Élet és Irodalom, 1983. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-15 / 28. szám - Megyesi Gusztáv: Két mese (9. oldal) - Melczer Tibor: Vendég Kolozsvárról • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Gulyás István: Meddig ír(jon) az ember • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Fábri Péter: Episztola Tandori Dezsőhöz • vers (9. oldal) - Kosnás Roland: rajza • kép (9. oldal) - Martinkó András: Puskin-metamorfózis (9. oldal)
®SHB£K?«BSZK páratlan oldal —wmj›-ο. lwb MEGYESI GUSZTÁV: KÉT MESE Gergő Juhász kanala Amikor Mátyás király észrevette, hogy Gergő Juhász kivájja a cipóbelit és kanál híján igen furfangos módon cipóhéjjal kanalazza a levest, egy ideig csak hümmögött, de aztán már nem bírta tovább nézni a juhász hörpölését és magához intette a kamarását: — Ki ez az ember, aki így eszik az én reneszánsz udvaromban?! — kérdezte, és néhány perccel később úgy rúgták ki Gergő juhászt a palotából, hogy lába se érte a földet. — Na, mi volt? — kérdezték a falubeliek kíváncsiskodva, amikor Gergő juhász hazatért. — A király keménykezű, de igazságos. Az egyszerű emberek barátja — felelte a juhász jó hangosan, hogy mindenki hallja, kisbírótól a koldusig. Otthon azonban, mielőtt aludni tért, magához szólította fiait: — Tanuljatok — intette őket atyai szóval —, ha meghallom, hogy egyikőtök is juhász akar lenni, annak kitekerem a nyakát. Mátyás király álruhában Amikor Mátyás király álruhába öltözött, hogy személyesen győződjék meg az országban uralkodó állapotokról, ugyanezt tette harminchárom testőre is. Ezek is mind koldusgúnyát öltöttek, és mielőtt még Mátyás elindult volna, az éj leple alatt ellepték a falut, így amikor a kora reggeli órákban az álruhás Mátyás átlépte a falu határát, harminchárom fényesre pucolt bocskorú koldus köszöntötte a határban. Megcsókolták, majd bevezették a falu tisztára söpört, virágokkal díszített főterére, ahol a kisbíró és házanépe széles öleléssel fogadta az ismeretlen jövevényt. — Hiszen én csak koldus vagyok — mondta csodálkozva az álruhás Mátyás, miközben ajándékokkal és jókívánságokkal halmozták el, s vidám műsort rögtönöztek tiszteletére épp arra járó mutatványosok. — Nálunk a koldusnak is becsülete van — felelte mosolyogva a kisbíró és legszebb vendégszobájába vezette az idegen koldust. — Tapasztalataim rendkívül kedvezőek: vidám hangulat, kölcsönös megértés — nyilatkozta később a palotába érve Mátyás király, immáron jogarral a kezében. De még aznap megerősítette Fekete Seregét. 1983. JÚLIUS 15. VENDÉG KOLOZSVÁRRÓL Ismét nagy erdélyi egyéniséggel találkozhattunk a televízióban. Kányádi Sándor, a költő jött vendégségbe Kolozsvárról. Jó volt őt látni, egy már-már lugassá varázsolt „hűs verandán”, ahonnan csak „a béke méné”, s a hűlő szilvalekvár hiányzott, hogy egészen Radnóti Miklós-i legyen a kép. Hogy gondoltak-e a film alkotói s a vendégét szépen szóra bíró Czine Mihály a képi-hangulati hasonlóságra, végül is egyre megy. A fő, hogy — mint Csokonai mondaná — „e hely poétának való”. Persze Kányádi Sándort illetően a poéta elnevezés óvatosságot kíván. Ha nem oly józan lett volna a megállapítása, azt mondanám — szinte rögeszmésen tért vissza —, hogy élő emberre, magára sem szereti a költő titulust alkalmazni. Ebben, vagyis a maradandóság kérdésében döntsenek az unokák, s a dédunokák. És noha — bizonyára rosszallását kiváltva — vállalkoznék rá, hogy akár a filmből, akár köteteiből kijelöljem az általam ronthatatlan matériájúnak ítélt verseit, nagy általánosságban aligha lehetnék vitaképes Kányádi megállapításával. Igaz, a film, nem is vitát, hanem főhajtást érdemel. Jó, legyen hát, nem a költő, hanem a gondolkodó előtt. Akitől megtanulhattuk, hogy a nemzetiségi lét egyetlen anyagcserelehetősége az írás. Meg azt is, hogy nemcsak erős várunk, hanem kimeríthetetlen kincsesbányánk is az anyanyelv, s neki jelesen az, amit a székelyek („szikiek”) beszélnek. S azt is, hogy az írott szó kicserélése, vagyis a műfordítás, milyen létfontosságú a népek, s kivált Erdély népei között. És nem utolsósorban azt, hogy egy oly kis nép is, mint a mienk, nagy műveivel — bárhol foganjanak is — eljut az Értől, ha nem is feltétlenül az óceánba, de az egyetemes magyar irodalom tengerébe. És ha e tengerben ott tudjuk — egyebek közt — a filmen nagyszerű ménesképpel szemléltetett nagy fájdalomverset, a Függőleges lovakat, Molnár Piroska jóvoltából a nyelvtisztaságot oly szépen őrző szavalatban hallott, valóban megrázó A XC. zsoltárt; a színpompás erdei képek közepett elhangzott Fától fóig gyermeki riadalmát és diadalát; a Fekete-piros zsoltár nem utánérzést, hanem remek intuíciót és tanultságot jelentő, részben babitsi varázsát; és — mint önmagára mondta — a szavak vándorköszörűsének (hozzáteszem , nemritkán gyémántköszörűsének) egyéb műveit, úgy nem lehetünk elégedetlenek. Melczer Tibor espressione furono óggetto di discussione, anzi spesso di contestazione. In particolarc «II poeta e la .folia» doveva diventare il bersagiio polemico di un giovane critico, Dmitrij Pisarev, la cui rigorosa «distruzione gettar le margheriíe innanzi a una folia fredda e incolta deve necessariamente portare le persone dotate di intelligenza e di talento alia teória dell'arte per Tarte». Ossia la famigerata (per i rivoluzionari radicali) teo«volgo», plebe bu di quests pendenzg Blok o gio affert burocrati Russia, u tremenda ziata dal j zionario smo orga ehe ancc sembrava tanti idea «II poe va comp póiché' c ’ un’epoca spirito rt Pushkin onorato ch’esso u sotto il cc be» bur» lava Biol sconfitto falsa resti lo», anctu to il coni cratica « fosse re a nariament nuova, or L’utopia, faceva in Vladimir > Marina T; no suicidal PUSKIN-METAMORFÓZIS Olaszország tekintélyes, népszerű napilapja, a milánói Corriere dela Sera május 24-i számában (Vittorio Strada tollából) cikket olvashatunk e kettős címen. Régóta tartó vita Oroszországban „a költői hivatásról”; főcímként: Pushkin válasza a tömegnek. A „választ” Puskinnak egy 1828- ból való költeménye tartalmazza. A költemény mondanivalójának lényegét a vergiliusi mottó — „Procul este profani”: maradjatok távol költészethez nem értők — már jól jelzi. A cikk szerzője ismeri az orosz és a szovjet irodalmat Tanulságosan vázolja azt a történelmi vitát, mely (Puskán e költeménye, illetőleg a benne megnyilatkozó koncepció kapcsán) a költői hivatásról végighúzódik D. Piszarjeven, Plehanovon, a szimbolista Vjacseszlav Ivanovon át A. Biokig, s a mai szovjet irodalomig, bár nem kevés elfogultság hallatszik ki cikkéből, amikor a szovjet irodalom egyik-másik alakjának tragikus sorsát az elkötelezettség és a „tiszta művészet” konfliktusából próbálja magyarázni. ... Ezekben a kérdésekben nem akarok Stradával vitázni. Más valamiben igen. Már első tekintetre gyanús volt nekem a cikk sorai közé iktatott férfikép egy Aleksandr Pushkinnak nevezett személyről. Más képemlékem volt nekem Puskinról, aztán meg a ruházata is. Becsuktam , kinyitottam a szemem, nem káprázat az egész? Gyanúm nem csökkent. A reprodukció megegyezik Petőfi Sándornak azzal a háromnegyedes portréjával, melyet Barabás Miklós készített róla (és feleségéről) 1848 tavaszán. (így érthető a háromszínű szalag — tricolor — a bal karján, s az a mozdulat is, ahogy ez a bal kar a kardon nyugszik.) Miféle ikonográfiai tévedés folytán jutott Petőfi a „Pushkin” névhez (és az „1799—1837” élethez), illetve, hogy jutott Puskin Petőfi arcképéhez? Csupán találgatni lehet. Az egyik is „Alexandr”, a másik is Alessandro; az egyik is részt vett politikai megmozdulásban Közép- vagy Kelet-Európában; egyiknek is, másiknak is voltak konfliktusai feudális uralkodójával, s főleg mindkettő nagy költő. Csoda-e, ha arcképüket egy olasz öszszetéveszti ? Ezenfelül még egy magyarázat lehetséges: a széptartású portré a költőről eredetileg orosz nyelvű szövegkörnyezetben (kötetben vagy folyóiratban) jelent meg. Martinké András Aleksandr Pushkin (1799-1837) MEDDIG ÍR(JON) AZ EMBER Meddig ír az ember? Némi infantilizmussal tarkított közhely: míg van gondolata, míg van mondandója. Teszi ezt úgy, hogy lapot fűz az írógépbe, s gépelni kezd. Majd újra fűz és újra gépel. Továbbá: fűz és gépel, gépel és fűz. Aztán pontot téve az „i”-re, írását befejezi. Meddig ír az ember? Hatásvadász fordulat! Míg ki nem elégíti az Országos Találmányi Hivatal elnökének III—OTH — 1983. számú „hirdetményében” foglalt kívánalmakat. A kérdés máris módosult: „Meddig írjon az ember?”-re. Mert a „szabadalmi bejelentések részletes alaki szabályai” (ld. „hirdetmény”) szerint az ember addig írjon, hogy „ ... az utolsó lap alján 8 cm-es üres hely maradjon.” Nem több, nem kevesebb, pontosan 8 cm-es. ,.r,.Meddig ír így az ember?. A cél nem a rajttól számított — például — 100 méter, hanem a stadion falától visszafelé mért — újra például — 12 méter. Addig futunk, míg a faltól 12 méterre nem leszünk. A táv lehet 100 méter, de fontosabb a 12. S ha 1000 métert futunk? Akkor is marad a 12, csak a rajtvonalat kell hátrább vinni. „Minő erőltetett hasonlat!” — sóhajtozunk. Határozottan úgy látszik, léteznek még jogos és megalapozott sóhajok. Vissza a tárgyhoz! Ha lesz, ha lenne egy bejelentésre alkalmas szabadalmam ... Bizony vagy addig írnám, függetlenül attól, hogy van-e még mondandóm, gondolatom, míg egy helyütt el nem érném a 8 centiméteres üres hely határát. Ez viszont csúnya és drasztikus eljárás, szellemi termékem ellen. Járhatóbb: írom a mondataimat, s midőn kifogytam a gondolatokból és nem vagyok már 8 centire a lap aljától, akkor elkezdek tartalom nélküli mondatokat kreálni, hogy a következő oldalon dicsőségesen beteljesüljön a várva várt öröm; az utolsó mondatot záró pont, pont 8 centiméterre van a lap aljától. Ám gyötrő és fárasztó munka, meddő gondolatokat kiagyalni s legépelni. Az igazi, a nagyszerű mégiscsak az — így írhatnak (vélem én) a NAGYOK —, ha az utolsó mondatom, amely az utolsó gondolatom, sőt az utolsó közölnivalóm is, éppen és pontosan 8 centiméterre van a lap aljától. Ha ez sikerült, akkor bátran képzelhetek — könnyed gesztussal — egy vékony, aranysárga, elegáns, fénylő köröcskét koponyám köré, hiszen olyan irományt szedtem ki a gépemből, melyben a tartalom és a forma meglepően harmonizál. Gulyás István Kosnás Roland rajza Episztola Tandori Dezsőhöz Egy goromba kritika olvastán (Népszava, 1983. július 2.) Kedves Barátom, szidjanak érte! Én jobban becsüllek nyolc verebed miatt, önhitt világ, melyben nevetség tárgya, ki Lényeket ápol, őriz. Fénylő egünkről tűnnek az istenek, ok, nyolc madár: ők, bár kicsik, égiek. Szépen beszél Máté apostol: „... egy sem az Ő akaratja nélkül...” Volt egy szelíd szent: Assisi Szent Ferenc. Erről beszélik, tudta, ki prédikál, szóljon fűhöz-fához, madárhoz. Teljes a Lét, ha a szív megértő. Engem lenyűgöz tudni: e nyolc parány nem nyűg neked, bár gondod elég velük. Szárnyalj, veréb, csirregj, madárhang! Szárnyal a vers, ha szeretni szólít. Írhat gorombán rólad a műitész, írod szelíden verseidet tovább. Csöndes szavad hűn olvasóknak üdvözöl egyike: Fábri Péter ÉLETÉS IRODALOM!