Élet és Irodalom, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1987-06-05 / 23. szám - Pomogáts Béla: Idegen tükrökben (6. oldal) - Gervai Tamás: Müncheni anzik • kép (6. oldal) - Havasi János: Akció-reakció (6. oldal)
Napok óta egy halom fénymásolat hever az íróasztalomon: francia, német, angol, lengyel, orosz, szlovák, román és bolgár költők versei a magyar tájról, a magyar történelem jeles alakjairól. Mintha tükördarabokat gyűjtöttem volna össze: mindegyikből a „mi arcunk” néz vissza rám. Valóban, nem éppen tanulság nélkül való megismerkedni ezekkel a költeményekkel, és eltűnődni azon, vajon mi marad meg rólunk a világköltészet annaleseiben, mivel keltettünk visszhangot idegen költők versei útján más népekben. Jó évtizede volt a kezemben egy kétkötetes lengyel szöveggyűjtemény: azokat az útirajzokat, esszéket és publicisztikai írásokat gyűjtötte egybe, amelyeket külföldi szerzők írtak Lengyelországról, a lengyel történelem eseményeiről, a lengyel kultúra nagy értékeiről. Elámultam, vajon miért nem szedjük össze mi is a rólunk készült hasonló írásokat. Talán mert nem mindegyik tüntet fel bennünket kedvező színben? Akkor is érdemes volna megismerkedni azzal a képpel, amelyet a nagyvilág alakított ki rólunk: még a torzképek is eszmélkedésre buzdíthatnak, s így önismeretünket növelhetik. Ennek a nagyobb gyűjteménynek a létrehozása, amelynek mintegy filológiai „alaprajzát” A magyarság külföldi arcképe címmel még Eckhardt Sándor dolgozta ki az 1939-es Mi a magyar? című tanulmánygyűjtemény számára, bizonyára igen alapos és szervezett munkát kíván. Én most — kezdetben „magánhobbiból”, később egy újonnan alakult kisebb kiadóvállalat, (az Artunion) biztatására — megelégedtem azzal, hogy a „rólunk” szóló külföldi verseket összegyűjtsem. Vannak közöttük régiek és újak, világirodalmi remekek és esendőbb költői próbálkozások, közismert és kevésbé közkeletű darabok: francia, olasz, spanyol, német, angol, norvég, finn, orosz, ukrán, lengyel, cseh, szlovák, jugoszláv, bolgár, román, sőt török, örmény és arab költők művei. E kisebb-nagyobb versek sem tanulság nélkül valók: arról beszélnek, hogy milyen volt hírünk a világban, hogyan láttak bennünket a szomszédos népek, hogyan látott Európa és a nagyvilág. A régi századokból alig-alig akad ilyen — a magyarsággal, a magyar tájjal és történelemmel foglalkozó — költemény. A sor elejére mégis a világirodalom Dante Isteni színjátéka kívánkozik, ahol is a Paradicsom XIX. énekében kibomló nagy világtörténeti látomásban a legtöbb európai országot sújtó csapások felsorolása közben Magyarország sorsa is szóba kerül: „Oh, boldog Magyarország! csak ne hagyja magát félrevezetni már..(Babits Mihály fordítása). A szövegmagyarázatok szerint az olasz költő itt III. Endre uralma ellen, a nemsokára trónra kerülő Károly Róbert érdekében emelt szót, mert az Árpád-ház utolsó sarjának trónöröklését — sok kortársával egyetemben — ő is törvénytelennek tekintette. Ezután hosszú ideig alig-alig tekint reánk a nagyvilág költészete, s tulajdonképpen csak a romantikus irodalom fedezi fel ismét Magyarországot, mint Európának egy különleges, egzotikus táját, ahol a természet ősi állapota, s rokonszenves, félig vad emberek fogadják ez utazót. Ekkor alakulnak ki az európai köztudatban azok a hagyományos képzetek, amelyek Magyarországot a végtelen puszták, a csikósok és betyárok hazájának láttatják. Elsősorban Lénán és Karl Beck versei rajzolták meg ezt a képet, mindketten magyarországi német családéban születtek, s elköltözve is gyakorta elevenítették fel ifjúkori emlékeiket. Kivált Lenau, aki nemcsak a bakonyi betyár legendás alakját vagy a Tisza és Maros menti népéletet örökítette meg, hanem A pusztai csárda című versében a magyar tájhoz fűződő „mitikus” képzeteket is segített kialakítani: „Pusztai ménes tört felém, / száguldva, zúgva, tombolt, / s nyomában néhány vad legény / durrogtatta az ostort” (Szabó Lőrinc fordítása).★ Az igazi, minden addigit meszsze meghaladó költői érdeklődés azonban még ezután következett, az 1848—1849-es szabadságharc idején. A költészet teljes mértékben igazolja azokat a historikusokat, akik szerint történelmünknek ez a nagyszerű eseménye valóban az egész európai közvéleményt megmozgatta, s a magyarságot ettől kezdve a nemzetközi köztudat úgy tartotta számon, mint a szabadság nemzetét. Egész sereg emlékezetes vers született ebben az időben, nemcsak Heine és Ibsen, Carducci és Freiligrath, Matthew Arnold és Jan Neruda költeményei, hanem egész kis antológiára való vers, amelyet a lelkesedés, a zsarnokok elleni harag és az együttérzés hat át. (1973- ban Münchenben Tollas Tibor szerkesztésében Szabadságharcunk a világirodalomban 1848—1819 címmel tekintélyes méretű antológia gyűjtötte össze ezeket a külföldi költői visszhangokat, a gyűjteményben találunk"portugál, brazil és marokkói verset is!) Ezúttal nem is a közismert, nagy, versekre hivatkozom, hanem egy alig számon tartott harci indulóra, amelyben az osztrák Moritz Hartmann a magyar szabadságharcban küzdő bécsi diákokat ünnepelte. A szerző maga is forradalmár költő volt, akit az 1848- as prágai felkelés szabadított ki börtönéből, tagja volt a frankfurti német nemzetgyűlésnek, majd részt vett a bécsi utcai harcokban. A derék bécsi diákok című költeményében a bécsi egyetemi légió győztes harcait idézte fel: „Dembinszky arca kiderül, / Ha látja őket »ördögük van!« / S nem szól: »a vér pezseg e fiúkban!« / Ti néktek minden sikerül, / Ti derék bécsi diákok!” (Kozma Andor fordítása). De figyelemre méltó a kiváló román forradalmár-költő, Cesar Bolliac Testvéri Románia (eredeti címe még jellemzőbb: Románia solidara) című verse is, amely a szegedi nemzetiségi törvény megalkotásával egy időben emel szót a közép-európai népek harci szövetsége mellett: „Román, lengyel és magyar láncot többet nem akar, / S elűzi a zsarnokot. / Teljen borral a pohár: / Bem apó előttünk járt” (Bajor Andor fordítása.) A szabadságharc veresége után még hosszú ideig visszhangzott a világköltészet a magyarság hősi küzdelmeire, az angol Walter Savage Sandor és Charles Swinburne Kossuth Lajoshoz írt adat, a lengyel Cyprian Kamil Norwid Bem emlékének szentelt gyászrapszódiát, a francia Francois Coppée, a szerb Jovan Jovanovic Zmáj pedig Petőfi emlékét örökítette meg. Ebben az időben, pontosabban 1852-ben született Victor Hugo nevezetes költeménye, az Európa térképe is, amely a levert európai forradalmaknak — „Szicília, Olasz, Németalföld, Magyarország” vérbefojtott szabadságharcainak — emlékét idézi fel, s a Velencéért vívott ütközetben osztrák golyótól elesett Puezto és a vértanú magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos mellett Petőfit is elsiratja. Igaz, a francia költő a sajátos magyar névírás következtében ekként emlékezik meg róla (a francia eredetit is idézem, mert a magyar tolmácsolás természetesen kijavította a hibát): „Batthyani, Sándor, Peerio, victimes! / Pour le peuple et le droit en vain nous combattimes” (Gáspár Endre fordításában: „Mártír Poerio, Petőfi és Batthyány, / népért, jogért ki fog helyettetek kiállni?”) ★ Sokatmondó, hogy Petőfi alakja és sorsa ezután is igen gyakran kap szerepet a külföldi költők verseiben: az olasz Aleardo Aleardi, a spanyol Salvador de Madariaga, a finn Arvi Järventaus, a lengyel Tadeusz Fangrat, a román Veronica Porumbacu, a szlovák Pavel Országh Hviezdoslav, az ukrán Leonyid Pervomajszkij, a bolgár Teodor Trajanov, az örmény Phridon Halvasi ír róla, és bizonyára a legemlékezetesebb Paul Eluard verse, aki Emlékbeszéd Petőfi Sándor halálának századik évfordulójára című nevezetes költeményében szinte Magyarország nemzetközi „image"-át azonosította azzal a képpel, amelyet a világköltészet alakított ki Petőfiről: „Magyarország az évszázadairól /Fiai sorsával beszél / Költői sorsával beszél” (Illyés Gyula fordítása). Máskülönben is előfordul, hogy költőink alakja és munkássága kelti fel a más nyelvű költők érdeklődését: Pavel Országh Hviezdoslav Ady Endrének válaszol, a német Volker von Törne József Attila, a makedón Paszkál Gilevszki Illyés Gyula, Jean Rousselot pedig éppenséggel Kormos István emlékét idézi fel. Közülük talán a szlovák nemzeti klasszikus Ady híres versére, a Magyar jakobinus dalára felelő S nem lesz több elnyomott (eredeti címén Tak, herolde) című költeménye a legnevezetesebb. Az a költői üzenet, amely maga is a magyar költő dunavölgyi összefogást sürgető vágyára adott visszhangot: „Igen, igen, mindigre egy a bánat, / nevet cserél a bú, de megmarad. / És bárhogy húz a kín kolonca itt benn, / s görbíti, mint a malomkő a hátad, / nem kell-e összeforrnunk tiszta hitben, / mint egyházban a hívő és a pap?” (Kardos László fordítása). Ez a gondolat élő marad a két világháború közötti időkben és később is, mintha a költők összefogása próbálta volna leszerelni a kölcsönösen egymásra támadó nacionalizmusokat, így például a cseh St. K. Neumann, a szlovák Emil Boleslav Lukac, vagy éppen a román Mihai Beniuc verseiben, ez utóbbi Gelu és Töhötöm címen írt vallomásos szavakat a magyar és a román nép összefogásáról: „hogy kísértet több már ne legyen, / s meg ne törje a vadon varázsát: / tüzük mellett, erdei gyepen / Töhötöm és Gelu áll ma strázsát” (Szemlér Ferenc fordítása). Mindebben a József Attilai-i felhívásra mond igent: „A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat / ez a mi munkánk, és nem is kevés”. Főként a felszabadulás után számos külföldi költő járt Magyarországon, s ismerkedett meg a magyar élettel, kultúrával, irodalommal. Az imént Eluard-t említettük, de hivatkozhatnánk másokra is, akiket elbűvölt a magyar táj szépsége, a magyar vendégszeretet és a magyar költészet,s előbbutóbb versekben adtak hangot tapasztalataiknak. A chilei Pablo Neruda és a guatemalai Miguel Angel Asturias egy nagyobb országjárás élményei nyomán adták közre Megkóstoltuk Magyarországot című közös verseskönyvüket, de szép lírai beszámolók fűződnek az orosz Leonyid Martinon, a török Nazim Hikmet, a német Reiner Kunze, a román Eugen Jebeleanu, a lengyel Konrad Sutarski, és a szlovák Ctibor Stítnicky és Ján Ponican és a bolgár Gencso Hrisztozov nevéhez is. Jevgenyij Dolmatovszkij orosz költő, aki először 1945 tavaszán katonaként érkezett Budapestre, s később mint vendég tért vissza ide, nem kevés személyes vonzalommal írta Európa közepén című versében: „Itt van e földrész közepe (...) Ragyogjon rátok kékellen az ég” (Ágai Ágnes fordítása). Nos, ez a baráti szó is hozzá tartozik a világköltészetnek ahhoz a bizonyára kicsiny, mégsem jelentéktelen áramlatához, amely felénk tart és rólunk visz híreket. Pomogáts Béla Idegen tükrökben Gervai Tamás: Müncheni anzik AKCIÓ-REAKCIÓ Történt, hogy decemberben az egyik amatőr néptáncegyüttesünk a pécsi Pannónia önálló estet rendezett a helyi színház felújítása javára. Szép műsor volt, de nemcsak a nemes gesztus miatt maradt emlékezetes. Az utolsó szám címének egy mezőségi dal kezdősorát választották. „Nem úgy van most, mint volt régen, nem az a nap süt az égen ...” Önfeledten tombol a tánc, amikor hirtelen öltönyös, nyakkendős uraknak (hivatalnokoknak) öltözött táncosok jelennek meg a színen. Nagygyűlés-pózban fonják össze kezüket a hasuk alatt, rosszallóan hunyorognak a reflektorfénybe. Nem csinálnak semmit, csak egyre többen vannak. És állnak, néznek. El is hal a zene, meg is szakad a tánc hamarosan. Munkajogi rendelkezés soha ilyen tapsot nem kapott még. A koreográfia megfejtése ugyanis nagyon egyszerű: az októberben napvilágot látott rendeletet értelmezi. Azt a jogszabályt, amely kimondja, hogy nem jár munkabér arra az időre, amelyet a dolgozó a munkahelyétől távol tölt el. Megszűnik tehát az amatőr együttesek tagjainak kedvezménye is, mely szerint „fizetett távollétnek” minősül belföldi vagy külországi szereplésük. A megoldásra találtatott recept: fizesse meg a munkabért az, ki a táncost, énekest, zenészt kikéri. Tetszetős gondolat. Szorgalmas pénzügyeseknek köszönhető, akik — talán míg munkatársaik a tours-i kórusfesztiválon taroltak — kiszámították, hogy egy átlagos megyében milliónál nagyobbra rúg az az összeg, amelyet az amatőrök vesznek fel bérként, munka nélkül. Fölszorozva a summát a tizenkilenc megyével és a fővárossal, nem lehetetlen, hogy akár 25—30 milliót is eltáncikálnak, ekkor énekelnek ezek a fránya (s nem ritkán kiváló) együttesek. Azért ez mégiscsak skandalum. Hogy közben hírt és dicsőséget szereznek hazájuknak, az, ugye, nagyon szép, de ettől még nem lesz több szenünk és úszódarunk. Tehát hagyjuk ezt az amatőrködést a szabadság idejére , majd hozzáigazítják az arezzói fesztivált a magyar vállalatok munkarendjéhez. Ha már a Pannónia Táncegyüttes került szóba, az októberi pordenone-i ipari vásárnak ez a csapat volt az egyetlen magyar résztvevője. Fenntartójuk néhány ipari szövetkezet, ennyiben közük van tehát az iparhoz. A sok hideg gépcsoda között igen üdítő látványt nyújtottak a bögyös magyar lányok, csak egy idős olasz volt elégedetlen. „Hogyhogy a fiúk nem veres nadrágban táncolnak? Én azt hallottama, a cigányok ilyet hordanak.” Kisvártatva a tudatlanok magabiztosságával jegyezte meg: „Ez az ugrálás, amiben a csizmát is ütögetik, ez nyilván valami orosz tánc.” Aztán, hogy nem jöttek be a tippjei, töviről hegyire elmagyaráztatta magának a sosem látott hangszerek működését, a gardontól a nyenyeréig. Fogadkozott, nyáron eljön Magyarországra, mert ahol így tudnak táncolni... A környék egyik legbefolyásosabb üzletembere volt. A történet tanmesének hat, de igaz. Vajon miért nem nyílnak ki a Rotringok és a Sharp számológép burkai, amikor azt kellene számba venni: mennyi gazdasági hasznot hajtanak Magyarországnak a külföldön turnézó művészeti együttesek? Nem a néhány ezer schillinges, frankos fesztiváldíjakra gondolok, hanem arra a képre — divatos szóval image-ra —, amelyet ezáltal magunkról kialakítunk: nem lehet utolsó ország az, amelynek világhírű kórusai, muzsikusai, koreográfusai vannak. Amelyik szívén viseli az amatőrmozgalmat, fontosnak tartja a művészetek támogatását. Azokkal tán érdemes kereskedni, kooperálni is. S ha idáig jutok el a tűnődésben, kezdem végképp nem érteni, mit segít rajtunk, ha a marhahús és az olajszármazékok piacáról kiszorulván, a világ kulturális, művészeti vérkeringéséből is kikerülünk. Mennyivel leszünk előbbre, ha néhány ezer embert, aki munkája után nem a tévét nézi vagy kocsmába jár, azzal büntetünk amatőr lelkesedéséért, hogy az egyetlen jutalmat, a szereplés, az utazás lehetőségét is elvesszük tőle? Hiszen nyilvánvaló, hogy a kikérőknek — rendszerint koldusszegény művelődési osztályoknak — sohasem lesz pénzük arra, hogy a kiesett munkabért pótolják. Nem a gazdaságpolitikai rövidlátás állítja válaszút elé a többet vállalókat, az ország hírnevét öregbítőket? „Fizesd, ha művészkedni akarsz, vagy pedig hagyd abba.” Értem én, hogy a vállalat sem Krőzus, aki szórja a fizetett eltávozásokat. De ha már csak közgazdászfejjel tudunk gondolkodni, nem lehetne-e reklámra felhasználni ezeket a talpraesett együtteseket? A mecenatúra nem taszítja csődbe a vállalatokat, erre még a világon nem volt példa. Félő, hogy ismét repül egy gyerek a fürdővízzel. Ha most elhal az amatőrmozgalom, csodálatos gazdasági konjunktúra sem fogja többé feltámasztani. A bizalmat nagyon nehéz visszaszerezni. A művészeti tevékenység nem sertéshizlalás, hogy ha csökkentem a tápszer árát és növelem a felvásárlásét, visszatér a termelői kedv. Elég néhány esztendő, s egy egész korosztály esik át a rostán, vész el örökre az igényes közművelődés számára. A következmények beláthatatlanok. S a baj az, hogy meg sem kíséreljük belátni. A bizalom. Ezt veszélyezteti minden olyan pótcselekvés, amely a lényegi változásokat akarja elodázni. A szondázások, a boltba zárások, a beígért s aztán az utolsó pillanatban visszavont béremelések, a művelődéshez való jog mindenfajta csorbítása, az állampolgár rafinált sarokba szorítása. Az őszintétlenség, a kapkodás. Minden olyan módszer, amelyről már azt hittük: soha-soha vissza nem térhet. Bizalom nélkül pedig tényleg nincs tovább. Havasi János félet, és lét. 1987. JÚNIUS 5.