Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-12-05 / 49. szám - Szörényi László: Magyar-magyar csótár • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Simon Emil: Kamerákat a telepvezetőkre • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - B. Zs.: Vannak még csodák! • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Vaderna József: Végül • vers (9. oldal) - Bolgár György: Másod-percesek (9. oldal)

páratlan oldal MAGYAR-MAGYAR CSÓTÁR A Móra Könyvkiadó megjelentette Eötvös Károly Aki örökké bujdosott című regényét. Ennek csak örülni lehet, mert — egyetértve a kitűnő utószó írójával, Albert Gáborral — a „Vajda” könyvei megérdemlik az újrafölfedezést. A harminc évig bujdosó francia fogoly, Napóleon hajdani katonájának orosz- és törökországi kalandjai ifjúsági olvasmánynak is tanulságosak és izgalmasak. Az örömbe azonban jókora üröm vegyül. A kiadó magától értetődően döntött úgy, hogy az ifjú olvasókra való tekintettel lábjegyzetben magyaráz meg bizonyos neveket és fogalmakat. Ezek a jegyzetek azonban rendkívül felületesek és szedett-vedettek, néha egyenesen elképesztőek. Néhány példa. A herrnhuti testvéri közösséget, ezt az 1722-ben a lausitzi Herrnhutban Zinzendorf gróf által alapított protestáns szektát előzményei valóban a cseh—morva testvériséghez kapcsolják, de a könyvben található magyarázat: „herrnhuti — cseh—morva” (92. old.) kb. annyit ér, mintha a magyar „református” szót így magyaráznánk: „helvét”. A 145. lapon szerepel a következő jegyzet: „Hagia Sophia (aja szófia) — a bizánci építőművészetnek a VI. századból származó remeke Isztambulban; eredetileg templom, ma múzeum.” Ez mind igaz, csak az a baj, hogy a regényben szereplő Hagia Sophia nem Konstantinápolyban, hanem Trapezuntban áll, mint ahogy ez a szövegösszefüggésből, valamint a 150. lapról egyértelműen ki is derült. A 151. lapon ezt olvashatjuk: „frank — több törzset magába foglaló germán népcsoport; lakóterületük a Keleti-tengertől a mai Franciaországig terjedt;” ez is igaz, csakhogy itt nem a népvándorláskori törzsről van szó, hanem az európaiakra a törökök által alkalmazott általánosító kifejezésről, amely persze a francia nép nevéből származik. A magyarázat értéke megint annyi, mint hogyha valaki a „római katolikus” szókapcsolat jelzőjét imigyen magyarázná: „római — ókori világbirodalmat alapító nép, amelynek lakóhelye Közép-Olaszországban volt.” A 200. lapon arról esik szó, hogy a szultán a janicsárok támadása elől a próféta zászlajának, a szandzsák-seriffnek árnyékába menekül. Noha Eötvös teljesen világosan meg is mondja magyarul, hogy miről van szó, a jegyzetelő mégis a következő módon magyarázott: „szandzsák-seriff — tartományfőnök”. Még jó, hogy nem tartományi rendőrfőnök. A legszebb azonban a 142. lapon olvasható, ahol arról értesülhetünk, hogy: „csótár — ekecsoroszlya”. Mivel a csótár közismerten díszes nyeregtakarót jelent, ezért örömmel képzelem el, hogy a lóval kereskedő bég nyilván lovas sokoldalú hasznosíthatóságát akarta jelképezni azzal, hogy a szerencsétlen állatokra a nyereg mellett ekecsoroszlyát is szerelt; ha a paripa mint hátasló már nyugdíjba ment, úgy látszik, még mindig be lehetett fogni szántásra. Ahelyett, hogy ilyen nevetséges jegyzetekkel szerelték fel a könyvet, inkább térképet kellett volna mellékelni, melynek segítségével az ifjú olvasó elhelyezheti a sok ezer mérföldet felölelő vándorlás egyes állomásait. Vagy ha nem, akkor inkább semmit sem kellett volna magyarázni, mert a rossz károsabb a semminél is. Szörényi László nézik itt a napot, hogy AKÁRMIT csak úgy hagyják elenyészni. A korrózió pedig az égre kiált! Telepvezető udvariasan elhárítja a kérdést, nem akar azonban a sajtótörvénnyel szembeszegülni, ezért szerényen azt mondja: nyilatkozik, de csak főnökei engedélyével. Nosza! Riporter nem rest, elmegy hetedhét helyre, és megszerzi az engedélyt. Visszatérve a helyszínre, előveszi Telepvezetőt, aki a pecsétes írás láttán igencsak meghökken. (Bizonyos volt benne,, hogy az engedélyt nem adják meg.) De megadták, így hát nincs mentsége. Kezdődhet a riport. Záporoznak a kérdések, a kamera Telepvezető arcát, szemét keresi. De nem leli, mert emberünk dugdossa mindkettőt. Nyöszörög, hebeg-habog, elsápad, kivörösödik, legszívesebben légneművé válnék vagy kioperáltatná a vakbelét — hiába, őneki most az a dolga, hogy országnyi vizsgálóbíróság előtt adjon számot sáfárkodásáról. Félreértés ne essék: pillanatig sem akarom védeni Telepvezetőt, s könnyelműen felmenteni őt a gondatlankezelés gyanúja alól. Ám azért valami bizonytalan érzés kezd motoszkálni bennem. S a kérdés, amelyet én szegezek magamnak, csupán ennyi: csak Telepvezető? Nézzük csak: ahogyan a kínban rángatózó, megszólalni alig képes embert látom úgy rémlik, azért is keresi, mérlegeli a szavakat, mert nem akar — nem mer — más valakit a vádlottak padjára maga mellé ültetni. Úgy is mondhatnánk, fedez, takar valaki! Az igazsághoz pedig hozzátartozik, hogy AKÁRMI ügyében Telepvezető hónapok óta levelezett, segélykérő feljegyzések sokaságát küldte a központba, telefonon, személyesen is sürgette az intézkedést, minthogy úgy látta, egyedül képtelen ilyen nagy menynyiségű AKÁRMI . szakszerű tárolását megoldani. Nincs fedett raktár, még csak egy rozoga kocsiszín kincs, haza meg nem vihetik, mert még azt hihetnék, a társadalmi tulajdont akarja megdézsmálni. Központnak azonban sok a gondja, kevés a pénze, képtelen érdemben odahatni. Bízik azonban abban, hogy az ősz ugyanolyan aszályos lesz, mint a nyár volt. Mire megjönnek az esők, elfogy a portéka. A számítás azonban nem vált be, így hát ezen az estén Telepvezető verítékezika kamera előtt. Én meg arra az ismeretlen felettesére gondolok, aki a nyilatkozásra az engedélyt csak úgy kiadta. Persze, hogy nem tagadja meg, a közvéleménynek joga a közvagyon felhasználásának mikéntjét elszámoltatni. De vajon csakugyan nem érezte úgy egy pillanatra sem, hogy nekem is ott a helyem a ránk szegezedő kamera fürkészű tekintete előtt? Csakugyan nem ébredt benne némi lelkifurdalás? Vigyázat! Az esküdtszék nem menti fel Telepvezetőt, szó sem lehet róla! Ám felettes(ek) bűnösségét hasonlóképpen megállapíthatják. Visszalopozok , emlékezetemben, és rájövök, hány telepvezetőt láttam-hallottam az utóbbi időben nyilatkozni. Voltak közöttük szavakészek, voltak hebegők, nyögdécselők, meg olyanok is, akik élvezték, hogy a tévé foglalkozik velük, láthatóan nem fogtak fel a „show” következményeit, ■'* gienpifcv oitsd hí« Elkövetkezett hát a Telepvezetők korszaka! És vele a riportereké is. Mert AKÁRMIT fogyatékosan tárolók mindig lesznek, ahogyan kipellengérezésükre áment mondó felettesek is. Csak senki ne higgye, hogy megforgatta, vagy még inkább ne,hogy helyrebillentette a kizökkent világot. Simon Emil 1333. DECEMBER 5. KAMERÁKAT A TELEPVEZETŐKRE Efféle címet írt volna háborgó verse fölé Petőfi, ha történetesen az ő korában már működik a televízió. Nagyjából úgy hangzik, mint az „Akasszátok fel a királyokat!” . Miről van szó? Riporter elhalad egy bekerített telek mellett, és felfedezi, észreveszi, hogy szerteszét a szabad ég alatt, nagy mennyiségben tárolják AKÁRMIT, amelynek pedig ártalmas a nedvesség. Bele is ette magát a rozsda, mutatják a képek. Vitathatatlan, AKÁRMI értéktelen fémhulladékká silányult, legfeljebb ócskavasáron értékesíthető. Magától értetődő, hogy Riporter kap az alkalmon, közelebb megy, megkeresi Telepvezetőt, s a köz nevében megkérdezi: mire iliiw iiurnninn BOLGÁR GYÖRGY: MÁSODPERCESEK Reformmüzli Minden reggel fél hét körül találkoztak. Általában a korpa érkezett először magában mozogva: — Ha nem változtatjuk meg a termékszerkezetet, csökkenni fog a gazdaság teljesítőképessége. Ha nem engedjük megbukni a rosszakat, nem tud fejlődni a jobb. Végszóra már ott volt a búzacsíra is, és több se kellett neki. — És a hatékonyság? Az imafu? Hatékonyság nélkül becsukhatjuk a boltot. A zabpehely komótosan ereszkedett le hozzájuk. — A legfontosabb a piár, higgyétek el. Vagy lesz piac vagy mi sem leszünk. • A dió megtörtén foglalt helyet. Reménytelen. Ezek ott fönt, azt hiszik, hogy mindent jobban tudnak. Holnap már arról is határozatot fognak hozni, hogy milyen legyen a müzli íze. A tej langyos volt. — Egy lövés előre, kettő hátra. De azért ez még mindig jobb, mintha egy helyben topognánk, nem? A méz lemondóan csurgott: — Itt vagyok én, itt a tej, itt vannak a többiek, de mikor lesz ebből tejjel-mézzel folyó Kánaán? Öt perc sem telt bele, írmagjuk sem maradt a tányérban. Mégis Egy nap olyan magas helyre hivatták a rendezőt, hogy hol belesápadt, hol meg belepirult, pillanata válogatta. Már jóval a megjelölt időpont előtt ott toporgott Illető Elvtárs előszobájában, azaz toporgott volna, ha hagyják. Ám Illető Elvtárs sugárzó arccal viharzott ki a szobájából, hosszan és melegen kezet rázott vele, bíztatóan és mélyen a szemébe nézett, majd barátságosan betessékelte magához. Amikor azonban leültek, hirtelen elkomorult. — Azért kértem, hogy fáradjon ide — mondta az idegesen fészkelődő rendezőnek —, mert egy igen nagyszabású terv megrendezését szeretnénk önre bízni. A rendezőbe kezdett visszatérni az élet, hiszen ha szakmai kérdésről van szó, akkor nincs baj, azzal csak elboldogul valahogy. — Tessék parancsolni — mondta azért még mindig elfogódottan. — Az a helyzet — folytatta Illető Elvtárs gondterhelten —, hogy a szocializmus építése akadozik. — Khmm — köszörülte a tokát óvatosan a rendező. Csak nem valami hurráoptimista filmet szeretnének tőle rendelni? — Ön is itt él közöttünk, úgyhogy látja, mennyi a problémánk, a gondunk, a bajunk, holott mi azt ígértük, hogy felépítjük a szocializmust. Jószándékban természetesen nincs is hiány .— magyarázta Illető Elvtárs. — Nincs — bólogatott a rendező. — Csakhogy hiányzik valaki, aki képes átlátni ezt a bonyolult helyzetet, aki össze tudná egyeztetni ez egymásnak ellentmondó érdekeket, aki tudná, honnan és hová vezetnek a szálak, aki bonyolítani tudná a cselekményt, aki ismeri a szereplők lelkének, vágyainak, érzelmeinek minden rezdülését, vagyis hiányzik egy igazi rendező. — Na de kérem — hökkent meg a rendező. — Csak ne szabadkozzék — intette le Illető Elvtárs. — Ön kiválóan érti a szakmát, önnek Shakespeare a kisujjában van, márpedig aki Shakespeare-t ennyire ismeri, az a történelmet is tökéletesen, kívülrőlbelülről látja. Ne legyen kishitű, inkább merítsen bátorságot abból, hogy nem akármilyen feladatot szánunk önnek. — Igen, de — próbálkozott a rendező. — Semmi igen, de. Ne féljen, mindent megkap, ami a munkájához kell. A költségvetés erre az , évre ötszázmilliárd. — Hogy? — nyelte le az ádámcsutkáját a rendező. — Jó, elismerem, kicsit deficites, de végső esetben a rendelkezésére áll a Pénzjegynyomda is. Azon kívül hiteleket is vehet föl, bár kétségtelen, hogy közben törlesztenie kell a régieket is. Ami a személyi feltételeket illeti, hatalmas szereplőgárdából válogathat. Tíz és félmillió elég lesz? — De... — Igen, tudom, hogy a szám csökkenőben van, ám egy ideig még elég kell, hogy legyen a művészi feladatokra. —Művészi? — Nincs rá jobb szó. Művészi. Mert hiába a szakértelem, hiába a jószándék, hiába az elkötelezettség, ez együtt mind kevés. Tudja, akadozik a gépezet. És bár javítgatjuk, olajozgatjuk, korszerűsítgetjük, művészet vele elboldogulni. Na, vállalja? A rendező néhány másodpercig kétségbeesetten meredt maga elé, aztán akadozva szólalt meg. — Ha mégis , megpróbálnám, kaphatnék egy azonnali Lada-kiutalást? Tetszik tudni, annyi rohangálnivalóm lesz. Fúrhatjuk A Kovács János Téri Kovács János Általános Iskola ünnepélyes keretek között Kovács Jánosné nevét vette föl. Az ünnepi esemény szónoka, a kerületi tanács oktatási osztályának vezetője beszédében hangsúlyozta, hogy ezzel történelmi igazságtalanságot tesznek jóvá, hiszen Kovács János, a munkásmozgalom régi harcosa nem juthatott volna, ahová jutott, ha hitvese, Kovács Jánosné áldozatos házimunkája nélkül. Ráadásul maga Kovács Jánosné is egész felnőtt életében a férje nevét viselte, így az a minimum, hogy a társadalom helyrehozza a hibát. Arról nem is beszélve — folytatta az osztályvezető —, hogy a legújabb tudományos kutatások kiderítették: Kovács János kétségtelen érdemei mellett súlyos hibákat is elkövetett, így például nem vetette meg az alkoholt, különösen a töményét, valamint sokat dohányzott is. Márpedig ezzel rossz példát mutat a jövő nemzedéknek, amely mindeddig nagy tisztelettel nézett föl a munkásmozgalom régi harcosára. Kovács Jánosáéról ellenben semmi rossz nem mondható el, sőt, állandóan megpróbálta lebeszélni férjét a káros szenvedélyekről. Gyermekei és a szomszédok egybehangzó állítása szerint gyakran veszekedett Kovács Jánossal, hogy ne igyon többet, és hogy dobja már el azt a büdös cigarettát. Névadónk sorsa arra is figyelmeztet — hangsúlyozta a szónok, —, hogy az áldozatvállalás egy ponton túl értelmetlenné is válhat, éppen ezért mindenkinek a saját útját kell járnia, és nem szabad életét teljesen alárendelnie a másokénak. A beszédet követően az úttörőcsavar megkoszorúzta Kovács Jánosnét, aki azonban szabadkozott, hogy a koszorút nem tudja hazavinni, mert már amúgy is túl sok szatyrot kell cipelnie. — Tudják, ünnepi ebéd lesz. A papa ma ötvenhét éves. Ahogy a csomagjaival lassan kievickélt a tömegből, az osztályvezető fáradtan legyintett: — Ezeknek aztán fújhatjuk. VADERNA JÓZSEF: Végül ebben a hitehagyott városban talán a csárdák királynője lehetnél, hiúság fegyence az életfogytiglani táncban, vonagló idő az ajkon és mozdulaton, vagy a semmi nászutasa a kétségektől oda és vissza — amikor a jegygyűrűk őrültenpörögni kezdtek a hóesésben, visszahőkölt a kezem, vissza az ütés és simogatás — már nem várlak. Rezdüléseidre is analfabéta: magam ellen szeretlek, a tél fekete napraforgója arcod, magad ellen forgatod, miközben szotyolahéj röpköd a szobában, a végestelen közöny roppanásai — felnyög kezedben egy krimi, melynek áldozata és gyilkosa én vagyok, úgy élek, mint öngyilkosod ... VANNAK MÉG CSODÁK! A jó reklám és a fogyasztás növekedése szoros összefüggést mutat, ezt ma már senki sem vitatja. Mégis, aki kételkedne, is meggyőződhet a fenti állítás valóságáról. Sőt arról, is, hogy ez az állítás túl szerény. A reklám csodát tehet! A reklám és a csoda közötti összefüggéseket tapasztalati tényekkel, valódi adatokkal kell alátámasztani. Ezért ajánlom minden leendő reklámszakember figyelmébe, esetleg záródolgozata témájául a Cooper Vállalat óbudai húsboltjának kirakatában elhelyezett reklámtábla szövegét: „Nénikék és bácsikák, nyerhetnek egy Daciát.’’ A feltételekről a vásárlót az eladók szóban tájékoztatják. Ezek szerint azok a „nénikék és bácsikák”, akik eddig gyalog vándoroltak a város másik feléből a nagyvásárcsarnokba csirkenyak,hát,aprólék vásárlása céljából, ha szerencsések, jövőre már Dacián tehetik meg ezt az utat, ezzel is kímélve munkában elfáradt, öreg lábukat. Hogy mindehhez mi kell a szerencsén kívül, amely forgandó? Csak annyi, hogy a nénikék és bácsikák a kérdéses üzletben egyszerre kétszáz forint értéken felül vásároljanak húst. A jó reklám csodát tehet. No de ekkorát? B. Zs.