENNÜNK is a képtelen. Tűnjék kérdésed képtelennek — kérdezd mégis mindenre szánva: ki gyógyítja meg az orvosságot, ki nyújt vizet, ha cserepes a szája s a lázmérőt hóna alá ki dugja? Tűnjék a kérdés képtelennek, mégis — mosollyal faggatóddzál, hogy ne váljunk füstté mi, kicsit.Édedek e gyógyír végtelen hömpölyében, ne haljunk, mint kit idő-orvosság mérgezett. Keresztkérdést a hallgatásnak embertestvérem, s bárhogyan ragyognak, keresztkérdést a csillagoknak. A gyógyír orvossága, idő gyógyírja így lehetsz Te, ember. 1980. NOVEMBER 8. VARGHA BALÁZS: ■ Deák Tamás: Káprázat és figyelem (Kriterion, 276 old.) Deák Tamás második esszékötete, a Káprázat és figyelem — elkápráztat. Először is azzal, hogy mennyi korszaknak, mennyi irodalomnak beavatottja. Nemcsak holmi belekukkantak alapján. Egy-egy elejtett hivatkozásával elárulja, hogy nemcsak a szövegeket ismeri — Terentiustól Borgesig —, hanem a kommentárokat is. Az ő dolga ott kezdődik, ahol a professzoroké befejeződik. Mint Arany Bolond Istókja: „mindig valami olyanért sóvárog, Mit nem tanítnak a tudós tanárok.” S talál is felderítetlen összefüggést, ellentmondást, továbbgondolni valót, seregestül. Deák Tamás regényeinek, drámáinak, esztétikai búvárlatainak etikai kulcsa van: az emberi méltóság. Pontosabban: a veszélyeztetett emberi méltóság. Esszéinek hősei — kevés kivétellel — olyan emberek, akiknek önérzetébe csúnyán beletipor koruk, emberi méltóságukat mégis meg tudják védeni, tovább tudják menteni. Don Quijote és Miskin herceg, Heinrich von Kleist és Gogol, Berzsenyi és Hermann Broch — sokat mondó névsor, pedig nem teljes. Attól tartok, kellene, ide még egy megszorítás: Deák Tamás —a Don Juan-téma újraírója — nem is az emberi méltóság, hanem a férfiúi méltóság megszállottja. Kötetében egyetlen nőírónak jut eszsze: Katherine Mansfieldnek. Láthatóan nehezére esik, hogy valami jót mondjon róla: méltató mondatainak mindig van egy gúnyos, fitymáló felhangja. Példa: „Megható és ma már mulatságos, hogy érzelmes feminizmusában ugyanakkor fellelhető a »gyönge nő«felfogás is, minden implikációjával, ravasz vén szatírral, ki el akarja csábítani a mit sem sejtő angol kislányt — azaz fellelhető maga a viktorianizmus is, biedermeier érzelmességből szecessziós érzelmességbe fordulva (»Feuille d’ album« — a címe is csöpög, mint Fritz Kreisler finom kis ráadásdarabjai a korabeli hegedűsök műsorában)”. Ez a bonmó Kreisler ráadásdarabjairól, irigyelnivalóan jól sikerült. Csak éppen azt nem látom, hogy Mansfieldnek mi köze a hegedűvirtuózokhoz. Esszéirodalmunkban a szellemesség kényszere uralkodik. Kontrája ez a közelmúlt bonmó-tilalmának és rálicitálás a korábbi divatra, amit leginkább Szerb Antal nevével láthatnánk el mint „áruvédjeggyel’ . Deák Tamás kötetének már a címébe is belevisszhangzik a majdnem fél évszázados előzmény: Hétköznapok és csodák. Ezzel, persze, nem azt akarom mondani, hogy Deák Tamás régivágású esszéista vagy hogy Szerb Antalt fogyasztott csecsemőtápszerként. Éppen az a feltűnő, hogy ő, a poentírozás és visszájára fordítás mestere, nem akar a szellemességeiből élni. Csakugyan mögé akar nézni a jelenségeknek, azért fordítja meg őket. Vállalva azt a rizikót is, hogy amit ott lát, az minden festett képnek egyforma visszája: „vászon, festék, fonák”, ahogy a debreceni színház volontőr színésze és díszletfestője látta egykor. Miket mutat ez a megfordítósdi? Azt a nem általánosítható, de transzponálható tételt, hogy a nagy alkotók kellemetlen emberek, fagyos közönyt árasztanak embertársaikra, a nem-zsenikre. Vagy amit az Ibsen-tanulmányt bevezető tételében mond: „Talán azokat az életműveket fenyegeti a legbizonytalanabb jövő, amelyek alkotói szerencsések voltak fizikai létükben, akiket érdemük szerint vagy azon fölül becsültek.” Vegyük el a mondat elejéről a talánt, a végéről meg azt, hogy érdemük szerint, s megkapjuk a vitathatatlan igazságot: túlkoszorúzott művészek úgy járkálnak a világban, mint lábrakelt sírdombok, s temetői bűz terjeng körülöttük. Deák Tamás egyik — szintén irigyelhető — metaforája szerint a nagy író „életművének hófödte alpesi ormai csöndesen alámerülnek majd az irodalomtörténet meghitt tárnáiba, melyeknek mélyvilági csöndjét már csak a szakemberek óvatos léptei zavarják, évfordulós látogatások alkalmával. Okuk volna az irodalmároknak, hogy pánikba essenek ettől a kilátástól. Hiszen, ha elsüllyedőben vannak olyan világcsudálta életművek is, mint Ibsené, Shaw-é, milyen sors vár a róluk szóló szakirodalomra? Még az az esszéista sem számíthat többre néhány másodpercnyi maradandóságnál, aki először rikkantja el masát; a mester meztelen! Deák Tamást sem mint szépírót, sem mint esszéistát nem aggasztja ez a jövő. Írja tovább kolozsvári Nigyvilágját, s állja farkasszem tekintetét ifjú és leendő kritikusoknak. Egyszemélyes nagyvilág SZELÉNYI ANNA: ■ Christa Wolf: Visszaperelt emlékezet (Magvető, 516 old.; Gergely Erzsébet fordítása" Igen, megint egy könyv a második világháborúról. Ez majd leleplezi előttünk a német fasizmus nagy titkát? Bevezet bennünket annak a körnek a legközepébe, amelyről megnyugtatóbb, ha azt hisszük, hogy egyedülállóan titokzatos ? Hiszen az, aki a könyvben az írónak nevezi magát (ne azonosítsuk egyszerűen az íróval, Christa Wolffal), szenvedélyes Hitlerjugend-vezető volt, s mint kitűnő tanuló, nyilván nem egyszer felelt jelesre abból a biológia-könyvből, amely a keleti és sémi „fajokat” alacsonyabbrendűnek nevezte. Ez önmagában nem nagy dolog. Ebből ott mindenki lefelelt valahogy. S mint bárki más, ő is énekelte, csak azért, hogy megnyugodjon: „Zsidófejek görögnek, zsidófejek görögnek / zsidófejek görögnek a járdán utcahosszat / vér folyjék, vé-hé-héér, / karvastagon a vér sugára, / fütyülünk a Szovjetunió / sza-ha-badságára.” Akkor éppen azért kellett megnyugodnia, mert azon a napon a „tisztátalanság” riadt érzésében magától értetődően, ám pontosan megmagyarázhatatlanul kapcsolódott össze benne egy exhibicionista férfi utcai látványa, némely pókok és legyek, meg egy nyomorúságos zsidófiú arca. A fiú, akiről csak hallott, Icigi minden napja azzal kezdődött, hogy az osztálytársai sorban lekevertek neki egyet. Nelly (a narrátor-író gyerekkori neve) újra és újra lepergeti maga előtt a jelenetet, magát is beleképzelve. Itt az ütés előtt mindig megszakad a film. De sose folytatódik úgy, hogy ő egyedül — noha irtózik a jelenettől — pofon nélkül megy el a fiú mellett. Ez, úgy látszik, lehetetlen. Hogy miért? Talán ez a titok? Manapság még az is megnyugtató volna, ha ezt a titkot (vagy azt, aminek ez a titok csak egy része) valami megfejtés kísérné. Bármilyen kínos. Csak pontos és végleges legyen. Hogy a „téma” túlhaladottá váljék. „A titok azonban, amelyet keresünk, maga a titoktalanság.” Negyven-ötven éve az írónak — mint Thomas Mannnak a Faustus előtt — lehetett az a becsvágya, hogy amit megírt, az egyszer és mindenkorra „el legyen Mintagyerekkor intézve”, váljék túlhaladottá. Ha manapság egy mű a döntő kérdéseket önmagán belül véglegesen elintézni véli, s nem inkább újra- és újragondolásra hív fel, akkor az a mű nem mond igazat — jobb esetben kellemetes giccs. A regénybeli regényírás ideje (hetvenes évek) és a hitleri Németország ideje az emlékező író személyében közös érintőt keres. Christa Wolf regénye végül is nem éri el rejtett célját: a Hitlerjugend-vezető gyerek és a mélyen elkötelezett narrátor alakjának egybefonódását. Ez a kompozíció teljességének a kárára válik: a mű nem véget ér, hanem megszakad; a nagyszabású szerkezet szüntelen ígérete kis szerkezetek kapcsolatára esik szét. Csakhogy mindez korántsem kizárólag írói hiányosság. A nagy művek nagyságához koruk hiánybélyegei is hozzátartoznak. Az elmúlt harmincöt évben az NDK regényirodalma kevés világviszonylatban is kiemelkedő művet hozott létre. A visszaperelt emlékezet az egyik ezek közül — a legújabb. Különös nehézségek közepett íródott, a még lehetséges kompromisszum határainak szüntelen megkérdőjelezésével. Annak a kérdésnek az árnyékában, hogy: meglegyen-e ez a könyv valahogy (és hogy?) vagy inkább egyáltalán ne legyen. A kompromisszum ez alkalommal akkor a lehető legkisebb, ha a könyv megírásának „története” is fő témává válik a melléktémák között. Az egyes szám harmadik személyű elbeszélés rejtekéből előlép a lecsupaszított írói személyiség, amely a külső körülményeket munkája legegyénibb nehézségeinek és lehetőségeinek körébe vonja. A regénybeli világ és a külvilág különbözősége ezáltal megszűnik; az ellentmondások belső ellentmondásokká válnak. A könyv létrejöttének módja is viselkedésminta: az írói munka magányosságának, bizonyos értelemben reménytelenségének pontos és nem szenvelgő tudomásul vétele a magány lefegyverzését és túlhaladását teszi lehetővé. (Persze, nem tökéletesen, de az életbenmaradáshoz — az íráshoz — elegendően.) Az elbeszélt történetből, történetekből nem lehet kikényszeríteni az egyértelműséget — következetes és teljeskörűen törvényszerű folyamat feltárását értve ezen. Az emlékezet elidegenítő és személyes mozzanatai (a hitleri Németország és a mai NDK közegében) nem jutnak el sem a „megtalált idő”, sem a „maradj, pillanat” felmentéséig. Helyette azírói magatartásban keresendő az egység. Az emlékezet munkájának minden eredménye relatív, időleges, valójában kihívás az újraértelmezésre. Inkább az emlékező-kereső magatartás formálása, semmint meglelése. A könyv ebben a tekintetben is minta: az álmagyarázatok kísértésének, a felejtés csapdáinak, az elmondható dolgok külső és belső határainak mintája. És mindenekelőtt a személyiség heroikus kísérletének önmaga meghatározására, sőt, kialakítására. Ebben a kísérletben az igazán hősies egyrészt a befejezetlenség vállalása, másrészt az a nyílt és feltétlen figyelem, amely a formálás látszólag nemszemélyes korlátozottságait is a sajátjának tekinti. Ily módon Christa Wolf könyve egyszerre jelenti az egység vágyát és — e vágy ellenpontjaként — a magatartásmintában való megvalósulását. A minta, a mintavétel olyan döntő jelképe a könyvnek, hogy indokolatlan volt magyarul a keresett, irodalmiaskodó Visszaperelt emlékezet címet adni neki. Akkor is, ha az eredeti Kindheitmuster (Minta a gyerekkorból) valóban nehezen fordítható le az eredetihez hasonló tömörséggel. Christa Wolf műve irodalmi és társadalmi-politikai szempontból kiemelkedő. Elkerülhetetlen, hogy a regényt Semprun Nagy utazásához hasonlítsuk. Eredetisége nagyrészt abból származik, hogy lehetetlenség díszítő jelzőként vagy érvként ráaggatni a „modern” szót. Megrendítő egyszerűséggel uralkodik ez a mű önnön formáján: minden „eszközzel” él, amire csak szüksége van. Ismertkkel és merőben újakkal egyaránt. Az irodalmi hasonlóság és különbözőség vágyától egyaránt eloldozta magát. A mű maximális szabadsággal fogadja el saját kereteit, és éppen ezáltal maximálisan tartalmazza a mai írói lehetőségeket, amennyire egyáltalán egy mű tartalmazhatja. Mégpedig az egészen saját, csak rá jellemző mű- és alkotóegység választása árán. Az írói egyéniség és személyesség össze nem téveszthető s einknek alapvetően újszerű példáját — mintáját — adva.