Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-10 / 41. szám - Hárs György: (Szombat) esti kérdés • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Jász István: Alkony a színpadon • reflexió | Visszhang • Zalán Tibor, ÉS, szeptember 26. (2. oldal) - Lengyel János: Milyenek az idegenek • reflexió | Visszhang • Ágoston Vilmos: Balladák földjén. ÉS, szeptember 19. (2. oldal) - Timár György: Nevek, utcák • reflexió | Visszhang • Bajomi Lázár Endre-Péter László vita, ÉS, szeptember 19. (2. oldal) - Reményi Gyenes István: Bakik vetélkedése • reflexió | Visszhang • T. Gy., ÉS, szeptember 26. (2. oldal) - Tímár Péter: Budapesti graffiti • kép (2. oldal)
(Szombat) esti kérdés Amióta megtörténhetett, hogy — közösséginek színlelt önérdekvédelem diktálta ■■— színházi tiltakozásra a televízió hirtelen megváltoztatta egyik (filmes) műsorát (az ■ Élet és Irodalom is írt erről, 1986. IX. 26-i számában), egyre azon aggódom, vajon nem készül-e bemutatni mostanában a költészet , valamely színháza Babits Mihály “ Húsvét előtt című versének dramatizált változatát... Mert mi egyéb lehetne az ok amögött, hogy az egyik szombat estére a műsorújságban úgyszintén jó előre beígért költemény csak nem hangzott el aznap. Meg azóta sem (de még az se, hogy miért nem). Már-már ezért is hagyatkozom az esendő tapasztalati logikára, és gondolom a programváltozás fenntartott jogán kicserélt Tizenkét dühös ember példáján, hogy esetleg itt is jövendő jegyváltó nézőkre tekintettel illett elhallgattatva le nem lőni a poént. Lám, maga a kihagyott vers is arra int: „Ki a bűnös, ne kérdjük”. Magam, megvallom, vártam erre az országos nyilvánosan — szavalva — nemigen mutatkozó babitsi műre. Legutóbb, mint rádiós műsorrészlettel, 1983-ban, a Babits Mihály vers- és prózamondóverseny egyik elődöntőjének közvetítése alkalmából találkoztam vele. Az élmény különösségét akkor az is növelte, hogy az előadó ismert költő volt, a versmondónak sem akármilyen Szokolay Zoltán. Most kíváncsi lettem volna a meghirdetett Gáti Oszkárra. A szombat esti verset is utolérte azonban a sorozatműsorok (nem feltétlenül jobbító) önkorrekciós következetlensége (noha csak erre az egyetlenegy alkalomra): a formája élő volt ezúttal — a főcím, a szignálzene, a költőfénykép a dátumokkal elmaradt. Ellenben beült a stúdióba egy másik színművész, és elolvasott egy másik költeményt. Szóval setenném, hogy szöveghibása# („a fecskefészkektől sötétre eresz”) — hiszen látni való volt, hogy szereplése beugrás, produkciója a kockázatában tiszteletre méltó rögtönzés —, ha az illető nem volna, másfelől, immár neves költő, akitől a prozódiai hűség, még színészi állapotában is, tulajdonságként várható el. Mindezzel együtt hálásan lehetnénk elégedettek, akik hallgattuk, afelett, hogy ebbe a gazdagodó tévés antológiába Radnóti békehimnusza is bekerült — stílusosan ráadásul, olyan történelemidéző nap költői zárószavakánt, amelyen a második világháború kitöréséről emlékeztünk s emlékeztettek. A váratlan — bármi frappáns, — programcsere azonban megérdemelt volna egyetlen mondatnyi előzményt. Nem elnézéskérőt. Hanem valami beavatásfélét inkább, amely annak tudatában informál a változás okáról, hogy elég értelmesek vagyunk megérteni bárki jóhiszemű tévedését, tudomásul venni mindenféle megütközés, következtetés nélkül, mint akármelyikünkkel bármikor előfordulható kihagyást, hogy aki a Babitsot választotta békeversnek arra az estére, az véletlenül két évtizednyit és egy világháborúnyit tévesztett az időben visszafelé. Mindazoknak, akik az elkészült rögzítést átvették, műsorra tűzték, kinyomatták adatait a programelőzetesekben — cinkos jó szívvel gratuláltunk volna gondolatban, hogy végül is a legtalálóbb leleménynyel korrigálták az elhibázott választást, akár az utolsó napon. A néző megbízható szövetségesként való tudomásulvételének jelzése az, ami hiányzik azótais. Meg a megnyugtatás, hogy Babitsot nem helyettesítette Radnóti és viszont, hogy Radnótit nem a Babits helyett kínálták. Valami szó, megelőzni, hogy elragadjon a rosszmájú fantázia, és glosszapoénná aktualizálja — más támpont híján — a Lumet-sorozat megbolygatásának minapi színházrepertoár szempontú abszurd indokát. Arról egy mondat, hogy azért a Húsvét előtt sem megy a selejtbe. Régóta tanít jól hallani a költött szót a „Vers mindenkinek”. Bízzék magában, hogy eredménynyel. És ettől bennünk is, hogy egy szerencsésebb alkalom adtán Babitsot sem értjük talán félre. Hárs György VISSZHANG Alkony a színpadon Az Élet és Irodalom 1986. szeptember 26-i számában részletes ismertetést olvashattunk a frissen megjelent Babel-kötetről, Zalán Tibor tollából. Az érdekes, figyelemre méltó és figyelmet felhívó cikk, sajnos, egy tárgyi tévedést (vagy inkább téves jámbor óhajt) tartalmazott, az Alkony című Babeldarabbal kapcsolatban. Idézzük: „A mostani megjelentetés talán ismét visszahozza valamelyik színpadunkra a darabot”. Színházunk, ezt nem kell hangsúlyozni, rendkívül nagyra értékeli Iszaak Babel írásművészetét. Annyira, hogy az Alkonyt 1965- ben, a Mária című drámát 1968- ban játszotta először. Az Alkony című darabot 1985-ben visszahozta a színpadra.Ez utóbbi produkció a mifit szezonban a Művelődési Minisztériumtól nívódíjat kapott. Sajnáljuk, hogy ez az előadásunk a cikk szerzőjének figyelmét elkerülte. Reméljük, hogy a továbbiakban nemcsak Bábel iránt érzett tiszteletünket tekintve érthetünk egyet a különben nagyrabecsült kritikussal. Jász István dramaturg Thália Színház Milyenek az idegenek Évek óta foglalkoztat a népballadák valóságtartalmának kérdése, s részben ilyen tárgyú disszertációmat, melyet a magyar és az orosz népballadák összehasonlító elemzéséről készítettem, a közeli jövőben kell megvédenem. Ezért is olvastam nagy örömmel az Élet és Irodalom szeptember 19-i számában Ágoston Vilmos Balladák földjén Tímár Péter: Budapesti graffitti című cikkét, mely ismét felhívta a figyelmet erre az aktuális, általános emberi problémákat, konfliktushelyzeteket, viselkedésmódokat, lelkiállapotokat bemutató és nagy valóságtartalmú műfajra, melynek hazai több mint egy évszázados kutatása már igen sok érdekes eredményt mutatott fel. A szép román balladaanyag, illetve annak magyar nyelvű hozzáférhetősége kapcsán íródott cikk ismét csak rámutat a néha szépirodalmi művek forrásául is szolgáló műfaj aktualitására. A szerzőnek csupán egyetlen — remélem, hogy nem önkényesen kiragadott — megjegyzéséhez szeretnék hozzászólni. Állítását természetesen nem a konkrét ballada esetében vitatom, csupán annak általánosítható voltát érzem egy kissé problematikusnak. Mint az egyébként izgalmas cikk bekezdésében olvashatjuk, az idegen, mint negatív kategória szerepel. „Tatárok rabolnak, törökök gyilkolnak, s a gonosz hatalmaknak kiszolgáltatott ember elképzelése szerint a rossz nem lehet azonos az övéivel, a rossz az mindig idegen.” Nem kívánok vitázni Ágoston Vilmossal, csak szeretném néhány példával differenciáltabbá tenni az idegenek balladákban betöltött szerepét. A szerző egy konkrét balladatípusról ír, tehát arról szólni, hogy a balladákban ki mindenki lehet még negatív hős az idegeneken kívül, úgy érzem, felesleges lenne (lásd például: a kegyetlen anyós s a többi). Más oldalról megközelítve a kérdést, úgy érzem, szólnunk kell arról, hogyan változott az „idegenek” szerepe a népballadák alakulásának története során. Mint a kiváló szovjet folklorista, V. Ja. Propp a műfajokat rendszerező cikkében részletesen is utalt rá, az orosztörténeti tárgyú balladákban a tatárok mint negatív hősök szerepelnek. Kegyetlen leányrablókról éppúgy olvashatunk az orosz balladákban (A leány elrablása — Pohiscsenyije gyevuski), mint a magyar balladákban (Török-rabolta lány; Komáromi szép leány). Bizonyos értelemben eltér már az előbbi ballada tatár hősétől az orosz Király és a leány (Korolj i gyevuska) című ballada tatár szereplője. Ez a ballada is hasonló konfliktushelyezetet ír le, mint több magyar ballada. A testvér (rokon) által tiltott szerelmi kapcsolatról, illetve a házasságon kívül gyereket szülő leányanya elítéléséről, illetve meggyilkolásáról van szó. Az orosz ballada hősnőjének vétkét még súlyosbítja, hogy gyermekét egy tatár hercegtől szülte. Annyiban változott itt a tatárok képe, hogy itt a tatár, a tatártól született kisgyerek is a védtelen, kiszolgáltatott női hőssel azonos oldalon szerepel. Az előbbi balladáknál valamivel később keletkezhetett az orosz Három sógor (Trizjatya) című ballada, amely egész szüzséjében (sztorijában) igen hasonlít a magyar Kétféle menyasszony című balladához. A ballada rövid sztorija: egy anyjának (özvegynek) van két (három) lánya. Az idősnek (idősebbeknek) jó sorsot szán, a legkisebbnek (a mostohának) rossz sorsot. Mind az orosz, mind a magyar ballada leírja a lányok esküvőjét, várható sorsát. Vannak a balladának olyan magyar és orosz változatai, ajtói az esküvő után a szegény lányra, akit szegényen adtak férjhez, továbbra is nehéz sors vár. A gazdag élete pedig továbbra is gazdagon folytatódik. Vannak azonban olyan változatok, amelyek igazságot szolgáltatnak a szegényen, rossz sorsra szántan férjhez adott lánynak. (Egyes szakvélemények szerint az ilyen változatok a régebbiek.) A téma orosz feldolgozásában a szegényen férjhez adott, rossz sorsra szánt lányt egy tatárhoz adják hozzá, de végül is a tatár mellett boldog lesz, akárcsak a magyar változatok szegény lánya a kondáslegény mellett. Ez a tatár már nem a kora középkori véres kezű rabló, hanem a késői közönkor kettős elnyomása, a nemzeti és nemzetiségi uralkodó osztály kettős igájának terhe alatt élő nemzetiségi lehet, akinek sorsa nem sokban különbözött az orosz jobbá evőkétől. Ezzel a kis megjegyzéssel hadd tenük pontosabbá Ágoston Vilmos cikkét. lengyel János adjunktus Kossuth Lajos Tudományegyetem Nevek, utcák Vita bontakozott ki Bajomi Lázár Endre (Magyar Nemzet) és Péter László (Élet és Irodalom, 1986. IX. 19.) közt arról, legyen-e Francois Gachot-nak utcája fővárosunkban. Péter László szerint szükségtelen a magyar lakosságot idegen, számára kiejthetetlen nevekkel traktálni, ezért ő mind egy Gachot utcát, mind egy D’Aste utcát (valaki ilyet is javasolt) fölöslegesnek érez. Ehhez a vitához csak annyit fűznék hozzá, hogy a budapestiek jó része, megfigyelésem szerint, a Cházárról, Dessewffyről, Jósikáról elnevezett utcák nevét sem ejti helyesen, mégis jó, hogy e — ma már nyelvi problémát okozó — nevek viselői utcát kaptak. Utóvégre nem mondhatjuk ki, hogy csak könnyen kiejthető nevű jeles embereknél adományozható utcanév. Lám, a magyar lakosságnak sikerült egészen jól megbirkóznia Damjanich, Dembinsky, Aulich, Guyon, Victor Hugo és Balzac nevével (jobban, mint a föntebb említett magyarokéval). A D’Aste név egyébként sem okozhat zavart. S ha lehet Kossuth tér Párizsban, miért ne lehetne Gachot utca nálunk? Hadd használom föl azonban e mini-vitát arra, hogy csodálkozásomnak adjak kifejezést, amiért — legjobb tudomásom szerint — Lukács György születésének századik évfordulóján, de még halálának 15. évfordulóján sem kapott utcát Budapesten. Csak szobrot. Azt sem a róla, hanem a Kun Béláról elnevezett rakparton. Kun Béláról már amúgy is neveztünk el teret; nemsokára, ha igaz, az Alkotás utca is az ő nevét fogja viselni, és szobra áll majd a Vérmezőn (ami helyes, de mellesleg Szentmarjaynak, ez Pálnak stb. is dukálna ott egy!); következésképpen a rakpartot, ahol Lukács szobra áll, talán mégis inkább ez utóbbiról illett volna elneveznünk. Az, hogy Lukács Györgynek nem jutott utca, már csak azért is furcsállható, mert ha a derék kurzusideológus Rudas Lászlóról el lehetett nevezni a hajdani Podmaniczky utcát, akkc/iP^IP'vfli&gäpäKp'^smert és tisztéH'Vagy lUPzoYUSrtnk — enyhén szólva — a Hősök terét kellene megkapnia. De legalábbis a Habsburgokról elnevezett József, illetve Ferenc körút valamelyikét.Ha ugyan nem mindkettőt. Neve szerencsére elég könnyen kiejthető. Tikitár €yörgy Bakikeselkedéss Csak hálával tartozom T. Gy.Viek, aki az Élet és Irodalom szeptember 26-i számának Páratlan oldalán felhívta a figyelmet Sanzonok hangján című könyvem néhány bakijára. A tárgyilagos tájékoztatás érdekében azonban, úgy érzem, néhány megjegyzést kell hozzá fűznöm. 2. Kozma József „párizsi sanzonná átkomponált dalának” címe nem Hulló falevél. Ilyen címen egykor Zerkovitz Béla írt egy slágert. Kozma világhírűvé vált sanzonja nálunk Hulló levelek címen lett népszerű. Amely cím azokban így sem hű fordítás. Mert Les feuilles mortes — és nem Feuilles mortes, ahogy könyvemben, tévesen, névelő nélkül idézem (újabb baki, bocsánat!) — a „halott”, elszáradt (tehát már lehullt!) leveleket jelenti. Ezért én a 162. oldalon közölt fordításomnak ezt a címet adtam: Az elszáradt levelek. 2. Bizony, sajnálatos elírás a „mére effasse”. De helyesen nem effacce, amint T. Gy. kijavítja, hanem efface — egy c-vel. (Lám-lám, a nyomda ördöge megtréfálhatja azt is, aki helyreigazít, amint erről az ÉS október 3-i számában olvashatunk.) 3. Az viszont már nem elírás, hanem gyatra memóriámra támaszkodó agyam tévedése, hogy Café du Prés néven említem a sanzonokat szülő párizsi kávéházat. Pedig csak elő kellett volna vennem Kozma Józsefről írt saját cikkemet (Magyarország, 1979/47. sz.), ahol ez olvasható: .....egy szenvedélyben égő, legendássá vált művésznegyed, a Saint-Germain-des-Prés irodalmi kávéházában ...” (Maga Kozma használja a „szenvedélyben égő” kifejezést egy önéletrajzában. De hát az ember néha elbizakodottan bízik emlékezőtehetségében. Jó példa erre, hogy Tímár György, aki Baki baki hátán című rovatában pécézi ki rendszeresen a sajtóhibákat, a Ludas Matyi 1986/32. számában „bűntudatos szerzőként” saját maga kénytelen helyesbíteni egy rejtvénymeghatározást, amelynek leírásakor — nyilván memóriájára hagyatkozva — tárgyi tévedések sorát követte el. 4. Abban azonban T. Gy. téved, amikor vitát nem tűrően leszögezi: „Sartre sok mindent írt, verset speciel nem; Anouilh pedig csak színműveket.” Csak tovább kellett volna lapoznia könyvemben, amelynek 116. oldalán közlöm Sartre Rue des Blancs-Manteaux című versének fordítását, (amit Régi Párizs főterén címen többek között Neményi Lili és Psota Irén énekelt), a 176. oldalon pedig közreadom Anouilh Attente (Várakozás) című versét, amelyet — ugyancsak többek között — egy, az Irodalmi Színpadon rendezett nyilvános rádiófelvételen Ruttkai Éva adott elő. S hogy az általam is elsősorban filozófus, regény- és drámaíró, valamint esszéista minőségében ismert Sartre nemcsak ezt az itt szereplő egyetlen verset írta, bizonyíték a híres sanzonénekesnő, Juliette Gréco (aki könyvemben Greco néven szerepel, ékezet nélkül — még egy baki, bocsánat!) önvallomása (Journal Musical Frangais, 1960. október 17.):)Nagy merészen kopogtattam Sartre lakásán. Igazi költeményeket akarok énekelni, de olyan zenével, hogy az egyszerű emberek is megértsék. Sartre öszszeszedett nekem egy tucat verset — rá jellemzően nemcsak a sajátjait, hanem a barátaiét is —, és elküldött Kosmához...” Minthogy könyvemben mindezeken kívül még több más dolog is szerepel, érthetően megnyugvással olvastam ki T. Gy. szösszenetének utolsó mondatából, hogy „a többi stimmel”. Reményi Gyenes István Szerkesztői üzenetek TORNYAI JÁNOSNÉ, SZEGED. Nemcsak tiszteltük, szerettük is és nagyrabecsültük Ruttkai Évát. Halála a mi gyászunk is. De, mint régi előfizetőnk, észrevehette, hogy a társművészetek nagy halottairól csak olyankor közlünk búcsúztatót, ha valaki — magyar író — felkérés nélkül küld nekünk verset vagy tárcát. ,,Hivatalból” — bármily csúnyán hangzik ez az ön fülének —, mint irodalmi lap, csak az írók elhunyta alkalmából közlünk nekrológot. Fájdalom: így és ezzel is sok a dolgunk. BALLA JÁNOS, BUDAPEST. Olvasónk nem látta a Nemzeti Színház Légy jó mindhalálig előadását, mégis nehezményezi, hogy számos kritikussal ellentétben Szekrényesy Júlia nem volt elragadtatva Nyilas Misi alakítójától. Hála az égnek, a kritika felülről irányított „gleichschaltolása” idestova harminc esztendeje a múlté. Az ítész a saját véleményét mondhatja darabról, előadásról, színészről. Márpedig a vélemények különbözők. De Sz. J. nem maradt egyedül a sajátjával. V. L., BUDAPEST. Építőmérnök olvasónk jelen volt a Közlekedéstudományi Egyesület vitáján, amelyet A budapesti dunai közúti átkelési lehetőségek fejlesztése címmel tartottak a Fővárosi Tanács klubjában, szeptember 30-án. Az egyik előadó utalt azokra a közleményekre, melyek a tervezett lágymányosi Duna-hídról az utóbbi időben megjelentek. A Szűk keresztmetszet című cikk (ÉS, 1986. szeptember 12.) szerzőjét, Hallania Erzsébetet egyszerűen, mint „dallamos nevű hölgyet” említette. Majd kifejtette koncepcióját, mely szerint ha valaki beteg, akkor nem családtagjainak kell eldönteniök a terápiát, hanem az orvosoknak, vagyis a szakembereknek. Azaz nem jó, ha laikusok foglalkoznak ilyen fontos ügyekkel. Olvasónk a véleményünket kérdi. Nos, valóban nem feladatunk, hogy szakmai részletkérdésekben állást foglaljunk. De az idézett hasonlatot pontatlannak tartjuk, minthogy ez esetben a szakemberek munkája eredményeként több millió magyar állampolgár életében következik be maradandó változás, tehát a laikusok itt nem a családtag, hanem a páciens szerepét töltik be. Márpedig kockázatosabb műtétek előtt igenis kérik a páciens hozzájárulását, holott a betegek óriási többsége nem végzett orvosi egyetemet. S a döntésben segít, ha másféle terápiákról is értesülhet. Amellett a tévé budapesti körzeti adásában Stadinger István, a Fővárosi Tanács elnökhelyettese szorgalmazta a vitát a dél-pesti közúti híd lehetséges elhelyezéséről. Nem tudtuk, hogy e vitában — a különféle részterületek szakemberei mellett — az egészet áttekinteni vágyó publicisták miért ne vehetnének részt. NAGY JÁNOS, PÉCS. „Azt szeretném megkérdezni, mi lesz a sorsuk azoknak a régi zsinagógaépületeknek, melyek esetleg romosak, nem használták őket. Szerintem« többet- oníwietttel' . - ezekjeit az, ,értésű*?, épjtetfliftet”! Egyetértünk olvasónk véleményével, reméljük e zsinagógák méltán újulnak meg, amint arra akadt már példa országszerte. 1986. OKTÓBER 10.