Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)
1983-04-08 / 14. szám - Péter László: Nem lesz emléktábla • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (frank): 28 szék • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -laji: Aranyos emberek • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (máriássy): Jancsóság • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Lehoczki István: Bölcsek • kép (9. oldal) - Páskándi Géza: Tantaloszi kín-rímes levél Báthory Böskéhez • vers (9. oldal)
NEM LESZ EMLÉKTÁBLA Október 16-án lesz száz éve, hogy megnyílt Szegeden a Somogyikönyvtár. Centenáriumát úgy ünnepli, hogy új otthonba költözik: a Dóm tér és a Somogyi utca sarkán emelkedik az új könyvtárpalota. Dóm téri bejárata előtt a megnyitással egyidejűleg leplezik le a könyvtáralapító Somogyi Károly (1811—1888) esztergomi kanonok mellszobrát, Kalmár Márton alkotását. Az árvíz (1879) után újjáépülő Szegednek azzal az óhajjal adta át mintegy negyedmillió akkori forint értékű, 43 701 kötetből álló gyűjteményeit „Szeged Széchényi Ference”, hogy „e közművelődési intézmény is legyen egyik hathatós eszköz a város birtokában, amellyel a romjaiból új életre kelő Szeged a nemzeti haladás világító fáklyáját századokon át lobogtassa boldog, erős és virágzó falai közt”. „A könyvek és virágok embere”, ahogyan Móra Ferenc — örökségének hűlárára — nevezte, Szeged szellemi életét máig befolyásoló alapítványt tett. Úgy gondoltuk, a könyvtár centenáriumi ünnepségeinek keretében méltó lesz esztergomi sírját megkoszorúznunk. Kiderült, hogy Somogyi Károlynak nincs már sírja. Eleink — ebben vétkes az esztergomi káptalan és a róla elnevezett szegedi könyvtár egyaránt — elfeledkeztek róla, hagyták megsemmisülni. Kárpótlásul tervbe vettük, hogy az esztergomi Káptalan tér 99-es ház falán — itt volt utolsó lakása — emléktáblát helyezünk el. Az esztergomi városi tanács művelődésügyi osztálya készséggel vállalta az együttműködést a tábla ünnepélyes fölavatásában és egy emlékülés megszervezésében, amelyen az esztergomiak Somogyi Károly életművéről, a szegediek meg az általa alapított könyvtárnak Szeged művelődéstörténetében betöltött szerepéről számoltak volna be. Az előkészületek megindultak. A minap azonban a Somogyi-könyvtár sajnálkozó levelet kapott az esztergomi féltől. A megyei művelődésügyi osztály nem járult hozzá az emléktábla elhelyezéséhez. Indokolás nincs. Felelős sincs, akit meg lehetne kérdeznünk: miért? Péter László be különlegesen tervezett, egyedi bútort rendelnek: alig telt el hét év, máris kidobták őket. Olyan ez, mintha valaki csináltatna egy szmokingot a legjobb belvárosi szabónál, hogy azután az új öltönye lampaszos nadrágját szemétre vágva, a szmoking felsőrészhez olyan nadrágot viseljen, amit éppen a szekrényben talál: galambszürkét, pepitát. Unokáink sem fogják látni — mondogatjuk a pusztuló műemlékekre. Sajnos, a hétesztendős Mezei-székeket a legjobb akarattal sem nyilváníthatjuk műemléknek, hiszen annyi idő ez mindössze, hogy az unoka ki se járja az általánost. A jelenkori építőművészetet nem védi semmi, legfeljebb olykor a józan ész. Még örülnünk kell, hogy a kisvendéglőben megmaradt ezekből a székekből vagy huszonnyolc. Bár a nagyvendéglőben legalább ötször annyi volt belőlük. Üssük bottal a nyomát? (frank) Végül minden csodálatom Link Mihályé, s elismerőié. Egyikőjük se hagyta magát megtéveszteni vagy befolyásolni az ominózus nómentől, hanem kettőzött akarattal küzdve az előítélet ellen bebizonyították: hazánkban aranyat kapni ezzel a névvel sem reménytelen. Remélem, madarat lehetett volna fogatni örömében Link polgártársammal, természetesen aranymálinkát. —faji 28 SZÉK Amikor beléptem a szentendrei kisvendéglőbe, azt hittem, déjá vu érzéseim vannak. Nem voltak. Nem volt káprázat, a kisvendéglő székeit valóban láttam már, mégpedig a helybeli Sport étteremben. Jóindulatúan arra gondoltam, talán túl sok volt ott az ülőbútor, jutott belőle a másiknak is. Nem ez történt, hanem a Sportban szépecskén „lecserélték” ezeket a székeket tömegárura. Nem zavaróan rossz az új garnitúra, bár inkább irodabútornak nézném, csak az a harsogó, világos „jópofa modern” huzatja ne volna. A Sport vendéglő hét éve épült (akkor még Dunának hívták, nem tudom, miért kellett ez a szellemtelen névcsere), Makovecz Imre építészmérnök tervezte ezt a különleges, félgömb alakú, párját ritkító vendéglőkomplexumot, a berendezést, a burkolatokat pedig Mezei Gábor belsőépítész. Nem először és nem utoljára dolgozott együtt Makovecz és Mezei, mondhatnám, úgy összetartoznak, mint Hernádi és Jancsó. Mezei eredeti, masszív, rusztikus és mégis ünnepélyes antropomorf, emberszabású székeinek feje is van, keze is, nemcsak lába, mint a többi közönséges széknek. Ezek a munkák elválaszthatatlanul odaillenek a Makovecz-vendéglőbe. Nem magától értetődő dolog, ha egy új étterem 1983. ÁPRILIS 8. ARANYOS EMBEREK Kitüntetést kitüntetett napokon is jó adni-kapni, mégse hiszem, hogy ünnepi napilapjaink felduzzadt kitüntetésnévsorát az ismerőskeresőkön kívül nagyon sokan teljesen végigolvasták volna. Pedig például a Munka Érdemrend igen demokratikus kitüntetés, hisz bárki elérheti, nem kell hozzá kiemelkedő művészi-tudósi tehetség, szükségtelenek a közélet reflektorfényében eltöltött évtizedek. Aranyos ember nálunk korra, nemre, helyzetre való tekintet nélkül abból lehet, ki szorgosan dolgozik, s teljesítménye a saját képességeihez viszonyítva dicséretes. Ezenfelül már csak javasló kell, aki észrevegye beosztottja igyekezetét és igazságosan mérlegeljen. Munkatiszteletem hozza magával, hogy én mindig elolvasom az egész névsort, s hogy ne unatkozzam, érdekes észrevételeket teszek. Elsősorban szoktam örülni eddigi két szakmám, a könyvtárosságban és az újságírásban tevékenyek sikerének. Könyvtárigazgató barátom, Horváth Géza vagy Dányi Dezső bearanyozása most is mély egyetértésemmel találkozott. Éppoly büszkeség töltött el, midőn lapcsináló kollégák, mondjuk, a Magyar Hírlapos Soós Levente vagy a Rakéta újságbeli Zsámboki Zoltán nevére bukkantam a torlódók között. Családilag elkötelezett könyves lelkem repesett, mikor fölfedeztem: a tisztes kiadói mesterség arannyal dekoráltjaihoz ezentúl Lukács Jánost, Büchner Alfrédot és Lissauer Zoltánt is hozzászámíthatom. A vállalati kollegialitás tette, hogy Lapkiadónk osztályvezetőjét, Urbán Lászlót, csöndes vivattal köszöntöttem, ahol megbecsüléséről olvastam — a váci vasúton. Ha az ember tüzetes böngész, igazán kedves kuriózumokkal találkozik. Megakadtam Gregus Jánosáénál, mert nem tudtam pontosan, mi az, hogy nő létére térmester (Csepelen). Tapsoltam magamban Ágai Karolának, hogy nem állott meg a Kiváló Művész cím elnyerésénél, hanem az aranyért is megdolgozott. Hajdú Júlia zeneneszerző meg Kopré József költő munkaalányát irodalmi hivatásom munkajellegének felismerése miatt helyeseltem. Elgondolkodtatott továbbá néhány más név. Domokos Mátyásé, a doktoré azért, mert én hirtelenjében egyik legmunkásabb esszéírónkra tippeltem. Mélázva mosolyogtam a két nehezen megkülönböztethető Nemes esetén, mert megint beigazolódott, hogy nálunk az isten is János. Gyulavári Pál tanácselnök is megtűnődtetett, máig se tudtam eldönteni, kinek kellett javasolnia őt. Ugyanígy jártam egy miniszterhelyettessel, csak fordítva. Az ő kitüntetésre ajánlóját kapásból kitaláltam. Neve Puja Frigyes, külügyi dolgozó, Szarka Károly közvetlen főnöke. JANCSÓSÁG 1983. április 2-án a televízióban Jancsó Miklós Budapestjét, Budapest Jancsó Miklósát láttuk. Egy művész vallomását a városról, s a vallomástevő énjét, ízlését, ha úgy tetszik, mániáit. A Budapesti muzsikában az ismert Jancsó-filmek minden vezérmotívuma megjelent. Táncosok és menetelők, helikopterek és meztelen lányok. Ágaskodó ló (ezúttal szoborban), összekapaszkodó fiatalok és szépen parádézó katonák. A muzsika is hűen tükrözte a Jancsóságot. Allegro barbaro és népdalok, mozgalmi indulók, a Himnusz és beatzene. Modern hangzatok és katonamars. Mindenekfelett azonban egy új és szokatlan Jancsó-film varázsának örülhetett az, aki szereti, de talán az is, aki nem szereti a rendezőt. Mi mindent fedeztetett fel a városból, amit ismerünk! S mi mindent rendezett el a maga módján, mesélt róla a maga nyelvén. Csecsemőt pelenkáznak az ablakban, s az ablakon túl folyik az augusztus 20-i zászlófelvonás parádéja. Fű nőtte be a margitszigeti szabadtéri színház nézőterét, de az elárvult színpadon táncosok, népviseletben. A Duna-parti szállodában a zongorista és a dobos mögött a távolban úttörők éneklik a bécsi munkásindulót, aztán a zongorista játssza a Szomorú vasárnapot. A Nemzeti Múzeum nevezetes „dobogóján” is pianínó. Szól Tolcsvayék Talpra magyar!-ja. Aztán újra Petőfi-szöveg. Szörényi Levente énekel. Európa, csendes, újra csendes... Gyerekek másznak meg egy repülőgépet. Ágyúkat. Énekóra. A tanárnő biztatja a szolmizálókat. Hogy aztán a befejező képen némán „szóljon” a zene. Egy tévéinterjúban a riporter megkérdezte Jancsó Miklóst, igaz-e hogy maga is szerepel, illetve látható a filmben, s ha igaz, miért? „Mert a Kende azt mondta...” — ha jól emlékszünk, ennyi volt a válasz. Nos, Kende János, aki zseniálisan fotografálta a Budapesti muzsikát, jó tanácsot adott. Bár, ha meg sem jelent volna Jancsó, ha nem üldögél a szállodában, nem sétál az utcán, nem bukkan fel az ablak tükrében, akkor is láttuk volna őt. A film minden kockáján jelen volt. (máriássy) PÁSKÁNDI GÉZA: Tantaloszi kín-rímes levél Báthory Böskéhez (Kiárusító cédulák, kiajánlott szinopszisok korunk szellemeihez.) Láttalak Párizsban francia vásznon heverni, Báthory Erzsi. Téged, szomju szuka, ki mert Báthory volt, hát mert. Madár is látta hazaival távol raktál fészkes karriert. S míg idegen szem a kéjedet itta — te honi szájjal, honi tüdővel honi szüzek honi vérét szíttad. Hisz lehetünk később ebből-abból, de lángelmék, lányok, csak „hozott anyagból”. Hát nem irigység mondat görbe bókot: bekerültél az egyetemes vérszopói körbe. S míg néztelek a csöppet sem empirestílű moziszékből, ellepte arcomat a vámpír. Vagy e pironkodás nem vámolható? Átvihetjük a vámmentes pirosság? Ha engednénk, hogy orcánkat kifosszák, e rózsa visszajönne? A lélek mennyit elbír! Vámpírt vesztünk, mert hátha nyer a rév pir ! Szóval csejtei svéd szittya — ön! Nőstényt pióca! Őslényi mivolta megvallom, fölkavart. Utoljára Csejtén, várfogságodban láttalak, termeiden te árnyalak! Csúszópénz? Frankhonba ki szöktetett? Ki adott útlevelet? Amíg hatalmas rokonod — Báthory István máig se kapott. Vagy az von, a helyzet tán veled, hogy a giccs se kér útlevelet? Lám ajkad ecsedi vagy somlyai vagy egész mindegy hovai, de semmiképp sehonnai, s lehetsz akár Gyehennái, duzzadt kebled vidéki bár, s a szívott vér s a vár is, hát hogy van mégis, hogy te mégse — mégse vagy ott Provinciális? Szép szád disszidált. Hol a szád, hol a szád? Az a márki De Sade? Agyam s szivem imé — zavart. Lezboszi szotyka! Elárultad szapult vásznunkat, a magyart! Homályos párizsi zugba jöttél a mozikba, s külhoni nyelven karatyolsz! Párizs lett már Kárpátok-erdőd, s Kozmosz-Polisszal kamatyolsz?! Kozmopolisszal, metropolisszal, hajcihős, poloskás zugban?! Látod, nem hagyta el Deákné vásznát Bezzeg Matusky! " Jobbtill möfőmát idét harmadrészt elhagyta: Bonn és New York is nevelője, de Pest-Buda, Bécs mégis szülője, jó idesanyja! Hát hadd hallják Korunk Szellemeit Kiajánlásom kell-e nekik? Lesz-e oly kapós, mint ama bűnbocsánati cédula? Szerző volnék s pénzügyi bajban, hát kiárusítok, kiajánlok — nincs többé Világnak ajándék! — minden hazámfia-gyilkost, ügynököt, széltolót s kirablotta a bankot, vagy hamisított dollárt és frankot — van elég a Nagy Magyar Pitaval-ban! Sőt, mi a lélek tövén szunnyad, közelebbi szenzációkat is, hogy meg ne unja Korszellem s a Távoli Néző, ki pénzért kukkol (voyeur 6!), mint földöntúli mindenható Históriám függönyi résén, hogy izguljon késem mártott késén, sőt — vigye kányám! — akár buzogányán! S ha azt mondanák rám kakukktól tojt pimaszság, gyurmalények, finnyás grimasszák, s dogma-dogok is kaffognák: dühödt nemzetféltő! Sőt — bántanának, hogy fülte sajognarepedne, mint hajdanokban életemben, én mit ki nem sütnék, viszont vádakkal visszaütnék. S inkább kiáltanám semmint zokogtam: túllicitálni itt nékem jogom van. Hát nem mondom, hogy sebeim kösd be, nem vagy éppen irgalmas nővér, Báthory Böske. S ha szültek egykor selyembíborba — lám végül vászonra löktek e fura korban. Mert fura világ ez, Báthory Böske! Szűzvér és matuskai bomba, meg Hitler-szolgák kellenek nékik — míg állhatnak sorban: rokonod: Báthory István, meg Bocskai, Bethlen, Árpádok, Mátyás, Kossuth, Rákóczi, s Károlyiék — a vásznak előtt. Oda fel — soha ők. Ott minket unnak. Sose lesz vásznunk, Böske, csak néktek. Szerencsére — szövünk magunknak. ——