Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-04-20 / 16. szám - Vámos Miklós: Kérdezz-felelek • széppróza | elbeszélés (14. oldal) - Bíró József: kiállításáról • kép (14. oldal) - Fábri Péter: Aries • vers (14. oldal)
Mit kapott Kisbence az anyukájától ajándékba? Kisbence az anyukájától villanyvonatot kapott ajándékba. Sejtette-e Kisbence, hogy mit fog kapni az anyukájától ajándékba? Nem, Kisbence mit sem sejtett. Volt-e nagy meglepetés, amikor kibontotta a csomagot? Bizony, nagy meglepetés támadt, amikor Kisbence ollóval elvágta a nylonspárgát, lehántotta a harangvirág mintás papírtakarót a hosszú, lapos dobozról. Mi ez? mi ez? —- kérdezte gyanakodva, az anyukája pedig huncut mosolyt erőltetett magára. Miért kellett erőltetni azt a huncut mosolyt? Azért, mert Kisbence anyukája egy depresszió nevű betegségben szenvedett. Két ellentétes szakasz váltakozott életében. A fölívelő korszakokban fergeteges jókedve volt, duzzadt az energiától, hét helyett rohangált, alig aludt, lehetetlen ötletekkel állott elő, így például maszek lángossütödét kívánt nyitni, vattacukor-készítő gépre alkudott, a szomszédos szocialista országokba utazott, Csehszlovákiában bicikliláncot vásárolt, amit azután Romániában értékesített, hogy onnét konyakot, pólóinget, prémkucsmát csempésszen haza. Miért lehetetlen ötlet a lángossütés, a vattacukor, a biciklilánc, a konyak, a pólóing, a prémkucsma? A biciklilánc, a konyak, a pólóing és a prémkucsma azért lehetetlen ötlet, mert rendszerint elkobozzák a határon. A lángossütés avagy a vattacukor ezzel szemben a gyors meggazdagodás biztos útja. Miért nem tetszett Kisbencének az anyukája gyors meggazdagodása? Tetszett volna neki. De tudta, az ő családjuknak nem megy az ilyesmi. Az anyja is csak beszél róla. És az apja? Szörnyű. Nincs az embernek életkedve, úgy érzi, fölösleges ő a világban, senkinek semmi szüksége rá, ennek folytán legszívesebben az ágyban heverne naphosszat, nem enne, nem inna, nem mosakodna, várná a halált. Olykor némelyik depressziós tesz is valamit, hogy sürgesse azt, szerencsére ritkán következik be a kívánt eredmény. Most tehát az anyuka ilyen lekonyult? Nem, hiszen akkor nem jönne látogatóba a fiához, a menyéhez, az unokájához. Állapota javult valamicskét az eltelt időben. Fodrásznál volt reggel, ami szintén biztató jel. Mindennek Kisbence örül. Picur nem örül, ő azt hitte, neki hozta a nagymama az ajándékot, látott már villanyvonatot az egyik óvodástársánál. Görbül a szája lefelé. Minek a papának villanyvonat? A papa nem játszik vele úgyse! Kisbence kerüli az anyja pillantását, legszívesebben azonnal Picurnak adná az egészet. Miért nem adja hát? Nem meri, fél, hogy az anyja megsértődnék. Pedig ő maga is ugyanazt gondolja, amit a gyerek mondott. Csakugyan, minek a villanyvonat Kisbencének, pontosabban Kis Bencének, még pontosabban Doktor Kis Bence vállalati jogtanácsosnak, aki érett férfi, ugyebár, idejét felelősségteljes állása, családi kötelezettségei s a társadalmi elvárásokból adódó egyéb teendői fölemésztik, színházba, moziba, kártyapartira se jut sok, nehéz kigondolni, mikor is vonatozna villany? Vajon Kisbence anyukája azt hiszi, hogy játszik majd az ajándékkal az ő kicsi fia? Igen, azt. Azért hiszi, mert depressziós? Nem. Tény s való, hogy Kisbence mindig villanyvonatra vágyott. Már apró gyermekkora óta. Igaz, az utóbbi időkben hallgat róla, ez érthető, egy felnőtt nem beszélhet ilyes VÁMOS MIKLÓS ELBESZÉLÉSE: KÉRDEZZ-FELELEK Az apja már régen halott volt, amikor az anyjától villanyvonatot kapott. Milyen régen? Tizennégy éve. Hogyhogy, hát Kisbence mennyi idős? Kisbence pontosan harmincéves, amikor bontogatja a különös alakú dobozt. Kisbence tehát felnőtt? Életkora szerint föltétlenül. Épp ezért vág olyan ütődött pofát, látván, hogy villanyvonatot kapott. Tétován kotorászik a sínelemek között, kiveszi a mozdonyt és a három személyszállító vagont. Két első osztályú meg egy hálókocsi. Az angol királyi államvasutak emblémája díszeleg rajtuk. A mozdony a magyar Kandó Kálmán találmánya szerinti. A transzformátor alján a használati utasítás, természetesen angolul. Kisbence úgy tesz, mintha elmélyülten böngészné, hogy időt nyerjen. Kisbence tud angolul? Kém, Kisbence nem tud angolul, de azért ért valamicskét. Miért akar Kisbence időt nyerni? Mert zavarban van. És mert az anyukája szeméből könnycseppek szöknek ki, amelyeket gyorsan szétdörgöl a keze hátával. Miért sír az anyukája? Az anyukája azért sír, mert meghatódott. Régi vágya teljesült most. És Kisbence mit csinál? Kisbence még mindig zavarban van. Segélykérőn pislosz a feleségére, akit családi és baráti körben általánosan Csöpinek hívnak. Kisbence ezek szerint nős? Igen, sőt! Gyermekük négyéves, Picurnak becézik , bizony tévedés történt, és Kisbence anyukája valójában Picurnak szánta a villanyvonatot? Nem, nincs tévedés, a villanyvonatot a kedves mama az ő kicsi fiának hozta Angliából. Mit keresett az anyuka Angliában? IBUSZ-társasutazáson vett részt. Amikor befizette az utat, még a fölívelő korszakban volt. Amikor elutazott, már a lekonyulóban. Milyen az a lekonyuló korszak? Bírd József kiállításáról miről. Miért nem? Nem szokás. Mellesleg, ha Kisbence beszélt volna is a villanyvonatról, nem biztos, hogy az anyukája hallotta volna. Ritkán beszélgetnek ők. Miért beszélgetnek ritkán? Mert Doktor Kis Bence túlságosan elfoglalt. És mert az anyukája szintén túlságosan elfoglalt, ha a felívelő korszakban van. A lekonyulóban viszont utál beszélgetni. Mit csinálnak most? Most hallgatnak. Miért hallgatnak? Mert gondolkoznak. Hallgatnak, ez az irodalomban azt jelenti: merengenek, spekulálnak, terveket szőnek, morfondíroznak, ábrándoznak, töprengenek, képzelegnek, elmélkednek, tűnődnek. Megtudhatnánk, mire gondolnak ők? Természetesen. Az irodalomban úgyszólván kötelező más emberek homloka mögé látni és láttatni. íme: 1. Anyuka érzi, az ő kicsi fia valahogy nem örül igazán az ajándéknak. Semmi se sikerül nekem, véli mélabúsan. Pedig odakint, amikor betévedt a háztömbnyi játékáruház villanyvonatrészlegébe — sínek, terepasztalok, vagonok, s egyéb kellékek az egész emeleten —, árnyalatnyi kétsége sem volt. Hát hiszen Kisbence gyermekkora a villanyvonat-várás jegyében telt. Hát hiszen Jenei bácsi minden évben telefonált, és mindig újra megígérte. Hát hiszen rendszeresen álmodott róla az ő kicsi fia, kiabált éjszakánként, jön a vonat, jön a vonat f elöl ül a masiniszta! hátul meg a krumplifejű palacsinta. 2. Csöpi haragszik a férjére. Szerinte megható gesztus anyukától, hogy végigcipelte Európán a villanyvonatot, Bence számtalanszor mesélte Jenei bácsi telefonjait, a villanyvonatot és az alvósbabát, Csöpi mindannyiszor átélte a gyerek mérhetetlen csalódását, amikor a várva-várt csodavonatot csak nem hozta a postás, év elején minden csöngetés heves szívdobogást keltett vékonyka mellkasában, a fényképek tanúsága szerint madárcsontú kisfiú volt, kunkori hajába — akkori szokás szerint — hullámcsatot tűzött az anyja. 3. Kisbence hátán izzadságcseppek gyülekeznek, mondj már valamit, te barom! — nógatja önmagát, az anyád a kevéske dollárjából összekuporgatta e drága játékszert, légy boldog hát, köszönd meg szépen, csókold arcon, gyerünk! — ehelyett áll, mint egy darab fa, az jár az eszében, micsoda szenzáció lett volna ugyanez akkor, négy-öt-hat-hét-nyolckilenc-tíz évesen, és körülbelül tizenhat esztendős koráig még tudott volna kezdeni vele valamit, ha Jenci bácsi elküldi, de nem küldte; most, harmincon túl, már késő, késő. 4. Picur nem akar beletörődni. Reménykedik, a végén azért biztos nekem adják! A felnőttnek nem kell játék. Ki az a Jenci bácsi? Jenci bácsi Kisbence korán elhalt apjának testvére, aki huszonhatban ment ki Kanadába, a háború után Londonban telepedett le, és állítólag igen vagyonos. Ki állítja ezt? Ezt Jenci bácsi állítja. Évi rendes karácsonyi telefonja alkalmával célozgat rá, angolos sejtelemmel válogatva szavait. Habár lehetséges, hogy nyakatekert mondataiért megfakult magyar nyelvkincse okolható, huszonhat óta nem járt itthon. Karácsonykor menetrendszerűen telefonál, anyuka szerint spiccesen, közli, hogy ők karácsonyoznak, pulykát vacsorálnak, biztosíthatja a sógorasszonyt, hogy kitűnő a hangulat és minden óriájt, és küld Kisbencének villanyvonatot, Kisesztinek pedig alvósbabát. Ki az a Kiseszti? Kiseszti Kisbence nővére. Tulajdonképpen neki köszönhető, hogy a villanyvonat-alvósbaba végül kikerült az évi rendes telefonok szövegkönyvéből, ugyanis anyuka kénytelen volt az ígéretre így válaszolni: nagyon aranyos vagy Jencském, de az alvósbaba már tárgytalan, két hónap múlva tartjuk Esztike esküvőjét. Jenei bácsi gondolkodott, majd kijelentette, hogy akkor lábasokat és fazekakat küld Kisesztinek, de mit küldjön Kisbencének? Nekem semmit ne küldjön! — üvöltötte ő dühtől vörös nyakkal, amikor Anyuka elmesélte a párbeszédet. Anyuka viszont azt felelte, hogy Kisbence egy gitárnak örülne mostan. Hány éves volt akkoron? Tizenöt. A nővére pedig húsz. És megkapta a gitárt? Természetesen nem. Amint Kiseszti sem a lábasokat-fazekakat. Miért ígérget Jenci örökké, és miért nem teljesíti soha? Ilyen ember ő. Mi történt aztán a villanyvonattal? Picuré lett, természetesen. Amikor anyuka elment, rögtön megkapta. Kisbence összeállította neki, azután a falat támasztva figyelte, ahogy játszik vele. Csöpi félhangosan — hogy a gyerek ne hallja — szemrehányást tett, szerinte Kisbence nyugodtan színlelhetett volna, ennyit megérdemelne anyuka, aki csupa szeretetből hozta a villanyvonatot, nem csekély anyagi és fizikai erőfeszítések árán. Erre Kisbence? Ő hallgatott. Megtudhatnánk, miről? Természetesen. Nézte a körbe-körbező vonatot, s arra gondolt, hogy hiába, mindent későn kapnak. Mire elvégzik az egyetemet, már nincs szükség jogászra, alig találnak állást Mire hatalmas és kétoldali szülői segítséggel megszerzik az első parányi lakást, már kicsi, mert jön a gyerek. Mire szert tesznek egy használt Trabantra, már nem lehet autózni, mert az utak megteltek, nem lehet megállni sehol, mert nincs parkolóhely, nem lehet leruccanni hétvégére a Balatonra, mert olyan drága a benzin (egyébként sem érdemes, a tó vize szennyezett, a strandok túlzsúfoltak), és olyan drága a lakbér, a távfűtés meg a villanyszámla is, hogy alig tudják kifizetni, így aztán — ha netán sikerült nagyobbra cserélni a lakást — fontolgatják, ne költözzenek-e egy kisebbe, ahol a kevés hellyel arányos a rezsi. Napról napra élnek, mint a legyek, nem számíthatnak csodára, mert csodák sincsenek manapság. Mire őt kinevezik a jogügyi osztály helyettes vezetőjévé, elmúlik negyven, mire osztályvezetővé, már közel a nyugdíj, késő, késő, mindig, minden vonalon. És Csöpi? Megtudhatnánk, miről hallgat? Természetesen. Csöpi gyanítja, merre viszi Kisbencét a töprengés kanyargós útja. Jól ismeri a férje idevonatkozó elméletét. Ő azonban eredendően optimista alkat, a dolgok kedvezőbb oldalára összpontosít. Talál oly összehasonlítást, melyben helyzetük ahhoz képest remek. Ha másra nem, hivatkozhat arra, hogy nincs háború, például. Ami ugye nagy szó. És Kisbence? Őszerinte is nagy szó, ám az ilyen érvelésre azt mondja: demagóg (gör. a demagógia eszközeit felhasználó, népcsaló, népámító). Mert kérném szépen, Auschwitzhoz képest szinte minden remek. Nincs mit tenni, rosszkor születtünk, le,késtünk a tettek korszakáról, és ha — tegyük föl — jön majd oly idő, mikor megint cselekedni kéne, arról szintén csak tekéshetünk, mert addigra vének, kopaszok, impotensek, egyszóval cselekvésképtelenek leszünk. Addig pedig? Játszadozhatunk játékainkkal. És? Reménykedhetünk, várakozhatunk. És? Hallgathatunk. És? Kérdezhetünk. FÁBRI PÉTER: Aries Marcus van, s nem kalapot a szívem. Csönd a párnám, csönd takar álmaimban. Mintha élnék: élek e senkiföldjén. Hol van a múltam? Kedvesem rég hulla, a földben oszlik, szép, sugárzó bőre a csontra szárad, nyálkaként csordul ki a barna szempár . — híznak a férgek. S mint a lányok melle a blúz fehérjén, újuló zöld bokron a rügy kiüt majd nemsoká, mert itt a tavasz — letelt egy új, üres év már nélküle. S most nézem a tomboláshoz készülődő fényben a nyurga várost: tűzre gyullad minden a Kos jegyében — s én soha többé? Fényesebbek most a szemek, s az ablaktábla villan, szikraesőben izzik, megcsikordul, fölnyög, akár a kedves, még mikor itt volt s átöleltem — forradalomban éltünk, mert szerelmes lázak a lázadások, s lázadások mind a szerelmek, őrizd mindjüket, élet! Nem születtünk gyászra — de halni élünk. S mégis: új és új örömökre nyílik minden ablak, míg a tavasz hatalmát zengi a napfény! 1984. ÁPRILIS 28.