Élet és Irodalom, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-23 / 51-52. szám - Lugossy Mária: Gyorsuló tér • kép (14. oldal) - Szobotka Tibor: Az első szerelemeim egyike (14. oldal) - Dénes Zsófia: Beszélgettem az oroszlánszívű kislánnyal (14. oldal)

SZOBOTKA TIBOR: ELSŐ SZERELMEIM EGYIKE írói pályám szerelemmel és plágiummal kezdődik. (A sorrend felcserélhető.) 1919 őszén írattak be a Wesselényi utcai fővárosi községi elemi iskolába. Ide kezdetben néhányszor el­kísért a nővérem, aztán a kis utat a Miksa utcától az iskoláig magam tettem meg. Az iskola épülete egyéb­ként ma is áll a Hársfa utca sarkán, csak most éppen a Vámos Ilona szakmunkásképző intézetnek ad helyet. Akkoriban nemhogy koedukációról nem esett szó, de a kicsi, hat és tíz év közötti fiúk és lányok külön kapun át távoztak, a fiúk kapuja a Hársfa utcára nyílt. Egyébként ez a tanév mindjárt a kezdés után elég za­varos volt, novemberben máris szénszünetet kaptunk, nem volt mivel fűteni a tantermeket. Cipőt is rajtam kívül csak még egy osztálytársam viselt, Klassohn Antal, akinek detektív volt az apja. Ez időből még két osztálytársam emlékét őrzöm, Dundacsek Sándorét, apja péksegéd volt, és Kis Lászlóét, akinek apja szí­nész volt a Royal Orfeumban. Dundacsek azzal tette emlékezetessé a nevét, hogy elmondta, látta, hogyan születnek a kiscicák, Kis azzal, hogy apjának olyan foglalkozása volt, amely erősen próbára tette képzele­temet. Ilyen próbát csak akkor állott ki, amikor az iskola kapuján kilépve megláttam az oldalt szemközti baptista imaházat, amelynek jellegét és hivatását nem tudtam felfogni, egyetlen baptistát sem ismertem (egyébként ma sem ismerek), s ezért az újrakeresz­­telés teológiai jelentőségéről csak jóval később tájé­kozódtam. Elsőosztályos tanító nénimre is kevéssé em­lékszem, a hosszúra nyúlt szénszünet miatt ritkán ta­lálkoztunk, írni-olvasni lényegében otthon tanultam meg. Másodikos tanítóim teljesen kiesett emlékezetem­ből, annál jobban rögzült bennem a harmadik elemi­ben oktató Mészáros tanító úr alakja, vörös bajuszá­val, vad s hirtelen mozdulataival, amint nem bök: hét­szer hét? Erre azonnal kellett volna válaszolnom, de már itt és most kiderült, hogy a számtanhoz — és ké­sőbb az algebrához — egyáltalán nem értek. Erre ve­­rejtékes álmaim ma is emlékeztetnek, de Mészáros tanító úr felém mutató ujja élő valóság volt, nem álom. Ha reggel eszembe jutott, mi vár rám az isko­lában, tüstént kihánytam a reggelimet, többnyire el­ajándékoztam a gondosan becsomagolt tízóraimat is, sok éhes száj fogadta hálásan. Mondom, Mészáros tanító úr alakja eléggé mélyen vésődött be emlékezetembe, ki gondolta volna akkor, hogy évtizedekkel később találkozom Vilma lányával, azzal a Mészáros Vilmával, aki az egyetem világiro­dalmi tanszékén oktatóként társam lesz, aki nemcsak a francia, de a kínai, spanyol vagy lengyel irodalmat is kitűnően ismeri, mert minden érdekli, ami betű, s éppoly előzékeny kolléga, mint amilyen nagyszerű előadó, a hallgatók kedvence. Korai halála igazán pó­tolhatatlan veszteség volt. Negyedikben jött aztán Zoufally tanító úr. De az ő személye már írói (plagizátori) pályám indulásához tartozik. Mint említettem, fiúk és lányok szigorú elkülö­nítettségben éltek az iskola falai között. Ez az elkü­lönítettség csak egy helyen oldódott, a karéneken, ahol mindkét nembeliek lelkesen dalolták azokat a jobbára hazafias dalokat („Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted”), amelyeket az énekkar különböző ünnepi alkalmakkor előadott. Az énekkarnak én is tagja vol­tam, L. Erzsiké is, akibe szerelmes lettem. Ez a kap­csolat — a közös énekkar — azonban még annyit sem jelentett, hogy megszólíthattam volna L. Erzsikét, a nemeket elkülönítő válaszfal csak az énekhang fel­­csendülésekor dőlt le, de már a szünetekben magától visszaépült. Ennélfogva eredő érzéseimet nem tudtam másként kifejezni, mint azzal, hogy mikor ezt éne­keltük : Tied vagyok, tied hazám, E szív, e lélek ... tekintetemet szuggesztíven L. Erzsikére irányítottam, hogy a Petőfi által hazafiasnak szánt vers ily módon átalakuljon szerelmes verssé, mégpedig olyanná, amely­ben L. Erzsikének én vallok szerelmet. Más kérdés, mennyit értett meg L. Erzsiké ebből a szándékból — azt hiszem, semmit. Ezt már akkor is éreztem, ezért úgy döntöttem, szerelmemnek egyértelműbb, sőt kéz­zelfoghatóbb bizonyítékát nyújtom majd. Arra az elhatározásra jutottam, hogy ezt az érzé­semet valami gyönyörű, felülmúlhatatlan módon feje­zem ki. Verset kell írnom, de józan önkritikával felis­mertem, hogy olyan nagyon szép vers írására, mint a megálmodott, alkalmatlan vagyok. Ki az, aki alkal­mas rá? Petőfi Sándor, így aztán kimásoltam az ott­honi Petőfi-kötetből a költő számos szerelmes versei­nek egyikét — hogy melyiket, arra már nem emlék­szem —, és aláírtam az én nevemet. A következő probléma az volt, hogyan juttassam el a verset L. Erzsikéhez, akit nem volt szabad ismer­nem. Egy ízben, amikor mi előbb jöttünk ki a fiúkapun, mint a lányok, megvártam L. Erzsikét, aki társnőivel együtt a Wesselényi utcán az Almási tér felé tartott. A téren aztán utólértem, rettenhetetlen merészséggel a vallomást tartalmazó verset Erzsike bőrkalapjára tettem, majd megfordultam és elinaltam. Méltatlan­kodó megjegyzések kísértek. A dolog azonban nem maradt annyiban. Nemcsak L. Erzsiké viszontszerelmét nem sikerült elnyernem, hanem ellenkezőleg, felélesztettem bosszúvágyát. Kiderült, hogy szűzi zárkózottsága csak nekem szólt, mégis van udvarlója, egy bizonyos Ernő (akivel 50 táján, amikor a Tankönyvkiadónál voltam, talál­koztam a Művelődésügyi Minisz­térium­b­an, ahol előadó volt — tökéletesen elfelejtett mindent­. Nos, ez az Ernő — nyilván L. Erzsike sugalmazására — feljelentett Hauser igazgató úrnál, hogy molesztálom a lányokat. Megsemmisítő pillanat volt, amikor ott álltam a szakállas, igen szigorú Hauser igazgató úr előtt, s a ta­núként beidézett L. Erzsike jelenlétében elbőgtem ma­gam. Az nem is jutott eszembe, hogy Hauser igazgató úr oly kevés jelentőséget tulajdonít ügyemnek, hogy még beléptemkor is a katolikus hitoktatóval, aki reve­rendában állt az ablak mellett, a tőzsdeárfolyamokat tárgyalja. Ez az az idő volt, amikor mindenki tőzsdé­zett, a hatalmas hossz időszaka, hirtelen szerzett és elprédált vagyonokkal, amiket aztán a tartós bessz, a teljes krach követett öngyilkosságokkal, hajmeresztő tragédiákkal. De akkor még Kr­ausz Simi volt az ideál, e világ könnyelmű és szép színésznő-szeretői okán hírhedt fezérje. Hauser igazgató úr azt a büntetést mérte szerény magamra, hogy írjam le ötvenszer: „A lányoknak ud­varolni tilos” — és ezt a szöveget írassam alá az apám­mal, hogy az otthoniak is tudomást szerezzenek vétkes kilengésemről. A büntetés végrehajtásának ellenőrzé­sét Zoufally tanító úrra bízta. Megszégyenülten tántorogtam ki az igazgatói iro­dából, hiszen ha otthon az ügyről tudomást szereznek, nem is az apám, de a végtelenül szigorú anyám agyon­ver. Már nyolcadik gimnazista voltam, amikor egy ne­kem címzett borítékból, amelyet anyám jelenlétében kellett felbontanom, s matrózruhás diáklány — akkori szerelmem — képe hullott ki. Azonnal kaptam egy pofont. Hát még mi várt volna a tízéves elemistára! Kétségbeesett kiúttalanságomon a női furfang se­gített. Otthon beszámoltam szorongatott helyzetemről a nővéremnek, aki a következőt eszelte ki: este aláírást fogunk játszani, vagyis mindenki, én, ő, apám — anyám a konyhában lesz — odafirkantja a nevét egy papírlapra. Nővérem majd ügyesen apám elé csempész egy nagyobb üres lapot, aláíratja a mit sem sejtővel, az­tán már gyerekjáték lesz a kívánt sorokat a kívánt mennyiségben e fölé írni, így is történt. Apám jellegzetes — és könnyen utá­nozható — betűivel aláírta az ívet, annak jobb alsó szélén. E fölé kerültek a büntetésnek is, tanácsnak is egyformán értelmetlen mondatok. Másnap felmutattam az egészet Zoufally tanító úrnak, s feltehetően az ügy elfelejtődött. Az iskola számára, de nem az én számomra. A tanév végén valami irredenta színművet mutat­tunk be, ebben én voltam a Felvidék megszemélyesítője. Az előadásra bejött apám is, mély beszélgetésbe me­rült Zoufally tanító úrral. Hogy miről beszélgettek, nem tudom, én mindenesetre azt hittem, megrovást érdemlő erkölcseimről, s most majd kiderül a fondor­latos csalás is. Semmi sem derült ki, csak a szorongás maradt meg bennem, s kísér, mint életérzés, a mai napig. Lugossy Mária: Gyorsuló tér Beszélgettem az oroszlánszívű kislánnyal Igen, így írom: a kislánnyal. Nem pedig egy ilyen kislánnyal. Mert ő egyetlen egy a látóhatáromon. És talán az Óperencián is túl kellene mennem, hogy még egyet találjak. A történelem ismer Oroszlánszí­vű Richárdot. Anglia királya volt. Oxfordban született a tizenkette­dik században. Több hadjáratban tüntette ki magát rettenthetetlen hősiességével. Keresztes háborút is viselt, így kapta a jelzőt. Az az oroszlánszívű kislány —­­ egyszeri vendégem —, akivel be­szélgettem, mégpedig hosszan és elámultan, gyűlöli a háborút, a vérontást, a kínzást, a gonoszsá­got. A szeretetet szereti, mi több gyakorolja. — A dolog úgy kezdődött — mondja nekem —, hogy még gyer­mekkoromban láttam, hallottam a televízióban Lengyel József igéző­jét. Azt a szibériai elbeszélését a a kutyáról, aki érti az emberi be­szédet és megérzi, ki a jó ember, ki a gonosz. A vadászkutya úgy néz a jó emberre, mintha azt mon­daná, a tiéd akarok lenni, mert minden vágyam, hogy a te kutyád legyek. Az „igéző” végül is nem kapja meg a kutyát rossz gazdájá­tól, aki a halálos ítéletet a kutyán hajtja végre. — Azóta ez az ember—állat vi­szony sorsdöntő hatással volt reám. Első gimnazista korom óta, nö­vendékéveimen végig, a vakáció­kon állatkertekbe szöktem. — Elsősorban és főleg a nagy­macskák érdekeltek: az oroszlán, a tigris, a párduc, vagyis azok a ragadozók, amelyek karmaikat be tudják húzni és kinyújtani. Ma­gyarországon több állatkertben jártam. A budapestin kívül pél­dául Veszprémben, Pécsett, Kecs­keméten, Szolnokon. Az egyik du­nántúli városban ott ragadtam, és sokáig dolgoztam, mint oroszlánőr. De más állatkertekben is vállaltam munkát. Paragrafus szerint felső­­iskolai képzettség kell ahhoz, hogy az ember állatkertben felelős mun­kát vállalhasson. Felsőiskolán eto­lógiát, állatviselkedés-tant nálunk nem tanítanak, hanem pszicholó­giát kell ehelyett tanulni. Én je­lentkeztem ilyen főiskolai felvé­telre, és több éven át még próbál­koztam, hiába, így hát, érettségi után egyszerűen elmentem abba a vidéki állatkertbe, amely nekem a legjobban tetszett, odaálltam a nagymacska-ketrecek elé, és be­széltem hozzájuk. Gyere ide, mondtam, én jót akarok neked. Először nagyon figyelték, ki és mi beszél hozzájuk, azután megszok­ták hangomat, és ketreceik legszé­lére jöttek. A rács­ mögül felém nyújtották lábukat, mintha kezet­­fognának. Ez minden nap így ment, és ők sohasem karcolták meg keze­met. Később már benn járhattam ketrecükben. Éreztem, hogy bíz­nak az én szeretetemben és gon­dozásomat elfogadják. A hivatásos férfiőrökre mindig gyanakodva néztek, morogtak és kapkodtak feléjük. Én a kezemből etettem őket, így azután megbízott az igaz­gató, hogy a nagymacskák őre le­gyek. Nagyon vigyáztam reájuk, hogy tiszta legyen ketrecük, fek­helyük, és az étel, amit kapnak, jófajta és elégséges legyen. Amit mondtam nekik, megértették. — Eszembe jut: az egyik nőstény­­oroszlánnak négy kölyke lett. Az oroszlánanyák nagyon vadak és harapósak, amíg kölykeik kicsi­nyek. Elbújnak kicsinyeikkel a háttérbe, és egyetlen őrnek sem engedik meg, hogy megközelítsék őket. Nem akarják megmutatni ne­kik újszülötteiket. Az igazgató azt mondta nekem: a rácson kívül maga szóljon az anyához, hogy mutassa meg kölykeit. És én be­széltem hozzá, és ő nem morgott rám, a szájában odacipelte elém négy köly­két, azután békén vissza­cipelte őket búvóhelyére. Az őrök ezen csodálkoztak, és én boldog voltam. — Egy másik nagyobb vidéki város állatkertjében volt egy öreg hímoroszlán. Az mindenkivel rosszkedvű, morgós volt, de velem nem. Én azt az oroszlánt nagyon megszerettem. Beteg lett, lesová­nyodott. Az oroszlánok fogságban általában nem élnek sokáig. Ne­kik hazájuk szabadsága kell. Kö­rülbelül hat évig tűrik a fogságot. — Egyszerre megjelent egy ren­delet, hogy csak férfi lehet raga­dozók őre. Akkor el kellett men­nem. És még reményem sem ma­radt, hogy ezután etológiát tanul­hassak. — Most Budán, a Várnegyedben lakom szüleimmel. Ők egyetemet végzett emberek, így hát én is to­vábbtanulok most, magyar, orosz, angol nyelvszakon. Beálltam az IBUSZ-hoz, és idegenvezetést is vállalok. De örök vágyakozást ér­zek, hogy viszontláthassam nagy­macskáimat. Az öreg, beteg orosz­lán után különösen vágyakoztam. Az állatkertben egyenesen szalad­tam az ő ketrece elé. Még életben volt. Évek után még megismerte hangomat. Szólítottam: „Cézár, gyere hozzám.” És ő jött. Másnak már sohasem mutatkozott. Már csak csont és bőr volt. Én benyúj­tottam kezemet a rácson át és ő nagy, bozontos fejét lehajtotta ke­zemre. Olyan volt mozdulata, mint­ha meghajolna felém. A feje fe­küdt a kezemen. Megrázott ez a dolog. A könnyeim végigfolytak arcomon. De nem zavartam sokáig, éreztem, milyen fáradt. Nemsoká­ra ismét leutaztam hozzá. De már nem­ volt sehol. Kérdeztem az iro­dában, hogyan halt meg. Mondták: agyonlőtték. Kellett a hely a fia­taloknak. A bőre ott lógott két kampó között kifeszítve. Szárítot­ták. Akkor kimentem az épület külső falához, és egy darab szén­nel a fehér falra, nagy betűkkel, nagy plakátot írtam. Az emberi gonoszságnak nincs alsó határa. — Azóta beutaztam Európát, hogy mindenütt lássam, milyen az állatkertjük. Hogyan kezelik, ho­gyan látják el az állatokat. A pes­tiről csak az megjegyzésem: rossz helyen fekszik a Városligetben. A látványosságok, bódék, körhinták, cirkuszok világában. Vigyék ki a szabadba. A Hűvösvölgyön is túl. Fák köz­é, fűvel benőtt területre, ahol jó a levegő. — Legszebb, legemberségesebb állatkertje Angliának van. Soha­sem felejtem­ el a londonit Ott nem rácsok mögött­­élnek a nagy­macskák, hanem barlangokban és előttük széles­ vizesárok. Bizton­ságos a látogatóknak. Én hosszan álltam a tigrisek szállása előtt. A tigrisekről is már régóta megvolt a tapasztalatom. Ismertem beszéd­jüket, a­hogy egymáshoz szólnak. Az olyan dorombolás féle, különös hang. Elkezdtem dorombolni ne­kik. És túln­an az árkon felemel­ték a fejüket. Rám figyeltek. Az­után a vízbe­­gázoltak és a part­ról fölnéztek rám. Az őrök ezt az igazgatónak jelentették, ő lejött irodájából, bemutatkozott és meg­kért, menjek föl vele. Ott hosszan kikérdezett, hogy ki és mi fajta a magyar, és hogy hol van Magyar­­ország. Mindezt­­meg kellett ma­gyaráznom, ő érdeklődéssel hall­gatta. Az én magánéletemet is el­kérdezte, a pályafutásomat. Azt is megkérdezte, elvégeztem-e az eto­lógia felsőiskoláját. Mondtam, hogy nem, pedig többször megfolyamod­tam. Az­t mondta: jól van, ő így is szívesen, fogad fel, hogy hivatásos őr legyek nála. Azt feleltem: na­gyon szeretem Angliát, hogy ilyen emberségesen­­bánik a rab állatok­kal, ilye­t eddig én sehol sem lát­tam. De én nem hagyom el szülő­földemet, és otthon akarok ma­gyar lenni, ő azt mondta: saj­nálja. — Képzelje, a londoni álla­tkert­­nek nincsenek fridzsiderjei, hogy ott hűtsék a sok nyers húst. Ha­nem egész szobák a hűtőik. Nagy, tágas, kristálytiszta szobák, kam­pókon lógó húsokkal. És még­ a kést is­ sterilizálják, amivel felvág­ják a húst. A kislány elhallgatott, és elkö­szönt tőlem. És megkért: csak a nevét ne adja­m közre, minden mást megírhatok. Legyen meg a te a­karatod. Utánanézek: magas, jól megter­­mett lány. Barna hajának bubifri­zurája dús. Hallom Ady hangját: Ember az embertelenségben. Dante h­étszázéves szava is fel­csillan bennem: Amore che mouve il sole e le cltre stelle. Szerelem, amely mozgatja a napot és a többi csillagot. Én a szerelmet úgy fordítanám, hogy szeretet. Mert az több. Időt­­állóbb. Gazdagabb. Egyébként ugyanaz. Jó a szeretettel találkoznunk a szeretet ünnepén. 1981. DECEMBER 23.

Next