Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1984-11-23 / 47. szám - Sükösd Mihály: A szemtanú (Egy regényhős alakváltozásai) • széppróza (14. oldal)

Egyedül Ülök lakásom legbelső szobájában, hangfogós párnákkal puhított ajtók mögött, egy barokk karosszékben. Szemben velem, a falon a születésem előtti életem, a múltam, az ősök erényekben és bűnökben gazdag családfája. Alatta a magam családjának eleven arcképei. Akikhez az el­múlt években, évtizedekben közöm volt, és most már alig van közöm. Halott apám, még élő anyám, első feleségem, második feleségem. Két fiam, leányom. Itt vannak, körülöttem, még­­sincsenek itt. Nagyapám arcképe, vékony fakeretben. Zerffi Gusztáv, író, újságíró, irodalomkritikus, hivatásos kém, hivatásos ket­tős ügynök, lehet, hogy olykor hármas ügynök, élete végén történész és műtörténész. Születik 1820-ban, hogy pontosan hol és mikor, nem tudom. Meghal 1892-ben, hogy pontosan hol és mikor, nem tudom. Eredeti családneve Hirsch, első írásait németül teszi közzé. Már magyar nyelven, igen éle­sen bírálja a fiatal Petőfi Sándor költeményeit. Nem sokkal később véleményt változtat, németre fordítja a Nemzeti dalt. A szabadságharc során egy időre Schweidel tábornok hadse­géde. A bukás után emigrál, már Belgrádban a francia kon­zul spionja lesz. Ekkor szervezik be először. Utána még sokszor és sokan beszervezik kedvelt ősömet, nagyapámat. 1849 őszétől a Habsburgok Bécsből irányított nemzetközi kémszervezetének közepesen fizetett besúgója. Mintegy tizenöt éven át küldi számozott jelentéseit a bécsi külügyminisztériumba, előbb Törökországból és Franciaországból, később Angliából. Jelentéseket közöl a magyar emigrációról. Informá­ciókat gyűjt és ad tovább a nemzetközi, forradalmi emigrá­ció párizsi és londoni központjainak működéséről. Adatokat közöl Kossuth Lajosról, Szemere Bertalanról, Marx Károlyról, Herzen orosz íróról is. Adatokat közöl, tehát feljelenti őket. Adatközléseiben nagyapám hol igazat mond, hol hazudik. Amikor rákényszerül, nagyapám tollából úgy dől a hazugság, azaz a hamis információ, miként nyitott víz­csapból a víz. Tudatos hazudozásai többnyire hitelesen hang­zanak, elhihetők. Karosszékemben ülve figyelem nagyapám egykori arc­képét. Hol készült a portré? Belgrádban, Isztambulban, Pá­rizsban, Londonban, netán Bécsben? Nem tudom. Ki tud­hatja? Ötvenedik esztendeje körül járhat. Középmagas kefefri­­zura, a gesztenye hajszín még nem őszül, a homlok alig ma­gasodik. Hegyesre pedert, a pofacsontokig érő bajusz. Dió­barna, rézsútosra húzott szempár. A vékony ajkaikon bizal­mas mosoly. Kedvelt rokonom, szeretett nagyapám, Ismétlem ma­gamban. Holott érzéki tapasztalatom alig marad felőle, ma­gyarán, alig emlékszem rá. Hároméves lehettem, amikor felvisz Bécsbe, megmutatni a múmia-kiállítást. A múmiákra alig is emlékszem, annál inkább a kiállítást megvilágító cit­romsárga, olajzöld, ibolyaszín lámpácskákra. Nagyapám akkor közel hetvenéves lehet. Ősz, kopasz, de fürge mozgású öregember. Én magam kisgyerek. Más ta­lálkozásunkra nem emlékszem, többnyire távol lakik tőlünk. De bajuszának szagát, a fejemen nyugvó kezének lágy ta­pintását ma is érzékelem. Negyvenkét éves vagyok, inkább öreg, mint fiatal. Egészségesnek tudom magam, de erre a feltevésemre már holnap rácáfolhat a sors. Világállapot Akkor már több hete Párizsban tartózkodom. Három esemény egyetlen napon. Jaurés-t megölik. Madame Cailloux-t felmentik a Figaro szerkesztőjének, Calmette úrnak meggyilkolását követő per­ben. Kitör az első világháború. A háború kitörésének napjától szabad vagyok 1914. augusztus 16-ig. Akkor, internáltatásom céljából jelentkez­nem kell a Paris-Ivry-i teherpályaudvaron. Látom a frontra vonuló, piros nadrágos, piros sapkás francia ezredeket, látom az északkeletre elsuhanó repülőgé­peket. Érzékelem a párizsiak arcán a kételyt, hogy Anglia velük tart-e, érzékelem a félelmet, hogy az olaszok nem tá­madnak-e délen, Nizza alatt. Látom az utca emberének szen­­vedélyes pusztítását a német üzletek ellen, látom French angol tábornok bevonulását Párizsba. Tapasztalom a fellé­legzést. Utána következik Noirmuitier szigete. A várbörtön. Egy őszi napon falragasz jelenik meg a várbörtön udva­rának egy falán. A falragasz hírül adja, hogy Franciaország kéri mind­azon barátait, akik nem germán származásúak és csupán állampolgárságuk miatt vannak táborokba internálva, lép­jenek be a háború időtartamára alakult önkéntesek légiójá­ba, Franciaországért harcolni. Engem a Habsburg-monarchia érdekei eszmélésem óta nem lelkesítenek. Az én szívem Szapolyai János királysága óta a független magyar államért dobog. Ezért úgy határozok: beállok a francia hadseregbe ön­kéntesnek, és a frontszakaszon átmegyek a németekhez. Azok minden bizonnyal hazaküldenek. És otthon, Magyarországon mit csinálok majd? Remélem, hogy módom lesz felölteni tiszti egyenruhámat, és legjobb képességeim szerint a köte­lességemet teljesíteni. Magyar hazám érdekében, karddal a kezemben. Rajtam kívül is jelentkeznek néhányan. Ezeknek két nap múlva egy francia őrmester felkiabál az udvarról a vár­­toronyba. „Gyertek, fiúk!” Búcsúzkodom. Amikor Németh Andorral kezet szorítok, jó szemembe néz. Nem szól, kezét a vállamra helyezi. Másnap, Le Roche sur Yorban besoroznak francia kato­nának. Jobb kezem csuklójára felerősítik a fém karperecét, a sorozási törzskönyvi számommal és a sorozási helyemet jelző adatokkal Egy hadügyminisztériumi parancs közli, hogy a háború időtartamára a francia hadseregbe jelentkezett önkéntesek közül csak a latin származásúak maradhatnak Franciaország­ban. A többiek Afrikába mennek, a lázongó arab törzsek megfékezésére. Marseille-ből a Sidi Brahim nevű gyorsgőzhajón Oranba érkezem. Három nap múlva az idegenlégió második ezrede huszonhatodik századának katonája vagyok. Kedvelem az afrikai éjszakákat. Szolgálat után ülök a sátor előtt, bámulom az afrikai éjszaka kék, ibolyaszín és szürke színváltozatait. Hallgatom a sakálok sírását. A sakálok csapatostul sír­nak a sátram előtt, a sátram mögött. A Szahara-vidék leg­olcsóbb és legmegbízhatóbb temetkezési vállalkozója a sakál. A sakálnak pompás a szaglása, de a lába gyönge. Nemigen boldogul a nehéz kövekkel, amelyeket az arabok az útközben elhalt vagy ütközetben elesett emberi lényeik sírjára he­lyeznek. A kövek miatt szövetkezik a sakál a hiénával. A hiéná­nak erősebb a lába, ellenben nincs szaglása. A sakál kisza­golja az elhantolt emberi lényt, a hiéna elbánik a kövekkel és a kikapart hullán megosztoznak. Marakodnak ugyan, de szövetségük a későbbi, hasonló vállalkozás érdekében fenn­marad. Követségben a román királyi hadseregnél 1919. augusztus 1-én Peidl Gyula miniszterelnök és kül­ügyminiszter azen értem, hogy jelentkezzem sürgősen szol­gálattételre a magyar külügyben. Az urakat, illetve elvtársakat, tehát a kormányt lázas tanácskozásban találom. Nemrég érkezik meg Clemenceau legutóbbi sürgönye, mely utasításokat tartalmaz mind a kor­mány felé, mind a román hadseregnek. Néhány órával később, mint a Peidl-kormány teljhatal­mú fegyverszüneti megbízottja automobilon sietek a Buda­pest irányába vonuló román hadsereg elé. A helyzet több, mint bizarr. Bent a városban egy szo­ciáldemokrata kormány hadsereg nélkül. A magyar Vörös Hadsereg egységei szétesve és menekülőben, központi irá­nyítás nélkül. A románok állítólag néhány kilométernyire a fővárostól. Az automobilban rajtam kívül Staller Dénes vezérkari százados foglal helyet, piros-fehér-zöld sapkakokárdával. Dr. Ambrus Géza, a történész és publicista. A sofőr mellett egy SÜKÖSD MIHÁLY, A SZEMTANÚ (Egy regényhős alakváltozásai) Frank Tibornak, köszönettel vöröskatona, teljes bolsevik­ egyenruhában. Mivel egy ve­lünk hadban álló ellenséges fél csapatai elé megyünk, par­lamenten zászló gyanánt egy hófehér asztalkendőt kötök a lovaglóbotomra, a botot pedig a gépkocsi hűtőjéhez erősítem. A zsebemben ott lapul a legutóbbi Clemenceau-sürgöny, francia, német és magyar nyelven. Eszerint a románok tar­toznak ott megállni, ahol ezt a sürgönyt átveszik, s minden további előrenyomulást kötelesek azonnal megszüntetni. Közvetlenül Kispest elhagyása után találkozunk az első román járőrrel. Pár száz méterrel mögötte egy nagyobb lovas­alakulat közeledik, élén Radescu román lovassági ezredessel. Kiszállok az automobilból, a lovassági ezredes elé rm­egyek. „Felí­érem önt a kormány nevében, hogy álljon meg­' • ‘■—mondom: ■ ***& „Miféle kormány hevében?” — kérdezi a román lovas­sági ezredes. „A jelenlegi magyar szociáldemokrata kormány nevé­ben” — válaszolom. Radescu ezredes leszáll a nyeregből, elolvassa a Cle­menceau-sürgöny francia nyelvű szövegét. Felemelt karral megállítja az előrenyomulást. Automobilunk tovább­­indul Törökszentmiklósra, a román hadsereg ideiglenes főhadi­szállására. A törökszentmiklósi városházán maga Mardarescu tá­bornok fogad, szívélyesen cujkával kínál. Elhárítom. A tábornok azt kérdezi: „Követ úr, tudomásom szerint csak egymással szemben álló hadseregek szoktak fegyver­szünetről­ tárgyalni. Szeretném megkérdezni, milyen hadse­reg áll a követ úr és kormánya mögött?” Így válaszolok: „Kormányom mögött nem áll hadsereg, hanem kizárólag az antant ígérete, mely szerint a román királyi hadsereg tartozik ott megállni, ahol Clemenceau úr sürgönyét átveszi.” A román királyi tábornok elmosolyodik, intésére segéd­tisztje egy papírlapot ad a kezébe. „Birtokomban van Clemenceau úr egy legújabb sürgö­nye, francia, német és román szövegezésben. Óhajtja el­olvasni?” — kérdezi Mardarescu tábornok. A sürgöny úgy szól, hogy a román királyi hadsereg nem léphet a dunántúli térség területére, de vonuljon be a magyar fővárosba. „Sürgősen értesíteni fogom kormányomat” — mondom a román királyi tábornoknak. Bólogat, mosolyog, a gyümölcsöstálról megkínál egy nyá­ri körtével. A király és a kormányzó 1921. március 27-én, délután szárnysegéd­­irodámba be­lép egy izzadt, zilált főhadnagy. Azt jelenti: „Itt a király!” A hírnökhöz lépek, erélyesen megrázom a vállát, mert arra gondolok, nincs eszénél. De e tényekkel támasztja alá állítását. Jelentést teszek a kormányzó úrnak, ki éppen ebédel. Már végez a marhahúslevessel, most a hátszíniszeletet fo­gyasztja burgonyapürével. Előbb nem hisz nekem, később enyhe zavar fogja el. Majd úgy dönt, én induljak a király fogadására. Mire elhagyom az épületet, a király már az őrséghez érkezik. Feltartóztatják. A király harsányan így szól: „IV. Károly vagyok. Meg­követelem a magyar királynak járó tisztelgést!” Az őrségparancsnok, Dóczy százados ezt válaszolja: „Kormányzónk van, nincs királyunk! Ha majd lesz kirá­lyunk, akkor megadjuk a neki járó tisztelgést!” A király ezredesi egyenruhát visel. Sápadt és ideges. Eléje sietek, katonásan bemutatkozom, mint második szárny­segéd. „Nyittassa ki a lakosztályaimat! Tíz perc múlva jelent­kezzék nálam kihallgatásra Horthy admirális!’ — paran­csolja kapkodó hangon a király. „Felség! Lakosztályai jelenleg zárva vannak” — felelem illő hangon, de határozottan. Ekkor jelenik meg a kormányzó, őt megpillantva, a ki­rály feléje imbolyog és a mellkasára borul. A kormányzó átkarolja és fogadószobájába vezeti. Ebédet kínál fel, mit a király elfogad és jó étvággyal elfogyaszt. A király követeli, hogy a kormányzó adja át neki a ha­talmat. A kormányzó vonakodik, előbb visszafogottan, majd erélyesen ellentmond. „Micsoda? Horthy nem engedelmeskedik, amikor királya ezt parancsolja?” — csattan fel a király. „Felség, a hűség és a nemzet között kell e nehéz percben választanom” — feleli a kormányzó. Hozzáteszi, ő a nemzetet választja, s nem adja ki kezé­ből a kormányt. Különben huszonnégy órán belül megszáll­ják és szétdarabolják ezt a szerencsétlen országot A király angol és francia biztatásokra hivatkozik, ame­lyek mostani lépését igazolják. A kormányzó okmányokat terjeszt a király elé, ame­lyek épp ellenkező tényeket bizonyítanak. Kérve kéri a ki­rályt, távozzon gyorsan és nyugodtan ebből a meggyötört országból. „Ha majd Felséged javára megérik a történelmi helyzet, magam fogom visszahozni, s a trónra ültetni Felségedet” — m­ondja a kormányzó. A király lehajtott fejjel gondolkodik. „Igaza van. Legalábbis igaza lehet, ígérem, hogy az ön megkérdezése és írásos felkérése nélkül többé nem térek vissza az országba” — mondja a király. Nem tartja be ígéretét.­­ Találkozás G. mesterrel Életem kivételes ajándékának tekintem, hogy egy ízben szemtől szemben láthatom G. mestert, a festőművészt. Gyűjteményes kiállítását az Ernst Múzeumban barátai rendezik meg a régóta beteg mester életkedvének felkeltése céljából. Kettős öröm, hogy erre a különleges alkalomra én kísérhetem el régi ismerősömet, mondhatni barátomat, Fe­­dák Sári művésznőt,­­ a mester képeinek régtől tisztelője, s hosszú évek óta látni óhajtja a festmények alkotóját. Ebben az időben Zsazsa már nem egészen fiatal. Egy hosszú lépéssel túl van legnagyobb színpadi sikerein. Okos asszony, célirányos asszony, régóta ismerem, tanúsíthatom. Az alkalomhoz illően öltözködik. Hosszú, sötétzöld bár­sonyszoknya, fehér csipkeblúz, fekete bársonykabátka. Dús haján kicsinyke kalap, fátyol nélkül, madártoll nélkül. Ar­cán és ajkán úgyszólván semmi festék. Szerényen a falhoz húzódva várakozunk, amíg G. mes­ter megérkezik. Az Ernst Múzeum három termében alig másfél tucatnyi látogató. A festőművészt Moravcsik professzor és három ápoló kíséri. Meg nem magyarázhatom, az utóbbiak jelenlétére mi szükség, hiszen a mesternél jámborabb beteget elképzelni sem lehet. Széles karimájú, fekete kalapját reszkető, vékony ujjai között forgatja. Félszeg udvariassággal mosolyog, de nem néz senkire. Maga elé, a földre néz. Fedák- Sári általam kérdezteti Moravcsik professzort, vajon beszélhetne-e a mesterrel. Természetesen, üzeni általam Moravcsik professzor. Nem valószínű, hogy használ a beteg állapotának, de ártani semmiképpen nem árt. „Gyönyörű a kiállítása. Szívből gratulálok” — mondja a festőművésznek Fedák Sári. G. mester a földet nézi, hallgat. „Évek óta kedvelem a képeit. A kedvenceim közé tar­toznak” — folytatja a színművésznő. A festőművész halványan elmosolyodik, elégedetten bó­logatni kezd. De még mindig a földet nézi maga előtt. Zsazsa odalép hozzá, karonfogja, egy női fejet ábrázoló festmény elé vezeti. A festőművész engedelmesen lépdel a színművésznő oldalán. v. “^ ■„Kedveli ön ezt a képet?” — kérdezi Fedák Sára»._. .íjföl '' G. m­'eáter felemeli tekintetét a földről, a képre tekinti, mosolyog, bólogat. Egészen közel lép, megnézi, ujjaival ta­pogatja a kép keretét. „Rossz üveg, rontja a felszíneket. Törött üveg nem hasz­nál a felszíneknek” — mondja a festőművész. „Nagyon szép női arc. Ismeri ön ezt a hölgyet?”— kér­dezi a színművésznő. G. mester bólogat, hajlong, rejtélyesen mosolyog. „Emlékszem, nagyon is jól emlékszünk. Még majd láto­gatást teszünk nála” — mondja G. mester. Lassú léptekkel eltávolodik Fedák Sáritól, megáll egy másik képe alatt. De már szemlátomást fáradt, hosszasan, nyitott száján át sóhajtozik. A mennyezetre mered, majd lehajtja fejét, újra a lába elé néz. Moravcsik professzor az órájára pillant. G. mester ész­reveszi a mozdulatot, engedelmesen a professzor mellé áll. „Talán szeretne még maradni a mester?” — kérdezi Zsazsa. „Nem, nem. Köszönjük, de kötve vagyunk. A Méltóságos Úr vendégei vagyunk” — mondja bágyadtan mosolyogva G. mester. Elindul, egy lépéssel Moravcsik professzor mögött. A három ápoló némán követi. Leszámolás Mindenkit kihívnak az udvarnak abba a sarkába, ahol a fogházépület mögött, a nyári virágágyakhoz közel áll a két akasztófa. A térség közepén, szemben az akasztófákkal hosszú asz­tal, mellette ülnek a hatósági személyek. Molnár René ügyvéd és a hivatalból kirendelt orvos kö­zött foglalok helyet. Kétoldalt rendőrkordon, mögötte az érdeklődők. Az akasztófa közelében a hóhér tagbaszakadt alakja mozog, mellette a két hóhérsegéd. Várnunk kell. A fogház ajtajában megjelenik Sallai magas, vékony alakja. Két őr az asztalhoz vezeti. Az ügyész felolvassa a rendelkező végzést, és összegez: az ítélet végrehajtandó. A hóhérsegédek megragadják Sallait, kezét összekötö­zik, viszik az akasztófához. Ugyanakkor Sallai magas, erős hangon kiabálni kezd: „Éljen a proletár világforradalom! Éljen a Kommunisták Magyarországi Pártja! El fog jönni Kun Béla és majd felszabadít benneteket! Éljen a nemzetközi...” Itt szakad meg a hangja. Az arca egy pillanat alatt mozdulatlanná válik. A hóhér a szemét fogja le. A két hó­hérlegény teljes erőből húzza a lábához kötött kötelet. Amikor ajkán megakad a szó, a nézők közül valaki gú­nyosan megszólal: „Na, most kiabálj!” De a felébe tört szó már elszáll, túljut a Gyűjtőfogház falán, kihangzik a Maglódi útra és tovább. Sallai lába meg-megremeg, tizenhárom perc múlva áll be a halál. A hóhérlegények hoznak egy háromszárnyú spa­nyolfalat, és elfedik oldalról az akasztófát. Szünet. (A fenti szöveg közvetlen vagy közvetett idézetei Nagy­­iványi Zoltán, Páter Zadravecz, Keleti Artúr és Molnár Rané műveiből valók.). 14 1984. NOVEMBER 23.

Next