Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1984-11-23 / 47. szám - Sükösd Mihály: A szemtanú (Egy regényhős alakváltozásai) • széppróza (14. oldal)
Egyedül Ülök lakásom legbelső szobájában, hangfogós párnákkal puhított ajtók mögött, egy barokk karosszékben. Szemben velem, a falon a születésem előtti életem, a múltam, az ősök erényekben és bűnökben gazdag családfája. Alatta a magam családjának eleven arcképei. Akikhez az elmúlt években, évtizedekben közöm volt, és most már alig van közöm. Halott apám, még élő anyám, első feleségem, második feleségem. Két fiam, leányom. Itt vannak, körülöttem, mégsincsenek itt. Nagyapám arcképe, vékony fakeretben. Zerffi Gusztáv, író, újságíró, irodalomkritikus, hivatásos kém, hivatásos kettős ügynök, lehet, hogy olykor hármas ügynök, élete végén történész és műtörténész. Születik 1820-ban, hogy pontosan hol és mikor, nem tudom. Meghal 1892-ben, hogy pontosan hol és mikor, nem tudom. Eredeti családneve Hirsch, első írásait németül teszi közzé. Már magyar nyelven, igen élesen bírálja a fiatal Petőfi Sándor költeményeit. Nem sokkal később véleményt változtat, németre fordítja a Nemzeti dalt. A szabadságharc során egy időre Schweidel tábornok hadsegéde. A bukás után emigrál, már Belgrádban a francia konzul spionja lesz. Ekkor szervezik be először. Utána még sokszor és sokan beszervezik kedvelt ősömet, nagyapámat. 1849 őszétől a Habsburgok Bécsből irányított nemzetközi kémszervezetének közepesen fizetett besúgója. Mintegy tizenöt éven át küldi számozott jelentéseit a bécsi külügyminisztériumba, előbb Törökországból és Franciaországból, később Angliából. Jelentéseket közöl a magyar emigrációról. Információkat gyűjt és ad tovább a nemzetközi, forradalmi emigráció párizsi és londoni központjainak működéséről. Adatokat közöl Kossuth Lajosról, Szemere Bertalanról, Marx Károlyról, Herzen orosz íróról is. Adatokat közöl, tehát feljelenti őket. Adatközléseiben nagyapám hol igazat mond, hol hazudik. Amikor rákényszerül, nagyapám tollából úgy dől a hazugság, azaz a hamis információ, miként nyitott vízcsapból a víz. Tudatos hazudozásai többnyire hitelesen hangzanak, elhihetők. Karosszékemben ülve figyelem nagyapám egykori arcképét. Hol készült a portré? Belgrádban, Isztambulban, Párizsban, Londonban, netán Bécsben? Nem tudom. Ki tudhatja? Ötvenedik esztendeje körül járhat. Középmagas kefefrizura, a gesztenye hajszín még nem őszül, a homlok alig magasodik. Hegyesre pedert, a pofacsontokig érő bajusz. Dióbarna, rézsútosra húzott szempár. A vékony ajkaikon bizalmas mosoly. Kedvelt rokonom, szeretett nagyapám, Ismétlem magamban. Holott érzéki tapasztalatom alig marad felőle, magyarán, alig emlékszem rá. Hároméves lehettem, amikor felvisz Bécsbe, megmutatni a múmia-kiállítást. A múmiákra alig is emlékszem, annál inkább a kiállítást megvilágító citromsárga, olajzöld, ibolyaszín lámpácskákra. Nagyapám akkor közel hetvenéves lehet. Ősz, kopasz, de fürge mozgású öregember. Én magam kisgyerek. Más találkozásunkra nem emlékszem, többnyire távol lakik tőlünk. De bajuszának szagát, a fejemen nyugvó kezének lágy tapintását ma is érzékelem. Negyvenkét éves vagyok, inkább öreg, mint fiatal. Egészségesnek tudom magam, de erre a feltevésemre már holnap rácáfolhat a sors. Világállapot Akkor már több hete Párizsban tartózkodom. Három esemény egyetlen napon. Jaurés-t megölik. Madame Cailloux-t felmentik a Figaro szerkesztőjének, Calmette úrnak meggyilkolását követő perben. Kitör az első világháború. A háború kitörésének napjától szabad vagyok 1914. augusztus 16-ig. Akkor, internáltatásom céljából jelentkeznem kell a Paris-Ivry-i teherpályaudvaron. Látom a frontra vonuló, piros nadrágos, piros sapkás francia ezredeket, látom az északkeletre elsuhanó repülőgépeket. Érzékelem a párizsiak arcán a kételyt, hogy Anglia velük tart-e, érzékelem a félelmet, hogy az olaszok nem támadnak-e délen, Nizza alatt. Látom az utca emberének szenvedélyes pusztítását a német üzletek ellen, látom French angol tábornok bevonulását Párizsba. Tapasztalom a fellélegzést. Utána következik Noirmuitier szigete. A várbörtön. Egy őszi napon falragasz jelenik meg a várbörtön udvarának egy falán. A falragasz hírül adja, hogy Franciaország kéri mindazon barátait, akik nem germán származásúak és csupán állampolgárságuk miatt vannak táborokba internálva, lépjenek be a háború időtartamára alakult önkéntesek légiójába, Franciaországért harcolni. Engem a Habsburg-monarchia érdekei eszmélésem óta nem lelkesítenek. Az én szívem Szapolyai János királysága óta a független magyar államért dobog. Ezért úgy határozok: beállok a francia hadseregbe önkéntesnek, és a frontszakaszon átmegyek a németekhez. Azok minden bizonnyal hazaküldenek. És otthon, Magyarországon mit csinálok majd? Remélem, hogy módom lesz felölteni tiszti egyenruhámat, és legjobb képességeim szerint a kötelességemet teljesíteni. Magyar hazám érdekében, karddal a kezemben. Rajtam kívül is jelentkeznek néhányan. Ezeknek két nap múlva egy francia őrmester felkiabál az udvarról a vártoronyba. „Gyertek, fiúk!” Búcsúzkodom. Amikor Németh Andorral kezet szorítok, jó szemembe néz. Nem szól, kezét a vállamra helyezi. Másnap, Le Roche sur Yorban besoroznak francia katonának. Jobb kezem csuklójára felerősítik a fém karperecét, a sorozási törzskönyvi számommal és a sorozási helyemet jelző adatokkal Egy hadügyminisztériumi parancs közli, hogy a háború időtartamára a francia hadseregbe jelentkezett önkéntesek közül csak a latin származásúak maradhatnak Franciaországban. A többiek Afrikába mennek, a lázongó arab törzsek megfékezésére. Marseille-ből a Sidi Brahim nevű gyorsgőzhajón Oranba érkezem. Három nap múlva az idegenlégió második ezrede huszonhatodik századának katonája vagyok. Kedvelem az afrikai éjszakákat. Szolgálat után ülök a sátor előtt, bámulom az afrikai éjszaka kék, ibolyaszín és szürke színváltozatait. Hallgatom a sakálok sírását. A sakálok csapatostul sírnak a sátram előtt, a sátram mögött. A Szahara-vidék legolcsóbb és legmegbízhatóbb temetkezési vállalkozója a sakál. A sakálnak pompás a szaglása, de a lába gyönge. Nemigen boldogul a nehéz kövekkel, amelyeket az arabok az útközben elhalt vagy ütközetben elesett emberi lényeik sírjára helyeznek. A kövek miatt szövetkezik a sakál a hiénával. A hiénának erősebb a lába, ellenben nincs szaglása. A sakál kiszagolja az elhantolt emberi lényt, a hiéna elbánik a kövekkel és a kikapart hullán megosztoznak. Marakodnak ugyan, de szövetségük a későbbi, hasonló vállalkozás érdekében fennmarad. Követségben a román királyi hadseregnél 1919. augusztus 1-én Peidl Gyula miniszterelnök és külügyminiszter azen értem, hogy jelentkezzem sürgősen szolgálattételre a magyar külügyben. Az urakat, illetve elvtársakat, tehát a kormányt lázas tanácskozásban találom. Nemrég érkezik meg Clemenceau legutóbbi sürgönye, mely utasításokat tartalmaz mind a kormány felé, mind a román hadseregnek. Néhány órával később, mint a Peidl-kormány teljhatalmú fegyverszüneti megbízottja automobilon sietek a Budapest irányába vonuló román hadsereg elé. A helyzet több, mint bizarr. Bent a városban egy szociáldemokrata kormány hadsereg nélkül. A magyar Vörös Hadsereg egységei szétesve és menekülőben, központi irányítás nélkül. A románok állítólag néhány kilométernyire a fővárostól. Az automobilban rajtam kívül Staller Dénes vezérkari százados foglal helyet, piros-fehér-zöld sapkakokárdával. Dr. Ambrus Géza, a történész és publicista. A sofőr mellett egy SÜKÖSD MIHÁLY, A SZEMTANÚ (Egy regényhős alakváltozásai) Frank Tibornak, köszönettel vöröskatona, teljes bolsevik egyenruhában. Mivel egy velünk hadban álló ellenséges fél csapatai elé megyünk, parlamenten zászló gyanánt egy hófehér asztalkendőt kötök a lovaglóbotomra, a botot pedig a gépkocsi hűtőjéhez erősítem. A zsebemben ott lapul a legutóbbi Clemenceau-sürgöny, francia, német és magyar nyelven. Eszerint a románok tartoznak ott megállni, ahol ezt a sürgönyt átveszik, s minden további előrenyomulást kötelesek azonnal megszüntetni. Közvetlenül Kispest elhagyása után találkozunk az első román járőrrel. Pár száz méterrel mögötte egy nagyobb lovasalakulat közeledik, élén Radescu román lovassági ezredessel. Kiszállok az automobilból, a lovassági ezredes elé rmegyek. „Felíérem önt a kormány nevében, hogy álljon meg' • ‘■—mondom: ■ ***& „Miféle kormány hevében?” — kérdezi a román lovassági ezredes. „A jelenlegi magyar szociáldemokrata kormány nevében” — válaszolom. Radescu ezredes leszáll a nyeregből, elolvassa a Clemenceau-sürgöny francia nyelvű szövegét. Felemelt karral megállítja az előrenyomulást. Automobilunk továbbindul Törökszentmiklósra, a román hadsereg ideiglenes főhadiszállására. A törökszentmiklósi városházán maga Mardarescu tábornok fogad, szívélyesen cujkával kínál. Elhárítom. A tábornok azt kérdezi: „Követ úr, tudomásom szerint csak egymással szemben álló hadseregek szoktak fegyverszünetről tárgyalni. Szeretném megkérdezni, milyen hadsereg áll a követ úr és kormánya mögött?” Így válaszolok: „Kormányom mögött nem áll hadsereg, hanem kizárólag az antant ígérete, mely szerint a román királyi hadsereg tartozik ott megállni, ahol Clemenceau úr sürgönyét átveszi.” A román királyi tábornok elmosolyodik, intésére segédtisztje egy papírlapot ad a kezébe. „Birtokomban van Clemenceau úr egy legújabb sürgönye, francia, német és román szövegezésben. Óhajtja elolvasni?” — kérdezi Mardarescu tábornok. A sürgöny úgy szól, hogy a román királyi hadsereg nem léphet a dunántúli térség területére, de vonuljon be a magyar fővárosba. „Sürgősen értesíteni fogom kormányomat” — mondom a román királyi tábornoknak. Bólogat, mosolyog, a gyümölcsöstálról megkínál egy nyári körtével. A király és a kormányzó 1921. március 27-én, délután szárnysegédirodámba belép egy izzadt, zilált főhadnagy. Azt jelenti: „Itt a király!” A hírnökhöz lépek, erélyesen megrázom a vállát, mert arra gondolok, nincs eszénél. De e tényekkel támasztja alá állítását. Jelentést teszek a kormányzó úrnak, ki éppen ebédel. Már végez a marhahúslevessel, most a hátszíniszeletet fogyasztja burgonyapürével. Előbb nem hisz nekem, később enyhe zavar fogja el. Majd úgy dönt, én induljak a király fogadására. Mire elhagyom az épületet, a király már az őrséghez érkezik. Feltartóztatják. A király harsányan így szól: „IV. Károly vagyok. Megkövetelem a magyar királynak járó tisztelgést!” Az őrségparancsnok, Dóczy százados ezt válaszolja: „Kormányzónk van, nincs királyunk! Ha majd lesz királyunk, akkor megadjuk a neki járó tisztelgést!” A király ezredesi egyenruhát visel. Sápadt és ideges. Eléje sietek, katonásan bemutatkozom, mint második szárnysegéd. „Nyittassa ki a lakosztályaimat! Tíz perc múlva jelentkezzék nálam kihallgatásra Horthy admirális!’ — parancsolja kapkodó hangon a király. „Felség! Lakosztályai jelenleg zárva vannak” — felelem illő hangon, de határozottan. Ekkor jelenik meg a kormányzó, őt megpillantva, a király feléje imbolyog és a mellkasára borul. A kormányzó átkarolja és fogadószobájába vezeti. Ebédet kínál fel, mit a király elfogad és jó étvággyal elfogyaszt. A király követeli, hogy a kormányzó adja át neki a hatalmat. A kormányzó vonakodik, előbb visszafogottan, majd erélyesen ellentmond. „Micsoda? Horthy nem engedelmeskedik, amikor királya ezt parancsolja?” — csattan fel a király. „Felség, a hűség és a nemzet között kell e nehéz percben választanom” — feleli a kormányzó. Hozzáteszi, ő a nemzetet választja, s nem adja ki kezéből a kormányt. Különben huszonnégy órán belül megszállják és szétdarabolják ezt a szerencsétlen országot A király angol és francia biztatásokra hivatkozik, amelyek mostani lépését igazolják. A kormányzó okmányokat terjeszt a király elé, amelyek épp ellenkező tényeket bizonyítanak. Kérve kéri a királyt, távozzon gyorsan és nyugodtan ebből a meggyötört országból. „Ha majd Felséged javára megérik a történelmi helyzet, magam fogom visszahozni, s a trónra ültetni Felségedet” — mondja a kormányzó. A király lehajtott fejjel gondolkodik. „Igaza van. Legalábbis igaza lehet, ígérem, hogy az ön megkérdezése és írásos felkérése nélkül többé nem térek vissza az országba” — mondja a király. Nem tartja be ígéretét. Találkozás G. mesterrel Életem kivételes ajándékának tekintem, hogy egy ízben szemtől szemben láthatom G. mestert, a festőművészt. Gyűjteményes kiállítását az Ernst Múzeumban barátai rendezik meg a régóta beteg mester életkedvének felkeltése céljából. Kettős öröm, hogy erre a különleges alkalomra én kísérhetem el régi ismerősömet, mondhatni barátomat, Fedák Sári művésznőt, a mester képeinek régtől tisztelője, s hosszú évek óta látni óhajtja a festmények alkotóját. Ebben az időben Zsazsa már nem egészen fiatal. Egy hosszú lépéssel túl van legnagyobb színpadi sikerein. Okos asszony, célirányos asszony, régóta ismerem, tanúsíthatom. Az alkalomhoz illően öltözködik. Hosszú, sötétzöld bársonyszoknya, fehér csipkeblúz, fekete bársonykabátka. Dús haján kicsinyke kalap, fátyol nélkül, madártoll nélkül. Arcán és ajkán úgyszólván semmi festék. Szerényen a falhoz húzódva várakozunk, amíg G. mester megérkezik. Az Ernst Múzeum három termében alig másfél tucatnyi látogató. A festőművészt Moravcsik professzor és három ápoló kíséri. Meg nem magyarázhatom, az utóbbiak jelenlétére mi szükség, hiszen a mesternél jámborabb beteget elképzelni sem lehet. Széles karimájú, fekete kalapját reszkető, vékony ujjai között forgatja. Félszeg udvariassággal mosolyog, de nem néz senkire. Maga elé, a földre néz. Fedák- Sári általam kérdezteti Moravcsik professzort, vajon beszélhetne-e a mesterrel. Természetesen, üzeni általam Moravcsik professzor. Nem valószínű, hogy használ a beteg állapotának, de ártani semmiképpen nem árt. „Gyönyörű a kiállítása. Szívből gratulálok” — mondja a festőművésznek Fedák Sári. G. mester a földet nézi, hallgat. „Évek óta kedvelem a képeit. A kedvenceim közé tartoznak” — folytatja a színművésznő. A festőművész halványan elmosolyodik, elégedetten bólogatni kezd. De még mindig a földet nézi maga előtt. Zsazsa odalép hozzá, karonfogja, egy női fejet ábrázoló festmény elé vezeti. A festőművész engedelmesen lépdel a színművésznő oldalán. v. “^ ■„Kedveli ön ezt a képet?” — kérdezi Fedák Sára»._. .íjföl '' G. m'eáter felemeli tekintetét a földről, a képre tekinti, mosolyog, bólogat. Egészen közel lép, megnézi, ujjaival tapogatja a kép keretét. „Rossz üveg, rontja a felszíneket. Törött üveg nem használ a felszíneknek” — mondja a festőművész. „Nagyon szép női arc. Ismeri ön ezt a hölgyet?”— kérdezi a színművésznő. G. mester bólogat, hajlong, rejtélyesen mosolyog. „Emlékszem, nagyon is jól emlékszünk. Még majd látogatást teszünk nála” — mondja G. mester. Lassú léptekkel eltávolodik Fedák Sáritól, megáll egy másik képe alatt. De már szemlátomást fáradt, hosszasan, nyitott száján át sóhajtozik. A mennyezetre mered, majd lehajtja fejét, újra a lába elé néz. Moravcsik professzor az órájára pillant. G. mester észreveszi a mozdulatot, engedelmesen a professzor mellé áll. „Talán szeretne még maradni a mester?” — kérdezi Zsazsa. „Nem, nem. Köszönjük, de kötve vagyunk. A Méltóságos Úr vendégei vagyunk” — mondja bágyadtan mosolyogva G. mester. Elindul, egy lépéssel Moravcsik professzor mögött. A három ápoló némán követi. Leszámolás Mindenkit kihívnak az udvarnak abba a sarkába, ahol a fogházépület mögött, a nyári virágágyakhoz közel áll a két akasztófa. A térség közepén, szemben az akasztófákkal hosszú asztal, mellette ülnek a hatósági személyek. Molnár René ügyvéd és a hivatalból kirendelt orvos között foglalok helyet. Kétoldalt rendőrkordon, mögötte az érdeklődők. Az akasztófa közelében a hóhér tagbaszakadt alakja mozog, mellette a két hóhérsegéd. Várnunk kell. A fogház ajtajában megjelenik Sallai magas, vékony alakja. Két őr az asztalhoz vezeti. Az ügyész felolvassa a rendelkező végzést, és összegez: az ítélet végrehajtandó. A hóhérsegédek megragadják Sallait, kezét összekötözik, viszik az akasztófához. Ugyanakkor Sallai magas, erős hangon kiabálni kezd: „Éljen a proletár világforradalom! Éljen a Kommunisták Magyarországi Pártja! El fog jönni Kun Béla és majd felszabadít benneteket! Éljen a nemzetközi...” Itt szakad meg a hangja. Az arca egy pillanat alatt mozdulatlanná válik. A hóhér a szemét fogja le. A két hóhérlegény teljes erőből húzza a lábához kötött kötelet. Amikor ajkán megakad a szó, a nézők közül valaki gúnyosan megszólal: „Na, most kiabálj!” De a felébe tört szó már elszáll, túljut a Gyűjtőfogház falán, kihangzik a Maglódi útra és tovább. Sallai lába meg-megremeg, tizenhárom perc múlva áll be a halál. A hóhérlegények hoznak egy háromszárnyú spanyolfalat, és elfedik oldalról az akasztófát. Szünet. (A fenti szöveg közvetlen vagy közvetett idézetei Nagyiványi Zoltán, Páter Zadravecz, Keleti Artúr és Molnár Rané műveiből valók.). 14 1984. NOVEMBER 23.