Élet és Irodalom, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-25 / 43. szám - Vadas József: Limlom és turul • képzőművészet-kritika • Monumentumok az első világháborúból, Fényes Adolf terem (12. oldal) - Kautzky Norbert: Detonáció • vers (12. oldal) - F. Farkas Tamás: Új hullám • kép (12. oldal) - Bertha Bulcsu: Pas de deux • köszöntő • 25 éves a Pécsi Balett (12. oldal)
VADAS JÓZSEF: Ha van alapkutatás a tudományban és a művészetben, akkor beszélni kell róla a muzeológiában is. Ezzel az érzéssel távoztam a Fényes Adolf terem új sorozatának nyitó tárlatáról, amely a Monumentumok az első világháborúból címet viseli. A kiállítás ugyanis — önmagában — nem érdekes. Vagy ahogy szívesebben mondanám: nem értékes. A fotók, amiket látunk, silány reprodukciók; jó, ha régiségük patinájában gyönyörködhetünk. Az emlékművek, amiket megörökítenek, még kevésbé nagyszerűek. Közhely, giccs és rutinéria jellemző rájuk. A többségükre, mert akad azért az első világháború mintegy kétezer vidéki emlékoszlopa,szobra és -táblája között művészettörténeti jelentőségű is, amilyen Pátzay Pál székesfehérvári Huszár emlékműve. Ami azonban esemény: a katalógus. Jobban mondva könyvtele kiváló szerzővel és izgalmas tanulmánnyal, amely sosem született volna meg, ha nincs ez a gyűjtőmunka, amit alapkutatásnak mondanék, és aminek legjellemzőbb leleteit tárja most elénk a kiállítás. Nem az én tisztem a tanulmányok méltatása; csupán annyit jegyeznék meg: tanulságos korkép rajzolódik ki belőlük. Az emlékműállítás rituáléja (az avatóünnepségről szóló korabeli tudósítás) már önmagában megidézi és leleplezi társadalmát; az emlékművek ikonográfiája (hős katona, haldokló katona, gyászoló katona stb.) és vezérmotívumai (oroszlán, turul, kereszt) jóvoltából pedig annak a világnak eszmei normarendszere is szemléletessé válik. S még valami: az az egészen máshonnan — a társadalom ellentétes szektorából — fakadó indulat, ami nélkül sosem születtek volna meg a monumentumok. A hősi emlékműveken — ízlésbe és ideológiába felszívódva — nem egyszerűen az uralkodó osztály felfogása érvényesül, hanem azoknak a rétegeknek a lelki habitusa (emberi együttérzése és nemzeti érzülete) is, amelyek a legtöbb áldozatot szenvedték a háborúban. Az emlékművek ugyan nem tartoznak a nagybetűs művészet történetébe, de részei a történelemnek. Ekként nem szabad — hiba volt — agyonhallgatásukkal vagy nemtörődömséggel tudomásul nem venni őket. A kiállítás tehát illusztrációja egy fontos könyvnek. De több ennél. Más — a közvéleményt befo lalom és turul yásoló — érdeme is van. Toleranciára biztat, konszenzusra nevel, hogy ezt a mind gyakoribb kifejezést használjam, amely éppen úgy hódít a politika nyelvében, mint a szociológiai szakirodalomban. Hogy elemi szükségünk van a belátás, az empátia, a másik megértésének képességére, arra a Vörösváry Ákos magángyűjteményéből rendezett kiállítás vendégkönyve nyomatékosan hívja fel a figyelmet. Tele van fulmináns bejegyzéssel. S hogy az efféle elutasítás nem egyedi, azt egy hasonló hangnemű kritika is jelzi. A Budapest Kiállítóteremben a kísérletnek szánt bemutatón számos kitűnő művész szerepel: Anna Margit, Gulácsy Lajos, Korniss Dezső, Moholy-Nagy László; olyan — jobbára korai — műveikkel, amelyeknek az aukcióra járó tezaurálók annak idején nem tulajdonítottak jelentőséget. (Ezért tudta a fiatal gyűjtő megvásárolni őket.) A kedélyeket azonban nem ezek a darabok borzolták fel; Gulácsy ma már a Bizományi Áruház árverésein is ritka kincs; Moholy-Nagy, akit világháborús rajzainak feltalálása idején még csak bauhausos modernistának ismertek, időközben a magyar művészet idegenbe szakadt klasszikusa lett; Anna Margit, Korniss Dezső jelentőségéhez sem férhet többé kétség. A hozzájuk képest fiatal Swierkiewicz Róbert, Szemadám György, de Lugossy László neve úgyszintén jól cseng a tárlatlátogatók körében. (Márpedig közülük kerül ki e kiállítás publikuma is.) A felzúdulást, gondolom, a rendezés váltotta ki. Hogy Vörösváry Ákos nemcsak festményeket és szobrokat gyűjt, hanem giccses olajnyomatokat és hímzett térítőket, reklámfeliratokat és más limlomot. S hogy ezeket a művészetnek semmiképpen nem tekinthető, sőt éppenséggel giccsnek minősülő tárgyakat a remekművekkel együtt állította ki. Csak fokozza az ecseri hangulatot, hogy itt nincs kronológia és rendezett művésznévsor: a hétköznapi tárgy is műtárgy, mint ahogy ez utóbbiak sem áhítatos darabokként kerültek falra-paravánra. J 's'c Ezért nem értem a lázadást. Vörösváry ugyanis azokat a rekvizitumokat gyűjti, amelyek a művészeket megihlették. Ahonnan a mesterek a motívumaikat és a kifejezőeszközeiket merítették. Ezek a mindennapi tárgyak, ha történetesen ízléstelenek is, fejtik meg a nézők számára bizarr képek és kollázsok jelentését Az összeviszszaság sem szorul védelemre: magángyűjteményben elemi jogosultsága van az efféle eklektikának, amit a tulajdonos személye hitelesít. Mivel az ő egyéniségét fejezi ki. A jövő múzeumát, Vörösváry Ákossal ellentétben, másképp képzelem. Ott aligha szerencsés igazi, ál- és ellenművészet összekeverése, ahogy ebben az önmegvalósító kollekcióban látható. Más a művé avanzsált limlom, amely nem több, mint egy szép kavics, és más a limlom a művészetben, amilyenek a sematikus háborús emlékművek. Pátzay Pál nem kívánkozik egy terembe Horvay János vagy Szentgyörgyi István akademizmusával. A művészet virágzó paradicsomát a nem-művészet mocsaras-vizenyős vidéke öleli körül. Veszélyes terep ez. Könnyen megreked benne az ember. Művész, műítész, műélvező egyaránt. De a szép szigetre csak az jut el, aki áthatol rajta. F. Farkas Tamás: Új hullám Vannak nehezen hihető dolgok a világon, ezek közé tartozik a hír is, hogy huszonöt éves a Pécsi Balett. Hogyan lenne huszonöt éves, amikor csak pár hete, esetleg pár éve ültünk a klubban Katona Ferenccel, a színház akkori igazgatójával, s az új évadról beszélgettünk, amikor asztalunk mellett megállt egy asszony és idegesen vibráló mosolya mögött megszólalt: „Igazgató úr, arra kérem, hogy vigyázzon a kislányomra.” Katona csodálkozva kidugta a fejét a cigarettafüstből és a következőket mondta: „Aszszonyom, ez egy színház.” — „Ki volt ez?” — kérdeztem, amikor az asszony elment. — „Azt hiszem, az Árva Eszti mamája” — mondta Katona, aztán tovább taglalta a műsorpolitikát. Az ünnepi előadás és megemlékezés meghívójának a hátán térképet is mellékeltek, hogy a régi emberek, akik szerették a balettegyüttest, visszataláljanak, no nem az öreg színházba, mert azt tatarozzák, hanem Pécsre, a város túlsó végére, a Ságvári Endre Művelődési Házba, ahová a társulat kiszorult. De a térképek ilyenkor semmit sem érnek, nem igazodik el az ember a napfényes, terrakotta színű városban. Mert már nem terrakotta színűek a házak, az elmúlt évtizedekben utcasorok tűntek el és városnegyedek, velük hajdani részegségünk, álmaink, eszelős tavaszi szerelmeink. A színházi élmény is megfakult, ami akkor a város értelmes lakosságát, de művészeit, orvosait, tudósait és diákjait is tíz centiméterrel a járda fölé emelte péntekenként. Péntekenként voltak a bemutatók. Ballagtak az emberek haza a Tettyéről lesodródó, virágillattal kavart hűvös levegőben, s a járda felett lépkedtek. Puhán érkeztek ágyaikba, szivacsos vánkosaikból fény nyomódott százéves szobáikba, amikor vöröslő fejük belenyomódott a cihába. Néhányan, írók, sajtóemberek, későbbi balettférjek még ott maradtunk a klubban sört inni, gratulálni a lesminkelt színészeknek, rexezni, vagy orosz lottót játszani hajnalig, összerogyott mögöttünk az öreg színház, mesélik, hogy újabban a balett-terem alól vízcsobogás hallatszik, őszi esőzések idején valóságos morajlás, mintha vízesés zúdulna át egyik pincéből a másikba, s odább, a folyosó alatt patak csörgedezik. Félő volt, hogy leomlanak a falak, vagy beszakad a padló. A tatarozást és a padló alatti titkok megfejtését nem lehetett tovább halogatni. A térkép segítségével legfeljebb a Ságváriba juthatnék el, de az évforduló kapcsán nekem csak a régi színházban és balett-teremben akad dolgom. Oda pedig, képzeletben térkép nélkül is eltalálok. A színház, amit akkoriban Pécsett Katona és Lendvai csináltak, megbízhatóan jó volt. Színvonalas, időnként egy kicsit bizsergető. Amikor Eck Imre és társulata megérkezett, izgalmas színház vált belőle, mert természetes kölcsönhatásban születtek a produkciók az egész épületben. Ráadásul akkoriban sok tehetséges színész dolgozott a városban, néhányan a mai nagyok közül ott kezdték pályájukat, mások néhány évre partra vetődtek ott, aztán tovább hajóztak Budapestre. A modern Pécsi Balett születését sokan óhajtották, sürgették, álmodoztak róla, s hogy a városban otthont kapjanak, azért sokat tett a helyi állami és pártvezetés, továbbá a város magas politikai rangot viselő országgyűlési képviselője is. De nem örült nekik mindenki, s akadtak olyan hatalomban ülő emberek, akik ugyanolyan ideges gyanakvással fogadták az új balettot, mint ahogy az irodalomra, festészetre, zenére néztek. Amikor Eck Imréék megérkeztek Pécsre, én éppen fegyelmit kaptam, mert Kassák Lajossal interjút készítettem a helyi újságba. Akkoriban, mint a Jelenkor egyik szerkesztője, a főszerkesztővel együtt egy egész délelőttön át magyaráztam az egyik vezetőnek (már nem él) költő barátunk szép versét. „Fekete szavak szárnyán kél a nap” — írta a költő, s ebben a felelős ember valamilyen társadalomra veszélyes dolgot vélt felfedezni. Ki gondolná ma, amikor állandó Csontváry- és Martyn-kiállítás van Pécsett, hogy az absztrakt képzőművészettől még hideglelést kaptak a városban, s Martynt annyira nem ismerték, hogy jelenlétében szidták festészetét egy ülésen, miközben a művész, mint a városi tanács tagja az elnökségben ült. Ahol az ecsetvonások és a szavak idegességet okoztak, ott természetesen a szuggesztív szépségű lányok táncmozdulatai is. De a vezető testületekben többen ültek az értők közül, s így az irodalom és a festészet helyzete fokozatosan megjavult, a Pécsi Balettot pedig több szeretet és ünneplés vette körül kísérletezőútjain, mint gyanakvás. Az írók, festők nagyon örültek, hogy a modern balett otthont kapott a városban, mert így a társművészetek új útjai, kísérletei is elfogadhatóbbakká váltak. Eck Imre nemcsak kitűnő táncos, koreográfus, színházszervező volt, hanem kitűnő menedzser is, így nem is csodálkoztunk, amikor a pécsi sikerek után, melyek országos sikernek is számítottak, csakhamar európai turnéra indultak. Az első utazások után újabbak következtek, sokszor olyan távoli világokba is, mint India, de az új darabok, a tánc nyelvén kifejezhető gondolatok mindig a pécsi műhelyben születtek meg. Minek együttesén át ismertük meg, hol tart az európai balettművészet, s mit csinál annak egyegy olyan meghökkentő személyisége, mert Maurice Béjart, a magyar színházi világ hírét pedig mások mellett a pécsi együttes vitte szét. Nem volt mindez ilyen egyszerű, hiszen az emberek, akik egyáltalán láttak már balettot, megszokták, hogy a táncosok vízszintesen, a színpad síkjában mozognak, Eck táncosai pedig felmentek a „falon”, fejjel lógtak le a kötelekről, mint az akrobaták, felsikoltottak, mint Szimácz Gabi, Az iszonyat balladájában. De a legfurcsább dolgokat is elfogadtatták az olyan jól képzett kitűnő táncosok, mint Stimácz Gabriella, Uhrik Dóra, az atléta termetű Tóth Sándor, Csifó Ferenc, a fantáziával teli Hetényi János, Fodor Antal, a finom szépségű Árva Eszter, a titokzatos arcú Handel Edit és a temperamentumos, örökké robbanni kész, zseniális Bretus Mária. A Pécsi Balett az első pillanattól kezdve napjainkig egy szellemi műhely volt, ahol az egyéni elképzelések kollektív munka közben váltak végleges alkotássá, ha ugyan egy színházi alkotás egyáltalán végleges lehet. Eck Imre, akit minden érdekelt, Bretusék kisborjújától az egyéni ambíciókig, nem ült az együttes nyakára. Hagyta az embereket gondolkodni, kísérletezni, próbálkozni. Még egy éve sem voltak ott, amikor Fodor Antal állandóan megállított és előadta az újabb és újabb darabterveit. Klubban, utcán, a tettyei színészház udvarán, ahol csak találkoztunk, mindjárt be is mutatta a legfontosabb mozdulatokat. Amikor megállt, mindig csak ennyit mondott: „aztán pas de deux .. . Csakhamar teret adott neki Eck Imre, Fodor Antal és Tóth Sándor is közönség elé lépett egy vidám egyfelvonásossal. Hallom, hogy a hajdani híres táncosok közül, akik a Pécsi Balettot Eck Imrével megalapították, szinte már mindenki nyugdíjas. Még Bretus Mária is. Vannak nehezen hihető dolgok a világon. BERTHA BULCSU» Pas de deux Képzőművészet KAUTZKY NORBERT: Detonáció Búcsúzkodó ország, fenséges türelem-láncon. A halál világrekordja papírmasé súlyokkal. Mindenütt aknamező, hiszen körülkerítették. Vigyázzatok, pillekényes porcelán a mozdulat. • A szavak szénásszekere feldőlhet a barázdák Katlanában. Mert nem sima ez a dinamitos föld. A tányéraknák mesterei hadbíróság előtt. Nyelvük a hallgatástól kiszakad, és összesöprik. A jegyzőkönyv hiteles, pipacsok szabadcsapata Elvérezhet szélmalom-ütközetben. A jó lovag Hűséges fegyverhordozóját fölkelti álmából. Hogy az ártatlanokat ne keserítse a végzet. Mert egymásnak lopják a tiltott gyümölcsöt, és a fán A gyémántlakodalom-angyal délibábmosolya. Laktanyafogságból jövök, mint többszörös elitélt. A hűségre éhes őrbódé továbbenged. Vinném Az elérhetőt, ami a kevésnél is kevesebb. Keresztül az aknamezőn a búcsúzkodó ország Fenséges lakóinak. Anyám úgyis megkérdezi: Mi lesz velünk, fiam? Mielőtt füstölögne a föld, Hallom a detonációt, kottája a fülemben. 1985. OKTÓBER 25.