Élet és Irodalom, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-30 / 35. szám - Domonkos László: Határ a tschillagos ég • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -tik: A szoktatás hatalma • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - A. A.: Legyünk éberebbek! • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -B-: Hajólámpa • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (halda): Nem kéne egy másik posta? • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - csan: Valami bűzlik • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Tamási Lajos: Királyfi voltál • vers (9. oldal)

m■ páratlan oldal HATÁR A TSCSILLAGOS ÉG Évek hosszú során át annyit hallottam róla, ha itt az alkalom, már hogyne sietnék megnézni. Hallottam, olvastam, hogy készül, hogy építik. Hogy gyönyörű lesz. Korszerű és ősi hagyományokat ápoló, kül- és belföldi látogatók tömegeit vonzó, büszke honfiúi szíveket megdobogtató. S íme: „Idegenforgalmi és kulturális központ.” Milyen pompás párosítás. Skanzen és múzeum, és szórakozás és kulturálódás és kulturált környezet és bravissimo és egyáltalán. Különben is az országút mellett édes anyanyelvünkön akkora figyelemfelkeltő táblák, hogy láttukra még annak is Szántódpusztára kell befordulnia, aki legalább Fonyódig meg sem akart állni. Álljunk csak meg, bizony. (Rövidesen úgyis állni fogunk egy darabig, mindinkább földbe gyökerezetten.) Csárda. Patkó fogadó. Gyönyörűen helyreállított épületek, valóban. Beljebb is, ahogyan messziről látni vélem. Oda viszont kapu vezet, belépődíjjal. A jegy átragasztva, új ára immáron húsz forint. Ok (táblán olvasandó, anyanyelvünkön és szabatosan): ma rendezvény van, azért. Sebaj. Odabenn szinte minden ház egyegy múzeum. Belépővel. (Lásd mint fent. Itt rendezvényről nincs szó.) A közmondások is fejlődnek, tudjuk: ahány ház, annyi taksa. Ügyes ... Újabb csárda. Első osztályú, árakban határa (bizonyára a népiesbh motívumokkal díszített) zscsillagos ég. De semmi rész, amott egy sátor, nyilván a közrendűeknek. Azok kizárólag dobozos sört isznak, mert hogy csak az van. Tán azért is oly kevés a hazánkfia a környéken, bár a sátorosdi felszolgáló, ha jól hallom, tud magyarul. (Man spricht Ungarisch.) Mindegy, valamiféle prospektus tán póri, mi több: pusztai magyarnak is elérhető pénzért (Geld) kapható. így is van, akibízik, mégsem csalatkozik. Itt van, ékes német nyelven: Mach’t ,nichts. A gyermekeknek ajánlott ■pónilovaglást, a sétakocsikázást meg a drinkbárt, azt hiszem, most kihagyom. . Vagy a huszadik nyugatnémet (osztrák?) csoport ballag el mellettem. Ki tudja, tán, ők is ama bizonyos jegyátragasztó hatású rendezvényt keresik. Idősebb úrhölgy: „...echte ungarische pusztaia”? Szegényke nem is tudja, menynyire igaza van. Domonkos László másik ellensége a kemikáliáknak. Mi lesz, ha ez a két jól megtermett ember kiűzi a lucernásból a szeméremsértő fiúkat? De nem űzik ki. Köszönnek ők is, amint illik, s már folytatják is tovább az eszmecserét. Kiskamasz közeledik kerékpáron, fagylaltot nyalogatva. Na, tőle nem kell félni. Nyilvánvaló, lestoppol majd és mint más gyerekek teszik, megbámulja a filmforgatást. Ám a kiskamasz érdektelenségét csak az különbözteti meg az idősektől, hogy ő nem köszön, tapossa tovább a pedált és élvezettel fogyasztja a tölcséres fagylaltot. A script girl álmálkodik. Mi ez a közöny? Hiszen volt idő, amikor a fürdőruhára vetkőzött színésznő jelenlétét is szemérmetlennek ítélték az emberek. A naplóvezető nem vet számot azzal, hogy a televízió révén falusi otthonokba beköszönő újkori filmművészet, a szórakoztatónak szánt műsorok, a falvakba is behatoló hakni-brigádok már mindenhez hozzászoktatták a nézőket. A sokszoknyásokat, a vegyszeres gyomirtással bajlódókat, a moziba is járó kiskamaszokat. A hatás bámulatraméltó. A lucernásban, a földút mentén a szoktatás hatalma arat diadalt. Senki nem kérdi meg, miért éppen egy lucernásban, miért anyaszült meztelen mászkál, birkózik két vállas fiatalember, s hogy kerül ide, az isten háta mögé a kamera? Miért háborognának? Megszokták. Az úton most egy fiatalasszony tűnik fel, kisfia kezét fogja. Ő az egyetlen, aki végre a jó napot hoz egy megjegyzést is fűz. Halkan mondja a napozó lánynak. Aranyoskám, felcsúszott a szoknyája. Kilátszik a térde. Húzza lejjebb, tik LEGYÜNK ÉBEREBBEK! Valahányszor Ausztriába küldök amatőr kisfilmet előhívásra, a postás kisasszony nyájas mosollyal elém rak egy éppen kéznél levő üres cetlit, kérve: „írjon rá valami olyasmit, hogy a film a magyar állam érdekeit nem sérti”. Dátum, aláírás, pecsét, klammerozás a filmborítékhoz. Ha történetesen külföldre utazom szakmai előadásodat tartani és filmmel is szeretném mondandómat alátámasztani, élményszószerűbbé tenni, már bonyolultabb a helyzet. Először is be kell szerezni az államilag gyártott, engedélyezett és forgalmazott szakfilmet. Ha szerencsém van és a régi ismerősök még a helyünkön vannak, ez néhány nap. Ezután kérvénnyel és az érvényes bemutatási engedéllyel felszerelkezve be kell menni a Nemzeti Bankba, hárompéldányos bizonylatért. Sorban állás, bizonylatok kitöltése, Filmfőigazgatóság pecsételés miatt, ha három évnél régebbi a bemutatási engedély, kéthetes várakozás, amíg a filmnek új engedélyt készítenek. Végre ez is megvan, vissza a Nemzeti Bankhoz,ahol rövid két-három nap alatt kiadják a kivitelhez szükséges okiratot. Nincs ez így rendjén! Túl sok a rés az államunk érdekeit védő biztonság falán. Ha levelet küldök külföldre, vagy fényképeket küldök ki, akkor miért nem kell nyilatkozatot tennem?! És ha személyesen megyek? Legalább egy pici kis esküt, hogy nem jár el a szám! Pláne, ha hivatalos megbízásból, hogy propagáljam dolgainkat, akkor háromlépcsős szűrő lenne a helyénvaló. Az első bizottság meghallgatná az előadásomat, a második — lehetőleg más helyen és időben — keresztkérdéseket tenne fel, imitálva a külföldi vitát, a harmadik pedig arról vizsgáztatna, hogy magánkörben, fehér asztal mellett miként viselkedem. Mondanom se kell, hogy ez sajnos mindmáig elmaradt, egyszerűen munkám, viselkedésem alapján döntöttek úgy főnökeim, alkalmas vagyok a feladatra. Persze tudom,hogy a fent vázolt eljárás sem teljesen megnyugtató, mégis több a jelenlegi vak bizalomnál. De talán egy másik megoldás is szóba jöhetne. Ha már elhisszük, hogy honfitársaink‘magánemberként élőszóban vagy levélben nem szólnak ártó szándékkal hazájukról, illetve hivatalos minőségben legjobb szakmai felkészültségük, tudásuk szerint képviselik ügyeinket, higgyük el külön írásos nyilatkozat, vagy napokig tartó pecsétgyűjtő kálváriajárás nélkül azt is, hogy a mozgófilmmel sem az ellenség malmára akarják hajtani a vizet. A. A. A SZOKTATÁS HATALMA Két anyaszült meztelen férfi áll a lucernásban, a földút közelében. Nem messze tőlük már állványon a filmfelvevőgép, a rendező , instrukciókat ad, milyen jelre kell birkóznia a fiúknak, az operatőr a két pucér mellett méri a fényt, a naplóvezető lány — a „script girl” — az út szélén üldögél, amíg jegyeznivalója lesz, napozik. Nyitott szemmel napozik, így hát ijedten néz az úton közeledőre.. Sokszoknyás, idős parasztaszszony, ünnepi viseletben, kezében imakönyvvel ballag — feltehetően hazafelé. Mit szól majd a látványhoz? Milyen gorombaságokkal háborog a két meztelen férfi láttán? A néninek azonban szeme sem rebben.. „Jó napot!” — mondja a falusiak szép szokása szerint az idegen társaságnak és folytatja útját. Másfél perc múltán két középkorú parasztember tűnik fel a dűlőúton, a vegyszeres gyomirtásról vitatkoznak, az egyik híve, a 1935. AUGUSZTUS 30. HAJÓLÁMPA Ez a szó jelkép, vagy szimbólum is lehetne, írhatnánk alája regényt, ami a bestseller-sorsot aligha kerülhetné el. Festői címlapjával ez a könyv a kirakat első sorában díszeleghetne. Szinte szégyenlem, hogy a regény helyett egy valóságos hajólámpa történetét mesélem el. A pincében kiégett a villanykörte, de nem akárhogyan, mert nagy buzgalmában mindjárt a biztosítékot is kivágta. A burát lecsavarozva meglepetten láttam, hogy abban víz áll, s a körtéről, foglalatról is víz csepeg. Hajókra, mosókonyhákba, pincékbe és más párás helyiségekbe azért szerelnek fel speciális hajólámpákat, hogy azoknak a szigetelt belseje szárazon maradjon,para, lecsapódó vízcsepp a vezetékekhez, s a villanykörte foglalatához ne érjen. Az én hajólámpámból, amit tavaly szereltek fel a mesterek, hiányzik a gumiszigetelés, így nem csoda, hogy belement a víz,, kiégett a körte, mi több, úgy belesült a foglalatba, hogy csak több órás kínlódással lehetett kiírnod,kozni onnan. A budapesti szaküzletben azt mondták, hogy külön gumiszigetelést nem árusítanak, vegyek meg egy egész lámpát. Hajlottam az ajánlatra, bár száz forintba kerül egy ilyen alkalmatosság. — Biztos, hogy van ebben szigetelés? — kérdeztem, amikor megkaptam a lámpát. — Biztos, ha nem hiszi, szedje szét — mondta az eladó és a kezembe nyomott egy csavarhúzót. Szétszedtem. Nem volt bent szigetelés. Vidéki üzletben próbálkoztam. — Megvenném ezt a lámpát, ha van bent szigetelés — mondtam az eladónak. — Azért hajólámpa uram, nyugodtan elviheti. — Legyen szíves, szedje szét, szeretném látni a gumibetétet. — Nem szereljük szét, ez nincs bevezetve. Mi lenne velünk? — Azért ezt az egyet csak szedje szét, vagy nem veszem meg. Az eladó csodálkozva rám pillantott, aztán szétszedte a lámpát. Nem volt bent szigetelés. Szétszedett még egyet, abban sem volt. — Úgy látszik, ebből az egész szériából kihagyták — mondta. Jó lenne tudni, melyik gyár készíti ezt a hajólámpát, vagy honnan hozzuk, ami valójában nem is hajólámpa, csak annak látszik, az a neve. Ki veszi át szigetelés nélkül? Miért árusítják ilyen önfeledt természetességgel? Jó lenne tudni, hány ,,hajólámpa” pislákol körülöttünk párában fuldokolva, amit hajólámpának hazudnak, s mi úgy teszünk, mintha ezek valóban hajólámpák lennének. Pedig mindenki tudja, hogy ezek nem hajólámpák. -B NEM KÉNE EGY MÁSIK POSTA? — Hogy lehet az — kérdezte a Stúdió ’85 riportere a Posta illetékes tisztviselőjét valamikor a nyár elején —, hogy ötven forintba kerül egy tízforintos tankönyv postaköltsége. Az illetékes fensőbbséges nyugalommal utasította vissza a vádat, s különböző részköltségek összeadása után azt mondta, hogy a szállítási költség legfeljebb huszonhét forint lehet. Ennyiben maradtak. Ezen én egy kicsit csodálkoztam, miért állították a stúdiósok, hogy ötven forint, ha simán beletörődtek, hogy „csak” huszonhét. Úgy látszik, gondoltam, sose tudom meg, végül is ki állított valótlant. Megtudtam. A múlt héten kis csomagot adott át a postás, amelyért negyvenhat forintot kért. Átnyújtottamegy ötvenest, meg se próbált visszaadni. Rendben. Az aprócska csomagban Eörsi István A maradj hű utcában című könyve rejtezett, amit a szerző — nagy örömömre — elküldött nekem a Corvina könyvesbolton keresztül. A kötet 20X12 cm, 245 gramm. Azóta elolvastam: remek könyv, igazán megéri az ötven forintot. Üzleti ára azonban csak huszonkilenc forint. Hogy egy könyvért a szerző barátai dupla árat fizessenek, az voltaképpen teljesen helyénvaló. De miért a Postának fizessenek? Pláne ha hozzászámítjuk, hogy a példányt Eörsi egyszer már kifizette a boltban. Ez így nincs jól, gondoltam, és különböző megoldási módokon kezdtem törni a fejem. 1. A szerző hívja össze barátait, ossza ki köztük a dedikált példányokat és szedje be az ötven forintokat. A pénz nemcsak az általa vásárolt példányok árát fedezi, de még keres is rajta. 2. A könyvesbolt értesítse a megajándékozottat, hogy üzletben vár rá egy könyv. Ha taxival megy érte, akkor is olcsóbban, jön ki. 3. Próbáljuk megszüntetni a Posta monopolhelyzetét, amely egyre nyomasztóbbá válik. Ha volna aki még ezt sosem érezte — amit kétlek —, az próbálkozzék társaságban előhozakodni valami postai históriával,és tapasztalni fogja, milyen dühödt mohósággal kapnak a jelenlévők a szón, hogy egymásra licitálva sorolják: milyen horribilis összegű telefonszámlát kapott az, aki az adott hónapban nem is volt Magyarországon s mit feleltek neki, mikor reklamálni próbált; hányszor nem kapja meg az előfizető a lapokat; hány hétig nem javították meg a telefont, illetve hányszor vártak hiába a megígért szerelőre; milyen udvariatlanok a kisasszonyok a pénztárablakoknál; milyen abszurdum is az, hogy ha a Posta úgy dönt: az ország lakossága vasárnap nem olvas újságot, akkor nem olvasunk újságot... — és így tovább a végtelenségig. Aznap már nem is lehet másról beszélni. Persze a Posta monopolhelyzetén változtatni nem egyszerű. Mert noha a lakosság öntevékenysége, kezdeményezőkedve az utóbbi időben örvendetesen nő, telefonkábeleket mégsem lehet egyesületi keretben lefektetni, sem levelek, csomagok szállítását gmk-ban elintézni. Ami pedig az olyan kísérleteket illeti, hogy CB-vel pótoljuk a telefont vagy motorosküldönccel szállítsuk a lapokat vidékre, mint nemrégiben javasolta valaki — ezek csak félmegoldások, tehetetlenség szülte, kínban pácolt ötletek. Vegyünk egy mély lélegzetet és javasoljuk az Országgyűlésnek: hozzon törvényt és csináljunk egy másik postát is. Akárhogy sikeredik, csak jobb lehet a jelenleginél. (ha Ida) TAMÁSI LAJOS: Királyfi voltál Egy kis rezignált sóhajocska, egy kis kacsintás balra-jobbra, a koncert egy kis kuvasz morgás, egy kis mohó újrafelosztás. A régi láz a régi naptár? Egy kis lenézés: hol van az már? Néhány tudós és bölcs tanulság, egy kis finom kiábrándultság, egy kis kivárás lesbenállás, mosoly mögött vad bosszuállás. Királyfi voltál álruhában s mindennap egy kis árulásban. san VALAMI BŰZLIK A történet hétköznapi, érdektelen és nincsen csattanója. Arról szól, hogy a szenvedő alany betért a Első Magyar Vállalkozói Árnyékszékbe, hogy ott megkönnyebbüljön kissé, mert neki is szüksége van apróbb örömökre ebben a kietlen világban. Dolgát végezvén fizetni akart, de első mozdulatra nem találta a pénzét; már vagy tíz másodperce kereste, amikor barátságtalan urak álltak körül, komorak voltak, magas növésűek és sokoldalúan tájékozottak; ez utóbbi tulajdonságukra olyképp derült fény, hogy tájékoztatásul közölték: ismerik az ilyen alakokat, aminő a szenvedő alany, sőt azt is tudják, hogyan kell bánni az ilyenekkel. A szenvedő alany ezt követően már nem időzött sokat a műintézetben, távozása gyorsabb volt a tervezettnél, és méltóság híján való. Kiakolbólítása után makacsul tovább kereste anyagi javait — ezrekről lévén szó, a buzgalom indokolt —, megtalálta, és örömében egy ötvenest nyomott az egyik komor tekintetű kezébe, aki épp akkor dugta ki az orrát a műintézet ajtaján. Ebből is látható, hogy szenvedő alanyunk nemcsak szerencsétlen, de tökkelütött is. Következtetés csak egy kínálkozik: azok a nyugati hírlapírók, akik nem is olyan régen hosszú cikkeket írtak az össznemzeti Reformlatrináról, igencsak fürgén kapkodhatták elő az újságíró-igazolványukat, mikrofonjukat vagy akármijüket, ellenkező esetben aligha lett volna idejük megcsodálni a díszveterát államilag engedélyezett pálmafáit. Márpedig ezt az illemhelyét mégiscsak ők magasították szimbólumértékűvé. Tudjuk, minden gazdaságpolitikai irányzatnak szüksége van jelképekre; a korábbi évek ökonómiai koncepcióinak horizontján nagy, büdös és veszteséges nehézvegyipari gyáróriások pompálkodtak, a reformideológiák virágoskertjének a közepén viszont az új időket megtestesítő magánperváta illatozik. Legalábbis ezt olvashatjuk ki a magyar sajtóban megjelent klozet-panegiriszekből is, az ember szinte látni véli, amint a gazdaságpolitikai hírlapírók egyszerre könynyebbülnek meg a klimatizált maszekvizeldében, távolról a Kis éji zene szól, fejük fölött halkan susog a vízipálma, s eközben próbálják megálmodni, milyen lesz a vállalkozói szocializmus kiteljesedett Paradicsoma Magyarországon. Ilyen lett.