Élet és Irodalom, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-11 / 2. szám - Galsai Pongrác: Gondolkodás egy műfajról (4. oldal) - Tóth Sándor: Hazafelé • kép (4. oldal) - Dr. Tringer László: Messze az Aranyketrectől • reflexió • Benedek István: Freudizmus és agresszió. ÉS 1984. december 14. • Tringer L. a Magyar Pszichiátriai Társaság főtitkára. (4. oldal)

nommmás egy művikét Elárultam többször is, hogy megrögzött karácsonyváró Vagyok. De várakozásomat ritkán kísérte szerencse. Mindig „közbejött valami”. Előfordult, hogy a gyertyagyújtás pillanatában levált a mennyezetből, és fejemre esett egy tégla. Az ÉS karácsonyi számában „P. J.” címmel portrénovellám jelent meg Pilinszky Jánosról. Van egyáltalán ilyen műfaj? De erről majd később. E dolgozatot, műfajától függetlenül, szívbéli írásomnak tartom. S remélem, nem ábrándulok ki belőle később sem. De már az első sorok elolvasása riadt bosszúságot okozott. Az Írás nyitányában Pilinszky János monogramjával kívántam illő áhítattal eljátszani, nevének kezdőbetűibe vonva a Fiú jelét is, akit imádott. Pilinszky monogramja, ugyebár: P. J. A P, x-szel átütve, Jézus szakrális betűje: Pantokrátort jelent. A J pedig: maga Jézus. Akinek nevét az IHS-ben I- vel jelölték: Jesus Homo Salvator. De írógépemen alighanem eltömődött a H-betű. (Gyakrabban kellene tisztítani.) így a nyomda a Homo-t következetesen Nomonak szedte. És írásom „mottója” emiatt a megfejthetetlen tohuvabohu látszatát keltette. Ez azonban még nem zavarta volna meg az ünnepre készülődés örömét. Hanem a telefonok! A „P. J.” kolumnája mellett napokon át valóságos telefonügyeletet kellett tartanom. Ilyen spontán, heves visszhangja még egyetlen munkámnak sem volt. Nyilván Pilinszky mágikus költői hatásának köszönhetően. Az írást sokan dicsérték, zavarba ejtően, lelkesen, felső fokokban olykor (álszerénységem tiltja, hogy neveket említsek), de akadtak hűvös, fanyalgó, sőt felháborodott vélemények is. Pilinszky beröppent a karácsonyomba. Rászorultam, hogy az ünnepek alatt Róla, az emlékek megbízhatóságáról és egy műfajról is elgondokozzam. Először arról, ami nyilvánvaló: 1. Pilinszky Jánost nemcsak nagy magyar költőnek, a huszadik század egyik költőóriásának tartom. A két kezem mind a tíz ujját se kellene kiegyenesítenem, ha a vele egyenrangú költőket fel kívánnám sorolni, így vélekedtem már barátságunk (ismeretségünk?) kezdetén, a negyvenes (!) években is. És véleményem az évtizedek során azért nem változott, mert a maximális hőfokon túlra a vizet sem lehet felforrósítani. Erős vonzalmamat különben egy hosszabb tanulmányban és számos cikkben publikáltam. (Lásd: „A besurranó szerkesztő”, az „An-tan-té-nusz” és a „Maradjatok reggelig” című kötetekben.) 2. Mivel „antisznob” vagyok, sohasem iparkodtam a nagy költők személyébe-sorsába akaszkodni. Se rajongó hivőként, se bogáncsként. Noha Pilinszky esetében könnyű lett volna. Akad rá példa, így mások tartalmasabb élményeket sorolhatnak elő vagy őrizhetnek ékszerként. Szakadékony kapcsolatunkat az élet gyakori alkalmai-véletlenei adták, és Pilinszky halála vette el. 3. Legutóbbi karácsonyi levelemben ezt írtam: „Miért félünk gyarlóságainktól? Sohasem törekedtem arra, hogy hibáimat eltitkoljam. Sose átallottam mások hibáit napfényre hozni. Hibáink ráncaitól emberibbé, szebbé simul az arcunk.” Különösen érvényes ez egy költőre. Akinek gyarlóságai tündökölhetnek is. „Embertelenül” nemes és folttalan lélekkel nem lehet az ember nevében szólni. S hogy mikor beszélhetünk egy halott költő-embertársunk gyöngéiről? Mikor „van itt az ideje”? Erre nincs erkölcsi kádencia. Mondhatnám úgy is: amikor emberi-költői nagyságáról szólunk. 4. Egymás magánéletében mindnyájan inautentikusak vagyunk. De érdeklődésünket ez nem lohasztja le. Továbbra is makacs vágyat érzek, hogy benézzek (rendben van, bekíváncsiskodjam) abba a magánügyi pokolba, amely Pilinszky minden verssorát fehér izzásban tartja. „Modus vivendit” remélve ezáltal a saját szörnyeimmel is. Éppoly agreszszívek ezek a szörnyek? Szelídebbek? Mindenesetre kevésbé segítenek a halhatatlanságba, mint az övéi. 5. A portrénovella nagyon érzékeny műfaj. Hiszen valóság is, „fikció” is. Dokumentumpróza is, szépirodalom is. Mindkét követelménynek meg kell felelnie. S állandó a veszély, hogy hol a „dokumentum”, hol az „irodalom” kap sebeket benne. Némelykor a tények válnak pontatlanná a „költött” ábrázolástól, máskor az átélést feszélyezik a szigorral ránk néző tények. 6. Legfontosabb, hogy a modell legyen hű önmagához. Klasszikus példának Krúdy „Ady Endre éjszakái” című művét tartom. De ki merné e gyönyörű írás mozzanatait „szakadatolva” az irodalomtörténetbe átrakni? 7. A „P. J.” elején a költő sírva rohan bele az éjszakába. Méghozzá a Hajós utcai lakásból, ahol többször jártam. Bár Pilinszky csak a „KZ-oratórium” megírása után költözött a számomra ismerős helyszínre... A költő kockás zakóban, fakózöld pulóverben menekül el hazulról... De biztos, hogy azon az éjszakán kockás zakó volt rajta? És a fakózöld pulóverét viselte? Ott voltam? Láttam? Nem voltam ott. És csak képzeletben láttam. Tehát már a kezdet kezdetén egy novellában vagyunk. Majd Pilinszkyvel együtt mind mélyebbre gyalogolunk belé. Mert az öltözék még hagyján. De honnan tudhatnám, hogy a költő a menekülése közben mit érzett? Vagy mire gondolt? Hiszen Pilinszky ismeretében — természetét s lelkiállapotát átélni kívánván — én éreztem, gondolkodtam helyette. Sőt, valószínű, hogy a költő akkor éjjel valami másra gondolt. Valószínű? Ez egészen biztos. 7. A „KZ-oratórium” születéséről megbízhatóbb képet alkothatunk Rubin Szilárd barátom kötelesen megjelenő, „Római I- es” című regényéből. A „boldog sírás” állapotát az ő elejtett szavaiból formáltam meg. 8. A bárepizód. Engem a folyosón ácsorgó költő vacogása érdekelt. Beszélgetése az öltöztetőnővel. A cukorkaillat. A méltatlan helyzet. Ezt a jelenetet ugyanis maga Pilinszky mondta el. És gyakran láttam őt vacogni. Az Edina álnéven szereplő táncosnőnek nem mutatkoztam be. Ha tíz egykori görl fölvonulna előttem, bajosan tudnék rámutatni. Meg sem jelenik a „novellában”. Ami pedig „Edina” eltávolítását illeti... A megbízhatónak látszó szóbeszédekre hagyatkoztam. Ahhoz kétségem se fért, hogy a kiváló, Kossuth-díjas színésznő a költő érdekében járt el. De utóbb kiderült: sokkal okosabban, tapintatosabban, finomabban, mint képzeltem. S főképp az ízléséhez méltóbb stílusban ... 9. A portré hűsége, a szerző elkerülhetetlen jelenléte s kötelező háttérben maradása, a tolerancia határai, az informatív és fiktív elemek vegyítési módja, az emlékezetből kiemelt párbeszédek hitele — ezek egy műfaj legnagyobb gondjai. 10. Portrénovellámban, szokásom szerint, kitűnően érzi magát az önirónia. Ha ezek a mozzanatok nem elég „valósághűek” — vagyis rám nézve kompromittálók — egyedül fogalmazási készségem gyarlóságának tulajdonítom. Ünnepi teendőim lévén, tovább nem tudtam gondolkodni. De karácsonyi álmomban egyszercsak megjelent Pilinszky János. Kicsit féltem tőle. Aztán megnyugodtam. Mert a szokott nyájassággal, mosolyogva közeledett felém. Caslai Pongrác Messze ezuran Nem vagyok pszichoanalitikus — mondja Benedek István a Közép-európai Kultúrkapcsolatok Intézete XVIII. találkozóján tartott előadásában, amely Freudizmus és agresszió címmel az Élet és Irodalom 1984. december 14-i számában jelent meg. Nos, én sem vagyok pszichoanalitikus, mégis szomorúsággal, majd indulattal olvastam kedvelt íróm eszmefuttatását, amelyben a modern társadalmakban elszaporodó, egyre aggasztóbban jelentkező agresszív jelenségekre keres magyarázatot Úgy tetszik, meg is találja. Ennek a rendkívül bonyolult társadalmi és lélektani problémának a magyarázata, oka: a pszichoanalízis, amely a maga elméletével és terápiás gyakorlatával felszabadítja (nem feltárja!) az emberi lélek mélyén, a tudatalattiban rejtőző félelmetes erőket, pusztító ösztönöket, hiszen „mindenkiben benne lakik az ördög”. Nem csupán azáltal teszi ezt, hogy lelki betegeket próbál több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel gyógyítani, hanem — túllépve illetékességi körét — még egészségesekkel is próbálkozik, úgynevezett személyiségfejlesztés címén veszélyes kalandokba bocsátkozva. S „amilyen mértékben sikerül a tudattalan felszabadítása és a gátlások megszüntetése, olyan mértékben alakul ki egy új öntudatlan erkölcsi (erkölcstelenség!) világnézet”. Ki tudja, mi rejtőzik az egyén tudatalattijában! Mindenesetre semmi jó. Benedek István példát is hoz arra, hogy a tudományok fejlődése milyen veszélyekbe sodorhatja az emberiséget. Nem elég nekünk az atombomba, most itt van még a pszichoanalízis is. A művészetekben, a mindennapi viselkedésben, az államok közötti kapcsolatokban is eluralkodó agresszivitás tehát annak a következménye, hogy eleddig ismeretlen mélységei tárultak fel az emberi léleknek, a pszichoanalízis módszere segítségével. Mint mondottam, én sem vagyok pszichoanalitikus, bár nagyra értékelem ennek az iskolának és elméletnek értékeit, s mindazt a hatalmas szellemi kincset, amelyet a pszichoanalízis művelői felhalmoztak (melynek értékét Benedek István sem vitatja el). Inkább a kísérleti lélektan talaján állok, amely az idők folyamán nemegyszer a pszichoanalízis ádáz ellenfeleként igyekezett cáfolni a mélylélektan egyes állításait. Most mégis úgy érzem, hogy a pszichoanalízis abba a helyzetbe került (mint nemegyszer a története folyamán), hogy jelentőségét negatív értelemben messze túlbecsülve átkokat szórnak rá. Világméretű bűnbakképzésnek vagyunk tanúi jelen századunkban. íme, most egy újabb kísérlet erre: egy tudományos elmélet és ennek gyakorlata lett minden agresszivitásnak és rombolásnak, az ember elállatiasodásának magyarázata és oka. Képzeletemben megjelent a Teheránban veszteglő gép egyik terroristája, amint jobbjában géppisztollyal a túszokat tartja sakkban, baljában Freud valamelyik művét szorongatja... Freud halálösztön-fogalma valóban azzal az igénnyel lépett föl, hogy magyarázatot találjon az emberben rejtőző rombolási vágyra. Erre vezette vissza az agreszsziót, háborúkat, gyilkolást, még az öngyilkosságot is. Élete utolsó szakaszában maga Freud is revízió alá vette a halálösztön koncepcióját Tanítványai általában nem is fogadták el ezeket a nézeteit. A modern lélektan a tudatalatti kategóriáját is részelemeire bontotta, idegélettani tartalommal töltötte fel. Ma már nem úgy tekintünk erre a rejtélyes, „veszélyes” tartalmakat hordozó idegrendszeri működésre, mint valamely állandóan robbanásra kész pokolgépre. Nem vitatkoznék Benedek István számos téves állításával. Azt azonban kiemelném, hogy alapvetően téves a félelem és az agresszivitás ellentétbe állítása. Mintha a félelem és a harag nem férne meg együtt, s a neurotikus és az agresszor két külön emberfajta lenne. A szerző rokonszenvét a neurotikus nyeri el, még az egészséges egyént is veszélyesnek tartja. Mai ismereteink szerint a félelem és a támadó viselkedés nagyon közel áll egymáshoz. Ez már az emlősállatoknál is így van. Ha az egyén létét, szükségleteit veszély fenyegeti, menekül vagy támad. Hogy melyik viselkedés kerül előtérbe, az a környezeti feltételek függvénye. Az agresszió tehát nem valami kizárólag belülről fakadó, külső tényezőktől független fátum — hacsak a lélekelemzés nem hozza felszínre, mint Benedek István állítja —, hanem a külvilág által kiváltott reakció. Az agresszivitás magyarázatát ezért elsősorban a környezeti feltételekben kell keresnünk. Egyébként is összetett, pszichológiai és szociológiai jelenségről van szó, amelynek egyoldalú pszichológiai magyarázata eleve téves. Embernél magától értetődő, hogy az agresszió szociális környezetben jelenik meg. A gyermek a környezetétől sajátítja el, hogy szükségleteit veszélyeztető akadály esetén milyen módon viselkedjék. A társadalom valóban elég sok mintát kínál arra — mint Benedek István is részletesen kifejti —, hogy ebben az esetben az agresszió a megfelelő viselkedés. Évtizedek szocializációja, nevelése kell ahhoz, hogy egy ilyen viselkedésminta az egyén személyiségének részévé váljék. Benedek István úgy véli, hogy a pszichoanalízis képes ilyen mélyreható változásokat előidézni, akár betegeken, akár egészségeseken. Menynyire örülnének a pszicoanalízis művelői, ha módszerük ennyire hatékony lenne! Az agresszió és a félelem közös gyökerekből táplálkozik. E gyökerek mindenekelőtt társadalmi természetűek, mint ahogy a személyiség maga is szociális hatások nyomán fejlődik. E két viselkedésforma szélsőséges megnyilvánulása az egyén és környezete közötti kapcsolat zavarainak, amelyek mögött szenvedés, boldogtalanság rejtőzik. A modern lélekgyógyászat tartja magát ahhoz az ősi felismeréshez, hogy az önismeret, önmagunk rejtett, „tudattalan” oldalainak feltárása hasznos, segít a környezettel és önmagunkkal való harmonikusabb kapcsolat kialakításában. A lélekgyógyász igazában — különféle módszerekkel — azönismeret fejlesztésére törekszik. Azt teszi a pszichoanalitikus is, Benedek István egy tollvonással elintézi mindezt, mondván, hogy az önismeret fokozása veszélyes dolog, íme, mik a következményei. A pszichoanalízis számos tétele fölött eljárt az idő. Az ÉS cikkírója mégis úgy szór átkot a lélekelemzés fejére, hogy közben valódinak tételezi fel ennek nem egy ma már elavult megállapítását Úgy érvel, mint egy pszichoanalitikus, aki meghasonlott tudományával. Benedek István nagy hatást gyakorolt rám, pszichiátriai munkásságának irodalmi feldolgozása pályám kezdetén arra tanított, hogy az emberben, még a legelesettebb pszichotikusban is találhatók olyan értékek, amelyekre támaszkodni lehet a gyógyításban. Messze vagyunk már az Aranyketrectől. Az ember lelke mélyen rombolás, ördög lakozik. Dr. Tringer László a Magyar Pszichiátriai Társaság főtitkára “s. XI”"* a Tóth Sándor: Hazafelé 1935. JANUÁR 11.