Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1984-11-23 / 47. szám - Pach Zsigmond Pál: Történettudomány a történelem viharában (5. oldal) - Sőtér István: Babits Szegeden (5. oldal)

I­ PACH ZSIGMOND PÁL A TÖRTÉNETTUDOMÁNY­­i TÖRTÉNELEM VIHARÁBAN Harmincöt éve alapították a Ma­gyar Tudományos Akadémia Tör­ténettudományi Intézetét. Az évforduló, a tegnap és a ma sokrétű összefüggése alapvonalai­ban tiszta és világos. De talán mi, historikusok tudjuk a legjobban (vagy szerényebben szólva), mi eléggé jól tudjuk, hogy az alapjai­ban világos elvi összefüggések még csak szikár vázát adják a konkrét, a valóságos történeti élet bonyo­lultságának. Tudjuk, hogy akár a távolabbi, akár a közelebbi múlt komplex és hiteles történeti meg­jelenítése milyen hihetetlenül ne­héz feladat, mennyi aprólékos, ve­­rítékes részletkutatást, a tények és források milyen gondos elemzését kívánja. A mi szakmánkban meg­lehetősen világos, hogy e részlet­kutatások során­­ lett légyen szó akár medievisztikáról, akár arról, amit jelenkortörténetnek nevezünk , milyen gyakran találjuk szembe magunkat gyötrő kételyekkel, a tu­dományos megoldás dilemmáival; milyen sokszor kell szembenéznünk évezredes történeti utunk távolabbi vagy közelebbi szakaszának, rég­múltunknak, félmúltunknak és je­lenünknek nehéz alternatíváival. Szembe kell néznünk ilyen kér­désekkel többek között akkor is, amikor saját szakmánk, a történet­írás történetét szándékozunk meg­írni — tízkötetes sorozatunk záró foriáájaként; akkor is, ha mint most, intézetünknek 35 év előtti alapítá­sára gondolunk vissza. Annál is in­kább, mivel az elmúlt évek során összejöveteleinken kollégáink kri­tikai észrevételeket, nem egyszer élesen kritikus megjegyzéseket fűz­tek egyebek közt történelemtudo­mányunknak a felszabadulás utáni történetéhez. Nem utolsósorban föl­tették a kérdést: hogyan lehe­tett történetírásunk alakulása olyan súlyos ellentmondásokkal terhes az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején — tehát éppen intézetünk fennállásának első időszakában? Miképpen történtek azok a dolgok? Akkoriban talán valahol megint „utat vesztettünk”? Nos, e kérdésekre nyilván „tíz­kötetesünk” záró darabja fog tudo­mányosan megalapozott, verejtékes és keser­édes részkutatásokon nyugvó választ adni. Annak a tíz­kötetes sorozatnak a záró kötete, amelyet még akadémiai intézetünk első igazgatója, közvetve vagy köz­vetlenül mindannyiunk történész­tevékenységének nagy hatású for­málója, Molnár Erik kezdeménye­zett, és amelynek első tervvázlatát, szerkesztési útmutatóját a nyáron megrázó hirtelenséggel eltávozott Pamlényi Ervin vetette papírra. Úgy érzem azonban, az évforduló alkalmából magam sem kerülhe­tem meg a problémát — természe­tesen csak néhány töredékes észre­vétel vagy inkább széljegyzet, láb­jegyzet erejéig. ★ A felszabadulás után néhány év leforgásával uralkodó helyzetbe ke­rülő marxista történetírásunk fel­adatait egyrészt a tudományág sa­játos magyarországi helyzete, más­részt a materialista történetfelfogás általános elméleti és módszertani elvei határozták meg. A mindezek­ből folyó tudományos törekvések megvalósítása vagy megvalósítás­hoz közelítése, persze, nagyszabású, hosszú távú tudományos programot jelentett. Ennek teljesítéséhez az 1948—1949 folyamán szervezetében, intézményeiben is megújuló-átala­­kuló magyar történettudomány, benne a mi intézetünk, nagy lendü­lettel látott hozzá. Nagy lendülettel — és bizonyos irreális sietséggel, amely akkoriban egész társadalmi életünket eltöltötte és a szocializ­mus gyors felépítésének hitével­­illúziójával függött össze. Mi több: meghatározottnak, immár kidolgo­zottnak, monolitikusnak tekintett szocializmusképpel, és meghatáro­zottnak, immár kimunkáltnak, le­zártnak, befejezettnek tartott marxizmusszemlélettel. A nagy lendülettel indult munka, amelynek a marxizmus még a ma­ga dogmatikus formájában is új­szerű ösztönzéseket nyújtott — ne hunyjuk be szemünket ma ez előtt sem —, eredményeket hozott. Már a felszabadulást követő első évti­zedben több hasznos forráskiad­vány és számos olyan történelmi cikk, tanulmány, könyv látott nap­világot, amelynek egyes szempont­jai, megállapításai kiállották az idő próbáját. A dogmává merevült, monolitikus szocializmus- és marx­izmusfelfogás viszont meghozta nyomasztó kártételét: súlyos hibák és fogyatékosságok mutatkoztak új történetírásunkban, olyanok, ame­lyek érzékenyen csökkentették tu­dományos színvonalát és megingat­ták társadalmi hitelét. Mindez összefüggött a felszaba­dulás előtti történetírás hagyatéká­hoz való viszony ellentmondásossá­gával is. Ezt a viszonyt egyfelől a sommás bírálat jellemezte: a ko­rábbi történetírás — jórészt na­gyon is meghaladott és jócskán el­avult — szemléleti tartalmának, va­lamint jelentős képviselőinél igen fejlett szakmai metodikájának több­nyire együttes elutasítása. Másfe­lől a kritika részben csak külsőle­ges, szavakban­ volt: valójában nem lépett fel egyenlő nyomatékkal a korábbi történetfelfogás minden változatával szemben, hanem — amint ezt Molnár Erik már 1952- től kezdve felfedte — az úgyneve­zett habsburgiánus vonalat élesen bírálva, az úgynevezett független­ségi felfogás iránt bizonyos megér­tést és rokonszenvet tanúsított. A hitleri agresszió idején haladó sze­repet játszó, németellenes naciona­lista szemléletmód nem egy elemét marxista frazeológiával beépítette saját koncepciójába, a háború utá­ni időkre is. Újabb történetírásunk álláspontja korábbi nézetekhez kapcsolódott annyiban is, hogy nem látta át igazán az egyetemes történet művelésének hazai jelen­tőségét és szükségességét; marxista indíttatása ellenére maga sem volt mentes egyfajta provincializmustól. ★ Amikor mindezeket a súlyos ne­gatívumokat kritikusan és önkriti­kusan megállapítjuk, semmiképpen sem hagyhatunk figyelmen kívül legalábbis három körülményt. Az egyik a marxizmus helyzete a felszabadulás előtti Magyarorszá­gon. Történészkörökben is erény­számba ment nem ismerni és is­meretlenül is lefitymálni, ellensé­gesen kezelni. Vele együtt a radi­kális-demokratikus felfogás is a történetírás perifériájára került: a történelmi materializmussal együtt „tudománytalannak” minősült, ki­rekedt a hivatalos, „szakszerű”, „céhbeli” történetírás sáncai közül, sőt, részben illegalitásba, félillega­­litásba szorult. Társadalmi tör­vényszerűség, osztályharc, gazdasá­gi alap és hasonló fogalmak isme­retlenek, idegenek vagy éppen kár­­hozatosak voltak akkoriban a his­torikusok zömének szemében. A másik körülmény, amelyre utalnunk kell, az, hogy a felszaba­dulás után viszont a marxizmus—le­­ninizmus rövid néhány év leforgá­sával uralkodó helyzetbe jutott. Nem, vagy csak kis mértékben osz­latta el tudományos, elvi, szak­mai vitában az ellenszenveket, nem győzte meg az ellenfeleket. A harmadik mozzanat pedig az, hogy az intézményesen vezető sze­repet kapott marxista történetírás a maga dogmatikus formájában, a negyvenes évek végi, ötvenes évek eleji vulgarizáló gyakorlatával nem is volt alkalmas arra, hogy mélyebb és tartósab­b megelőző hatást fejtsen ki olyan szaktör­­ténészek szélesebb körére, akik előzőleg a tudományág egyik vagy másik polgári irányzatához kötőd­tek. És mégis, milyen érdekes, hogy néhány olyan szaktörténész, aki már akkoriban is jelentős tudo­­mányos teljesítményre tekinthetett vissza — sőt, bizonyos megszorítás­sal megkockáztatom: talán innen a legjobbak közülük —, már akkori­ban sem vonta ki, tudta-akarta kivonni magát a marxizmus ha­tása alól. Már akkori, dogmatikus köntöse mögül is felcsillant előttük annak ösztönző-termékenyítő lénye­ge, új és frissítő szempontjai. S ta­lán nem tévedek, ha úgy vélem: fő­ként innen közülük valók azok, akik akkortól és az­óta is újabb , mind értékesebb teljesítményekkel gazdagították tudományos oeuvre­­jüket. Aminthogy amaz ifjabb törté­­nészgenerációnak az agyában, amelyik akkoriban, a negyvenes évek második, illetve az ötvenes évek első felében hagyta el az egyetem padjait vagy éppen még e padsorokban ült, dogmatikus te­r­­hertételei ellenére is megfogant a marxizmus serkentő, inspiratív ereje. Jórészt éppen ők azok, akik — már hosszabb idő óta és mai napság is — a „nagy öregek” mel­lett intézetünk munkájának a fő pillérei. Az idősebbekhez és „középfiata­lokhoz” pedig utóbb úgyszólván évről évre csatlakoztak az ifjabb történésznemzedékek képviselői. Nemcsak a viszonylagos gazdasági konjunktúra időszakában, hanem azután is, azóta is. ★ Ahhoz, persze, hogy intézetünk fejlődése — így vagy amúgy, ilyen vagy olyan fokig — kibontakoz­zék, nem vezetett egyenes, sima pá­lya. Meg kellett élnünk az ötvenes években nemzeti történelmünk sú­lyos megrázkódtatását, a szocializ­mus hazai történeti útjának mély társadalmi-politikai-morális vál­ságát. Tanulnunk kellett és kell be­lőle. Intra muros et extra: társa­dalmi méretekben csakúgy, mint történészkörökben. Meg kellett és meg kell cáfolnunk azt a gunyoros aforizmát, amelyet a historia est magistra vitae klasszikus közhe­lyével szoktak szembefordítani — valljuk meg, gyakran nem alapta­lanul —, a történelem arra jó, hogy senki se okuljon belőle. Mi a magunk területén olyanféle okulást próbáltunk és próbálunk le­vonni, hogy mindenekelőtt magá­ban a történetírás gyakorlatában, művekkel, teljesítményekkel kell bizonyítanunk a magyar marxista történettudomány nemzetközi ver­senyképességét, hitelességét, problé­maérzékenységét. Olyanféle tanulságot próbáltunk levonni, hogy elvszerű és szakszerű vitát kell folytatnunk az anti­­marxista nézetekkel csakúgy, mint a dogmatizmus utóvédjeivel. Olyan­­féle következtetést próbáltunk le­vonni, hogy magát a marxista történeti elméletet és módszertant is meg kell tisztítani a reá rakódott kövületektől; arra törekednünk, hogy a társadalmi fejlődés és a tu­dományos haladás újabb hazai és nemzetközi tapasztalatainak s kö­vetelményeinek elemzésével, erőinkhez képest igyekezzünk hoz­zájárulni diszciplínánk alkotó to­vábbfejlesztéséhez — lépést tartva a társadalom és a tudomány vilá­gában megjelent és megjelenő új fejleményekkel, elméleti és mód­szertani innovatív folyamatokkal. Hogy a jelzett és egyéb okulások­nak, következtetéseknek valóra vál­tására mit cselekedtünk a legutóbbi években, évtizedekben, hol tartunk ma, mit kell tennünk, hol kell foly­tatnunk, vagy éppen kezdenünk — ezeknek a kérdéseknek a mérlege­lése, válaszolása persze nem ennek az írásnak a dolga. De talán bizo­nyos mértékig dolga, feladata le­hetne annak a tudományos ülés­szaknak, amelyet Jelenkor és törté­netírás címmel valamikor a jövő év tavaszán, április 4-e ünnepléséhez kapcsolódva rendezhetnénk. Az utóbbi években mind többet tudunk meg Szeged közelmúltjá­nak irodalmáról, kultúrájáról. Nem Bálint Sándor úttörő tudo­mányos kutatásaira gondolok most elsősorban, hanem az olyan hely­­történeti és irodalomtörténeti­­ ku­tatásokra, melyekkel Péter László már jó ideje jelentkezett, s mely kutatások sorába most Apró Fe­renc kapcsolódott be, Babits Sze­geden című könyvével. Egyetemé­vel—ahol Sík Sándor, Zolnai Bé­la, Szent-Györgyi Albert tanítottak, ahol József Attila, Radnóti Mik­lós, Reitzer Béla, Ortutay Gyula, Bibó István végezték tanulmányai­kat —, hírlapjaival — melyekben még ifjúkoromban Móra Ferenc és Juhász Gyula írásai jelentek meg — és színházával — melyben Jávor Pál, Páger Antal, Kiss Ma­nyi, Patkós Irma tűntek fel, az el­ső világháború után, Szeged olyan kulturális központ volt, mely fon­tosabb lehetett a hírénél és annál a jelentőségénél, melyet valaha is tulajdonítottak neki. Péter László nemcsak a helytör­téneti tanulmányaival világított bele ebbe a kultúrába, hanem a szegedi útikönyvével is, mely va­lódi művelődéstörténeti és iroda­lomtörténeti kalauza Szegednek. Néha, amikor képzeletbeli sétára szeretnék indulni szülővárosom­ban, előveszem Péter László úti­könyvét, és megtudok belőle sok mindent, amiről ottlétem alatt tu­domásom sem volt. Diákkoromban naponta legalább kétszer halad­tam el a Petőfi Sándor sugárút torkolatában álló ház mellett, melynek hátsó udvarán társzeke­rek táboroztak, és a tanyai szeke­rek egy része is ide állt be vásár­kor. Péter Lászlótól tudom, hogy Jókai, ha Szegedre jött, ebben a Keméndy-házban szállt meg. Ke­­méndy Nándor éppúgy a szabad­ságharc honvédtisztje volt, mint Jókai legtöbb barátja és regény­alakja. Mi, Jókai-kutatók fel sem figyeltünk eddig arra, hogy Jókai barátainak túlnyomó része, egyko­ri honvédtisztekből került ki. Né­ha úgy tetszik, hogy a szabadság­­harc résztvevői nagy családot for­máltak a régi Magyarországon. Diákkoromban, lakásunkról, a Zerge utcából (ma: Batthyány ut­ca, melynek környékéről egy sze­gedi író, Papp Zoltán, legutóbb szép cikkében emlékezett meg) a piarista gimnáziumba az akkori Vitéz utcán jutottam (ma: Parti­zán utca), és gyanútlanul halad­tam el a 16. számú ház egyik föld­szinti lakásának ablakai­­ alatt. Apró Ferenc könyvéből tudtam meg, hogy a földszint jobb oldali lakásában lakott albérletben Ba­bits Mihály. Apró Ferenc könyve fontos ada­léka az újabban annyit gazdagodó Babits-irodalomnak. Pontossága, részleteknél elidéző figyelme, az élet valamennyi tájának felderíté­se érdekében, példát szolgáltat ar­ra, hogy a ma oly oktalanul lené­zett biográfiai műfaj nemcsak a nagy alkotók életművét, de koruk viszonyait is megismerteti. Úgy­szólván egyetlen felesleges adatot sem találunk ebben a könyvben, pedig itt Babits műfordítói tájé­kozódásáról, költészetének első, új­szerű hangjáról, baráti köréről, vagy a mozi iránt támadó érdek­lődéséről épp annyi szó esik, mint arról, hogy miként próbált olcsó házikoszthoz jutni. Számomra meg külön is érdekes, hogy kollégái és barátai közül hárman: Borosnyay Károly, Pazár Béla és Szlujka Er­vin, nagyszüleim ismerősi köréhez tartoztak — Pazárt és Szlujkát pedig, gyermekkoromban, magam is ismertem. Ily módon ugyancsak gyanútlanul, távoli részesként volt valami közöm a fiatal Babits sze­gedi környezetéhez. Tudom, az ilyesminek nincs nagy jelentősége, de találkoznom e régi nevekkel Apró Ferenc okos könyvében, kü­lönös meghatódásra indít, mintha egy elevenebb Babitsot ismernék meg, mint amilyennel a Nyugat szerkesztőségében valamikor talál­koztam. Persze, Apró Ferenc hűvös ada­tai még közelebb hoznak Babits­­hoz, s talán közelebb, mint a mai, mégoly lelkiismeretes életrajzok. Visszahúzódó, sérülékeny termé­szete eléggé kiviláglik a műveiből, itt azonban albérlői helyzetében, társaságba vágyó, de a társaság­ban mégis tanácstalan természetét közvetlenebbül érzékelem. Vala­mint az értelmiség akkori, szív­­szorítóan megalázó helyzetét, ki­szolgáltatottságát iskolaigazgatók­nak és tankerületi főigazgatóknak, akik süketek maradtak a költészet iránt, melynek oktatásából, ha sze­rényen is, de megélhettek. Ama korszak tankerületi főigazgatói mi­előbb szabadulni akartak a vers­­író tanártól, s mivel nem lehetett másképp, hát az ország valamely távoli sarkába való áthelyezéssel. Apró Ferenc adataiból Babits első versköteteinek — és a Halálfiai­nak — egész éghajlata kibontako­zik. Éspedig nemcsak a szívszorí­tó tények bukkannak elő, hanem a biztatóak is. Amikor a nagymű­veltségű Kun Józseffel szövődött barátságról olvasunk Aprónál, már olvasni véljük a Halálfiai Rosenberg-epizódjait, és úgy érez­zük, a Kun Józsefek népes család­ja volt az az egyetlen, mely akkor Babitsnak biztatást tudott adni, s felkarolni azt a magyar kultúrát, melyre az örökös tankerületi fő­igazgatóknak nem volt szükségük. Apró Ferenc tárgyilagosan tar­tózkodó. Nem minősít és nem kommentál, de attól az adatai an­nál nyomatékosabbak. Igen, Ba­bitsot száműzték egy viszonylag otthonos és egyre melengetőbbé váló szellemi környezetből, Sze­gedről. Említettem, hogy holmi finnyássággal, irodalomtörténésze­ink az életrajzi­­műfajt, lebecsülik. Előbb-utóbb majd értesülnek a bi­ográfia (akár népszerűbb, akár tu­dományosabb) újjászületéséről a nyugati irodalmakban. Akkor ta­lán majd születnek hiteles írói életrajzok is. Hitelességben és tárgyszerű érdekességben azonban egy újonnan fellépett szegedi ku­tató, Apró Ferenc, máris megelőz­te őket. Sőtér István Babits Szegeden 1984. NOVEMBER 23. *

Next