Élet és Irodalom, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-11 / 2. szám - Juhász Ferenc: Még egyszer. 1984. december 31. • vers (3. oldal) - Bella István: Koszorúk visszfénye • Petőfi Sándor Társaság alakuló közgyűlése (3. oldal)

JUHÁSZ FERENC:I Még egyszer 1984. december 31. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer ebben az évben a tiszta papír fölött merengve. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben a sárgazöld gyöngyselyemhártya fényben. Aztán a vers után. A vers után. Mi van a vers után? A vers után is vers van. Az élet után is élet. A halál után is halál van. A halál után. Mi van a halál után? Halottak mért nem beszéltek? Miért hallgattak halottaim? Még egyszer. A vers után. Halottakig fagyott a föld. A halottakig. Fagyládában a megfagyottak. Fagydobozban a csontok, ruhák, csipkék, habok, mosolyok, fogsorok, sasköröm­­csokor kezek. A boldog veréb havat csipeget a Berzsenyi-szemöldöke gyümölcsfa­ágon, havat eszik a borzas tövisgömb ólom-gesztenyeburok veréb, csöpp barna sündisznómalac-szeme, mint egy öregasszony csomós ütőere öregasszony ólomcsőr kézfején. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer mielőtt új év jön, új vers, új hajnal, új halál. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer! Aztán a vers után. A vers után. Mi van a vers után? A vers után is vers van. A vers után is vers. Sárga hártyagyöngylemezek, vastag fehér itatóspapír-táblák a földön, a levegőben, a levegőben, a földön, izzó gyöngypapír-dobozokat, mohos és szőrős itatóspapír-lemezeket, fehér gyűrt kartondeszka-kötegeket hajigált valaki erre az utolsó napra, az ítélet előtti éjszaka hajnalára. Sűrű, kövér, zsíros gipszport folyatott végtelen vattakürt orrlikaiból a csönd a borzas, gubancos feketerhágnes fákra, a kerítések vasháló függönyeire, indigó varjúmosolyra, fekete kutyaszempillákra, televíziós antenna-keresztek feszítődrótjaira, az antennarácsok vízszintes virágállat-szagára. Az utcán egy asszony zokog, az utcán egy nő fut zokogva részeg férje után a hóban, fehér hálóingben, piros papucsban, fut fehéren a fehérben, fut a fehér a fehérben, részeg férje kék sálban, kisbabáiban, férje­ nyakába csimpaszkodik az asszony, csókolja, fülét harapdálja, csámcsogva eszi, mint én a megpörzsölt disznófület hajnalban disznóöléskor a Hóban gyermekkoromban. A férfi ellöki az asszonyt, az asszony hanyattzuhan a hóban, hálóinge hasáig fölcsúszik habos buborékolással, mintha ezüst fejszét vágtak volna combjai közé: vérző piros lék a combtövek között, meglékelt görögdinnye, henteskéssel elvágott tehéngége a hóban, vörös virágbarlang-vérzés, fölötte, körötte, alatta moszatcsillag-amőbaként szétfolyó, köldökig, seggükig szétszivárgó fekete gyapotvirágzás. Hanyatt asszonyhörgés a hóban. Mintha a hó, a fehér lenne fehérheréjű férfibikája most, mintha a fehér gyapjú­titánnal nyögne lüktető szerelemben. Az feküdt meztelen hasára, a tél a tél, az aranypettyes­ lábú kentaurférfi fehér. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer ebben az évben harangjaim a hó fölött, a hó alatt. Harangjaim, mint a­­ könnyező csillagok. Harangjaim szóljatok még egyszer. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer harangjaim, a hó alatt, a hó fölött! Még egyszer harangjaim! Ül a hóban az öreg alkoholista, a fü­stből­ szőtt utca-apa, a koromból gyúrt hóember-áruffikt a füstös póknyálból csomósodott apró ránc-szobrocska, a sárga gyökérszobor-kőzetveszteség, a lila fekély­virágzás emberutánzat, a sötétkék, varangypillantású démon-alázat, zöld borospalackja nyakát a vaskerítés­ tyúklábhoz üti, úgy iszik, a szilánkcsipkás zöld üvegnyakat lila szájába szopva, mint anyaemlő gombját, a zöld töviskagyló korallkút-nyakat harapva odvas szájával, mintha héjastul zöld banánt zabálna, és szája vérzik, állán fekete vér folyik fekete gégegödréig csurogva, s mint fekete gesztenye alvadtan ül a vér a fekete gégegödörben. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Ül, mint egy szétfolyt, elfújt lila gyertya a hóban. Ül a hóban, mint egy lila halott. Lila halott ül fehér koporsóban. Kölyökdaxli fut spárgázva, kanyarogva, gazdája cifrán fütty­ent, mint a sárgarigó. Folyik a hóban a ruganyos higany-állatocska, hernyózva úszik a hóban, mint törpécske empir-asztal, apró dohányzóasztal sötétbarna szőrből, csillogva, mint Honthy Hanna tévi síremlék-öltözőasztala a Farkasréti temetőben, Varga Imre színházi öltözőasztal-síremléke a Farkasréti temetőben, görbelábú fémasztalka, fémtükör, fémpompon, fémtégely, fémszempillafesték, meg­gyűrt, görbített fémlegyező, fut az apró, görbe szőr-síremlék, talpai után hosszú tollas, bolyhos, bodros, cirmos öt­ pont negatív, párolgó futás­uszályok. S gazdája cifrán füttyent, mint a sárgarigó. Gazdája citromsárga bőrkabátban, gazdája fagyban-kopaszon. Kezében barna kutyaszíj, szemében fekete hóesés. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer. Behavazott autók, behavazott árnyak. Agarak, pulik, vizslák, farkaskutyák, boxerek, foxik, dobermanok, komondorok, eszkimó vörös medvekutyák, uszkárok. jogok, bernáthegyiek, terrierek, skót juhászkutyák kergetik egymást viháncolva a hóban. Homlokcsontom mögött lángszirmú csillagokat sír Szergej Jeszenyin anyakutyája. A tömött vastag ólom­­üresség fölött repülőgép búg. Szobámban nagy dülledt kocsonyakristály-szőlőszem szemeivel durranva, csattogva föltámadt buta légy az ablaküvegen. Mint üvegikrás, szőrös fekete üveggumilabda. Utasszállító repülőgép? Katonai repülőgép? Asztalomon fölnyitott tömegsírok. Fölbontott tömegsírok Íróasztalomon. Füzetek, dossziék, jegyzetkönyvek, noteszek, papírok. Tömegsírokban lapozok. 1954. 1955. 1950. 1957. 1958. 1960. 1961. 1963. 1964. 1965. 1969. 1970. 1971. 1972. 1973. Átnézek a sáron. Sár, papír, csont, múmia-holttest, eleven ág, élő tüdő, dermedett szív, rothadás-kupac, rovarszem-koponya, épos­­ször, depresszió-láng, elkorhadt mánia-virág, sárga tajték szalonnaférgekből, véres hab vershulla-faló merengés-kukacokból, véres rongyok, a világegyetem véres inge, vérvizentjét buggyantó eleven Krisztus-seb, a Megváltó szívsebe, lábsebei, kézsebei, gyantát könnyező pipacsok, mézgát siró jelenlét-csillagok. Tömegsírokban lapozok. Kotorászok a csontok, lángok, fények, szivárványok, hullarészletek, álomkupacok között merengve. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer ebben az évben verset hullatni verseimre. Jár a mosógép. Mint a boldog szorgalom. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. A holnapot szívemre kopírozom. Mint gyerek indigópapírral fehér papírra a megváltó mesét. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer máma. Nem utoljára! Mesterséges holdak, kémholdak, televíziós holdak, lézerágyú-holdak, mesterséges holdak légycella-szemét megvakító mesterséges holdak, telefon­holdak, rádió-holdak, meteorológia holdak, fényképező holdak, béke­holdak, katonai holdak keringés-szövevénye hálózza be a Földgolyót a Hold előtt, a Hold között, a Föld között. Ó, hányféle élő, s meghalt szerkezet-sokaság, hányféle életbíztatás és hányféle halálhatalom kering élve elevenen, s halott halotton körötted Megszülő Égitestem: Földgolyó? Hányféle bíztatás és hányféle ítélet, hányféle gyűlölet, remény, fenyítés, rablás, fenyegetés, tolvajlás, átok-tekintet, rádióaktív pupilla, atom­máglya látóbíború szemgolyó? Hányféle hit és hányféle halál? Hányféle halál-tekintet és hányféle nukleáris bíborfolt, napfoltos retinahártya? Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer lenni még a vers után. A vers után. A vers után ebben az évben. A vers után. Mi van a vers után? A vers után is vers van. Az élet után is élet. A­ halál után halál van. Halál a halál után. A halál után is halál van. Minden ámulásom parázsban. Ser­cég, pattog, robban, fénypont-szökőkútként lövell parázsló világvégzete ámulásom. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Nem dideregni az elmúláson. Nem vacogni az elmúláson. Kezeid melengesd a halhatatlan világparázson! ötvenhat és fél éves vagyok. Körülbelül 2 396 736 000 szívverésem volt eddig. Körülbelül. Átlagban körülbelül. A szívcsírát is számítva. Az első szívcsíra-moccanástól számítva. Az ébrény-szívverést is számító. Az embrió­szívverést is számítva. A magzati szívverést is számítva. Körülbelül ennyit vert szívem eddig. Körülbelül ennyit a szív már. Én szivem, költő-szivem. Én szivem, emberszivem. Gyorsabban, ha lázasan, gyorsabban a futásban, volt hogy extraszisztolés-aritmiásan, volt hogy tachikardiásan, gőgösen, fulladtan, rettegve, gyászolva, neurotikusan, hülesen, mellhártyagyulladás-halálbetegen. És volt mennyi szenvedés! Az se kevés! És volt mennyi gyász. Nem ami megaláz. De ami léghártya-szárnyakra feszít, mint átlátszó röpítő keresztre! Amíg eljön az este. S álmodban sem röpülsz. Álmodban is kuporogva ülsz mint Szűzanya a keresztfa alatt. S vér és vizenyő és testgenny a hajad, mint a nyúlós enyv ragad. Mert a zöld lábakról gyapjas nehéz fejedre folyik a megváltozás szutyka, nyála, méze, enyve! Mint zöld bürökcsokorról ha őszi rothadásig csurog, a véres, gennyes alkony a haldokló űr alatt kuporgó Világanya-Énekedre! Még egyszer! Még egyszer ebben az évben. Mert sohasem elég! Mert nem elég sosem. Még egyszer ebben az évben. Abba nem lehet hagyni még. És holnap lehet-e még? Holnap lehet-e még? Mint megdőlt titáni gipsz-szobor korong­szemeiből, korongszájából a sűrű gipszpor, ami a kezdet óta odabent rohadt, folyatja a gipsz-ég a zsíros havat. Aztán az éj gyilkos szívéhez vágom az üres pezsgőspoharat, s a megfagyott lángok nedvesen ragyogva, az éj szívbőrébe fúródva, ragadva kitépett szétszórt fehér sastollakként meredeznek, mint apán halott szemgolyójában az elfolyósodó, taknyos jégszilánkok. Mint a halott angyal kitépett szárnytollai apám halott szemében. Gyalog leime ITlendí Hozzá menni — áj­­tatoskodtam bűnbánóan magamban a So­roksár alatt döcögő személyvonaton. — Gya­log, ha már az, akiért útra keltem­, ily zord télben is többnyire gyalogszerrel járta be az országot. S hol meg nem fordult, s milyen sebesen! Mintha nem is az apostolok lova, de valami szárnyas csikó repítette volna. Selmec és Dunavecse, Pápa és Pozsony, Pá­pa és Sopron, Debrecen és Pest: hét neki­keseredett éve alatt az elszánt gyalogos töb­bet kutyagolt, mint ma egy élvonalbeli táv­­gyaloglóbajnok. Igaz , oldozom föl magam rögtön, penitenciának véve a lassú döcögést — ez a személyvonat nem is olyan stílusta­lan. Hiszen ma, ez az apostolok lova. Autó­stopos személyvonat! Ő meg nem is azért nem használta, mert nemigen tellett volna rá, hanem mert se autó, se vonat nem volt még akkor széles e hazában. Sőt! Éppen Ö­n elképzelt vendéglátóm, akinek szülvárosá­­ba utazom — épp ő mondotta volt az első magyar vasút szédítő káprázatában: „Száz vasutat ezeret! Csináljatok! Csináljatok!” Ebből már mindenki kitalálta, kihez és hova igyekeztem a kelebiai vonattal 1985. január negyedikén. Petőfi szülővárosába, Kiskőrösre. A Petőfi Sándor Társaság alakuló köz­gyűlésére. A Petőfi Társaság? Ma? — hallom az el­képedt hangúakat, akik­be könnyen látnak a madárban is denevért. — A Petőfi Társa­ság? Megint? Riognak, mind, akik hajlamo­sak kísértetet látni. — Hát újra Pekár Gyu­la kitüntetésekkel csöngölődző fekete ke­gyelmes frakkja? Herczeg Ferenc kedélyes­re mosolyintott puha nyakkendőfénye? Pin­tér Jenő vaskalap-glóriája? De hiszen köz­tudott, Móricz Zsi­gmond is megírta 1931- ben, hogy a fiatal, de már összegyűjtött versein túl levő és így „vén” Petőfi nem kerülhetne be a társaságba, ha „még olyan költői sikere volna is”. S épp azért nem, mert fiatal, s „nem igen írna olyanokat, ami a Petőfi Társaság elnökének véleményével egyezne”. (Persze, a Petőfi Társaságnál ak­kor épp három évvel fiatalabb, ötvenkét éves Móricz Zsigmond kissé igazságtalan, amikor nem akarja megemlíteni, hogy az el­aggott társaságnak ifjúkorában voltak eré­nyei is: mindenekelőtt a szülői ház meg­mentése az ország, a megye és a szülőváros segítségével; a Petőfi-kultusz ápolása, s nem utolsósorban a neves könyvsorozat, a Petőfi-könyvtár, a Petőfi-filológia ma is nélkülözhetetlen alapműveinek kiadása.) A most alakuló társaság viszont már ne­vében is különbözni kíván a régitől, ezért is lett Petőfi Sándor Társaság, s ha van előd­je, akkor talán az a Petőfi Irodalmi Kör, amely ugyancsak a költő szülővárosában működött egykoron. Ám nem szépirodalmi, hanem közműveltségi — mai szóval — köz­­művelődési társaság volt. Olyan, mint ami­lyen az alapító okirat szerint, a most szüle­tő is akar lenni. Nem az íróké — mindenkié! Hiszen „a társaság tagja lehet minden ma­gyar és külföldi állampolgár ..., aki a tár­saság célkitűzését magáévá teszi, a társaság munkájában részt venni kíván .. S hogy mik a célok? Idézzünk ebből is: „A Petőfi Sándor Társaság Petőfi örökségé­nek ápolását országos ügynek tekintve... célul tűzi ki az ifjúság, különösen a diákság minél nagyobb arányú bevonását munkájá­ba ... Külföldön kifejtett tevékenységével pedig részt vállal a kétoldalú kulturális kapcsolatok megőrzésében, és továbbfejlesz­tésében, a magyarországi Petőfi-kép telje­sebbé, árnyaltabbá tételében, és más hatá­rainkon túli területeken való megismerteté­sében egyaránt.” És íme, a Kiskőrösi városi Tanács dísz­terme, az alakuló közgyűlés. Szemre is so­kan vagyunk, a négyszögre állított asztalsor mögött nincs egy szabad szék sem. Hát még ha azokat is ideképzeljük, akiket a jelenle­vők képviselnek. Bizony kicsinek látszik nemcsak a terem, de a kinti nagy tér is, melynek egyik sarkában — épp szemközt — hallgat az a nádtetős ház, ahol megtör­tént minden miért kezdete: a csoda. S mint­ha ama hajdani bölcsőringató per megbé­kélt tanúi — az egykori dühödt egymásnak eső lány unokái lobognának megszelídülve, mindegyik alapító tag szükségesnek érzi megemlíteni: „Kiskunfélegyházáról jöt­tem ... Szabadszállásról vagyok ... Dunave­­csei Múzeum és Könyvtár ...” De vannak itt Dömsödről, Kiskunlacházáról, Mezőbe­­rényből, Aszódiról, még a messzi Pápáról, Soproniból is S talán a következő közgyűlés­re itt lesznek más Petőfi-helyek képviselői is: Selmecről, ahol diákoskodott, Grácból, ahol katona volt, Zágrábból, ahol leszerel­­ték, Költőről, ahol legboldogabb napjait töltötte, és Segesvárról, Héjasfalváról, ahol elesett. És vannak itt persze írók és költők is, nem is akármilyen minőségben: Hubay Miklós, az ünnepi alkalom köszöntője, akit Oláh Pál, a városi tanács elnöke mellé társ­elnökké választott a közgyűlés, és a három alelnök: Fodor András, Bodolai Géza és Bu­da Ferenc. És itt vannak tervekkel, ajánla­tokkal megrakodva a kulturális élet és a KISZ országos képviselői is. Hallgatom a javaslattevőket, a jövő fényű terveket. Kegyelet és hála sugárzik szavaik­ból. „Állítsunk fel emlékművet, vagy szo­borkertet mindazoknak, akik Petőfit fordí­tották ... Legyen Petőfi-szavalóverseny ... Petőfi-díj... Járjuk be a nevezetesebb Pe­­tőfi-emlékhelyeket...” Mintha csak az a szalagerdő lobogna föl, amit a szülői ház udvari szobájában, 1880, a ház megmentése óta az odahordott koszorúk fényeiből meg­őriztek. Koszorúk visszfénye 1985. JANUÁR 11.m nmo 1 HH

Next