Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1984-04-20 / 16. szám - Vámos Miklós: Kérdezz-felelek • széppróza | elbeszélés (14. oldal) - Bíró József: kiállításáról • kép (14. oldal) - Fábri Péter: Aries • vers (14. oldal)

Mit kapott Kisbence az anyukájától ajándékba? Kisbence az anyukájától villanyvonatot kapott ajándékba. Sejtette-e Kisbence, hogy mit fog kapni az anyukájától ajándékba? Nem, Kisbence mit sem sejtett. Volt-e nagy meglepetés, amikor kibontotta a csomagot? Bizony, nagy meglepetés támadt, amikor Kisbence ol­lóval elvágta a nylonspárgát, lehántotta a harangvirág min­tás papírtakarót a hosszú, lapos dobozról. Mi ez? mi ez? —- kérdezte gyanakodva, az anyukája pedig huncut mosolyt erőltetett magára. Miért kellett erőltetni azt a huncut mosolyt? Azért, mert Kisbence anyukája egy depresszió nevű betegségben szenvedett. Két ellentétes szakasz váltakozott életében. A fölívelő korszakokban fergeteges jókedve volt, duzzadt az energiától, hét helyett rohangált, alig aludt, le­hetetlen ötletekkel állott elő, így például maszek lángossü­­tödét kívánt nyitni, vattacukor-készítő gépre alkudott, a szomszédos szocialista országokba utazott, Csehszlovákiában bicikliláncot vásárolt, amit azután Romániában értékesített, hogy onnét konyakot, pólóinget, prémkucsmát csempésszen haza. Miért lehetetlen ötlet a lángossütés, a vattacukor, a bi­ciklilánc, a konyak, a pólóing, a prémkucsma? A biciklilánc, a konyak, a pólóing és a prémkucsma azért lehetetlen ötlet, mert rendszerint elkobozzák a határon. A lángossütés avagy a vattacukor ezzel szemben a gyors meggazdagodás biztos útja. Miért nem tetszett Kisbencének az anyukája gyors meg­gazdagodása? Tetszett volna neki. De tudta, az ő családjuknak nem megy az ilyesmi. Az anyja is csak beszél róla. És az apja? Szörnyű. Nincs az embernek életkedve, úgy érzi, fölös­leges ő a világban, senkinek semmi szüksége rá, ennek foly­tán legszívesebben az ágyban heverne naphosszat, nem en­ne, nem inna, nem mosakodna, várná a halált. Olykor néme­lyik depressziós tesz is valamit, hogy sürgesse azt, szeren­csére ritkán következik be a kívánt eredmény. Most tehát az anyuka ilyen lekonyult? Nem, hiszen akkor nem jönne látogatóba a fiához, a menyéhez, az unokájához. Állapota javult valamicskét az eltelt időben. Fodrásznál volt reggel, ami szintén biztató jel. Mindennek Kisbence örül. Picur nem örül, ő azt hitte, neki hozta a nagymama az ajándékot, látott már villany­­vonatot az egyik óvodástársánál. Görbül a szája lefelé. Minek a papának villanyvonat? A papa nem játszik vele úgyse! Kisbence kerüli az anyja pillantását, legszívesebben azon­nal Picurnak adná az egészet. Miért nem adja hát? Nem meri, fél, hogy az anyja megsértődnék. Pedig ő maga is ugyanazt gondolja, amit a gyerek mondott. Csak­ugyan, minek a villanyvonat Kisbencének, pontosabban Kis Bencének, még pontosabban Doktor Kis Bence vállalati jog­tanácsosnak, aki érett férfi, ugyebár, idejét felelősségtel­jes állása, családi kötelezettségei s a társadalmi elvárásokból adódó egyéb teendői fölemésztik, színházba, moziba, kártya­partira se jut sok, nehéz kigondolni, mikor is vonatozna vil­lany­? Vajon Kisbence anyukája azt hiszi, hogy játszik majd az ajándékkal az ő kicsi fia? Igen, azt. Azért hiszi, mert depressziós? Nem. Tény s való, hogy Kisbence mindig villanyvonat­ra vágyott. Már apró gyermekkora óta. Igaz, az utóbbi idők­ben hallgat róla, ez érthető, egy felnőtt nem beszélhet ilyes­ VÁMOS MIKLÓS ELBESZÉLÉSE: KÉRDEZZ-FELELEK Az apja már régen halott volt, amikor az anyjától vil­lanyvonatot kapott. Milyen régen? Tizennégy éve. Hogyhogy, hát Kisbence mennyi idős? Kisbence pontosan harmincéves, amikor bontogatja a különös alakú dobozt. Kisbence tehát felnőtt? Életkora szerint föltétlenül. Épp ezért vág olyan ütődött pofát, látván, hogy villanyvonatot kapott. Tétován kotorá­szik a sínelemek között, kiveszi a mozdonyt és a három személyszállító vagont. Két első osztályú meg egy hálókocsi. Az angol királyi államvasutak emblémája díszeleg rajtuk. A mozdony a magyar Kandó Kálmán találmánya szerinti. A transzformátor alján a használati utasítás, természetesen an­golul. Kisbence úgy tesz, mintha elmélyülten böngészné, hogy időt nyerjen. Kisbence tud angolul? Kém, Kisbence nem tud angolul, de azért ért vala­micskét. Miért akar Kisbence időt nyerni? Mert zavarban van. És mert az anyukája szeméből könnycseppek szöknek ki, amelyeket gyorsan szétdörgöl a keze hátával. Miért sír az anyukája? Az anyukája azért sír, mert meghatódott. Régi vágya teljesült most. És Kisbence mit csinál? Kisbence még mindig zavarban van. Segélykérőn pislosz a feleségére, akit családi és baráti körben általánosan Csö­­pinek hívnak. Kisbence ezek szerint nős? Igen, sőt! Gyermekük négyéves, Picurnak becézik­ , bizony tévedés történt, és Kisbence anyukája va­lójában Picurnak szánta a villanyvonatot? Nem, nincs tévedés, a villanyvonatot a kedves mama az ő kicsi fiának hozta Angliából. Mit keresett az anyuka Angliában? IBUSZ-társasutazáson vett részt. Amikor befizette az utat, még a fölívelő korszakban volt. Amikor elutazott, már a lekonyulóban. Milyen az a lekonyuló korszak? Bírd József kiállításáról miről. Miért nem? Nem szokás. Mellesleg, ha Kisbence beszélt volna is a villanyvonatról, nem biztos, hogy az anyukája hallotta volna. Ritkán beszélgetnek ők. Miért beszélgetnek ritkán? Mert Doktor Kis Bence túlságosan elfoglalt. És mert az anyukája szintén túlságosan elfoglalt, ha a felívelő kor­szakban van. A lekonyulóban viszont utál beszélgetni. Mit csinálnak most? Most hallgatnak. Miért hallgatnak? Mert gondolkoznak. Hallgatnak, ez az irodalomban azt jelenti: merengenek, spekulálnak, terveket szőnek, morfondí­roznak, ábrándoznak, töprengenek, képzelegnek, elmélked­nek, tűnődnek. Megtudhatnánk, mire gondolnak ők? Természetesen. Az irodalomban úgyszólván kötelező más emberek homloka mögé látni és láttatni. íme: 1. Anyuka ér­zi, az ő kicsi fia valahogy nem örül igazán az ajándéknak. Semmi se sikerül nekem, véli mélabúsan. Pedig odakint, amikor betévedt a háztömbnyi játékáruház villanyvonatrész­legébe — sínek, terepasztalok, vagonok, s egyéb kellékek az egész emeleten —, árnyalatnyi kétsége sem volt. Hát hiszen Kisbence gyermekkora a villanyvonat-várás jegyé­ben telt. Hát hiszen Jenei bácsi minden évben telefonált, és mindig újra megígérte. Hát hiszen rendszeresen álmodott ró­la az ő kicsi fia, kiabált éjszakánként, jön a vonat, jön a vo­nat f elöl ül a masiniszta! hátul meg a krumplifejű pala­csinta. 2. Csöpi haragszik a férjére. Szerinte megható gesz­tus anyukától, hogy végigcipelte Európán a villanyvona­­­tot, Bence számtalanszor mesélte Jenei bácsi telefonjait, a villanyvonatot és az alvósbabát, Csöpi mindannyiszor átélte a gyerek mérhetetlen csalódását, amikor a várva-várt csoda­vonatot csak nem hozta a postás, év elején minden csöngetés heves szívdobogást keltett vékonyka mellkasában, a fényké­pek tanúsága szerint madárcsontú kisfiú volt, kunkori ha­jába — akkori szokás szerint — hullámcsatot tűzött az anyja. 3. Kisbence hátán izzadságcseppek gyülekeznek, mondj már valamit, te barom! — nógatja önmagát, az anyád a ke­véske dollárjából összekuporgatta e drága játékszert, légy boldog hát, köszönd meg szépen, csókold arcon, gyerünk! — ehelyett áll, mint egy darab fa, az jár az eszében, micsoda szenzáció lett volna ugyanez akkor, négy-öt-hat-hét-nyolc­­kilenc-tíz évesen, és körülbelül tizenhat esztendős koráig még tudott volna kezdeni vele valamit, ha Jenci bácsi elküldi, de nem küldte; most, harmincon túl, már késő, késő. 4. Picur nem akar beletörődni. Reménykedik, a végén azért biztos ne­kem adják! A felnőttnek nem kell játék. Ki az a Jenci bácsi? Jenci bácsi Kisbence korán elhalt apjának testvére, aki huszonhatban ment ki Kanadába, a háború után Londonban telepedett le, és állítólag igen vagyonos. Ki állítja ezt? Ezt Jenci bácsi állítja. Évi rendes karácsonyi telefonja al­kalmával célozgat rá, angolos sejtelemmel válogatva sza­vait. Habár lehetséges, hogy nyakatekert mondataiért meg­fakult magyar nyelvkincse okolható, huszonhat óta nem járt itthon. Karácsonykor menetrendszerűen telefonál, anyuka szerint spiccesen, közli, hogy ők karácsonyoznak, pulykát va­csorálnak, biztosíthatja a sógorasszonyt, hogy kitűnő a han­gulat és minden óriájt, és küld Kisbencének villanyvonatot, Kisesztinek pedig alvósbabát. Ki az a Kiseszti? Kiseszti Kisbence nővére. Tulajdonképpen neki köszön­hető, hogy a villanyvonat-alvósbaba végül kikerült az évi rendes telefonok szövegkönyvéből, ugyanis anyuka kényte­len volt az ígéretre így válaszolni: nagyon aranyos vagy Jen­­cském, de az alvósbaba már tárgytalan, két hónap múlva tartjuk Esztike esküvőjét. Jenei bácsi gondolkodott, majd ki­jelentette, hogy akkor lábasokat és fazekakat küld Kisesz­tinek, de mit küldjön Kisbencének? Nekem semmit ne küld­jön! — üvöltötte ő dühtől vörös nyakkal, amikor Anyuka el­mesélte a párbeszédet. Anyuka viszont azt felelte, hogy Kis­bence egy gitárnak örülne mostan. Hány éves volt akkoron? Tizenöt. A nővére pedig húsz. És megkapta a gitárt? Természetesen nem. Amint Kiseszti sem a lábasokat-fa­zekakat. Miért ígérget Jenci örökké, és miért nem teljesíti soha? Ilyen ember ő. Mi történt aztán a villanyvonattal? Picuré lett, természetesen. Amikor anyuka elment, rög­tön megkapta. Kisbence összeállította neki, azután a falat támasztva figyelte, ahogy játszik vele. Csöpi félhangosan — hogy a gyerek ne hallja — szemrehányást tett, szerinte Kis­bence nyugodtan színlelhetett volna, ennyit megérdemelne anyuka, aki csupa szeretetből hozta a villanyvonatot, nem csekély anyagi és fizikai erőfeszítések árán. Erre Kisbence? Ő hallgatott. Megtudhatnánk, miről? Természetesen. Nézte a körbe-körbező vonatot, s arra gondolt, hogy hiába, mindent későn kapnak. Mire elvégzik az egyetemet, már nincs szükség jogászra, alig találnak állást Mire hatalmas és kétoldali szülői segítséggel megszerzik az első parányi lakást, már kicsi, mert jön a gyerek. Mire szert tesznek egy használt Trabantra, már nem lehet autózni, mert az utak megteltek, nem lehet megállni sehol, mert nincs parkolóhely, nem lehet leruccanni hétvégére a Balatonra, mert olyan drága a benzin (egyébként sem érdemes, a tó vize szennyezett, a strandok túlzsúfoltak), és olyan drága a lakbér, a távfűtés meg a villanyszámla is, hogy alig tud­ják kifizetni, így aztán — ha netán sikerült nagyobbra cse­rélni a lakást — fontolgatják, ne költözzenek-e egy kisebbe, ahol a kevés hellyel arányos a rezsi. Napról napra élnek, mint a legyek, nem számíthatnak csodára, mert csodák sincsenek manapság. Mire őt kinevezik a jogügyi osztály helyettes ve­zetőjévé, elmúlik negyven, mire osztályvezetővé, már közel a nyugdíj, késő, késő, mindig, minden vonalon. És Csöpi? Megtudhatnánk, miről hallgat? Természetesen. Csöpi gyanítja, merre viszi Kisbencét a töprengés kanyargós útja. Jól ismeri a férje idevonatkozó elméletét. Ő azonban eredendően optimista alkat, a dolgok kedvezőbb oldalára összpontosít. Talál oly összehasonlítást, melyben helyzetük ahhoz képest remek. Ha másra nem, hivat­kozhat arra, hogy nincs háború, például. Ami ugye nagy szó. És Kisbence? Őszerinte is nagy szó, ám az ilyen érvelésre azt mondja: demagóg (gör. a demagógia eszközeit felhasználó, népcsaló, népámító). Mert kérném szépen, Auschwitzhoz képest szin­te minden remek. Nincs mit tenni, rosszkor születtünk, le­­,­késtünk a tettek korszakáról, és ha — tegyük föl — jön majd oly idő, mikor megint cselekedni kéne, arról szintén csak te­késhetünk, mert addigra vének, kopaszok, impotensek, egy­szóval cselekvésképtelenek leszünk. Addig pedig? Játszadozhatunk játékainkkal. És? Reménykedhetünk, várakozhatunk. És? Hallgathatunk. És? Kérdezhetünk. FÁBRI PÉTER: Aries Marcus van, s nem kalapot a szívem. Csönd a párnám, csönd takar álmaimban. Mintha élnék: élek e senkiföldjén. Hol van a múltam? Kedvesem rég hulla, a földben oszlik, szép, sugárzó bőre a csontra szárad, nyálkaként csordul ki a barna szempár . — híznak a férgek. S mint a lányok melle a blúz fehérjén, újuló zöld bokron a rügy kiüt majd nemsoká, mert itt a tavasz — letelt egy új, üres év már nélküle. S most nézem a tomboláshoz készülődő fényben a nyurga várost: tűzre gyullad minden a Kos jegyében — s én soha többé? Fényesebbek most a szemek, s az ablak­tábla villan, szikraesőben izzik, megcsikordul, fölnyög, akár a kedves, még mikor itt volt s átöleltem — forradalomban éltünk, mert szerelmes lázak a lázadások, s lázadások mind a szerelmek, őrizd mindjüket, élet! Nem születtünk gyászra — de halni élünk. S mégis: új és új örömökre nyílik minden ablak, míg a tavasz hatalmát zengi a napfény! 1984. ÁPRILIS 28.

Next