Élet és Irodalom, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-03-21 / 12. szám - Koltai Tamás: „A Collégiumnak java…” • színikritika • Szabó Magda: Szent Bertalan nappala, rendező Lengyel György, Madách Színház (13. oldal) - Faragó Vilmos: Történelem - a tenyerünkben • televíziókritika • Századunk-sorozat, Bokor Péter író-rendező (13. oldal) - Zöldi László: Betörés • filmkritika • Visszaszámlálás, rendező Erdőss Pál (13. oldal) - Vecsey Zoltán: rajza • kép (13. oldal)

1986. MÁRCIUS 21. i FARAGÓ VILMOS: Történelem­­ a tenyerügüben A közelmúlt kútja is mélysé­gesen mély. Bokor Péter, a Századunk-sorozat írója és ren­dezője régóta méreget már be­­lőle — kimeríthetetlen. Mert számtalan forrás táplálja. Is­meretlen, földerítendő források is. Amikor még csak sommás szólamokkal ítéltük meg (és el) a „Horthy-korszakot”, ha még­oly igaz indulattal is, nem ju­tottunk a történelmi igazság birtokába. Mert közelébe sem mentünk a kútnak. Nem az volt a baj, hogy megtagadtuk a kö­zelmúltat, hiszen a tagadás is lehet a kontinuitás elismerése, sőt: megtagadunk valamit, mert a miénk, mert közünk van hoz­zá, mert következményei ben­nünk folytatódnak. Az volt a baj, hogy megismerni sem akartuk igazán, amit tagadtunk. Még be is fedtük a kútkávát, nehogy belenézzen valaki. Formális gesztus volt, de rosszabb an­nál: tagadás-szándékunk ellen dolgozott. Mert amit megéltünk, azt elfojtottuk csak, s amit el­fojtanak, az lobos góccá gyű­lik, az mérgez, az fáj, az lázat okoz — történelmi tudatzavart. A kútkáva fedelét a szaktörté­nészek távolították el, övék a kezdeményezés érdeme. De ami szak­ismeret, az még nem köz­ismeret. Amit megéltünk, azt a népszerűsítők teszik mindnyá­junk történelmi ismeretévé. Ez az érdem az övék. Közöttük Bokor Péteré. Sorozatának, amelynek új darabjai Végjáték a Duna mentén címmel futnak most, a tévénézői magánvélemé­nyem szerint, következők az eré­nyei: — Audiencia a kormányzónál. Megjelenik a külső szorítások­tól és saját illúzióitól cselek­vésképtelenné bénult Horthy Miklós—Tylil Attilánál a snáj­­digsagával szorongását leplező Lakatos Géza—Mécs Károly, vagy az álmossággal küszködő Veesenmayer—Nagy Attila, s azt a banálisnak tetsző tanul­ságot kínálják, hogy nem tan­könyvi papírfigurák, hogy em­berek csinálták ezt a történel­met is. Vagy vélték, hogy csi­nálják. — Kamera előtt az idők ta­núi. Katonatisztek, egy kalan­dor, egy nyilas potentát, egy alabárdos testőr, egy volt cse­lédlány. Olyanok — jórészt olyanok —, akiket csak Bokor Péternek jutott eszébe megke­resni és kifaggatni. Ez már magában is erény (a kutat táp­láló újabb és újabb források föl­derítésének erénye), de elénk­­sorakoztatásuk ismét csak ba­nálisnak tetsző tanulságot kí­nál: ezek az emberek itt él­nek közöttünk, ez a közelmúlt még testközelünkben van, ezek az aggastyánok a mi nagy­apáinknak látszanak, azt a dr. Wilhelm Höttl nevű öregurat például, aki egy vén oroszlán méltóságával ül a kamera előtt, bizonyára kézen fogva segíte­­tenénk most leszállni a villa­mosról, mert már nem ven­nénk észre, hogy a kézhez vér tapadt. (Tavaly nyáron jártam így egy HÉV-állomáson, töré­keny nénikét invitáltam a ko­csimba, útba esett, ezért a nya­ralójáig szállítottam, nyájas be­szélgetésbe elegyedtünk, Isten áldását kérte rám jóságomért, vezérkari tiszt volt a férje, őmagát internálták, megadóan hallgattam. Búcsúzáskor bemu­tatkozott, özvegyeként ama fér­finak, akinek nevéhez a negy­vennégy október tizenötödike utáni hónapok történelmi őrü­lete fűződik.) — Képernyőn a korabeli hír­adók. Mozgóképek a nyugati frontról, a keletiről, lövészár­kot ás a Hitlerjugend, transz­parensek Berlin romházain, Göbbels szónokol, szemlét tart Horthy, vidám fürdőzők a Gel­lért hullámstrandján. Egy láz­álom dokumentumpontosságú képsorai, olyanok is, amelyeket csak Bokor Péternek jutott eszébe az archívumokból elő­keresni, s ez is erény, de baná­lisnak tetsző újabb tanulság: ezek a híradófigurák történel­münk újrafelismert vagy frissen fölfedezett részeseivé emberie­­sülnek. " Miért mondom a három azo­nos tanulságról, hogy csak tet­szenek banálisnak? Azért, mert igazából a történelmi ismeret­­közlés lényegéhez tartoznak: csak egy ember csinálta, csak egy testközelünkbe hozott, csak egy emberiesült történel­met tudunk birtokunkba ven­ni. Bokor Péter ilyen birtokba vehető történelmet sorakoztat elénk. Hogy a tenyerünkbe ve­gyük. Hogy ítélkezhessünk fö­lötte. Hogy ami rászolgált be­lőle, jogosan meg is tagadhas­suk végre. / ­ KOLTAI TAMÁS: Színház „A Collégiumnak java...” Ami után Szabó Magda nyo­moz a Szent Bertalan nappalá­ban, egy-két irodalomtörténész régi sejtése. Nevezetesen, hogy Csokonai Vitéz Mihály kicsapatá­­sa a debreceni kollégiumból — a „Csokonai-por” — nem annyira a poétái osztály renitens diákját, inkább a francia forradalom és a Martinovics-rebellió szellemétől alaposan megperzselődött lazító költőt sújtotta. Azaz álljunk meg: aligha a „sújtotta” a legalkalma­sabb szó. Egy évtizeddel ezelőtt Olvastam Juhász Géza föltevésé­ről. Eszerint a sedes (iskolaszék) kitiltó ítélete egyrészt az intéz­mény önvédelmi reflexe volt, amellyel elhárította a kollégium feje felől a veszélyes eszmék föl­­dajkáilójárnak kijáró politikai gya­nút, másrészt diákcsínyekért von­va felelősségre, az áldozatnak is jót tett: megelőzte, hogy főben­járó vádakkal illessék. A két in­díték közül az első már a fegye­lemsértésért túlságosan súlyosnak látszó ítélet idején is nyitr titok lehetett. Mi másért írta volna Csokonai azon melegében: „Ha a Collégiumnak java azon áll­­ám legyen! De ha csak az én vét­kemnek büntetése, esküszöm... hogy én oly szörnyűt nem érde­meltem ! ! !” Szabó Magdának kevés ez a „ha”. Levéltárakban kutakodik, bizonyítékokat keres, és csaknem kétszáz év után irodalmi perújra­felvételt jelent be a Csokonai­­ügyben. Nyomozati fikciója szerint az eredeti per konstruált volt, és nem is Csokonai volt a főszerep­lője, hanem Domokos Lajos, Deb­recen város főbírája, a református egyház kurátora. Igaz, hogy ő do­batta ki Csokonait, lelkének ki­vételezett gyermekét, de csak azért, hogy megmentse. S elsősor­ban magát a kollégiumot. Bécs ugyanis­­ erről szól a Szent Ber­talan nappala — mindenáron ha­zaárulást akar rábizonyítani Do­mokosra, mert a jakobinus esz­mék melegágyának, „potenciális tűzfészeknek” tartja Debrecent, főbíráját pedig kardnak, „amely egyszer majd lecsap osztrák kato­­ro­ára”. A re­ndőrminisztérium késplt, provokátort küld Debre­cenbe, a heves Csokonai pedig a Martinovics-kivégzésre reflektáló versével besétál a csapdába. A fiú nagy tekintélyű védnöke nem tehet mást, mint ami a történtek­ről a kollégium krónikáiban fönn­maradt: eltávolít egy fegyelmezet­len diákot Ha nincs diák, nincs följelentés. Domokos Molnár Fe­­renc-i ötlete, hogy az ominózus vers leplezésére az egész poétái osztállyal kuruc helyzetda­lt írat: holmi iskolai dolgozatot, meg­adott témára. A csínyhez még a jó képességű osztrák rendőr is gratulál. Csokonainak ugyan mennie kell Debrecenből, de még­sem bécsi kihallgatásra, hanem — mint sajigó szívű mentora mondja — a halhatatlanságba, amit valahol az országúton kell elképzelnünk; a kollégium, „a kép­zésre váró magyar értelmiség” mentsvára azonban sértetlen ma­rad. Kár, hogy a szépreményfi if­jak közül csak egy satnyább pél­dányt ismerünk meg: zseniális költőnk stréber, ráadásul megle­hetősen tehetségtelen ellenlába­sát. A tekintélyes professzorok sem látszanak épp konstruktív el­méiknek, még kevésbé fölvilágo­­sodott szellemeknek, legalábbis ami a költői zsenialitás megítélését ille­ti. Kétségtelen viszont, hogy esz­tétikai ellentéteiket félretéve azonnal egyesülnek a kuruc en­gedetlenségi mozgalomban, ha olyan nagy horderejű döntések meghozataláról van szó a rendőr­­miniszter által hiába keresett, ab­lak nélküli titkos tanácsteremben, mint a latin nyelvkönyvek ma­gyar történelemre vonatkozó pél­damondatainak vagy a kisiskolá­sok olvasószövegének módosítása az állami cenzúra kívánsága sze­rint Kérdés persze, hogy „a kép­zésre váró magyar értelmiség” kellően fogja-e értékelni azt a gyilkos iróniának minősített prak­­szist, amely szerint „a tanköny­vek tényei a kornak megfelelően módosíthatók”. Szabó Magda szü­lővárosának adózó nemes lokál­patriotizmusa azonban erre is megleli a magyarázatot. Akárcsak arra, hogy a nyakas, megtörhetet­len polgárok Debrecene, amely „évszázadokon át maga volt az ellenállás, a fejlődés, a haladás”, miért kapta az utókortól a mara­­dandós­áig városa bélyegét. Éppen a Csokonai-per miatt. Csokonait kellett föláldozni — még ha ezért az irodalomtörténészek, az eszté­ták lekopik is a lángelméjét elpré­­dáló kollégiumot és vaskalapos professzorait —, hogy Debrecen az maradhasson, aminek a bécsi rendőrminisztériumban tartják. Mindezt maga Domokos főbíró és a gúnydalban halhatatlanná tett professzor, a darab végére re­zignálttá bölcsülő Szilágyi mondja el váteszi előrelátással. Szabó Magda bámulatosan gördülékeny, páratlanul árnyalt, nyelvi histo­rizmust és anakronizmust fino­man egy bér­ mi­tó esszéstíílusában. Ha a Szent Bertalan nappala iro­dalom- és várostörténeti esszének születik mag, eltöprengek a nem­zeti és költői sors nyugtalanító összefüggésein, és élvezem a luci­dus szellem parttalan áradását. Minthogy azonban dialogizált ész­szerű­, pontosabban eseményjáték­ról van szó — bár semmiképpen sem történelmi drámáról, ahogy a műsorlap írja —, érvényesek rá a hétköznapi realitás, illetve a dramaturgia szabályai. S akkor már föltűnik, hogy a komótos, régimódi szerkesztés nem büsz­kén vállalt drámai forma, hanem az anyag önelrendező kényszere. Egy rendőrminisztériumi főtaná­csos a valóságban két percet ha szentelne az elcsapott kémnek, de még valószínűbb, hogy az illető a titkáráig jutna; itt hosszan el­beszélgetnek, hogy közöljék a né­zővel a darab elején szükséges in­formációkat. Ágnes, az állítólag konspirátornak is kiváló fogadós­­né, akinek figyelmeztetnie kelle­ne Csokonait a veszélyre, éppen kifordul az ivóból, amikor a fiú megérkezik, ha egy alapo m­egéret .Üss. ájtób®é állít őrszemnek, qu­fam dáraid.' De még késve fe',hazaji(fl8£r hetné egy direkt mondattal, ehe­lyett allegorikus versikékkel pró­bálja távozásra bírni, ami enyhén szólva komikus. Egyetlen valódi, hálás drámai helyzet adódna, az iskolaszék ülése, amelyen szembe­nézhetne egymással a kétségbe­esett költő és kegyetlen megmen­tő­je. Ettől viszont el kellett te­kinteni, mert nem történt meg: az ítéletet Csokonai távollét­ében hozták. Vagyis drámaiatlan az anyag; hiába hordoz sóik művelődés- és politikatörténeti adalékot, ellenáll a színpadnak. Ami nem zavarja a Madách Színházat szokásos ké­pi illusztrációjának elkészítésében. Az előadásit Lengyel György ren­dezte, de ennek nincs igazán je­lentősége, a külső-belső hitelesség hiánya régóta egységes stílussá vált Nem érdemes fönnakadni a kötelekre függesztett díszletfa­lon, amely jól láthatóan, a zsinór­padlásról belógva várja jelené­sét, a város széli kocsmán, amely olyan, mint egy népi motívumok­kal díszített vendéglátóipari üzem­egység, vagy a patetikussá mere­vített felvonásvégeken, amelyek a maradék életet is kioldják a szi­tuációból. Leginkább azoknak a színészeknek a sorsa kért aggodal­mat — Dunai Tamás, Cseke Pé­ter, Némethy Ferenc, Horesnyi László —, akikből még nem ve­szett ki az emberá­brázolás ösztö­ne. Avar Istvánban is a rutin na­­gyítja formátumossá Domokos fő­bíró zsarnoki jóindulatát. Egy ponton lett volna halvány esély a játékra, hiszen a darab­ban Csokonai is szerepel, és a közönség mindig a­­bennfentesek bizsergő érdeklődésével fogadja a színpadon híres ismerőseit. A fő­iskolás Rékasi Károly azonban olyan illedek­ous eminensként mu­tatja be a huszonkét éves szerte­len lurkónak leírt költőt, mintha egyenesen a debreceni professzo­rok cenzúrázta tankönyvből lé­pett volna elő. ZÖLDI LÁSZLÓ: Magánérdekű közlemény, de a későbbiekben lesz jelentősége: né­hány éve, kosarazás közben, porc­korongsérülést szenvedtem. Jelleg­zetes értelmiségi (vagy legalábbis nem dolgozói) betegség, amely gyógytornát, rendszeres masszíro­zást igényel. A kétkeziek, akik ton­naszámra emelnek súlyt — persze, korántsem kedvtelésből — rendü­letlenül dolgoznak, nem foglalkoz­nak csip-csup derékroppanásokkal. Ha nem bírják tovább, végérvé­nyesen elhevernek az ágyban vagy a koporsóban. Hát ezért, unom az úgynevezett értelmiségi közérzet­tudósításokat. Azokat a leleplező erejű riportokat és dokumentum­filmeket, amelyekben favágóvá­lt,­­képzett mérnökök és hajnali új­ságkihordóként egzisztáló csillagá­szok tűnnek fel. Unalmas hallgat­ni, ahogy kitalálják a pályamódo­sítás ideológiáját; unalmas, hogy kettős tudattal élik meg az aláme­rülés gyötrelmeit. És kiváltképp unalmas, hogy — mint az iménti példa is bizonyítja — őket tesz­­szük felelőssé az értelmiségi mun­ka leértékeléséért, a pályaelhagyá­sért, holott inkább csak az oko­zat szerepét játsszák. Erdőss Pál korántsem széplélek, még csak nem is szenzációhajhász riporter. Minden eddigi filmjében azok nyo­mába eredt akik hátsó szándék, a visszatérés szándéka nélkül lép­nek a kisvállalkozás útjára. A Visszaszámlálás című doku­mentum-játékfilm hőse kialvatlan fiatalember. Vezetékneve nincs. Sándornak hívják, márpedig a Sándor százezerszámra tenyészik Magyarországon. Korán kel és ké­sőn fekszik, ebben szintén tipikus. S ha már sorsa a gyűröttség, gon­dolja, miért ne gyúródjon a saját zsebére? Kiváltja az ipart. A to­vábbiakban nem téesztagokat szál­lít buszon, hanem — jó pénzért és árverésen szerzett teherautón — szenet, fát, mikor mit fuvaroz. Holnapra megforgatná az egész vi­lágot, csak már nem a jelszó har­mincöt év előtti értelmében és még csak véletlenül sem a közösség je­gyében. Ő maga szeretne érvénye­sülni: saját, tágas házban lakni, nagyokat enni és ölelni, tisztessé­gesen öltöztetni a családját — ke­rül, amibe kerül. Annyira ugyan­ Betörés is nem szűk látókörű, hogy ne ér­zékelje: a nyereségért csak a sa­ját izomerejével és idegrendszeré­vel fizethet. Egyszerű, jól átgon­dolható és megélhető alku ez, nem kell hozzá diploma, talán még érettségi sem. Erdőss Pál ezt az egyszerű gondolkodásmódot hozza szemközelbe. Közelítésmódja attól izgalmas, hogy láttatja a még oly egyszerű önmegvalósítás buktatóit is. A nep­pereket, akik nagyvállalkozóként, közvetítőként, menedzserként fölö­zik le a hasznot. Magát a társadal­mi közeget, amelyben harc kezdő­dött a jövedelem újraelosztásáért, s az érdekeltek nem föltétlenül a legtisztább eszközökkel vagdalkoz­­nak. Ha csak ennyit mutat be a rendező, már érvényes látlelettel kecsegtet bennünket. Mindezt azonban tetézi egy finom lélekta­ni játékkal. Sándor a cipekedéstől csigolyasérvet kap, lerokkan. Fele­sége, aki az első filmórában fia­talka és majdhogynem alázatos, egyszeriben főszereplővé lép elő. Valakinek el kell tartani a gyere­ket, fizetni kell a részleteket — mi­ért ne legyen ő? A kisvállalkozá­sok korában házivarrodát nyit, megindul az üzlet, s ahogy nő a si­ker, úgy kerekedik férje fölé. Már ő az úr a háznál, ő zsákmányolja ki önmagát és a cérnát csavaró, varrni tanuló rokkantat. Mintha Marx ama meghatározását filmesí­­tette volna meg Erdőss Pál, hogy a magántulajdon az idegen mun­kaerő fölötti rendelkezés joga. A kaparikurta­ kisbirodalomban, per­sze, a munkaerő nem annyira ide­gen, a magántulajdon is inkább csak látszat ez azonban a lélek­tani játék részeseit nem zavarja abban, hogy magántulajdonosi tu­datra tegyenek szert. A színészek hatásosan jelenítik meg az érvényesülési drámát. Fel­tűnő, hogy az amatőrnek számító Ozsda Erika viszi a prímet. A ren­dező korábbi vállalkozásában, az Adj, király, katonát!-ban még csak csetlő-botló kislány mostanra film­színésszé érett. Legalább ennyire feltűnő, hogy a hivatásos művé­szek ehhez a dokumentarista játék­stílushoz alkalmazkodnak. Minde­nekelőtt Eperjes Károly, aki még az élőbeszéd-szerűséget, a rögtön­zést is esztétikai értékké képen emelni. Kardos István laza forga­tókönyve és a két operatőr — Pap Ferenc Szabó Gábor — köny­­nyed kamerakezelése ötletesen egészíti ki Erdőss Pál erőteljes ren­dezését. A Visszaszámlálás, azt hi­szem, a nyolcvanas évek egyik leg­fontosabb és — Schiffer Pál Földi paradicsom című riportázsa mel­lett — talán legőszintébb filmje. Kísértetiesen emlékeztet az 1971- ből való kitörésre, Bacsó Péter publicisztikus kísérletére. Másfél évtized alatt nagyot változott a vi­lág. Akkor Osztó Sándor — egy munkásfiatal szerepében — disznók közé ment, hátha gyöngyöt talál. Most Eperjes Károly — egy falusi tudatú munkásember szerepében — szintén­ disznók közé merészkedik, vámszedők társaságában sározza be magát. Hiába kapálódzik, végül csak betörik a hámba. Nem cso­da, ha beleroppan a dereka. Vecsey Zoltán rajza i Televízió Film MÉLET ÉS­­­airodalomI 1

Next