Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-30 / 13. szám - Sz. P.: Táguló körök (10. oldal) - Stenczer Ferenc: A Turultól és Márciusi Frontig • könyvkritika • Tóth Pál Péter: Metszéspontok (Akadémiai) (10. oldal) - Sumonyi Zoltán: Gyűlik a forrásanyag • könyvkritika • Fenyő István: Haza s emberiség. A magyar irodalom 1815-1830. (Gondolat) (10. oldal) - (hárs): „A barátság költészete” (10. oldal)
Táguló körök Gyulai Pálról, a „mérges kis öregúrról” tartja a fáma, hogy Pesten, az Akadémia és lakása között járva leszegett fejjel, morcosan csörtetett, amikor viszont — ahogy akkor mondták — leányfalvi birtokán tartózkodott, menet közben meg-megállt, barátságosan köszönt, elbeszélgetett a helybeliekkel. Igaz, a titok csak annyi, hogy Pesten folyvást rosszul szelető szivarjait szítta, s azokat figyelve, újra meg újra rágyújtva, leszegett fejjel járt, leányfalusi nyugalmában viszont komótosabban csibakozott, s ehhez bizony a fölszegett fejtartás dukál. Ez az anekdota akár mottója lehetne a Vigadóban március végén megrendezett, Táguló körök című irodalmi estnek. Pest megye, ez az országnyi terület a művészetek szempontjából mindig mostohagyermek volt, hiszen ha Vácott, Cegléden, Esztergomban vagy Nagykőrösön föltűnt egy ígéretes tehetség, azt a kortársi közvélemény és az utókor azonmód a fővároshoz asszociálta, akik pedig közülük megmaradtak vácinak, ceglédinek, nagykőrösinek, azok a kétes értékű „műkedvelő” címkét kapták. Irodalmunk nagyjait legföljebb pihenésük, nyaralásuk köti — anekdotaszerűen — a megyéhez, noha annak idején alkotó munkájuk jóval nagyobb részét végezték ott, mint hinnénk. E megye irodalma ma is nehezebb helyzetben van, hiszen a társművészeteknek megvannak a regionális központjai, az irodalom viszont, ha nem akar a budapesti intézményekhez kötődni, mást helyettük alig talál. Ötnegyed esztendeje, hogy Táguló körök címmel rovatot indított a Pest megyei Hírlap. Egy-egy alkalommal az újságban valamely megye, vidéki irodalmi központ költői, prózaírói, képzőművészei jelentkeznek, s ugyane napon az illető megye lapjában a Pest megyeiek összeállítása lát napvilágot. E sorozatnak mintegy élő kiadása volt a Köves István és Molnár Zsolt szerkesztette vigadóbeli irodalmi est, melyen a Vujicsics együttes és a Vox Humana kórus közreműködésével Balogh Emese, Hegedűs D. Géza, Kocsis Judit, Kovács Titusz és Mikes Lilla szólaltatta meg a dunamenti táj költészetének, irodalmának múltját és jelenét. Elhangzott Berda, Arany és Petőfi Pest megyéhez kötődő verse, Németh László emlékezése Móricz Zsigmondról, az előadók tolmácsolásában megszólaltak olyan, a Dunakanyarral szinte test összeköttetésben lévő írók, mint Rónay György, Szeberényi Lehel, Jékely Zoltán, Karinthy Ferenc. Szerepeltek a Táguló körök lassan antológiává gyűlő mellékleteinek szerzői, köztük fiatal írók is: Flamm János, Horváth Lajos, Előd László, Törő István, Köves István, Besze Imre, Valkó Antal, Sz. P. SUMONYI ZOLTÁN: Gyűlik a forrásanyag . Fenyő István: Haza s emberiség. A magyar irodalom 1815—1830. (Gondolat, 324 old.) A Váci utca forgalmasabb felén, annak is a közepe táján, nagyjából félúton az egyetem és a Vörösmarty tér között, még mindig palánkkal elkerített építési terület éktelenkedik. Még mindig, mert talán már húsz éve lebontották az ott álló épületet, amelyen emléktábla hirdetett két irodalomtörténeti gyásznapot. A tábla szövegét nem tudom pontosan idézni, bár egyetemista koromban naponta megálltam előtte, de a tartalma ez volt. E ház helyén állott az az épület, amelynek első emeleti lakásában 1830. november 21-én meghalt Kisfaludy Károly. Negyedszázaddal később, 1855. november 19-én ugyanezen szobában hunyt el a mesternél is nagyobb tanítvány, Vörösmarty Mihály. Én ma is, ha arra járok, megállok az építési terület palánkja előtt. Szememmel megkeresem az első emelet helyét, s a levegőbe odaképzelem a szobát, a halálos ágyat, a körülállók tekintetét. Az első halált, a Kisfaludyét könnyű elképzelni, elég csak felidézni Barabás Miklós rézmetszetét. A magas párnába mélyen belesüpped a negyvenkét éves irodalmi vezér dús fürtű, oldalszakállas, bajuszos szép feje, szemhéjai már lezárvák, s a test mellig letakarva egy súlyos, fehér selyemtakaróval. Fejtől Bajza József áll, oldalt Toldy Ferenc, s szemben a halottal, elmerengve a harmincéves Vörösmarty, karját a mellén összefonja. Barabás metszetéről s az ábrázolt négy férfiúról pedig nyomban eszembe jut egy másik kép, egy vidámabb jelenet, Orlai Petrich Soma festménye: „Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Károly találkozása Pesten, 1828-ban”. Az óriási tablón az ősz hajú, fehér kabátos,pantallós, hatvankilenc éves széphalmi vezér kezet fog a negyvenéves Adonissal, mintegy átadva neki a vezéri pálcát. ..Talán ugyanott, ugyanabban a szobában. A mozgalmas jelenetet egy hiteles szemtanú, Toldy Ferenc leírásából is ismerhetjük: „Szemerénél ott van az ünnepelt vendég Kazinczy, Bártfay és neje, Vörösmarty és Kiss Károly. Az ajtó nyílik, s Kisfaludy Károly lép be barátjaitól, Fenyérytől, Bajzától, Toldytól, Helmeczytől követve. Szemere megsúgja vendégének a Kisfaludy nevét. Kazinczy felkel azon percben, melyben Toldy örömtől reszketve mondja Kazinczynak: Ez az! — A két férfi kezet fog, s Kazinczy az ifjabb társához szívesen így szól: Igen tisztelt férfiú, barátságodat kérem! Összeölelkeztek.” Mily megható jelenet, milyen kivételesen ritka pillanata ez a magyar irodalom történetének! Hiszen a vezéri pálcát, akár az uralkodói jogart, általában a halál szokta kiragadni a kézből, s aztán hosszú ideig, bizonytalan, hogy milyen kezekbe kerül. Talán az eddigiekből is kiviláglik, hogy különösen izgat ez a kor, másfél-két éve pedig a fejembe vettem, hogy regényfélét fogok írni róla, különös tekintettel gazdasági, társadalmi viszonyaira, középpontba állítván József nádor alcsúti mintagazdasá ágának megszervezését. Egyszóval: a magyar mezőgazdaság iparosodásának korai kezdeteit. De sajnos, nehézkesen kezdek a dolgaimhoz, s lustaságomat azzal mentegetem, hogy még az anyaggyűjtést végzem. Így akadt meg a szemem egy-két hónapja egy almazöld borítójú könyvön, amelynek címlapját a már idézett Orlai-festmény ékíti. Pontosabban a festmény egy részlete, a két főszereplővel: Kisfaludyval és Kazinczyval. Fenyő István könyve a Hazas emberiség, amely a magyar irodalom tizenöt évével foglalkozik, 1815-től 1830-ig. Ritkán forgatok irodalomtörténeti tanulmányokat. Ha igen, többnyire elmegy tőlük a kedvem, de Fenyő új könyve mindenképpen kivétel.. Önös szempontjaimat sorolom: olvasmányosan s mégis a tudós alaposságával írja le a Habsburg-birodalom Napóleon utáni helyzetét, elavult gazdaságát a változó társadalomban,, a magyar reformmunkálatokat és a megyei vitákat. Az Európában divatos eszmei és irodalmi irányzatokból, levezeti és megérteti (!) a hazai liberalizmus és nacionalizámus kialakulását, a romantika lázító, sőt forradalmasító szerepét, a népiesség hazai értelmezéseit. Majd néhány kis mester bemutatása után alapos pályaképet ad Katona Józsefről, Fáy Andrásról, Kisfaludy Károlyról, Kölcseyről és Vörösmartyról. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy én ebből a tizenöt évből nem tudnám kihagyni Berzsenyi Dánielt, aki Vörösmarty mellett mégiscsak a kor legnagyobb és máig leghatásosabb költője — de lehet, hogy ez csupán laikus okvetetlenkedés, hisz nem tudok irodalomtörténészül gondolkodni.) Mindenesetre Fenyő István könyvét boldogan sorolom megírandó (?) regényem lassan gyűlő forrásanyagai közé! És még valamit! A Hazai emberiség az első kötete egy készülő sorozatnak, amely 15-20 évekre osztva, a magyar irodalom történetét kívánja feldolgozni. Nagyon hasznos lenne! De gondoljuk csak meg, hogy hét évszázados irodalmunkat mikorra tudjuk ilyen alapossággal elemezni? S lesznek-e vállalkozók a negyven-negyvenöt kötet megírására? Mert Fenyő István igen magasra tette a mércét. Kovács Péter Balázs rajza A Turultól a Márciusi Frontig . Tóth Pál Péter: Metszéspontok (Akadémiai, 257 old.) Kinek mit mond a Turul név, mennyit a Márciusi Front? Az utóbbiról hallottak, tanultak fiataljaink, de körinterjú nélkül megkockáztatható: keveset tudnak róla. A Turul Szövetség értelmezése pedig benne sincs az Új Magyar Lexikonban. A kötet tehát valóban hézagpótló. Egyik kutatónk kifejezését kölcsönözve a Horthy-rendszer statisztaszerepet szánt a korabeli magyar ifjúságnak. A hivatalos propaganda ezt mint szép főszerepet igyekezett elfogadtatni velük. Propagandacélt szolgált a Turul mozgalom is, mely a húszas évek első felében elég népszerű lett a fiatalok körében. Hamar jött azonban a kiábrándulás. Mind többen ismerték fel a „turulos” demagógia ürességét, a szajkózott jelszavak tartalmatlanságát. Keresték kérdéseikre a választ, s az utat elképzeléseik megvalósításához. Az 1925-ben alakult Bartha Miklós Társaság gyűjtötte egybe a fiatalság gondolkodó csoportjait. Ők részt kívántak vállalni az ország súlyosbodó gondjainak megoldásából. Ahányan voltak, annyiféleképp, annyifelé keresték a cselekvés útját. A helyet és szerepet követelő haladó ifjúság ekkor polarizálódott. A harmincas évek közepén a fasisztaellenesség közelítette őket ismét egymáshoz. A fiatalság lázadó szellemi mozgalmának a kommunisták és a népi írók adtak politikai arculatot. Róluk szól könyvében Tóth Pál Péter, a debreceni egyetemi fiatalok példáján. A Márciusi Front politikai tömörülésének vezetői eltérő nézeteket vallottak. A földreform s a demokratikus politika követelésében többnyire egyetértettek. A munkásosztály szerepét az ország átalakításában csak néhányan ismerték fel közülük. A debreceni egyetemi ifjúság vitáinak, nézetütközéseinek részletes, érzékletes leírását kapjuk a monográfiában. Az egyetemi tanács és az ifjúság, az ifjúságon belüli csoportok és a konfrontációk elemzései, az ottani fiatalok radikalizálódásának leírása a könyv legizgalmasabb lapjai. Bőséges idézetekkel támasztja alá mondandóját a szerző. Nem világítja meg azonban, hogy radikalizálódásuk napi gyakorlatában milyen hatást és segítséget kaptak például a Juhász Nagy Sándor (a Károlyikormány volt igazságügyminisztere) által irányított Reform Társaságtól, s a Bajcsy-Zsilinszky Endre vezette Nemzeti Radikális Párt keletmagyarországi szervezetétől. Veres Péter hatása a debreceni egyetemistákra világosan és plasztikusan fogalmazódik meg, de homályos a kép Németh László és Karácsony Sándor befolyásáról. A kommunisták szerepével a szerző gondosan foglalkozik. A párt életében válságos évek ezek: pártálláspont nem volt a vitákban, csak (marxista érvelésű) gyakorlat. (A Komintern akkor függesztette fel a magyar párt tevékenységét.) Zöld Sándor hozzájárulása a gyakorlati munkához kiemelkedő jelentőségűvolt, Kállai Gyuláéval és néhány más társukéval együtt. (Zöld portréja rendkívül vonzó; filoszmunkában ritka az ilyen bensőséges, esszéstílusú arckép!) A könyv nem mutatja be bizonyító erővel, hogy a radikalizálódó debreceni fiatalok miként jutottak el a napi politizáláson túl a marxizmusig; az ideológiai-politikai irodalom hatásának elemzése is vérszegény. Szükség lett volna a korabeli sajtóból vett idézetek kritikai elemzésére; a forrásanyagként kezelt publicisztika néhol csak terjedelmileg növeli a monográfiát. Az „intenzív interjúk” szövegelemzése is lehetne szigorúbb. A megszólaltatott koronatanúk véleményütközésére csupán egy-két példa akad, pedig ez nemcsak a tanulmány szerzője számára lenne tanulságos. Stílusa, nyelvezete a tanulmánykötetet a könnyen olvasható tudományos könyvek közé sorolná. Nehézkes okfejtése és kifejtetlen utalásai viszont nem vonzzák túlságosan a téma iránt érdeklődő olvasót. Pedig Tóth Pál Péter nyilván nemcsak szűk tudományos körnek szánta könyvét. A könyv legfőbb érdeme, hogy a Márciusi Front és a debreceni haladó fiatalok tevékenységének jelentőségét igyekszik egyértelművé tenni. A demokrácia és a diktatúra kérdéskomplexumában felismerték, hogy a nép ügyében dönteni csak a nép illetékes. Elutasították a trianoni békeszerződés igazságtalan rendelkezéseit, ám hirdették a Duna völgyében élő népek megbékélését. A kommunisták és a velük egyetértő demokratikus erők erőfeszítésére létrehívott Márciusi Frontot ma népfrontkísérletnek kell tartanunk. A népfront akkor a demokratikus erők jelentős részének véleménye szerint nyugati specialitás volt és a polgári demokrácia keretei között működő antifasiszta pártok koalíciójának tekintették. Erre a hazai helyzetet még nem tartották érettnek. A debreceni csoport 1938 nyarán különböző okokból felbomlott. A kommunista csoportmaghoz tartozók nagy része befejezteegyetemi tanulmányait, elkerült Debrecenből. A fiatalabbakban pedig — mint Fehér Lajos visszaemlékezéseiben megindokolta — „már vagy még nem volt annyi szellemi erő, hogy az öregekhez hasonló átütő erejű megmozdulást összekovácsoltak volna.” Stenczer Ferenc „A barátság költészete" Kereken másfél évtizedes történetének kilencedik állomásához érkezett a legjelentősebb bolgár—magyar művészeti mozgalom. A barátság költészete vers- és (az idén először) prózamondó verseny. Tizenegy védnöke-rendezője közt van a Bolgár Kulturális Bizottság, a Bolgár—Magyar Baráti Társaság éppúgy, mint a szófiai Magyar Kulturális Intézet és természetesen a kezdeményező sumeni Kossuth Lajos Múzeum. A rendezvénysorozat Sumen megye területén túlnőtt, ma már országos méretű. Méri és minősíti a bulgáriai magyar műfordítás eredményességét, népszerűsítő erejét. A mostani fordulókra jelentkező mintegy ötszáz vers- és prózamondó választott anyaga a bolgár kunyvillaiás egyre szétesebb kitekintését tükrözi. Petőfi munkásságának korábbi (érthető) egyeduralmát előbb Ady, József Attila, Nagy László törte meg, ma már sűrűn hallgathatjuk Radnótit, Juhász Gyulát, Babitsot és Örkényt is. De az egyik kategórianyertes például Nagy Lajos Farkas és bárány című novellájával indult és győzött. A jelentkezők hat kategóriában versenyeznek, közük a kisdobosok és úttörők csoportjától a műkedvelő tanuló-s dolgozó fiatalokon át a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatóiig, sőt, a hivatásos előadóművészekig terjed... Legújabban az egyéni indulók mellé szavalókórusok is csatlakoztak. A legjobbak díja hagyományosan egy-egy hetes magyarországi utazás. Mostanáig, túl ezen, két fődíj lelt gazdájára: az egyiket a perniki színház szavalókórusa nyerte, a másikat Ivan Nalbantov, a Néphadsereg Színházának művésze, a jelenlegi zsűri tagja — eredetien szerkesztett Radnóti-monodrámájával. A fődíj névadója a néhai Vladimír Trendafilov, az egyik legkiválóbb bolgár előadóművész, e verseny zsűrijének egykori elnöke. Az 1984. évi döntőn, március 31. és április 2. között negyvennyolc egyéni versenyző és hat kórus szerepel majd. A felszabadulásunk évfordulójára időzített eseménysorról és a győztesek gálaestjéről a bolgár televízió és rádió felvételt készít, így egyetlen nyertes kiléte máris bizonyos — ez pedig a legszélesebb közönség lesz. (hárs) 1984. MÁRCIUS 30.