Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-04-08 / 14. szám - Péter László: Nem lesz emléktábla • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (frank): 28 szék • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -laji: Aranyos emberek • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (máriássy): Jancsóság • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Lehoczki István: Bölcsek • kép (9. oldal) - Páskándi Géza: Tantaloszi kín-rímes levél Báthory Böskéhez • vers (9. oldal)

NEM LESZ EMLÉKTÁBLA Október 16-án lesz száz éve, hogy megnyílt Szegeden a Somogyi­könyvtár. Centenáriumát úgy ün­nepli, hogy új otthonba költözik: a Dóm tér és a Somogyi utca sar­kán emelkedik az új könyvtárpa­lota. Dóm téri bejárata előtt a megnyitással egyidejűleg leplezik le a könyvtáralapító Somogyi Ká­roly (1811—1888) esztergomi kano­nok mellszobrát, Kalmár Márton alkotását. Az árvíz (1879) után új­jáépülő Szegednek azzal az óhajjal adta át mintegy negyedmillió ak­kori forint értékű, 43 701 kötetből álló gyűjteményeit „Szeged Széché­nyi Ference”, hogy „e közművelő­dési intézmény is legyen egyik hat­hatós eszköz a város birtokában, amellyel a romjaiból új életre kelő Szeged a nemzeti haladás világító fáklyáját századokon át lobogtassa boldog, erős és virágzó falai közt”. „A könyvek és virágok embere”, ahogyan Móra Ferenc — örökségé­nek hű­lárára — nevezte, Szeged szellemi életét máig befolyásoló alapítványt tett. Úgy gondoltuk, a könyvtár cen­tenáriumi ünnepségeinek keretében méltó lesz esztergomi sírját meg­koszorúznunk. Kiderült, hogy So­mogyi Károlynak nincs­ már sírja. Eleink — ebben vétkes az eszter­gomi káptalan és a róla elnevezett szegedi könyvtár egyaránt — elfe­ledkeztek róla, hagyták megsemmi­sülni. Kárpótlásul tervbe vettük, hogy az esztergomi Káptalan tér 99-es ház falán — itt volt utolsó lakása — emléktáblát helyezünk el. Az esztergomi városi tanács művelődésügyi osztálya készséggel vállalta az együttműködést a tábla ünnepélyes fölavatásában és egy emlékülés megszervezésében, ame­lyen az esztergomiak Somogyi Ká­roly életművéről, a szegediek meg az általa alapított könyvtárnak Szeged művelődéstörténetében be­töltött szerepéről számoltak volna be. Az előkészületek megindultak. A minap azonban a Somogyi-könyv­tár sajnálkozó levelet kapott az esztergomi féltől. A megyei műve­lődésügyi osztály nem járult hozzá az emléktábla elhelyezéséhez. In­dokolás nincs. Felelős sincs, akit meg lehetne kérdeznünk: miért? Péter László be különlegesen tervezett, egyedi bútort rendelnek: alig telt el hét év, máris kidobták őket. Olyan ez, mintha valaki csináltatna egy szmokingot a legjobb belvárosi sza­bónál, hogy azután az új öltönye lampaszos nadrágját szemétre vág­va, a szmoking felsőrészhez olyan nadrágot viseljen, amit éppen a szekrényben talál: galambszürkét, pepitát. Unokáink sem fogják látni — mondogatjuk a pusztuló műemlé­kekre. Sajnos, a hétesztendős Me­­zei-székeket a legjobb akarattal sem nyilváníthatjuk műemléknek, hiszen annyi idő ez mindössze, hogy az unoka ki se járja az álta­lánost. A jelenkori építőművészetet nem védi semmi, legfeljebb olykor a józan ész. Még örülnünk kell, hogy a kisvendéglőben megmaradt ezekből a székekből vagy huszon­nyolc. Bár a nagyvendéglőben leg­alább ötször annyi volt belőlük. Üssük bottal a nyomát? (frank) Végül minden csodálatom Link Mihályé, s elismerőié. Egyikőjük se hagyta magát megtéveszteni vagy befolyásolni az ominózus nómentől, hanem kettőzött akarat­tal küzdve az előítélet ellen bebi­zonyították: hazánkban aranyat kapni ezzel a névvel sem remény­telen. Remélem, madarat lehetett volna fogatni örömében Link polgártársammal, természetesen aranymálinkát. —faji 28 SZÉK Amikor beléptem a szentendrei kisvendéglőbe, azt hittem, déjá vu érzéseim vannak. Nem voltak. Nem volt káprázat, a kisvendéglő szé­keit valóban láttam már, mégpedig a helybeli Sport étteremben. Jóin­dulatúan arra gondoltam, talán túl sok volt ott az ülőbútor, jutott be­lőle a másiknak is. Nem ez történt, hanem a Sportban szépecskén „le­cserélték” ezeket a székeket tö­megárura. Nem zavaróan rossz az új garnitúra, bár inkább irodabú­tornak nézném, csak az a harsogó, világos „jópofa modern” huzatja ne volna. A Sport vendéglő hét éve épült (akkor még Dunának hívták, nem tudom, miért kellett ez a szellem­telen névcsere), Makovecz Imre építészmérnök tervezte ezt a kü­lönleges, félgömb alakú, párját rit­kító vendéglőkomplexumot, a be­rendezést, a burkolatokat pedig Mezei Gábor belsőépítész. Nem először és nem utoljára dolgozott együtt Makovecz és Mezei, mond­hatnám, úgy összetartoznak, mint Hernádi és Jancsó. Mezei eredeti, masszív, rusztikus és mégis ünne­pélyes antropomorf, emberszabá­sú székeinek feje is van, keze is, nemcsak lába, mint a többi közön­séges széknek. Ezek a munkák el­választhatatlanul odaillenek a Ma­­kovecz-vendéglőbe. Nem magától értetődő dolog, ha egy új étterem­ 1983. ÁPRILIS 8. ARANYOS EMBEREK Kitüntetést kitüntetett napokon is jó adni-kapni, mégse hiszem, hogy ünnepi napilapjaink felduz­zadt kitüntetésnévsorát az ismerős­keresőkön kívül nagyon sokan tel­jesen végigolvasták volna. Pedig például a Munka Érdemrend igen demokratikus kitüntetés, hisz bárki elérheti, nem kell hozzá kiemelke­dő művészi-tudósi tehetség, szük­ségtelenek a közélet reflektorfé­nyében eltöltött évtizedek. Aranyos ember nálunk korra, nemre, hely­zetre való tekintet nélkül abból le­het, ki szorgosan dolgozik, s tel­jesítménye a saját képességeihez viszonyítva dicséretes. Ezenfelül már csak javasló kell, aki észre­vegye beosztottja igyekezetét és igazságosan mérlegeljen. Munkatiszteletem hozza magá­val, hogy én mindig elolvasom az egész névsort, s hogy ne unatkoz­zam, érdekes észrevételeket teszek. Elsősorban szoktam örülni eddigi két szakmám, a könyvtárosságban és az újságírásban tevékenyek si­kerének. Könyvtárigazgató bará­tom, Horváth Géza vagy Dányi Dezső bearanyozása most is mély egyetértésemmel találkozott. Épp­­oly büszkeség töltött el, midőn lap­csináló kollégák, mondjuk, a Ma­gyar Hírlapos Soós Levente vagy a Rakéta újságbeli Zsámboki Zoltán nevére bukkantam a torlódók kö­zött. Családilag elkötelezett köny­ves lelkem repesett, mikor fölfe­deztem: a tisztes kiadói mesterség arannyal dekoráltjaihoz ezentúl Lukács Jánost, Büchner Alfrédot és Lissauer Zoltánt is hozzászámít­hatom. A vállalati kollegialitás tet­te, hogy Lapkiadónk osztályveze­tőjét, Urbán Lászlót, csöndes vi­­vattal köszöntöttem, ahol megbe­csüléséről olvastam — a váci vas­úton. Ha az ember tüzetes böngész, igazán kedves kuriózumokkal ta­lálkozik. Megakadtam Gregus Já­nosáénál, mert nem tudtam ponto­san, mi az, hogy nő létére térmes­ter (Csepelen). Tapsoltam magam­ban Ágai Karolának, hogy nem ál­lott meg a Kiváló Művész cím el­nyerésénél, hanem az aranyért is megdolgozott. Hajdú Júlia zene­­neszerző meg Kopré József költő munkaalányát irodalmi hivatásom munkajellegének felismerése miatt helyeseltem. Elgondolkodtatott to­vábbá néhány más név. Domokos Mátyásé, a doktoré azért, mert én hirtelenjében egyik legmunkásabb esszéírónkra tippeltem. Mélázva mosolyogtam a két nehezen meg­különböztethető Nemes esetén, mert megint beigazolódott, hogy ná­lunk az isten is János. Gyulavári Pál tanácselnök is megtűnődtetett, máig se tudtam eldönteni, kinek kellett javasolnia őt. Ugyanígy jár­tam egy miniszterhelyettessel, csak fordítva. Az ő kitüntetésre ajánlóját kapásból kitaláltam. Ne­ve Puja Frigyes, külügyi dolgozó, Szarka Károly közvetlen főnöke. JANCSÓSÁG 1983. április 2-án a televízióban Jancsó Miklós Budapestjét, Buda­pest Jancsó Miklósát láttuk. Egy művész vallomását a városról, s a vallomástevő énjét, ízlését, ha úgy tetszik, mániáit. A Budapesti muzsiká­ban az ismert Jancsó-filmek minden ve­zérmotívuma megjelent. Táncosok és menetelők, helikopterek és meztelen lányok. Ágaskodó ló (ez­úttal szoborban), összekapaszkodó fiatalok és szépen parádézó kato­nák. A muzsika is hűen tükrözte a Jancsóságot. Allegro barbaro és népdalok, mozgalmi indulók, a Himnusz és beatzene. Modern hangzatok és katonamars. Mindenekfelett azonban egy új és szokatlan Jancsó-film varázsá­nak örülhetett az, aki szereti, de talán az is, aki nem szereti a ren­dezőt. Mi mindent fedeztetett fel a városból, amit ismerünk! S mi mindent rendezett el a maga mód­ján, mesélt róla a maga nyelvén. Csecsemőt pelenkáznak az ablak­ban, s az ablakon túl folyik az augusztus 20-i zászlófelvonás pará­déja. Fű nőtte be a margitszigeti szabadtéri színház nézőterét, de az elárvult színpadon táncosok, nép­viseletben. A Duna-parti szállodá­ban a zongorista és a dobos mö­gött a távolban úttörők éneklik a bécsi munkásindulót, aztán a zon­gorista játssza a Szomorú vasár­napot. A Nemzeti Múzeum neve­zetes „dobogóján” is pianínó. Szól Tolcsvayék Talpra magyar!-ja. Az­tán újra Petőfi-szöveg. Szörényi Levente énekel. Európa, csendes, újra csendes... Gyerekek másznak meg egy repülőgépet. Ágyúkat. Énekóra. A tanárnő biztatja a szol­­mizálókat. Hogy aztán a befejező képen némán „szóljon” a zene. Egy tévéinterjúban a riporter megkérdezte Jancsó Miklóst, igaz-e hogy maga is szerepel, illetve lát­ható a filmben, s ha igaz, miért? „Mert a Kende azt mondta...” — ha jól emlékszünk, ennyi volt a válasz. Nos, Kende János, aki zse­niálisan fotografálta a Budapesti muzsikát, jó tanácsot adott. Bár, ha meg sem jelent volna Jancsó, ha nem üldögél a szállo­dában, nem sétál az utcán, nem bukkan fel az ablak tükrében, ak­kor is láttuk volna őt. A film min­den kockáján jelen volt. (máriássy) PÁSKÁNDI GÉZA: Tantaloszi kín-rímes levél Báthory Böskéhez (Kiárusító cédulák, kiajánlott szinopszisok korunk szellemeihez.) Láttalak Párizsban francia vásznon heverni, Báthory Erzsi. Téged, szomju szuka, ki mert Báthory volt, hát mert. Madár­ is­ látta hazaival távol raktál fészkes karriert. S míg idegen szem a kéjedet itta — te honi szájjal, honi tüdővel honi szüzek honi vérét szíttad. Hisz lehetünk később ebből-abból, de lángelmék, lányok, csak „hozott anyagból”. Hát nem irigység mondat görbe bókot: bekerültél az egyetemes vérszopói körbe. S míg néztelek a csöppet sem empire­stílű moziszékből, ellepte arcomat a vámpír. Vagy e pironkodás nem vámolható? Átvihetjük a vámmentes pirosság? Ha engednénk, hogy orcánkat kifosszák, e rózsa visszajönne? A lélek mennyit elbír! Vámpírt vesztünk, mert hátha nyer a r­é­v pir ! Szóval csejtei svéd­ szittya — ön! Nőstényt pióca! Őslényi mivolta megvallom, fölkavart. Utoljára Csejtén, várfogságodban láttalak, termeiden te árnyalak! Csúszópénz? Frank­honba ki szöktetett? Ki adott útlevelet? Amíg hatalmas rokonod — Báthory István máig se kapott. Vagy az von, a helyzet tán veled, hogy a giccs se kér útlevelet? Lám ajkad ecsedi vagy somlyai vagy egész mindegy hovai, de semmiképp sehonnai, s lehetsz akár Gyehennái, duzzadt kebled vidéki bár, s a szívott vér s a vár is, hát hogy van mégis, hogy te mégse — mégse vagy ott Provinciális? Szép szád disszidált. Hol a szád, hol a szád? Az a márki De Sade? Agyam s szivem imé — zavart. Lezboszi szotyka! Elárultad szapult vásznunkat, a magyart! Homályos párizsi zugba jöttél a mozikba, s külhoni nyelven karatyolsz! Párizs lett már Kárpátok-erdőd, s Kozmosz-Polisszal kamatyolsz?! Kozmopolisszal, metropolisszal, hajcihős, poloskás zugban?! Látod, nem hagyta el Deákné vásznát Bezzeg Matusky! " Job­btill m­öfőmát idét harmadrészt elhagyta: Bonn és New York is nevelője, de Pest-Buda, Bécs mégis szülője, jó idesanyja! Hát hadd hallják Korunk Szellemeit Kiajánlásom kell-e nekik? Lesz-e oly kapós, mint ama bűnbocsánati cédula? Szerző volnék s pénzügyi bajban, hát kiárusítok, kiajánlok — nincs többé Világnak ajándék! — minden hazámfia-gyilkost, ügynököt, széltolót s ki­rablotta a bankot, vagy hamisított dollárt és frankot — van elég a Nagy Magyar Pitaval-ban! Sőt, mi a lélek tövén szunnyad, közelebbi szenzációkat is, hogy meg ne unja Korszellem s a Távoli Néző, ki pénzért kukkol (voyeur 6!), mint földöntúli mindenható Históriám függönyi résén, hogy izguljon késem mártott késén, sőt — vigye kányám! — akár buzogányán! S ha azt mondanák rám kakukktól tojt pimaszság, gyurmalények, finnyás gri­mass­z­á­k, s dogma-dogok is kaffognák: dühödt nemzetféltő! Sőt — bántanának, hogy fülte sajogna­repedne, mint hajdanokban életemben, én mit ki nem sütnék, viszont­ vádakkal visszaütnék. S inkább kiáltanám semmint zokogtam: túllicitálni itt nékem jogom van. Hát nem mondom, hogy sebeim kösd be, nem vagy éppen irgalmas nővér, Báthory Böske. S ha szültek egykor selyembíborba — lám végül vászonra löktek e fura korban. Mert fura világ ez, Báthory Böske! Szűzvér és matuskai bomba, meg Hitler-szolgák kellenek nékik — míg állhatnak sorban: rokonod: Báthory István, meg Bocskai, Bethlen, Árpádok, Mátyás, Kossuth, Rákóczi, s Károlyiék — a vásznak előtt. Oda fel — soha ők. Ott minket unnak. Sose lesz vásznunk, Böske, csak néktek. Szerencsére — szövünk magunknak. —­—

Next