Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1984-07-27 / 30. szám - Petre Pascu: Lányi Sarolta emlékezete • reflexió | Visszhang • Földes Anna: A lírikus naplója (ÉS 1984. május 4.) (2. oldal) - Miklós Gábor: Lengyel kritikai folyóirat magyar száma • reflexió | Visszhang • D. Molnár István (ÉS 1984. július 20.) (2. oldal) - Bajai Ernő: Apróságok • reflexió | Visszhang • Máriássy Judit: Tejfelező úton (ÉS 1984. július 6.) (2. oldal) - Gyuris György: Ki kicsoda? Mikor? Hol? • reflexió | Visszhang • Péter László: Ki kicsoda? (ÉS 1984. július 20.) (2. oldal) - Timár György: Nappali menedékhely • reflexió | Visszhang • Alföldy Jenő: Realista menedékhely (ÉS 1984. július 6.) (2. oldal) - D. Magyari Imre: Olvasni vagy magyarázni? • reflexió | Visszhang • Tóth B. Judit: Miért szeretem? (ÉS 1984. 28. szám) (2. oldal) - Dolmál Tibor: rajza • kép (2. oldal) - Szurcsik József: rajza • kép (2. oldal)

Lányi Sarolta emlékezete Az Élet és Irodalom 1984. május 4-i számában cikket olvastam Lá­nyi Saroltáról (Földes Anna: A lí­rikus naplója). Erről jutott eszembe a Műfordítók Nemzetközi Konfe­renciája, amelyet Budapesten tar­tottak 1968-ban. Romániából raj­tam kívül még hárman vettek részt, a konferencián. A delegáció veze­tője Franyó Zoltán volt, akkor már hosszú évek óta a legjobb barátom. Remélem, nem hat dicsekvésnek, ha elmondom: a konferencián én is felszólaltam. Többek között felso­roltam azokat a magyar költőket, akiknek műveit románra fordítot­tam. A teremben ott volt Lányi Sa­rolta is. Amikor a nevét említet­tem,­ éreztem, hogy meghatódik. Később a költőnő odajött hozzám és gratulált. Ez nagyon jól esett. Tiszteletem jeléül kezet csókoltam neki. Lányi Sarolta halála mélyen megrendített, s bár azóta majd tíz év telt el, az a fájdalom, melyet halála okozott, ma sem enyhült, és azt hiszem, gyászolom, amíg élek. Petre Pastu Bukarest Lengyel kritikai folyóirat magyar száma Megkérve, de annál gazdagabb tartalommal került a lengyel olva­sókhoz a Nowe Ksiazki című iro­dalomkritikai folyóirat áprilisi száma. A kiadvány — hagyományá­hoz híven — a mostani füzetben is egy fő téma köré csoportosította cikkeit. Ez pedig a magyar iro­dalom Lengyelországban. A Nowe Ksiazki szerkesztőinek annál is könnyebb dolguk volt, mert 1983- ban, s az idén is már eddig, számos értékes és érdemes magyar könyvet adtak ki a lengyelországi officinak. (D. Molnár István részletes ismer­tetése a művekről és fogadtatásuk­ról az Élet és Irodalom július 20-i számában látott napvilágot.) Gazdagodott Lukács György len­gyel nyelven megjelent műveinek sora, a PWN gondozásában megje­lent a Társadalmi lét ontológiájá­nak első része. Stanislaw Kozyr- Kowalski, aki az ötezer példányban megjelent művet ismerteti, recen­ziójának címében felteszi a kér­dést: „Lukács György: nagy gon­dolkodó vagy keményfejű dogma­tikus?” Ugyancsak az idén jelen­tette meg a PIW kiadó NDK-beli szerzők tanulmánygyűjteményét, amely a „Vita és párbeszéd Lu­kács Györggyel” címet viseli. A kö­tet a magyar filozófus esztétikai életművének elemzéseit tartal­mazza. A Nowe Ksiazki áprilisi számá­ban Tadeusz Olszanski, a magyar irodalom fáradhatatlan lengyelor­szági népszerűsítője is szót kért, elsősorban a két nemzet történel­mének különbözőségére, s az abból eredő irodalmi sajátosságokra fi­gyelmeztet. Három tanulmány foglalkozik huszadik századi klasszikusainkkal. Jerzy Snopek Végre Babits című cikkében a Gólyakalifa megjelené­sét köszönti, s a szerzőt a huszadik századi lélektani próza legnagyobb­jai közé sorolja. Anna Bojarska Kaffka Margitot és a Krakkóban kiadott Hangyabolyt mutatja be. Szcepan Wor­onowicz Déry Tibor kiközösítőjéről írva a hatalom és az egyén viszonyát elemzi a re­gényben. A különszám ezen kívül tanulmányt közöl Nádas Péter: Egy családregény vége című, lengyelül most megjelent könyvéről, s inter­jút az íróval. Recenzió méltatja Rónay György: Párduc és gödölye című regényét. Kertész Ákos gyűj­teményes kötetét, Hernádi Gyula Elődjét. Jókai Anna: Napok című regénye a mai Magyarország fel­szín alatti problémáiról való elmél­kedésre adott alkalmat Bohdan Czeszkónak. (A kiváló író valószí­nűleg nem tudta, hogy Jókai Anna könyve több mint tíz éve jelent meg magyarul.) Apróságok Mint az Élet és Irodalom állandó olvasója, szeretnék néhány apró észrevételt tenni. Máriássy Judit említi a július 6-i számban megjelent Terfelező úton című cikkében, hogy St. Wolfgang­­ban, a helység történelmét ismer­tető táblán nincs ott, hogy arra­felé volt Göbbels villája. Nos, én sem örülnék, ha Siófokon egy ha­sonló táblán ott állna, hogy Be­­regfy-Berger Károly innen indult 1944. október 15-én Budapestre, vagy ha Csobánkával kapcsolatban minden Duna-kanyar leírásban szerepelne, hogy ott várta ki Szá­llási Ferenc a hatalomátvételt 1944 őszén. Ölvedi Ignác azt írja a július 13-i szám 4. oldalán Casus belli című cikkében, hogy Justy Emil az I. Légvédelmi Hadtest parancsnoka volt. Tudtommal Magyarországon légvédelmi hadtest nem létezett — volt ugyan kilenc hadtest (az első Pesten a Veres Pálné utcában), de azok nem voltak légvédelmiek. Andai György azt írja a július 13-i szám 16. oldalán Az élet szép­eim c .riportjában, hogy „Kneissl-­ léceken Jugóban, vagy Tirolban siklik a család, minden évben.” „Hogyan lehet ez? Az útlevélren­­deletek...” — teszi fel a kérdést, mire Mihály közbevág: „Minden megoldható.” Itt azt nem értem, miért kell különleges megoldás ah­hoz, hogy valaki minden évben Ju­goszláviában vagy Ausztriában sí­eljen, amikor épp az útlevélrende­­letek teszik lehetővé, hogy utazási irodán keresztül, vagy meghívással minden évben mindenki kiutazhas­son nyugatra vagy Jugoszláviába. Az utazási irodák számtalan síelési lehetőséget kínálnak Ausztriában is, még nyáron is el lehet menni gleccsersíelésre a Dachsteinre öt napra 3450 forintért. De láttam Ibusz- és más prospektusban nyári svájci és olaszországi gleccsersíe­lést is, nemhogy téli sítúrát. Még valamit a Kneissl-lécről: Magyar­­országon állami sportüzletben is lehet kiváló nyugati síléceket kap­ni, természetesen forintért, és ugyanígy Tyrolia gyártmányú vagy más nyugati síkötéseket. Mivel pe­dig magyar sílécgyártás nincs, akár sznob valaki, akár nem, kénytelen külföldit venni. Persze, van bolgár is, lengyel is, csehszlovák is, de alig valamivel olcsóbban, mint egy nyugati gyártmány, így hát a Kneissl-, az Atomic- vagy a Head­­síléc Nagy-hideg-hegyen, Dobogó­kőn, a Szabadság-hegyen egyálta­lán nem megy különlegesség számba. Bajai Ernő ÉLET ÉS Í ® IRODALOM VISSZHANG A Nowe Ksiazki ezen kívül rö­vid recenziót közöl Végh Antal ki­lencven percéről, az Andzrej Siero­­szewski válogatásban tavaly kia­dott magyar drámaantológiáról. Stanislaw Zielinski méltatja Ka­rinthy Ferenc: Harminchárom cí­mű elbeszélés-ciklusát. A második világháborús Magyarországnak a kötetben adott képe a lengyelek többsége számára egészen különös. A recenzens ezekkel a szavakkal fejezi be írását: „Rossz volt szá­momra, hogy a műben nem talál­koztál« az én magyarjaimmal. Ka­rinthy nekem teljesen idegen em­berek élményeit tárta fel.” A különszám végül Czakó Gábor: Iskolavár című regényéről ír és be­mutat több lengyel-magyar közös kiadásban megjelent albumot is. Miklós Gábor Varsó Ki kicsoda? Mikor? Hol? , Újabb adattal erősítem meg Pé­ter Lászlónak, a lexikon válogatási elvét bíráló, Ki kicsoda? című írá­sát. (Élet és Irodalom, 1984. július 20.) Július 9-én hunyt el­ Erdei Sán­dor, aki jelentős újságírói, szer­kesztői tevékenysége mellett szép­irodalommal és kritikával is fog­lalkozott, s a felszabadulást követő évtizedben mint politikus is mű­ködött , miniszterhelyettes volt. Az országos sajtó közölte is 11-én halálának hírét, munkássága sú­lyának megfelelően, sőt a Magyar Nemzet nekrológgal búcsúztatta őt. g.) aláírással. Hosszabb cikkben méltatta volt főszerkesztőjét a Szö­vetkezet című lap, de az ÉS is ko­moly terjedelmű cikkel adózott em­lékének Molnár Zoltán tollából. Ez­zel szemben a Ki kicsodá?-ban nem szerepel a neve, hiszen nem kapott életében olyan „kitüntetett” kitün­tetést, melynek alapján bekerülhe­tett volna e lexikonba. És ha már a napisajtót emleget­tem, szóba hozom a gyászhírek közlésekor tapasztalható „titkoló­zást”. Mintha szeméremből (álsze­méremből?) nem illene közölni az elhalálozás napját. Egyetlen lapunk sem közölte ezt — nyilván az MTI hírét átvéve — Erdei Sándor ese­tében (a pontos dátumot a gyász­­jelentésből tudom) sem, de Vén Emil festőművész halálának helyé­ről és napjáról is csak a Daily News — Neueste Nachrichten cí­mű lapból értesültem, a többi új­ság csak elhunytát közölte. A sajtótól elvárható az egzakt­ság, s ha a filológusi pontosságot el is akarnánk kerülni, a „kedden” vagy tegnap”- -kifej­ezések,­­szaba­tossá tennék a hírt. S talán a ha­­­­lálozás helyének közlése sem volna szégyen. Az ilyen adatok közlésére (még a nekrológban is!) súlyt helyező nyugati (például: Der Spiegel) gya­korlatot hadd ajánljam a Magyar Távirati Iroda hírszerkesztőinek fi­gyelmébe. Gyuris György Nappali menedékhely Alföldy Jenő írja Zelk Zoltán Nappali menedékhely címen köz­readott posztumusz prózai, köteté­ről (Realista menedékhely, Élet és Irodalom július 6.): „Találó a cím, amelyet a válogatás és szöveggon­dozás munkáját elvégző Sinka Er­zsébet választott a kötethez: Gor­kij Éjjeli menedékhelyére rímel.” Az első pillanatban megütköz­tem: nem rossz helyről választot­ta-e a „Nappali menedékhely” cí­met Sinka Erzsébet? Hiszen ez az én versem címe; azé a versemé, melyet René Charnak ajánlottam párizsi megismerkedésünk után, s amely Jerikó című kötetem (1968.) 55-ik oldalán található! De aztán újfajta döbbenet fogott el, amint tovább olvastam Alföldy cikkét: „A cím történetesen egy 1934-es sporttudósítás éléről került a kö­tet fedelére. A lágymányosi holt Duna-ág »ingyenstrandját­ nevez­te így ... Zelk Zoltán.” Most már beleizzadtam a do­logba. Sinka Erzsébet természete­sen a lehető legjobb helyről vá­lasztotta a posztumusz Zelk-könyv címét, de vajon ezek után nem vádol-e meg engem valaki, hogy Charnak ajánlott versem címét Zoltántól oroztam? Sajnos, 1934- ben öt esztendős lévén, az ő ak­kori sporttudósítását nem olvas­tam, s ennélfogva mind a mai na­pig nem tudtam arról, hogy az én alluzív verscímemet már más is használta előttem. Szóljon hát mind a jelen-, mind az utókornak ünnepélyes nyilatkozatom: e vé­letlen egybeesésben ártatlannak érzem és tudom magam. Tímár György Olvasni vagy magyarázni? Nem vált számomra teljesen vi­lágossá, mi ellen is írta töprengésre késztető glosszáját Tóth B. Judit (Miért szeretem?, Élet és Irodalom 1984. 28. szám). Ha a rossz iskolai verselemzést kritizálja, egyetér­tünk. Ha minden műértelmezést feleslegesnek tart — „A szó pedig kérlelhetetlen narrátorként banális prózává fokozza le a verset” —, vi­tatom az állítását. Soraiból ez is­ az is kiolvasható (lásd: a műalkotás többértelműsége), nem tudni, me­lyik a szöveg autentikus üzenete. Lehet, hogy a második — ezért szó­lalok meg. Kétségtelen, egy költeményt könnyebb agyoncsapni, mint egy legyet, s iskoláinkban nem kevesen élnek is e lehetőséggel. Sok a rossz pedagógus, s köztük sok a rossz magyartanár. Biztos kézzel törik szét a varázst, eredményekben gaz­dagon fejlesztik a művészet iránti közömbösséget, ők azok, akiknél csak a tankönyv visszakérődzése a jó felelet, ők azok, akiknél egy kérdésre csak egy helyes válasz ad­ható. Részben kényelemből ilyenek — így nem lehet baj (sajnos tény­leg nem) —, részben nem is tud­nának mások lenni. Képtelenek pél­dául önálló elemzésre, s képtelenek — ez nem ugyanaz! — elemeztetés­­re. A magyarázat s majd a diákok felelete körülbelül ilyen stílusú: „A költő elvadult tájon gázol, ahol az ős és buja földön dudva, valamint muhar van. Ady ismeri ezt a vad mezőt, ez a magyar Ugar. Az Ugar itt egy költői kép és azt jelenti, hogy a feudalizmus rágja a szűzi földet.” (Mielőtt bárki azzal vá­dolna, hogy karikírozok, menjen el jövőre néhány érettségire!) De mindebből nem azt a következte­tést kell levonnunk, hogy a mű­elemzés eredendően rossz és káros — hanem. .valami ,egészen mást. A­­fő analízis­­­ugyanis hám - -szét­töri, hanem elmélyíti az élményt Szerencsére akadnak pedagógusok, akik még növelik is a vers (a no­vella, a regény) varázsát, mert olyasmikre hívják fel a diákok fi­gyelmét, amikre maguktól nem lőt­tek rá. Nem prózává fokozzák le, hanem megvilágítják, kibontják a költeményt; nem szedik szét, csak megmutatják a szerkezetét. S hogy­ne lenne erre szükség, amikor a gyerekek egyes szavak jelentését sem ismerik mindig, érték és érték­telenség között pedig szinte egyál­talán nem tudnak különbséget ten­ni! Ha egy magyartanár tudja, hogy nem irodalomtanárokat, ha­nem olvasni szerető és tudó embe­reket kell nevelnie, hogy „A vén cigány” nem kifejezetten serdülők­nek írt alkotás, hogy egy mű több­féleképpen értelmezhető, hogy mi­ként kell szóra bírni a verset és a diákokat, akkor meg fognak nyílni a zsilipek. Fel lehet, fel kell tenni Tóth B. Judit kérdését is: „Miért szereted — vagy nem szereted — ezt a művet?”, de nem szabad fe­ledni, hogy a válaszban a gyerek s nem a vers világáról lesz szó el­sősorban. A műre a klasszikus „Miért szép?” kérdés vonatkozik. A felelet nem megfogalmazhatat­­lan! S miért lenne káros felelni? Ha jobban megismerek valamit, nem bizalmasabb viszonyban le­szek-e vele? A memorizálás nem keserűség lehet csupán, hanem öröm is: mindig velem lesz, amit szeretek. Egyébként a „Miért szereted?” és a ,,Miért szép?” között nincs ellen­tét. A jó verselemzésben — hadd hivatkozzam csupán Király Ist­ván és Németh G. Béla analíziseire — éppúgy rólunk szól a mese, mint a művekben: az emberről, az em­beri lélekről. Az irodalom és a verselemzés csupa lelkizés. Nem ront az egy magyarórán, ha tudo­mányos alapon lelkizünk. „Verset olvasni kell, nem magya­rázni.”" Ezt nagy tekintély mondta. Szerb Antal. Ne higgyünk neki egészen. Több kötettel cáfolta­­áfát magát. D. Magyari Imre Szerkesztői üzenetek DR. GEREND LÁSZLÓ, BUDA­PEST. „Az Élet­ és Irodalom jú­lius 1-3-i számában olvastam a Mellőzött anyanyelven című glosz­­szát, melyet igen helyeslek, azt már kevésbé, hogy »nagyapáink . .. kitettek egy cédulát a község­házán«. Ez bizony germanizmus. Nagyapáink cédulát tettek ki, egy nélkül” A nyelvünk szellemétől idegen fordulatok elleni harc di­cséretes, bár olykor túlbuzgóság jellemzi. E túlbuzgóság egyik ered­ménye a határozatlan névelő irtá­sa — mindenáron. Az efféle nyel­vi babonákról azért sem ártana leszoknunk, mert ez a küzdelem esetleg elterelheti figyelmünket a nyelvművelés fontos feladatairól. DR. NAGYSZENTPÉTERI GÉZA, BUDAPEST. Levélírónk arra hívja fel figyelmünket, hogy egyik na­pilapunk cikkírója helytelenül használta az ötödfél számnevet. Az efféle kissé régies számnevek té­ves használata gyakori. Kevesen érzik, illetve értik, hogy az ötöd­fél né­gy és felet jelent, a negyed­fél három és a felet, a hatodfél pedig öt és felet. MÜNNICH ANTAL, BUDAPEST. „Az Élet­ és Irodalom július 20-i számában a Gordiuszi gubanc cí­mű glossza írója helyreigazítja egy meg­nevezett újságíró téve­dését aki szerint Gordiusz kard­dal vágta szét a nevezetes csomót. A cikkíró »bár kínos elmondania, mégsem tehet mást: amit Gordiusz csomózott, azt Nagy Sándor vág­ta ketté«. Ezt csakugyan kínos volt elmondania, mert ezzel csak tovább csomózta a gubancot. Az ókori krónikák nem jegyezték fel, hogy ki bogozta össze a híres cso­mót. Azt viszont igen, hogy Gor­­dion városában őrizték egy temp­lomban, amíg Nagy Sándor ketté nem vágta.” Köszönjük a helyre­­igazítást. Nem fűzhetünk hozzá egyebet: az eset valóban kínos. A helyzet talán mégsem teljesen re­ménytelen. Tovább idézzük levél­írónkat, aki szerencsére nemcsak hibát talált glosszánkban, így ír: „Abban igaza van a cikkírónak, hogy időszámításunknak nincs nulladik éve. Akik készítették, ró­mai számokat használtak és a nul­lát nem ismerték. Szándékuk per­sze, az volt, hogy Krisztus születé­se az­ időszámítás első évére es­sék. Ennek időpontját régi genealó­giákból próbálták meghatározni. Csakhogy az életkorok összeadá­sakor számtani hibát követtek el. Azok a kronológusok, akik a szó­­banforgó genealógiákat hitelesnek tartják, Jézust pedig valóságos, történelmi személynek, utánaszá­moltak és születését az i. sz. 4. évére teszik. Ezt az egyházak sem tagadják. Tehát a hívők is okosan teszik, ha az i. sz. és nem a Kr. u. megjelölést használják, különben az a furcsaság adódik, hogy Krisztus Kr. u. 4-ben született.'* Köszönjük a kiegészítést, mind­azonáltal megjegyezzük: ez a té­ma nem a mi szakterületünk.­ A­ kérdés további taglalására nem vállalkozhatunk,- ‹- ■. , v - •. - ~ -. V. XÉNIA, BQGLARLELLE. Fel­háborodott hangú levélben hóna­pokkal ezelőtt beküldött verseinek sorsa iránt érdeklődik. íme, vála­szunk: a versek, sajnos, rosszak, ezért nem közlünk belőlük. Olva­sónk megértését kérjük, meglehet, hiába. KOVÁCS ELEMÉR, NYIRMADA. Olvasónk aziránt érdeklődik, mi­lyen értelemben használtuk a ro­cker szót. Lázár István ugyanis az Élet­ és Irodalom­ július 20-i szá­mában, amikor a különböző nem­zetiségű turistákról ír, így jellem­zi az angolokat: az arisztokratikus vagy éppen rocker típusú ango­lok. Legjobb tudomásunk szerint, az angolban a rocker megjelölést főként azokra a fiatalokra hasz­nálták, akik a hatvanas évek tá­ján tűntek fel: bőrruhát viseltek és motoron száguldoztak. Természete­sen a rockzenét is nagyon szeret­ték. Ma már valószínűleg nem kell bőrruha és motor ahhoz, hogy valakit így nevezzenek. Nálunk az a használat van terjedőben, amely szerint a rockzenéhez kapcsolódó­kat nevezik rockereknek. KLAPACS EMIL, MISKOLC. „Az Élet és Irodalom Memória­­gyakorlat című cikke 1932. szep­tember elsejére teszi azt a mun­kástüntetést, amely valójában 1930-ban volt.” Az elírást sajnál­juk, elnézést kérünk érte. 1984. JÚLIUS 27.

Next