Élet és Irodalom, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-21 / 12. szám - Koltai Tamás: „A Collégiumnak java…” • színikritika • Szabó Magda: Szent Bertalan nappala, rendező Lengyel György, Madách Színház (13. oldal) - Faragó Vilmos: Történelem - a tenyerünkben • televíziókritika • Századunk-sorozat, Bokor Péter író-rendező (13. oldal) - Zöldi László: Betörés • filmkritika • Visszaszámlálás, rendező Erdőss Pál (13. oldal) - Vecsey Zoltán: rajza • kép (13. oldal)
1986. MÁRCIUS 21. i FARAGÓ VILMOS: Történelem a tenyerügüben A közelmúlt kútja is mélységesen mély. Bokor Péter, a Századunk-sorozat írója és rendezője régóta méreget már belőle — kimeríthetetlen. Mert számtalan forrás táplálja. Ismeretlen, földerítendő források is. Amikor még csak sommás szólamokkal ítéltük meg (és el) a „Horthy-korszakot”, ha mégoly igaz indulattal is, nem jutottunk a történelmi igazság birtokába. Mert közelébe sem mentünk a kútnak. Nem az volt a baj, hogy megtagadtuk a közelmúltat, hiszen a tagadás is lehet a kontinuitás elismerése, sőt: megtagadunk valamit, mert a miénk, mert közünk van hozzá, mert következményei bennünk folytatódnak. Az volt a baj, hogy megismerni sem akartuk igazán, amit tagadtunk. Még be is fedtük a kútkávát, nehogy belenézzen valaki. Formális gesztus volt, de rosszabb annál: tagadás-szándékunk ellen dolgozott. Mert amit megéltünk, azt elfojtottuk csak, s amit elfojtanak, az lobos góccá gyűlik, az mérgez, az fáj, az lázat okoz — történelmi tudatzavart. A kútkáva fedelét a szaktörténészek távolították el, övék a kezdeményezés érdeme. De ami szakismeret, az még nem közismeret. Amit megéltünk, azt a népszerűsítők teszik mindnyájunk történelmi ismeretévé. Ez az érdem az övék. Közöttük Bokor Péteré. Sorozatának, amelynek új darabjai Végjáték a Duna mentén címmel futnak most, a tévénézői magánvéleményem szerint, következők az erényei: — Audiencia a kormányzónál. Megjelenik a külső szorításoktól és saját illúzióitól cselekvésképtelenné bénult Horthy Miklós—Tylil Attilánál a snájdigsagával szorongását leplező Lakatos Géza—Mécs Károly, vagy az álmossággal küszködő Veesenmayer—Nagy Attila, s azt a banálisnak tetsző tanulságot kínálják, hogy nem tankönyvi papírfigurák, hogy emberek csinálták ezt a történelmet is. Vagy vélték, hogy csinálják. — Kamera előtt az idők tanúi. Katonatisztek, egy kalandor, egy nyilas potentát, egy alabárdos testőr, egy volt cselédlány. Olyanok — jórészt olyanok —, akiket csak Bokor Péternek jutott eszébe megkeresni és kifaggatni. Ez már magában is erény (a kutat tápláló újabb és újabb források földerítésének erénye), de elénksorakoztatásuk ismét csak banálisnak tetsző tanulságot kínál: ezek az emberek itt élnek közöttünk, ez a közelmúlt még testközelünkben van, ezek az aggastyánok a mi nagyapáinknak látszanak, azt a dr. Wilhelm Höttl nevű öregurat például, aki egy vén oroszlán méltóságával ül a kamera előtt, bizonyára kézen fogva segítetenénk most leszállni a villamosról, mert már nem vennénk észre, hogy a kézhez vér tapadt. (Tavaly nyáron jártam így egy HÉV-állomáson, törékeny nénikét invitáltam a kocsimba, útba esett, ezért a nyaralójáig szállítottam, nyájas beszélgetésbe elegyedtünk, Isten áldását kérte rám jóságomért, vezérkari tiszt volt a férje, őmagát internálták, megadóan hallgattam. Búcsúzáskor bemutatkozott, özvegyeként ama férfinak, akinek nevéhez a negyvennégy október tizenötödike utáni hónapok történelmi őrülete fűződik.) — Képernyőn a korabeli híradók. Mozgóképek a nyugati frontról, a keletiről, lövészárkot ás a Hitlerjugend, transzparensek Berlin romházain, Göbbels szónokol, szemlét tart Horthy, vidám fürdőzők a Gellért hullámstrandján. Egy lázálom dokumentumpontosságú képsorai, olyanok is, amelyeket csak Bokor Péternek jutott eszébe az archívumokból előkeresni, s ez is erény, de banálisnak tetsző újabb tanulság: ezek a híradófigurák történelmünk újrafelismert vagy frissen fölfedezett részeseivé emberiesülnek. " Miért mondom a három azonos tanulságról, hogy csak tetszenek banálisnak? Azért, mert igazából a történelmi ismeretközlés lényegéhez tartoznak: csak egy ember csinálta, csak egy testközelünkbe hozott, csak egy emberiesült történelmet tudunk birtokunkba venni. Bokor Péter ilyen birtokba vehető történelmet sorakoztat elénk. Hogy a tenyerünkbe vegyük. Hogy ítélkezhessünk fölötte. Hogy ami rászolgált belőle, jogosan meg is tagadhassuk végre. / KOLTAI TAMÁS: Színház „A Collégiumnak java...” Ami után Szabó Magda nyomoz a Szent Bertalan nappalában, egy-két irodalomtörténész régi sejtése. Nevezetesen, hogy Csokonai Vitéz Mihály kicsapatása a debreceni kollégiumból — a „Csokonai-por” — nem annyira a poétái osztály renitens diákját, inkább a francia forradalom és a Martinovics-rebellió szellemétől alaposan megperzselődött lazító költőt sújtotta. Azaz álljunk meg: aligha a „sújtotta” a legalkalmasabb szó. Egy évtizeddel ezelőtt Olvastam Juhász Géza föltevéséről. Eszerint a sedes (iskolaszék) kitiltó ítélete egyrészt az intézmény önvédelmi reflexe volt, amellyel elhárította a kollégium feje felől a veszélyes eszmék földajkáilójárnak kijáró politikai gyanút, másrészt diákcsínyekért vonva felelősségre, az áldozatnak is jót tett: megelőzte, hogy főbenjáró vádakkal illessék. A két indíték közül az első már a fegyelemsértésért túlságosan súlyosnak látszó ítélet idején is nyitr titok lehetett. Mi másért írta volna Csokonai azon melegében: „Ha a Collégiumnak java azon állám legyen! De ha csak az én vétkemnek büntetése, esküszöm... hogy én oly szörnyűt nem érdemeltem ! ! !” Szabó Magdának kevés ez a „ha”. Levéltárakban kutakodik, bizonyítékokat keres, és csaknem kétszáz év után irodalmi perújrafelvételt jelent be a Csokonaiügyben. Nyomozati fikciója szerint az eredeti per konstruált volt, és nem is Csokonai volt a főszereplője, hanem Domokos Lajos, Debrecen város főbírája, a református egyház kurátora. Igaz, hogy ő dobatta ki Csokonait, lelkének kivételezett gyermekét, de csak azért, hogy megmentse. S elsősorban magát a kollégiumot. Bécs ugyanis erről szól a Szent Bertalan nappala — mindenáron hazaárulást akar rábizonyítani Domokosra, mert a jakobinus eszmék melegágyának, „potenciális tűzfészeknek” tartja Debrecent, főbíráját pedig kardnak, „amely egyszer majd lecsap osztrák katoroára”. A rendőrminisztérium késplt, provokátort küld Debrecenbe, a heves Csokonai pedig a Martinovics-kivégzésre reflektáló versével besétál a csapdába. A fiú nagy tekintélyű védnöke nem tehet mást, mint ami a történtekről a kollégium krónikáiban fönnmaradt: eltávolít egy fegyelmezetlen diákot Ha nincs diák, nincs följelentés. Domokos Molnár Ferenc-i ötlete, hogy az ominózus vers leplezésére az egész poétái osztállyal kuruc helyzetdalt írat: holmi iskolai dolgozatot, megadott témára. A csínyhez még a jó képességű osztrák rendőr is gratulál. Csokonainak ugyan mennie kell Debrecenből, de mégsem bécsi kihallgatásra, hanem — mint sajigó szívű mentora mondja — a halhatatlanságba, amit valahol az országúton kell elképzelnünk; a kollégium, „a képzésre váró magyar értelmiség” mentsvára azonban sértetlen marad. Kár, hogy a szépreményfi ifjak közül csak egy satnyább példányt ismerünk meg: zseniális költőnk stréber, ráadásul meglehetősen tehetségtelen ellenlábasát. A tekintélyes professzorok sem látszanak épp konstruktív elméiknek, még kevésbé fölvilágosodott szellemeknek, legalábbis ami a költői zsenialitás megítélését illeti. Kétségtelen viszont, hogy esztétikai ellentéteiket félretéve azonnal egyesülnek a kuruc engedetlenségi mozgalomban, ha olyan nagy horderejű döntések meghozataláról van szó a rendőrminiszter által hiába keresett, ablak nélküli titkos tanácsteremben, mint a latin nyelvkönyvek magyar történelemre vonatkozó példamondatainak vagy a kisiskolások olvasószövegének módosítása az állami cenzúra kívánsága szerint Kérdés persze, hogy „a képzésre váró magyar értelmiség” kellően fogja-e értékelni azt a gyilkos iróniának minősített prakszist, amely szerint „a tankönyvek tényei a kornak megfelelően módosíthatók”. Szabó Magda szülővárosának adózó nemes lokálpatriotizmusa azonban erre is megleli a magyarázatot. Akárcsak arra, hogy a nyakas, megtörhetetlen polgárok Debrecene, amely „évszázadokon át maga volt az ellenállás, a fejlődés, a haladás”, miért kapta az utókortól a maradandósáig városa bélyegét. Éppen a Csokonai-per miatt. Csokonait kellett föláldozni — még ha ezért az irodalomtörténészek, az esztéták lekopik is a lángelméjét elprédáló kollégiumot és vaskalapos professzorait —, hogy Debrecen az maradhasson, aminek a bécsi rendőrminisztériumban tartják. Mindezt maga Domokos főbíró és a gúnydalban halhatatlanná tett professzor, a darab végére rezignálttá bölcsülő Szilágyi mondja el váteszi előrelátással. Szabó Magda bámulatosan gördülékeny, páratlanul árnyalt, nyelvi historizmust és anakronizmust finoman egy bér mitó esszéstíílusában. Ha a Szent Bertalan nappala irodalom- és várostörténeti esszének születik mag, eltöprengek a nemzeti és költői sors nyugtalanító összefüggésein, és élvezem a lucidus szellem parttalan áradását. Minthogy azonban dialogizált észszerű, pontosabban eseményjátékról van szó — bár semmiképpen sem történelmi drámáról, ahogy a műsorlap írja —, érvényesek rá a hétköznapi realitás, illetve a dramaturgia szabályai. S akkor már föltűnik, hogy a komótos, régimódi szerkesztés nem büszkén vállalt drámai forma, hanem az anyag önelrendező kényszere. Egy rendőrminisztériumi főtanácsos a valóságban két percet ha szentelne az elcsapott kémnek, de még valószínűbb, hogy az illető a titkáráig jutna; itt hosszan elbeszélgetnek, hogy közöljék a nézővel a darab elején szükséges információkat. Ágnes, az állítólag konspirátornak is kiváló fogadósné, akinek figyelmeztetnie kellene Csokonait a veszélyre, éppen kifordul az ivóból, amikor a fiú megérkezik, ha egy alapo megéret .Üss. ájtób®é állít őrszemnek, qufam dáraid.' De még késve fe',hazaji(fl8£r hetné egy direkt mondattal, ehelyett allegorikus versikékkel próbálja távozásra bírni, ami enyhén szólva komikus. Egyetlen valódi, hálás drámai helyzet adódna, az iskolaszék ülése, amelyen szembenézhetne egymással a kétségbeesett költő és kegyetlen megmentője. Ettől viszont el kellett tekinteni, mert nem történt meg: az ítéletet Csokonai távollétében hozták. Vagyis drámaiatlan az anyag; hiába hordoz sóik művelődés- és politikatörténeti adalékot, ellenáll a színpadnak. Ami nem zavarja a Madách Színházat szokásos képi illusztrációjának elkészítésében. Az előadásit Lengyel György rendezte, de ennek nincs igazán jelentősége, a külső-belső hitelesség hiánya régóta egységes stílussá vált Nem érdemes fönnakadni a kötelekre függesztett díszletfalon, amely jól láthatóan, a zsinórpadlásról belógva várja jelenését, a város széli kocsmán, amely olyan, mint egy népi motívumokkal díszített vendéglátóipari üzemegység, vagy a patetikussá merevített felvonásvégeken, amelyek a maradék életet is kioldják a szituációból. Leginkább azoknak a színészeknek a sorsa kért aggodalmat — Dunai Tamás, Cseke Péter, Némethy Ferenc, Horesnyi László —, akikből még nem veszett ki az emberábrázolás ösztöne. Avar Istvánban is a rutin nagyítja formátumossá Domokos főbíró zsarnoki jóindulatát. Egy ponton lett volna halvány esély a játékra, hiszen a darabban Csokonai is szerepel, és a közönség mindig abennfentesek bizsergő érdeklődésével fogadja a színpadon híres ismerőseit. A főiskolás Rékasi Károly azonban olyan illedekous eminensként mutatja be a huszonkét éves szertelen lurkónak leírt költőt, mintha egyenesen a debreceni professzorok cenzúrázta tankönyvből lépett volna elő. ZÖLDI LÁSZLÓ: Magánérdekű közlemény, de a későbbiekben lesz jelentősége: néhány éve, kosarazás közben, porckorongsérülést szenvedtem. Jellegzetes értelmiségi (vagy legalábbis nem dolgozói) betegség, amely gyógytornát, rendszeres masszírozást igényel. A kétkeziek, akik tonnaszámra emelnek súlyt — persze, korántsem kedvtelésből — rendületlenül dolgoznak, nem foglalkoznak csip-csup derékroppanásokkal. Ha nem bírják tovább, végérvényesen elhevernek az ágyban vagy a koporsóban. Hát ezért, unom az úgynevezett értelmiségi közérzettudósításokat. Azokat a leleplező erejű riportokat és dokumentumfilmeket, amelyekben favágóvált,képzett mérnökök és hajnali újságkihordóként egzisztáló csillagászok tűnnek fel. Unalmas hallgatni, ahogy kitalálják a pályamódosítás ideológiáját; unalmas, hogy kettős tudattal élik meg az alámerülés gyötrelmeit. És kiváltképp unalmas, hogy — mint az iménti példa is bizonyítja — őket teszszük felelőssé az értelmiségi munka leértékeléséért, a pályaelhagyásért, holott inkább csak az okozat szerepét játsszák. Erdőss Pál korántsem széplélek, még csak nem is szenzációhajhász riporter. Minden eddigi filmjében azok nyomába eredt akik hátsó szándék, a visszatérés szándéka nélkül lépnek a kisvállalkozás útjára. A Visszaszámlálás című dokumentum-játékfilm hőse kialvatlan fiatalember. Vezetékneve nincs. Sándornak hívják, márpedig a Sándor százezerszámra tenyészik Magyarországon. Korán kel és későn fekszik, ebben szintén tipikus. S ha már sorsa a gyűröttség, gondolja, miért ne gyúródjon a saját zsebére? Kiváltja az ipart. A továbbiakban nem téesztagokat szállít buszon, hanem — jó pénzért és árverésen szerzett teherautón — szenet, fát, mikor mit fuvaroz. Holnapra megforgatná az egész világot, csak már nem a jelszó harmincöt év előtti értelmében és még csak véletlenül sem a közösség jegyében. Ő maga szeretne érvényesülni: saját, tágas házban lakni, nagyokat enni és ölelni, tisztességesen öltöztetni a családját — kerül, amibe kerül. Annyira ugyan Betörés is nem szűk látókörű, hogy ne érzékelje: a nyereségért csak a saját izomerejével és idegrendszerével fizethet. Egyszerű, jól átgondolható és megélhető alku ez, nem kell hozzá diploma, talán még érettségi sem. Erdőss Pál ezt az egyszerű gondolkodásmódot hozza szemközelbe. Közelítésmódja attól izgalmas, hogy láttatja a még oly egyszerű önmegvalósítás buktatóit is. A neppereket, akik nagyvállalkozóként, közvetítőként, menedzserként fölözik le a hasznot. Magát a társadalmi közeget, amelyben harc kezdődött a jövedelem újraelosztásáért, s az érdekeltek nem föltétlenül a legtisztább eszközökkel vagdalkoznak. Ha csak ennyit mutat be a rendező, már érvényes látlelettel kecsegtet bennünket. Mindezt azonban tetézi egy finom lélektani játékkal. Sándor a cipekedéstől csigolyasérvet kap, lerokkan. Felesége, aki az első filmórában fiatalka és majdhogynem alázatos, egyszeriben főszereplővé lép elő. Valakinek el kell tartani a gyereket, fizetni kell a részleteket — miért ne legyen ő? A kisvállalkozások korában házivarrodát nyit, megindul az üzlet, s ahogy nő a siker, úgy kerekedik férje fölé. Már ő az úr a háznál, ő zsákmányolja ki önmagát és a cérnát csavaró, varrni tanuló rokkantat. Mintha Marx ama meghatározását filmesítette volna meg Erdőss Pál, hogy a magántulajdon az idegen munkaerő fölötti rendelkezés joga. A kaparikurta kisbirodalomban, persze, a munkaerő nem annyira idegen, a magántulajdon is inkább csak látszat ez azonban a lélektani játék részeseit nem zavarja abban, hogy magántulajdonosi tudatra tegyenek szert. A színészek hatásosan jelenítik meg az érvényesülési drámát. Feltűnő, hogy az amatőrnek számító Ozsda Erika viszi a prímet. A rendező korábbi vállalkozásában, az Adj, király, katonát!-ban még csak csetlő-botló kislány mostanra filmszínésszé érett. Legalább ennyire feltűnő, hogy a hivatásos művészek ehhez a dokumentarista játékstílushoz alkalmazkodnak. Mindenekelőtt Eperjes Károly, aki még az élőbeszéd-szerűséget, a rögtönzést is esztétikai értékké képen emelni. Kardos István laza forgatókönyve és a két operatőr — Pap Ferenc Szabó Gábor — könynyed kamerakezelése ötletesen egészíti ki Erdőss Pál erőteljes rendezését. A Visszaszámlálás, azt hiszem, a nyolcvanas évek egyik legfontosabb és — Schiffer Pál Földi paradicsom című riportázsa mellett — talán legőszintébb filmje. Kísértetiesen emlékeztet az 1971- ből való kitörésre, Bacsó Péter publicisztikus kísérletére. Másfél évtized alatt nagyot változott a világ. Akkor Osztó Sándor — egy munkásfiatal szerepében — disznók közé ment, hátha gyöngyöt talál. Most Eperjes Károly — egy falusi tudatú munkásember szerepében — szintén disznók közé merészkedik, vámszedők társaságában sározza be magát. Hiába kapálódzik, végül csak betörik a hámba. Nem csoda, ha beleroppan a dereka. Vecsey Zoltán rajza i Televízió Film MÉLET ÉSairodalomI 1