Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1984-11-23 / 47. szám - Pach Zsigmond Pál: Történettudomány a történelem viharában (5. oldal) - Sőtér István: Babits Szegeden (5. oldal)
I PACH ZSIGMOND PÁL A TÖRTÉNETTUDOMÁNYi TÖRTÉNELEM VIHARÁBAN Harmincöt éve alapították a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetét. Az évforduló, a tegnap és a ma sokrétű összefüggése alapvonalaiban tiszta és világos. De talán mi, historikusok tudjuk a legjobban (vagy szerényebben szólva), mi eléggé jól tudjuk, hogy az alapjaiban világos elvi összefüggések még csak szikár vázát adják a konkrét, a valóságos történeti élet bonyolultságának. Tudjuk, hogy akár a távolabbi, akár a közelebbi múlt komplex és hiteles történeti megjelenítése milyen hihetetlenül nehéz feladat, mennyi aprólékos, verítékes részletkutatást, a tények és források milyen gondos elemzését kívánja. A mi szakmánkban meglehetősen világos, hogy e részletkutatások során lett légyen szó akár medievisztikáról, akár arról, amit jelenkortörténetnek nevezünk , milyen gyakran találjuk szembe magunkat gyötrő kételyekkel, a tudományos megoldás dilemmáival; milyen sokszor kell szembenéznünk évezredes történeti utunk távolabbi vagy közelebbi szakaszának, régmúltunknak, félmúltunknak és jelenünknek nehéz alternatíváival. Szembe kell néznünk ilyen kérdésekkel többek között akkor is, amikor saját szakmánk, a történetírás történetét szándékozunk megírni — tízkötetes sorozatunk záró foriáájaként; akkor is, ha mint most, intézetünknek 35 év előtti alapítására gondolunk vissza. Annál is inkább, mivel az elmúlt évek során összejöveteleinken kollégáink kritikai észrevételeket, nem egyszer élesen kritikus megjegyzéseket fűztek egyebek közt történelemtudományunknak a felszabadulás utáni történetéhez. Nem utolsósorban föltették a kérdést: hogyan lehetett történetírásunk alakulása olyan súlyos ellentmondásokkal terhes az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején — tehát éppen intézetünk fennállásának első időszakában? Miképpen történtek azok a dolgok? Akkoriban talán valahol megint „utat vesztettünk”? Nos, e kérdésekre nyilván „tízkötetesünk” záró darabja fog tudományosan megalapozott, verejtékes és keserédes részkutatásokon nyugvó választ adni. Annak a tízkötetes sorozatnak a záró kötete, amelyet még akadémiai intézetünk első igazgatója, közvetve vagy közvetlenül mindannyiunk történésztevékenységének nagy hatású formálója, Molnár Erik kezdeményezett, és amelynek első tervvázlatát, szerkesztési útmutatóját a nyáron megrázó hirtelenséggel eltávozott Pamlényi Ervin vetette papírra. Úgy érzem azonban, az évforduló alkalmából magam sem kerülhetem meg a problémát — természetesen csak néhány töredékes észrevétel vagy inkább széljegyzet, lábjegyzet erejéig. ★ A felszabadulás után néhány év leforgásával uralkodó helyzetbe kerülő marxista történetírásunk feladatait egyrészt a tudományág sajátos magyarországi helyzete, másrészt a materialista történetfelfogás általános elméleti és módszertani elvei határozták meg. A mindezekből folyó tudományos törekvések megvalósítása vagy megvalósításhoz közelítése, persze, nagyszabású, hosszú távú tudományos programot jelentett. Ennek teljesítéséhez az 1948—1949 folyamán szervezetében, intézményeiben is megújuló-átalakuló magyar történettudomány, benne a mi intézetünk, nagy lendülettel látott hozzá. Nagy lendülettel — és bizonyos irreális sietséggel, amely akkoriban egész társadalmi életünket eltöltötte és a szocializmus gyors felépítésének hitévelillúziójával függött össze. Mi több: meghatározottnak, immár kidolgozottnak, monolitikusnak tekintett szocializmusképpel, és meghatározottnak, immár kimunkáltnak, lezártnak, befejezettnek tartott marxizmusszemlélettel. A nagy lendülettel indult munka, amelynek a marxizmus még a maga dogmatikus formájában is újszerű ösztönzéseket nyújtott — ne hunyjuk be szemünket ma ez előtt sem —, eredményeket hozott. Már a felszabadulást követő első évtizedben több hasznos forráskiadvány és számos olyan történelmi cikk, tanulmány, könyv látott napvilágot, amelynek egyes szempontjai, megállapításai kiállották az idő próbáját. A dogmává merevült, monolitikus szocializmus- és marxizmusfelfogás viszont meghozta nyomasztó kártételét: súlyos hibák és fogyatékosságok mutatkoztak új történetírásunkban, olyanok, amelyek érzékenyen csökkentették tudományos színvonalát és megingatták társadalmi hitelét. Mindez összefüggött a felszabadulás előtti történetírás hagyatékához való viszony ellentmondásosságával is. Ezt a viszonyt egyfelől a sommás bírálat jellemezte: a korábbi történetírás — jórészt nagyon is meghaladott és jócskán elavult — szemléleti tartalmának, valamint jelentős képviselőinél igen fejlett szakmai metodikájának többnyire együttes elutasítása. Másfelől a kritika részben csak külsőleges, szavakban volt: valójában nem lépett fel egyenlő nyomatékkal a korábbi történetfelfogás minden változatával szemben, hanem — amint ezt Molnár Erik már 1952- től kezdve felfedte — az úgynevezett habsburgiánus vonalat élesen bírálva, az úgynevezett függetlenségi felfogás iránt bizonyos megértést és rokonszenvet tanúsított. A hitleri agresszió idején haladó szerepet játszó, németellenes nacionalista szemléletmód nem egy elemét marxista frazeológiával beépítette saját koncepciójába, a háború utáni időkre is. Újabb történetírásunk álláspontja korábbi nézetekhez kapcsolódott annyiban is, hogy nem látta át igazán az egyetemes történet művelésének hazai jelentőségét és szükségességét; marxista indíttatása ellenére maga sem volt mentes egyfajta provincializmustól. ★ Amikor mindezeket a súlyos negatívumokat kritikusan és önkritikusan megállapítjuk, semmiképpen sem hagyhatunk figyelmen kívül legalábbis három körülményt. Az egyik a marxizmus helyzete a felszabadulás előtti Magyarországon. Történészkörökben is erényszámba ment nem ismerni és ismeretlenül is lefitymálni, ellenségesen kezelni. Vele együtt a radikális-demokratikus felfogás is a történetírás perifériájára került: a történelmi materializmussal együtt „tudománytalannak” minősült, kirekedt a hivatalos, „szakszerű”, „céhbeli” történetírás sáncai közül, sőt, részben illegalitásba, félillegalitásba szorult. Társadalmi törvényszerűség, osztályharc, gazdasági alap és hasonló fogalmak ismeretlenek, idegenek vagy éppen kárhozatosak voltak akkoriban a historikusok zömének szemében. A másik körülmény, amelyre utalnunk kell, az, hogy a felszabadulás után viszont a marxizmus—leninizmus rövid néhány év leforgásával uralkodó helyzetbe jutott. Nem, vagy csak kis mértékben oszlatta el tudományos, elvi, szakmai vitában az ellenszenveket, nem győzte meg az ellenfeleket. A harmadik mozzanat pedig az, hogy az intézményesen vezető szerepet kapott marxista történetírás a maga dogmatikus formájában, a negyvenes évek végi, ötvenes évek eleji vulgarizáló gyakorlatával nem is volt alkalmas arra, hogy mélyebb és tartósabb megelőző hatást fejtsen ki olyan szaktörténészek szélesebb körére, akik előzőleg a tudományág egyik vagy másik polgári irányzatához kötődtek. És mégis, milyen érdekes, hogy néhány olyan szaktörténész, aki már akkoriban is jelentős tudományos teljesítményre tekinthetett vissza — sőt, bizonyos megszorítással megkockáztatom: talán innen a legjobbak közülük —, már akkoriban sem vonta ki, tudta-akarta kivonni magát a marxizmus hatása alól. Már akkori, dogmatikus köntöse mögül is felcsillant előttük annak ösztönző-termékenyítő lényege, új és frissítő szempontjai. S talán nem tévedek, ha úgy vélem: főként innen közülük valók azok, akik akkortól és azóta is újabb , mind értékesebb teljesítményekkel gazdagították tudományos oeuvrejüket. Aminthogy amaz ifjabb történészgenerációnak az agyában, amelyik akkoriban, a negyvenes évek második, illetve az ötvenes évek első felében hagyta el az egyetem padjait vagy éppen még e padsorokban ült, dogmatikus terhertételei ellenére is megfogant a marxizmus serkentő, inspiratív ereje. Jórészt éppen ők azok, akik — már hosszabb idő óta és mai napság is — a „nagy öregek” mellett intézetünk munkájának a fő pillérei. Az idősebbekhez és „középfiatalokhoz” pedig utóbb úgyszólván évről évre csatlakoztak az ifjabb történésznemzedékek képviselői. Nemcsak a viszonylagos gazdasági konjunktúra időszakában, hanem azután is, azóta is. ★ Ahhoz, persze, hogy intézetünk fejlődése — így vagy amúgy, ilyen vagy olyan fokig — kibontakozzék, nem vezetett egyenes, sima pálya. Meg kellett élnünk az ötvenes években nemzeti történelmünk súlyos megrázkódtatását, a szocializmus hazai történeti útjának mély társadalmi-politikai-morális válságát. Tanulnunk kellett és kell belőle. Intra muros et extra: társadalmi méretekben csakúgy, mint történészkörökben. Meg kellett és meg kell cáfolnunk azt a gunyoros aforizmát, amelyet a historia est magistra vitae klasszikus közhelyével szoktak szembefordítani — valljuk meg, gyakran nem alaptalanul —, a történelem arra jó, hogy senki se okuljon belőle. Mi a magunk területén olyanféle okulást próbáltunk és próbálunk levonni, hogy mindenekelőtt magában a történetírás gyakorlatában, művekkel, teljesítményekkel kell bizonyítanunk a magyar marxista történettudomány nemzetközi versenyképességét, hitelességét, problémaérzékenységét. Olyanféle tanulságot próbáltunk levonni, hogy elvszerű és szakszerű vitát kell folytatnunk az antimarxista nézetekkel csakúgy, mint a dogmatizmus utóvédjeivel. Olyanféle következtetést próbáltunk levonni, hogy magát a marxista történeti elméletet és módszertant is meg kell tisztítani a reá rakódott kövületektől; arra törekednünk, hogy a társadalmi fejlődés és a tudományos haladás újabb hazai és nemzetközi tapasztalatainak s követelményeinek elemzésével, erőinkhez képest igyekezzünk hozzájárulni diszciplínánk alkotó továbbfejlesztéséhez — lépést tartva a társadalom és a tudomány világában megjelent és megjelenő új fejleményekkel, elméleti és módszertani innovatív folyamatokkal. Hogy a jelzett és egyéb okulásoknak, következtetéseknek valóra váltására mit cselekedtünk a legutóbbi években, évtizedekben, hol tartunk ma, mit kell tennünk, hol kell folytatnunk, vagy éppen kezdenünk — ezeknek a kérdéseknek a mérlegelése, válaszolása persze nem ennek az írásnak a dolga. De talán bizonyos mértékig dolga, feladata lehetne annak a tudományos ülésszaknak, amelyet Jelenkor és történetírás címmel valamikor a jövő év tavaszán, április 4-e ünnepléséhez kapcsolódva rendezhetnénk. Az utóbbi években mind többet tudunk meg Szeged közelmúltjának irodalmáról, kultúrájáról. Nem Bálint Sándor úttörő tudományos kutatásaira gondolok most elsősorban, hanem az olyan helytörténeti és irodalomtörténeti kutatásokra, melyekkel Péter László már jó ideje jelentkezett, s mely kutatások sorába most Apró Ferenc kapcsolódott be, Babits Szegeden című könyvével. Egyetemével—ahol Sík Sándor, Zolnai Béla, Szent-Györgyi Albert tanítottak, ahol József Attila, Radnóti Miklós, Reitzer Béla, Ortutay Gyula, Bibó István végezték tanulmányaikat —, hírlapjaival — melyekben még ifjúkoromban Móra Ferenc és Juhász Gyula írásai jelentek meg — és színházával — melyben Jávor Pál, Páger Antal, Kiss Manyi, Patkós Irma tűntek fel, az első világháború után, Szeged olyan kulturális központ volt, mely fontosabb lehetett a hírénél és annál a jelentőségénél, melyet valaha is tulajdonítottak neki. Péter László nemcsak a helytörténeti tanulmányaival világított bele ebbe a kultúrába, hanem a szegedi útikönyvével is, mely valódi művelődéstörténeti és irodalomtörténeti kalauza Szegednek. Néha, amikor képzeletbeli sétára szeretnék indulni szülővárosomban, előveszem Péter László útikönyvét, és megtudok belőle sok mindent, amiről ottlétem alatt tudomásom sem volt. Diákkoromban naponta legalább kétszer haladtam el a Petőfi Sándor sugárút torkolatában álló ház mellett, melynek hátsó udvarán társzekerek táboroztak, és a tanyai szekerek egy része is ide állt be vásárkor. Péter Lászlótól tudom, hogy Jókai, ha Szegedre jött, ebben a Keméndy-házban szállt meg. Keméndy Nándor éppúgy a szabadságharc honvédtisztje volt, mint Jókai legtöbb barátja és regényalakja. Mi, Jókai-kutatók fel sem figyeltünk eddig arra, hogy Jókai barátainak túlnyomó része, egykori honvédtisztekből került ki. Néha úgy tetszik, hogy a szabadságharc résztvevői nagy családot formáltak a régi Magyarországon. Diákkoromban, lakásunkról, a Zerge utcából (ma: Batthyány utca, melynek környékéről egy szegedi író, Papp Zoltán, legutóbb szép cikkében emlékezett meg) a piarista gimnáziumba az akkori Vitéz utcán jutottam (ma: Partizán utca), és gyanútlanul haladtam el a 16. számú ház egyik földszinti lakásának ablakai alatt. Apró Ferenc könyvéből tudtam meg, hogy a földszint jobb oldali lakásában lakott albérletben Babits Mihály. Apró Ferenc könyve fontos adaléka az újabban annyit gazdagodó Babits-irodalomnak. Pontossága, részleteknél elidéző figyelme, az élet valamennyi tájának felderítése érdekében, példát szolgáltat arra, hogy a ma oly oktalanul lenézett biográfiai műfaj nemcsak a nagy alkotók életművét, de koruk viszonyait is megismerteti. Úgyszólván egyetlen felesleges adatot sem találunk ebben a könyvben, pedig itt Babits műfordítói tájékozódásáról, költészetének első, újszerű hangjáról, baráti köréről, vagy a mozi iránt támadó érdeklődéséről épp annyi szó esik, mint arról, hogy miként próbált olcsó házikoszthoz jutni. Számomra meg külön is érdekes, hogy kollégái és barátai közül hárman: Borosnyay Károly, Pazár Béla és Szlujka Ervin, nagyszüleim ismerősi köréhez tartoztak — Pazárt és Szlujkát pedig, gyermekkoromban, magam is ismertem. Ily módon ugyancsak gyanútlanul, távoli részesként volt valami közöm a fiatal Babits szegedi környezetéhez. Tudom, az ilyesminek nincs nagy jelentősége, de találkoznom e régi nevekkel Apró Ferenc okos könyvében, különös meghatódásra indít, mintha egy elevenebb Babitsot ismernék meg, mint amilyennel a Nyugat szerkesztőségében valamikor találkoztam. Persze, Apró Ferenc hűvös adatai még közelebb hoznak Babitshoz, s talán közelebb, mint a mai, mégoly lelkiismeretes életrajzok. Visszahúzódó, sérülékeny természete eléggé kiviláglik a műveiből, itt azonban albérlői helyzetében, társaságba vágyó, de a társaságban mégis tanácstalan természetét közvetlenebbül érzékelem. Valamint az értelmiség akkori, szívszorítóan megalázó helyzetét, kiszolgáltatottságát iskolaigazgatóknak és tankerületi főigazgatóknak, akik süketek maradtak a költészet iránt, melynek oktatásából, ha szerényen is, de megélhettek. Ama korszak tankerületi főigazgatói mielőbb szabadulni akartak a versíró tanártól, s mivel nem lehetett másképp, hát az ország valamely távoli sarkába való áthelyezéssel. Apró Ferenc adataiból Babits első versköteteinek — és a Halálfiainak — egész éghajlata kibontakozik. Éspedig nemcsak a szívszorító tények bukkannak elő, hanem a biztatóak is. Amikor a nagyműveltségű Kun Józseffel szövődött barátságról olvasunk Aprónál, már olvasni véljük a Halálfiai Rosenberg-epizódjait, és úgy érezzük, a Kun Józsefek népes családja volt az az egyetlen, mely akkor Babitsnak biztatást tudott adni, s felkarolni azt a magyar kultúrát, melyre az örökös tankerületi főigazgatóknak nem volt szükségük. Apró Ferenc tárgyilagosan tartózkodó. Nem minősít és nem kommentál, de attól az adatai annál nyomatékosabbak. Igen, Babitsot száműzték egy viszonylag otthonos és egyre melengetőbbé váló szellemi környezetből, Szegedről. Említettem, hogy holmi finnyássággal, irodalomtörténészeink az életrajziműfajt, lebecsülik. Előbb-utóbb majd értesülnek a biográfia (akár népszerűbb, akár tudományosabb) újjászületéséről a nyugati irodalmakban. Akkor talán majd születnek hiteles írói életrajzok is. Hitelességben és tárgyszerű érdekességben azonban egy újonnan fellépett szegedi kutató, Apró Ferenc, máris megelőzte őket. Sőtér István Babits Szegeden 1984. NOVEMBER 23. *