Élet és Irodalom, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-30 / 35. szám - Hegyi Béla: Népi apokrif • könyvkritika • Lammel Annamária-Nagy Ilona: Parasztbiblia (Gondolat) (10. oldal) - Szenes Zsuzsa: Levél • kép (10. oldal) - Budai Katalin: Monológok a toronyházból • könyvkritika • Mező Ferenc: Tétova burleszk (Magvető) (10. oldal) - Kartal Zsuzsa: Ismertük-e őt? • könyvkritika • Palotai Boris: Ki ismer engem? (Szépirodalmi) (10. oldal)

HEGYI BÉLA: Lammel Annamária— Nagy Ilona: Parasztbiblia (Gondolat, 612 old.) Apokrif, mert a hivatalos egyház sokáig nem tűrte, kirekesztette magából, sőt üldözte az uniformizáltat megkérdőjelező, kanonikus szabályaitól eltérő vallási megnyilvánulásokat mind szóban, mind írásban. Ezekben ugyan heterodoxiának nyoma sem volt, de a magas klérus által jóváhagyott, ortodox szövegek nem sem feleltek meg. Többségükben valóban ismeretlen, anonim eredetűek: szájhagyomány útján terjedtek, változtak, bővültek-rövidültek, variánsaik keletkeztek, akárcsak a népénekeknek és -meséknek, s az idők folyamán rokonságba keveredtek a vallásos, vásári ponyvával és az úgynevezett sekrestyeirodalommal is. A textusok nemzedékről nemzedékre szálltak, a templomon kívül, útszéli padokon, búcsújárós helyeken, házi ájtatosságokon öröklődtek tovább, s a papság hiába tiltotta, bélyegezte meg, nemegyszer kiátkozást emlegetve, e sajátos szakrális mondavilág burjánzását, az emberek belső szükségleteihez tartozott megalkotásuk és áthagyományozásuk. A szent történetek bepillantást engednek a vallásos nép szellemi és lelki életébe, amely mindig függetleníteni tudta magát a szigorú, hierarchikus előírásoktól és közlésvágya, fantáziája gyakorta áttörte a dogmák és parancsok állította merev korlátokat. A Parasztbibilia tulajdonképpen parafrázisok gyűjteménye, parafrázisoké, amelyek mélyen őrzik a vallásos népköltészet és motívumkincs eredetiségét, de őrzik — mint erre a vallásosfolklórral kapcsolatban Ortutay Gyula, Bálint Sándor és Erdélyi Zsuzsanna rámutatott — a középkori egyházi irodalom sok esetben széthullott, elsülylyedt, csak hallomásból rögződött elemeit is. Népi is ez az evangélium, mert a magyar vidék formavilágát, kultikus gazdagságát, teremtő kedvét tükrözi. A nép a maga képére, jeleire és jelképeire fordította le a kanonizált Biblia eseményeit, kiegészítve, megtoldva a maga sorsának, megpróbáltatásainak, boldogságvárásának eseményeivel. Egységbe forrasztja benne mindazt, ami a templomi prédikációkból megmaradt, vándorprédikátoros buzdításaiból visszhangot vert, ponyvafüzetek elbeszéléseiből leszűrődött, mindazzal, amit saját misztikus élményeiből, környezete megfigyeléseiből, érzelmi tapasztalataiból és a faluközösség katarzisából merített, s a szokásokra, a társadalmi érintkezésre, a hagyomány és a családi magatartás kötöttségeire egyaránt kiterjedt. Szimbólumokból és szimbolikus tartalmakból, a vallási szertartás és a liturgikus kultusz jegyeiből szőtte misztikus világképét, mely ugyanakkor szorosan összefonódott a paraszti léttel, testi és lelki reflexióival, a mindennapi élet kultuszával. Szent történeteit, „hitregéit” is ezért helyezte közvetlen szomszédságába, a hazai tájba, szereplői legtöbbször maguk is földművesként, vagy a paraszti életforma ismerőiként viselkednek, gondjaik egyúttal a természettel, földdel naponta birkózó ember gondjai is. Valóság és metafizika, szakrális és profán oly ritkán szerves, egymással kölcsönhatásba lépő találkozásának tanúi vagyunk. A hivatalos egyház szemléletében gyökeres változást a II. vatikáni zsinat hozott, előbb engedélyezte, majd szorgalmazta is a népi vallásosság írásos, szóbeli és tárgyi emlékeinek gyűjtését és publikálását. „Hosszú időn keresztül hitbelileg gyanúsnak tartották, megvetették, ma azonban újra felfedezik őket — írta VI. Pál pápa Evangelii nuntiandi című körlevelében. — Kétségtelen, hogy a népi jármborságnak megvannak a maga határai. Sok esetben vallási elferdülések és babonák is helyet kapnak benne ... Mégis, ha okosan, az evangélium szellemében irányítják, sok értéket rejthetnek magukban.” A népi vallásosság tehát nem azonos a vallásossággal, különösen nem annak korszerű, zsinati értelemben vett felfogásával. Míg ugyanis a népi religiozitás valóban táptalaja lehet baljós hiedelmeknek, mágikus önszuggesztiónak, veszedelmes előítéleteknek, a bezártság és elzártság kifejezésének, a modern, teilhard-i ösztönzésű hivő gondolkodás igyekszik intellektuálisan, tudományos Népi apokrif igénnyel is feldolgozni ember és hit, evilág és transzcendencia problémáit, tőle telhető nyíltságra és nyitottságra törekszik. Más kérdés, ha akár az egyik, akár a másik jutna túlsúlyra, mit tenne? Ha a hit kizárólagos, világnézetek monopolisztikus képviselőjeként lépne fel, a döntőbíró szerepkörében, nyomban kiváltságokat vindikálna magának, tevékenysége bigottságba és türelmetlenségbe torkollna mindazzal szemben, ami másféle inspirációkra épít. Lammel Annamária és Nagy Ilona munkája, a Parasztbiblia nemzetközi jelentőségű, a maga nemében egyedülálló Biblia Pauperum Hungáriáé. Legalább olyan fontos kiadvány, mint amilyen Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, sötét lépék című archaikus népi imádsággyűjteménye volt 1976-ban. Az ó- és újtestamentumi fejezeteket követő, jól átgondolt, szerkezetileg egységes, műfajilag többrétegű mű — lapjain anekdota, ballada, mese, novella, fohász, tanítás stb. váltogatja egymást — értéke és értékelése egyaránt érinti az irodalom a művelődéstörténet, a néprajz, a história, a vallástörténet és a teológia területeit. Történeti szempontból érdemes lenne megvizsgálni, hogy az egyes példázatoknak, elbeszélésformáknak milyen mélyre nyúlnak múltbeli gyökereik, s az idők folyamán hogyan változtak, módosultak a témák, a megoldások az egyes korok vagy korszakok szerint mely variánsnak kedveztek, s mely változatot szorították háttérbe a való világ rohamai. Erdélyi Zsuzsanna bevezetője okos kalauz az etnográfia és a vallásos néprajz birodalmában; a szerzőpáros utószóként kezelt tartalmas esszéje a kötet anyagának mérlegeléséhez, származásának és előzményeinek felderítéséhez nyújt alapos segítséget. Somogyi Győző rajzai modorukban, hangulatukban, goromba szépségükben meghatóan illeszkednek a könyv atmoszférájához. Mi mást fejezne ki velük, mint amit a népszentírás maga is: azt a lelki kielégületlenséget, éhséget, reménységet, amelylyel a teljesebb életre, a felemelkedésre és a múlhatatlanságra vágyunk. A szeretet testi és lelki forradalmára, tanúsítva, hogy az ember mindmáig nem érzi megváltoznak magát, vagy legalábbis újabb megváltásra számít. S talán nem is „a megváltó szó hiányzik” — mint Csoóri Sándor írja egyik versében —, inkább a megváltó szó — kevés, jóllehet, a megváltó szó megváltó cselekvés nélkül — végképp semmit sem ér. Megjelent Zelk Zoltán: Egyszervolt ember Szépirodalmi, 72,— Ft Gerelyes Endre: Kilenc perc Szépirodalmi, 66,— Ft Laffer Pál: Politúros fedelű könyv Fórum, 16,— Ft Albert Gábor: Hol vannak azok az oszlopok Szépirodalmi, 23,— Ft Gyurkó László: Négyszemközt a forradalommal Magvető, 45,— Ft Benedek Marcell: Naplómat olvasom Szépirodalmi, 60,— Ft Zala Tamás: Az aranytáblák népe: a mormonok Gondolat, 32,— Ft Garai Gábor: A megtartó költészet — prózában Magvető, 34,— Ft Szepesi Attila: Harangtemető Szépirodalmi, 22,— Ft Böndör Pál: Jégverés Fórum, 20,— Ft Brasnyó István: Óda a regényhez Fórum, 24.— Ft. B Palotai Boris: Ki ismer engem? (Szépirodalmi, 279 old.) Ki nem ismerte? Gyors lépteiről az utcán messziről felismertük, örök vidámságát, humorát, nincs rá jobb szó: charme-ját. Ez a bizonyos charme jellemezte írásait is. Népszerű volt nemcsak az amúgy is rendszeresen olvasók között, hanem az úgynevezett naiv olvasók között is, akik csak „izgalmasat”, „szerelmeset” kérnek a közművelődési könyvtárakban. Csakhogy furcsa paradoxon: a népszerűség árt a szakmai tekintélynek. Mintha az olvasmányos irodalom nem is volna igazán irodalom. Palotai Boris mestere volt a formának. Igen, nemcsak a hagyományos kötött versformáknak vannak mesterei, hanem napjainkban is akadnak, akik a novella szoros szerkesztési szabályait nem bontják fel idősíkokra, nem tömörítik prózaversbe, nem tévesztik össze a kényelmesen nyújtózó naplórészlettel. Szinte már közhely: a novella úgy viszonylik a regényhez, mint a szonett az elbeszélő költeményhez. A figuráknak épp úgy élnie kell, cselekvés közben bemutatkozni, expozíció, csúcspont és — ne szégyelljük leírni — csattanós lezárás, befelé ismertük-e őt? Més, éppúgy, mint a regényben, csakhogy mindössze néhány oldalon. Nézzünk szembe a másik közhellyel: nőíró? írónő? Hősei hősnők, történetei női történetek. Ne menjünk bele abba a zsákutcába, hogy akkor igazi író valaki, és műve akkor igazi írásmű, ha férfi is megírhatta volna. Palotai Boris történeteit nem írhatta volna férfi. Nem azért, mert főmérnöknőről, takarítónőről vagy egy nagymamáról szólnak — a novelláskötet egyik ciklusában magáról az írónőről, mint nagymamáról. Hanem mert történeteiben igenis szerephez, mégpedig jelentős szerephez jutnak az öltözködés vagy a kozmetika, gondjai, más megvilágítást kap a család, a feleség és az anya. De miért volna ez kevésbé autentikus világ, és egyáltalán: világ, mint mondjuk a meg nem értett feltalálóé, a magányos fiatalé, vagy az életből lassan kiszoruló öregemberé? És mennyire maiak ezek a női sorsok! Az egykori cseléd lánya, akinek ma saját háza van és főmérnöknő? És hogy miben különbözik, mondjuk, egy munkásszármazású főmérnöktől? Például abban, hogy egyedül maradt. Az osztályváltást sokféleképpen megszenvedhet férfipárja is, de alig valószínű, hogy a nők körében kevesebb sikerre számíthat, mint akkor, ha szakma nélküli szürke és szegény kisember marad (Találkozás Gurikkal). Csak ma, és csak asszonnyal fordulhat elő, hogy elözvegyülésekor gyermekei albérletbe száműznék, hiszen minek neki akkora lakás? Ha pedig nem megy albérletbe, igazán elláthatná valamelyik bokros teendőkkel elhalmozott gyermeke családjának háztartását (két és fél szoba). Egy élemedettebb korú férfi életében nem hozhat változást egy fürdősó, de igenis egy presszóslány életében, hogy egyszer őt szolgálják ki az elegáns étteremben és így tovább (Fürdősó, Aranycsillag). A Ki ismer epigem? második és harmadik ciklusa szubjektívebb: megismerjük filotai Borist, az „esendő nagymamát,” aki bizony megbocsátóbb, következetlenebb, mint az édesanyák szoktak, türelme szinte kifogyhatatlan, szeretete is más, bölcsebb és önironikusabb. Nem tagadja, hogy szüksége van a közönség szeretetére, szüksége van arra az igazi sikerre, amit csak az olvasókkal való találkozás hozhat meg. Igen, de mindannyian átéltük már, hogy az író-olvasó találkozóra nem az olvasók jönnek el, hanem ... Ki tudja, kicsodák? Akiket a helybeli népművelő vagy könyvtáros rábeszélt, így aztán az író gyakran átéli azt, hogy olyan embereknek kell magáról beszélnie, akik akkor hallották először a nevét. Ezt a kellemetlen élményt Palotai Boris annyira megbocsátó humorral írja le, mintha nem is fájt volna neki annak idején. A kötetet nagyrészt ő állította össze; halála után testvére, Palotai Erzsi bővítette ki azokkal az anekdotákkal, amelyeket oly sokszor és oly színesen adott elő élőszóval is. Kosznánek talán kevésbé igényesek. Ő maga talán fel sem vette volna kötetébe. Szomorú tiszteletadás ez az elhunytnak: adomáit többet nem hallhatjuk élőszóval, nem olvashatjuk nagy példányszámú képeslapokban, be kellett tehát venni ebbe az utolsó kötetbe. Hiszen színesek, érdekesek, kedvesek ezek is. Kár, hogy e kifogyhatatlan történetek most már örökre kifogytak. Kartal Zsuzsa Monológok a toronyházból is Mező Ferenc: Tétova burleszk (Magvető, 59 old.) Mező Ferenc harmincas éveit tapossa, „fiatal költő”. Ez a második kötete. A nyitóvers: A harmincadik csomóra. Olvassuk csak el: a költő számára a lét háló, melyben merül s mellyel merít, süllyed egyre mélyebbre, körülötte egyre szörnyűbb a nyomás, az iszap sűrűsödik a szájában, de nem kér az Űrtől menedéket, legfeljebb végső intézkedést. A fenti suta mondatból jól látható: egy vers „tartalma” elmondhatatlan. Így inkább csak becsületszóra hitethetem el, hogy amint a számvetés, a saját sors értelmezése kifejlik belőle, az remek. Ép a versmondat, teljes a képrendszer, mely bibliai archetípust visszhangot s épít tovább valamint megrázó módon a „de profundis” motívumot használja épp az elfogadás, az önazonosság biztonságának hangsúlyozására. Szemléletes, állapotot és érzést rögzítő, kiválóan felépített, jól mondhatóan jambikus, egyre emelkedőbb ívű, drámai kicsomósodású, úgynevezett „létösszegező” vers ez. Ilyen beköszöntés után az ember megtelik bizalommal és úgy érzi, érdemes lesz belépni Mező versvilágába. És — hál’ istennek — nem is kell csalódnia a továbbiakban sem. Nagyon rokonszenves, tisztán látó, önironikusan és bohókásan nárcisztikus, kételyeit cinizmus nélkül feltáró őszinte emberhez juthat el. Ez bizony alanyi líra: megtudjuk, hogy a költő kövérkés, szakállas, jóétvágyú kulináris és szexuális értelemben egyaránt, elvált, újranősült, lánya van, lelkész volt az édesapja, szereti a toplesst, bízik a lottóban és gyűlöli a toronyházak fülledt magányát. Annyira kézzelfogható, közeli, megosztható a versbe emelt élmények és tárgyak köre, hogy szinte már banálisnak, sőt, ízléstelen bizalmaskodásnak volna vélhető mindez így, felsorolva. De nem: Mező tipikusan nagyvárosi értelmiségi sorsot fog meg, addig tolja a vers határait, míg beleölelheti keserveinek és örömeinek kimondhatatlannak tetsző szélsőségeit is. Ha botrányszagú szociográfiában olvasom, pletykában hallom vagy éppen magam is élem, hogy az illegális légyott után miképp várja az előbb még „szerelmes szerepeit” élő két ember gyűlölködve a taxit, amely nem jön s „ha jön, nem áll meg” — ez utóbbi plusz információ jellemzi Mező minuciózusan hétköznapi, szellemes és pátoszt romboló versnyelvét; nos, mindez elmondva közhely, a versben azonban kínzó, a művészet többletével átvilágított emberi helyzet a huszadik század végén. Mező Ferenc versei efféle szituációkat elemző, továbbgondoló, értelmező monológok, gyakran „lamentáló”, Karinthy Frigyes költeményeit idéző közbeszéd-szerű jelentések: érzékenyek, kicsit önszeretők, nagyon közeliek. A meglepetést az erős, kitűnően retorizált, sűrített szentenciák adják: „Lakását, egyebét hátrahagyja ilyenkor, / elmegy a férfi — ha van kivel”— mondja már-már a klasszikusok koburnusán, a válás hercehurcáiról szólva. S ilyen felütései vannak: „Elpusztít engem ez a nyár mint ünnepi / petárdát csillagesővel alkotmányosan .. A nagy látás-futásban, érzelmi viharokban, baráti kesergésekben mindig feltűnik a kényszer s egyszersmind a lehetőség: hasonlatot találni, firkálni „akár gyerekkorában, kátrányos, kapura krétával szőrös deltoidot.” Lehet, hogy „tétova burleszk” sikeredik belőle, lehet, hogy szerelmi óda. Legjobb, mikor a sivatagos kockaházak fölé függesztett lázító délibáb” az eredmény. Budai Katalin Szenes Zsuzsa: Levél 1985. AUGUSZTUS 39.