Élet és Irodalom, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1981-12-23 / 51-52. szám - Lugossy Mária: Gyorsuló tér • kép (14. oldal) - Szobotka Tibor: Az első szerelemeim egyike (14. oldal) - Dénes Zsófia: Beszélgettem az oroszlánszívű kislánnyal (14. oldal)
SZOBOTKA TIBOR: ELSŐ SZERELMEIM EGYIKE írói pályám szerelemmel és plágiummal kezdődik. (A sorrend felcserélhető.) 1919 őszén írattak be a Wesselényi utcai fővárosi községi elemi iskolába. Ide kezdetben néhányszor elkísért a nővérem, aztán a kis utat a Miksa utcától az iskoláig magam tettem meg. Az iskola épülete egyébként ma is áll a Hársfa utca sarkán, csak most éppen a Vámos Ilona szakmunkásképző intézetnek ad helyet. Akkoriban nemhogy koedukációról nem esett szó, de a kicsi, hat és tíz év közötti fiúk és lányok külön kapun át távoztak, a fiúk kapuja a Hársfa utcára nyílt. Egyébként ez a tanév mindjárt a kezdés után elég zavaros volt, novemberben máris szénszünetet kaptunk, nem volt mivel fűteni a tantermeket. Cipőt is rajtam kívül csak még egy osztálytársam viselt, Klassohn Antal, akinek detektív volt az apja. Ez időből még két osztálytársam emlékét őrzöm, Dundacsek Sándorét, apja péksegéd volt, és Kis Lászlóét, akinek apja színész volt a Royal Orfeumban. Dundacsek azzal tette emlékezetessé a nevét, hogy elmondta, látta, hogyan születnek a kiscicák, Kis azzal, hogy apjának olyan foglalkozása volt, amely erősen próbára tette képzeletemet. Ilyen próbát csak akkor állott ki, amikor az iskola kapuján kilépve megláttam az oldalt szemközti baptista imaházat, amelynek jellegét és hivatását nem tudtam felfogni, egyetlen baptistát sem ismertem (egyébként ma sem ismerek), s ezért az újrakeresztelés teológiai jelentőségéről csak jóval később tájékozódtam. Elsőosztályos tanító nénimre is kevéssé emlékszem, a hosszúra nyúlt szénszünet miatt ritkán találkoztunk, írni-olvasni lényegében otthon tanultam meg. Másodikos tanítóim teljesen kiesett emlékezetemből, annál jobban rögzült bennem a harmadik elemiben oktató Mészáros tanító úr alakja, vörös bajuszával, vad s hirtelen mozdulataival, amint nem bök: hétszer hét? Erre azonnal kellett volna válaszolnom, de már itt és most kiderült, hogy a számtanhoz — és később az algebrához — egyáltalán nem értek. Erre verejtékes álmaim ma is emlékeztetnek, de Mészáros tanító úr felém mutató ujja élő valóság volt, nem álom. Ha reggel eszembe jutott, mi vár rám az iskolában, tüstént kihánytam a reggelimet, többnyire elajándékoztam a gondosan becsomagolt tízóraimat is, sok éhes száj fogadta hálásan. Mondom, Mészáros tanító úr alakja eléggé mélyen vésődött be emlékezetembe, ki gondolta volna akkor, hogy évtizedekkel később találkozom Vilma lányával, azzal a Mészáros Vilmával, aki az egyetem világirodalmi tanszékén oktatóként társam lesz, aki nemcsak a francia, de a kínai, spanyol vagy lengyel irodalmat is kitűnően ismeri, mert minden érdekli, ami betű, s éppoly előzékeny kolléga, mint amilyen nagyszerű előadó, a hallgatók kedvence. Korai halála igazán pótolhatatlan veszteség volt. Negyedikben jött aztán Zoufally tanító úr. De az ő személye már írói (plagizátori) pályám indulásához tartozik. Mint említettem, fiúk és lányok szigorú elkülönítettségben éltek az iskola falai között. Ez az elkülönítettség csak egy helyen oldódott, a karéneken, ahol mindkét nembeliek lelkesen dalolták azokat a jobbára hazafias dalokat („Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted”), amelyeket az énekkar különböző ünnepi alkalmakkor előadott. Az énekkarnak én is tagja voltam, L. Erzsiké is, akibe szerelmes lettem. Ez a kapcsolat — a közös énekkar — azonban még annyit sem jelentett, hogy megszólíthattam volna L. Erzsikét, a nemeket elkülönítő válaszfal csak az énekhang felcsendülésekor dőlt le, de már a szünetekben magától visszaépült. Ennélfogva eredő érzéseimet nem tudtam másként kifejezni, mint azzal, hogy mikor ezt énekeltük : Tied vagyok, tied hazám, E szív, e lélek ... tekintetemet szuggesztíven L. Erzsikére irányítottam, hogy a Petőfi által hazafiasnak szánt vers ily módon átalakuljon szerelmes verssé, mégpedig olyanná, amelyben L. Erzsikének én vallok szerelmet. Más kérdés, mennyit értett meg L. Erzsiké ebből a szándékból — azt hiszem, semmit. Ezt már akkor is éreztem, ezért úgy döntöttem, szerelmemnek egyértelműbb, sőt kézzelfoghatóbb bizonyítékát nyújtom majd. Arra az elhatározásra jutottam, hogy ezt az érzésemet valami gyönyörű, felülmúlhatatlan módon fejezem ki. Verset kell írnom, de józan önkritikával felismertem, hogy olyan nagyon szép vers írására, mint a megálmodott, alkalmatlan vagyok. Ki az, aki alkalmas rá? Petőfi Sándor, így aztán kimásoltam az otthoni Petőfi-kötetből a költő számos szerelmes verseinek egyikét — hogy melyiket, arra már nem emlékszem —, és aláírtam az én nevemet. A következő probléma az volt, hogyan juttassam el a verset L. Erzsikéhez, akit nem volt szabad ismernem. Egy ízben, amikor mi előbb jöttünk ki a fiúkapun, mint a lányok, megvártam L. Erzsikét, aki társnőivel együtt a Wesselényi utcán az Almási tér felé tartott. A téren aztán utólértem, rettenhetetlen merészséggel a vallomást tartalmazó verset Erzsike bőrkalapjára tettem, majd megfordultam és elinaltam. Méltatlankodó megjegyzések kísértek. A dolog azonban nem maradt annyiban. Nemcsak L. Erzsiké viszontszerelmét nem sikerült elnyernem, hanem ellenkezőleg, felélesztettem bosszúvágyát. Kiderült, hogy szűzi zárkózottsága csak nekem szólt, mégis van udvarlója, egy bizonyos Ernő (akivel 50 táján, amikor a Tankönyvkiadónál voltam, találkoztam a Művelődésügyi Minisztériumban, ahol előadó volt — tökéletesen elfelejtett mindent. Nos, ez az Ernő — nyilván L. Erzsike sugalmazására — feljelentett Hauser igazgató úrnál, hogy molesztálom a lányokat. Megsemmisítő pillanat volt, amikor ott álltam a szakállas, igen szigorú Hauser igazgató úr előtt, s a tanúként beidézett L. Erzsike jelenlétében elbőgtem magam. Az nem is jutott eszembe, hogy Hauser igazgató úr oly kevés jelentőséget tulajdonít ügyemnek, hogy még beléptemkor is a katolikus hitoktatóval, aki reverendában állt az ablak mellett, a tőzsdeárfolyamokat tárgyalja. Ez az az idő volt, amikor mindenki tőzsdézett, a hatalmas hossz időszaka, hirtelen szerzett és elprédált vagyonokkal, amiket aztán a tartós bessz, a teljes krach követett öngyilkosságokkal, hajmeresztő tragédiákkal. De akkor még Krausz Simi volt az ideál, e világ könnyelmű és szép színésznő-szeretői okán hírhedt fezérje. Hauser igazgató úr azt a büntetést mérte szerény magamra, hogy írjam le ötvenszer: „A lányoknak udvarolni tilos” — és ezt a szöveget írassam alá az apámmal, hogy az otthoniak is tudomást szerezzenek vétkes kilengésemről. A büntetés végrehajtásának ellenőrzését Zoufally tanító úrra bízta. Megszégyenülten tántorogtam ki az igazgatói irodából, hiszen ha otthon az ügyről tudomást szereznek, nem is az apám, de a végtelenül szigorú anyám agyonver. Már nyolcadik gimnazista voltam, amikor egy nekem címzett borítékból, amelyet anyám jelenlétében kellett felbontanom, s matrózruhás diáklány — akkori szerelmem — képe hullott ki. Azonnal kaptam egy pofont. Hát még mi várt volna a tízéves elemistára! Kétségbeesett kiúttalanságomon a női furfang segített. Otthon beszámoltam szorongatott helyzetemről a nővéremnek, aki a következőt eszelte ki: este aláírást fogunk játszani, vagyis mindenki, én, ő, apám — anyám a konyhában lesz — odafirkantja a nevét egy papírlapra. Nővérem majd ügyesen apám elé csempész egy nagyobb üres lapot, aláíratja a mit sem sejtővel, aztán már gyerekjáték lesz a kívánt sorokat a kívánt mennyiségben e fölé írni, így is történt. Apám jellegzetes — és könnyen utánozható — betűivel aláírta az ívet, annak jobb alsó szélén. E fölé kerültek a büntetésnek is, tanácsnak is egyformán értelmetlen mondatok. Másnap felmutattam az egészet Zoufally tanító úrnak, s feltehetően az ügy elfelejtődött. Az iskola számára, de nem az én számomra. A tanév végén valami irredenta színművet mutattunk be, ebben én voltam a Felvidék megszemélyesítője. Az előadásra bejött apám is, mély beszélgetésbe merült Zoufally tanító úrral. Hogy miről beszélgettek, nem tudom, én mindenesetre azt hittem, megrovást érdemlő erkölcseimről, s most majd kiderül a fondorlatos csalás is. Semmi sem derült ki, csak a szorongás maradt meg bennem, s kísér, mint életérzés, a mai napig. Lugossy Mária: Gyorsuló tér Beszélgettem az oroszlánszívű kislánnyal Igen, így írom: a kislánnyal. Nem pedig egy ilyen kislánnyal. Mert ő egyetlen egy a látóhatáromon. És talán az Óperencián is túl kellene mennem, hogy még egyet találjak. A történelem ismer Oroszlánszívű Richárdot. Anglia királya volt. Oxfordban született a tizenkettedik században. Több hadjáratban tüntette ki magát rettenthetetlen hősiességével. Keresztes háborút is viselt, így kapta a jelzőt. Az az oroszlánszívű kislány — egyszeri vendégem —, akivel beszélgettem, mégpedig hosszan és elámultan, gyűlöli a háborút, a vérontást, a kínzást, a gonoszságot. A szeretetet szereti, mi több gyakorolja. — A dolog úgy kezdődött — mondja nekem —, hogy még gyermekkoromban láttam, hallottam a televízióban Lengyel József igézőjét. Azt a szibériai elbeszélését a a kutyáról, aki érti az emberi beszédet és megérzi, ki a jó ember, ki a gonosz. A vadászkutya úgy néz a jó emberre, mintha azt mondaná, a tiéd akarok lenni, mert minden vágyam, hogy a te kutyád legyek. Az „igéző” végül is nem kapja meg a kutyát rossz gazdájától, aki a halálos ítéletet a kutyán hajtja végre. — Azóta ez az ember—állat viszony sorsdöntő hatással volt reám. Első gimnazista korom óta, növendékéveimen végig, a vakációkon állatkertekbe szöktem. — Elsősorban és főleg a nagymacskák érdekeltek: az oroszlán, a tigris, a párduc, vagyis azok a ragadozók, amelyek karmaikat be tudják húzni és kinyújtani. Magyarországon több állatkertben jártam. A budapestin kívül például Veszprémben, Pécsett, Kecskeméten, Szolnokon. Az egyik dunántúli városban ott ragadtam, és sokáig dolgoztam, mint oroszlánőr. De más állatkertekben is vállaltam munkát. Paragrafus szerint felsőiskolai képzettség kell ahhoz, hogy az ember állatkertben felelős munkát vállalhasson. Felsőiskolán etológiát, állatviselkedés-tant nálunk nem tanítanak, hanem pszichológiát kell ehelyett tanulni. Én jelentkeztem ilyen főiskolai felvételre, és több éven át még próbálkoztam, hiába, így hát, érettségi után egyszerűen elmentem abba a vidéki állatkertbe, amely nekem a legjobban tetszett, odaálltam a nagymacska-ketrecek elé, és beszéltem hozzájuk. Gyere ide, mondtam, én jót akarok neked. Először nagyon figyelték, ki és mi beszél hozzájuk, azután megszokták hangomat, és ketreceik legszélére jöttek. A rács mögül felém nyújtották lábukat, mintha kezetfognának. Ez minden nap így ment, és ők sohasem karcolták meg kezemet. Később már benn járhattam ketrecükben. Éreztem, hogy bíznak az én szeretetemben és gondozásomat elfogadják. A hivatásos férfiőrökre mindig gyanakodva néztek, morogtak és kapkodtak feléjük. Én a kezemből etettem őket, így azután megbízott az igazgató, hogy a nagymacskák őre legyek. Nagyon vigyáztam reájuk, hogy tiszta legyen ketrecük, fekhelyük, és az étel, amit kapnak, jófajta és elégséges legyen. Amit mondtam nekik, megértették. — Eszembe jut: az egyik nőstényoroszlánnak négy kölyke lett. Az oroszlánanyák nagyon vadak és harapósak, amíg kölykeik kicsinyek. Elbújnak kicsinyeikkel a háttérbe, és egyetlen őrnek sem engedik meg, hogy megközelítsék őket. Nem akarják megmutatni nekik újszülötteiket. Az igazgató azt mondta nekem: a rácson kívül maga szóljon az anyához, hogy mutassa meg kölykeit. És én beszéltem hozzá, és ő nem morgott rám, a szájában odacipelte elém négy kölykét, azután békén visszacipelte őket búvóhelyére. Az őrök ezen csodálkoztak, és én boldog voltam. — Egy másik nagyobb vidéki város állatkertjében volt egy öreg hímoroszlán. Az mindenkivel rosszkedvű, morgós volt, de velem nem. Én azt az oroszlánt nagyon megszerettem. Beteg lett, lesoványodott. Az oroszlánok fogságban általában nem élnek sokáig. Nekik hazájuk szabadsága kell. Körülbelül hat évig tűrik a fogságot. — Egyszerre megjelent egy rendelet, hogy csak férfi lehet ragadozók őre. Akkor el kellett mennem. És még reményem sem maradt, hogy ezután etológiát tanulhassak. — Most Budán, a Várnegyedben lakom szüleimmel. Ők egyetemet végzett emberek, így hát én is továbbtanulok most, magyar, orosz, angol nyelvszakon. Beálltam az IBUSZ-hoz, és idegenvezetést is vállalok. De örök vágyakozást érzek, hogy viszontláthassam nagymacskáimat. Az öreg, beteg oroszlán után különösen vágyakoztam. Az állatkertben egyenesen szaladtam az ő ketrece elé. Még életben volt. Évek után még megismerte hangomat. Szólítottam: „Cézár, gyere hozzám.” És ő jött. Másnak már sohasem mutatkozott. Már csak csont és bőr volt. Én benyújtottam kezemet a rácson át és ő nagy, bozontos fejét lehajtotta kezemre. Olyan volt mozdulata, mintha meghajolna felém. A feje feküdt a kezemen. Megrázott ez a dolog. A könnyeim végigfolytak arcomon. De nem zavartam sokáig, éreztem, milyen fáradt. Nemsokára ismét leutaztam hozzá. De már nem volt sehol. Kérdeztem az irodában, hogyan halt meg. Mondták: agyonlőtték. Kellett a hely a fiataloknak. A bőre ott lógott két kampó között kifeszítve. Szárították. Akkor kimentem az épület külső falához, és egy darab szénnel a fehér falra, nagy betűkkel, nagy plakátot írtam. Az emberi gonoszságnak nincs alsó határa. — Azóta beutaztam Európát, hogy mindenütt lássam, milyen az állatkertjük. Hogyan kezelik, hogyan látják el az állatokat. A pestiről csak az megjegyzésem: rossz helyen fekszik a Városligetben. A látványosságok, bódék, körhinták, cirkuszok világában. Vigyék ki a szabadba. A Hűvösvölgyön is túl. Fák közé, fűvel benőtt területre, ahol jó a levegő. — Legszebb, legemberségesebb állatkertje Angliának van. Sohasem felejtem el a londonit Ott nem rácsok mögöttélnek a nagymacskák, hanem barlangokban és előttük széles vizesárok. Biztonságos a látogatóknak. Én hosszan álltam a tigrisek szállása előtt. A tigrisekről is már régóta megvolt a tapasztalatom. Ismertem beszédjüket, ahogy egymáshoz szólnak. Az olyan dorombolás féle, különös hang. Elkezdtem dorombolni nekik. És túlnan az árkon felemelték a fejüket. Rám figyeltek. Azután a vízbegázoltak és a partról fölnéztek rám. Az őrök ezt az igazgatónak jelentették, ő lejött irodájából, bemutatkozott és megkért, menjek föl vele. Ott hosszan kikérdezett, hogy ki és mi fajta a magyar, és hogy hol van Magyarország. Mindeztmeg kellett magyaráznom, ő érdeklődéssel hallgatta. Az én magánéletemet is elkérdezte, a pályafutásomat. Azt is megkérdezte, elvégeztem-e az etológia felsőiskoláját. Mondtam, hogy nem, pedig többször megfolyamodtam. Azt mondta: jól van, ő így is szívesen, fogad fel, hogy hivatásos őr legyek nála. Azt feleltem: nagyon szeretem Angliát, hogy ilyen emberségesenbánik a rab állatokkal, ilyet eddig én sehol sem láttam. De én nem hagyom el szülőföldemet, és otthon akarok magyar lenni, ő azt mondta: sajnálja. — Képzelje, a londoni állatkertnek nincsenek fridzsiderjei, hogy ott hűtsék a sok nyers húst. Hanem egész szobák a hűtőik. Nagy, tágas, kristálytiszta szobák, kampókon lógó húsokkal. És még a kést is sterilizálják, amivel felvágják a húst. A kislány elhallgatott, és elköszönt tőlem. És megkért: csak a nevét ne adjam közre, minden mást megírhatok. Legyen meg a te akaratod. Utánanézek: magas, jól megtermett lány. Barna hajának bubifrizurája dús. Hallom Ady hangját: Ember az embertelenségben. Dante hétszázéves szava is felcsillan bennem: Amore che mouve il sole e le cltre stelle. Szerelem, amely mozgatja a napot és a többi csillagot. Én a szerelmet úgy fordítanám, hogy szeretet. Mert az több. Időtállóbb. Gazdagabb. Egyébként ugyanaz. Jó a szeretettel találkoznunk a szeretet ünnepén. 1981. DECEMBER 23.