Élet és Irodalom, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1987-06-05 / 23. szám - Pomogáts Béla: Idegen tükrökben (6. oldal) - Gervai Tamás: Müncheni anzik • kép (6. oldal) - Havasi János: Akció-reakció (6. oldal)

Napok óta egy halom fénymá­solat hever az íróasztalomon: francia, német, angol, lengyel, orosz, szlovák, román és bolgár költők versei a magyar tájról, a magyar történelem jeles alakjairól. Mintha tükördarabokat gyűjtöt­tem volna össze: mindegyikből a „mi arcunk” néz vissza rám. Va­lóban, nem éppen tanulság nélkül való megismerkedni ezekkel a köl­teményekkel, és eltűnődni azon, vajon mi marad meg rólunk a vi­lágköltészet annaleseiben, mivel keltettünk visszhangot idegen köl­tők versei útján más népekben. Jó évtizede volt a kezemben egy kétkötetes lengyel szöveggyűj­temény: azokat az útirajzokat, esszéket és publicisztikai írásokat gyűjtötte egybe, amelyeket kül­földi szerzők írtak Lengyelország­ról, a lengyel történelem esemé­nyeiről, a lengyel kultúra nagy értékeiről. Elámultam, vajon mi­ért nem szedjük össze mi is a rólunk készült hasonló írásokat. Talán mert nem mindegyik tüntet fel bennünket kedvező színben? Akkor is érdemes volna megismer­kedni azzal a képpel, amelyet a nagyvilág alakított ki rólunk: még a torzképek is eszmélkedésre buz­díthatnak, s így önismeretünket növelhetik. Ennek a nagyobb gyűjtemény­nek a létrehozása, amelynek mint­egy filológiai „alaprajzát” A ma­gyarság külföldi arcképe címmel még Eckhardt Sándor dolgozta ki az 1939-es Mi a magyar? című tanulmánygyűjtemény számára, bizonyára igen alapos és szerve­zett munkát kíván. Én most — kezdetben „magánhobbiból”, ké­sőbb egy újonnan alakult kisebb kiadóvállalat, (az Artunion) bizta­tására — megelégedtem azzal, hogy a „rólunk” szóló külföldi ver­seket összegyűjtsem. Vannak kö­zöttük régiek és újak, világirodal­mi remekek és esendőbb költői próbálkozások, közismert és ke­vésbé közkeletű darabok: francia, olasz, spanyol, német, angol, nor­vég, finn, orosz, ukrán, lengyel, cseh, szlovák, jugoszláv, bolgár, ro­mán, sőt török, örmény és arab költők művei. E kisebb-nagyobb versek sem tanulság nélkül valók: arról beszélnek, hogy milyen volt hírünk a világban, hogyan láttak bennünket a szomszédos népek, hogyan látott Európa és a nagy­világ. A régi századokból alig-alig akad ilyen — a magyarsággal, a magyar tájjal és történelemmel foglalkozó — költemény. A sor elejére mégis a világirodalom Dante Isteni színjátéka kívánko­zik, ahol is a Paradicsom XIX. énekében kibomló nagy világtör­téneti látomásban a legtöbb euró­pai országot sújtó csapások felso­rolása közben Magyarország sor­sa is szóba kerül: „Oh, boldog Magyarország! csak ne hagyja­­ magát félrevezetni már..(Ba­bits Mihály fordítása). A szöveg­magyarázatok szerint az olasz költő itt III. Endre uralma ellen, a nemsokára trónra kerülő Károly Róbert érdekében emelt szót, mert az Árpád-ház utolsó sarjának trón­öröklését — sok kortársával egye­temben — ő is törvénytelennek te­kintette. Ezután hosszú ideig alig-alig te­kint reánk a nagyvilág költészete, s tulajdonképpen csak a romanti­kus irodalom fedezi fel ismét Ma­gyarországot, mint Európának egy különleges, egzotikus táját, ahol a természet ősi állapota, s rokonszen­ves, félig vad emberek fogadják ez utazót. Ekkor alakulnak ki az európai köztudatban azok a ha­gyományos képzetek, amelyek Magyarországot a végtelen pusz­ták, a csikósok és betyárok hazá­jának láttatják. Elsősorban Lénán és Karl Beck versei rajzolták meg ezt a képet, mindketten magyar­­országi német családéban szület­tek, s elköltözve is gyakorta ele­venítették fel ifjúkori emlékeiket. Kivált Lenau, aki nemcsak a ba­konyi betyár legendás alakját vagy a Tisza és Maros menti nép­életet örökítette meg, hanem A pusztai csárda című versében a magyar tájhoz fűződő „mitikus” képzeteket is segített kialakíta­ni: „Pusztai ménes tört felém, / száguldva, zúgva, tombolt, / s nyomában néhány vad legény / durrogtatta az ostort” (Szabó Lő­rinc fordítása).★ Az igazi, minden addigit mesz­­sze meghaladó költői érdeklődés azonban még ezután következett, az 1848—1849-es szabadságharc idején. A költészet teljes mérték­ben igazolja azokat a historiku­sokat, akik szerint történelmünk­nek ez a nagyszerű eseménye va­lóban az egész európai közvéle­ményt megmozgatta, s a magyar­ságot ettől kezdve a nemzetközi köztudat úgy tartotta számon, mint a szabadság nemzetét. Egész se­reg emlékezetes vers született eb­ben az időben, nemcsak Heine és Ibsen, Carducci és Freiligrath, Matthew Arnold és Jan Neruda költeményei, hanem egész kis an­tológiára való vers, amelyet a lel­kesedés, a zsarnokok elleni harag és az együttérzés hat át. (1973- ban Münchenben Tollas Tibor szerkesztésében Szabadságharcunk a világirodalomban 1848—1819 címmel tekintélyes méretű antoló­gia gyűjtötte össze ezeket a kül­földi költői visszhangokat, a gyűj­teményben találunk­"portugál, bra­zil és marokkói verset is!) Ezúttal nem is a közismert, nagy, versekre hivatkozom, hanem egy alig számon tartott harci in­dulóra, amelyben az osztrák Mo­ritz Hartmann a magyar szabad­ságharcban küzdő bécsi diákokat ünnepelte. A szerző maga is for­radalmár költő volt, akit az 1848- as prágai felkelés szabadított ki börtönéből, tagja volt a frankfurti német nemzetgyűlésnek, majd részt vett a bécsi utcai harcok­ban. A derék bécsi diákok című költeményében a bécsi egyetemi légió győztes harcait idézte fel: „Dembinszky arca kiderül, / Ha látja őket »ördögük van!« / S nem szól: »a vér pezseg e fiúk­ban!« / Ti néktek minden sikerül, / Ti derék bécsi diákok!” (Kozma Andor fordítása). De figyelemre méltó a kiváló román forradal­már-költő, Cesar Bolliac Testvéri Románia (eredeti címe még jel­lemzőbb: Románia solidara) című verse is, amely a szegedi nemze­tiségi törvény megalkotásával egy időben emel szót a közép-európai népek harci szövetsége mellett: „Román, lengyel és magyar­­ lán­cot többet nem akar, / S elűzi a zsarnokot. / Teljen borral a po­hár: / Bem apó előttünk járt” (Bajor Andor fordítása.) A szabadságharc veresége után még hosszú ideig visszhangzott a világköltészet a magyarság hősi küzdelmeire, az angol Walter Sa­vage Sandor és Charles Swin­burne Kossuth Lajoshoz írt adat, a lengyel Cyprian Kamil Norwid Bem emlékének szentelt gyászrap­szódiát, a francia Francois Coppée, a szerb Jovan Jovanovic Zmáj pedig Petőfi emlékét örökítette meg. Ebben az időben, pontosab­ban 1852-ben született Victor Hu­go nevezetes költeménye, az Euró­pa térképe is, amely a levert euró­pai forradalmaknak — „Szicília, Olasz­, Németalföld, Magyaror­szág” vérbefojtott szabadsághar­cainak — emlékét idézi fel, s a Velencéért vívott ütközetben osztrák golyótól elesett Puezto és a vértanú magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos mellett Petőfit is elsiratja. Igaz, a francia költő a sajátos magyar névírás következ­tében ekként emlékezik meg róla (a francia eredetit is idézem, mert a magyar tolmácsolás természete­sen kijavította a hibát): „Batthya­­ni, Sándor, Peerio, victimes! / Pour le peuple et le droit en vain nous combattimes” (Gáspár Endre fordításában: „Mártír Poerio, Pe­tőfi és Batthyány, / népért, jogért ki fog helyettetek kiállni?”) ★ Sokatmondó, hogy Petőfi alakja és sorsa ezután is igen gyakran kap szerepet a külföldi költők ver­seiben: az olasz Aleardo Aleardi, a spanyol Salvador de Madariaga, a finn Arvi Järventaus, a lengyel Tadeusz Fangrat, a román Vero­nica Porumbacu, a szlovák Pavel Országh Hviezdoslav, az ukrán Leonyid Pervomajszkij, a bolgár Teodor Trajanov, az örmény Phri­­don Halvasi ír róla, és bizonyára a legemlékezetesebb Paul Eluard verse, aki Emlékbeszéd Petőfi Sándor halálának századik évfor­dulójára című nevezetes költemé­nyében szinte Magyarország nem­zetközi „image"-át azonosította az­zal a képpel, amelyet a világköl­tészet alakított ki Petőfiről: „Ma­gyarország az évszázadairól /Fiai sorsával beszél / Költői sorsával beszél” (Illyés Gyula fordítása). Máskülönben is előfordul, hogy költőink alakja és munkássága kelti fel a más nyelvű költők ér­deklődését: Pavel Országh Hviez­doslav Ady Endrének válaszol, a német Volker von Törne József Attila, a makedón Paszkál Gi­­levszki Illyés Gyula, Jean Rousse­­lot pedig éppenséggel Kormos Ist­ván emlékét idézi fel. Közülük talán a szlovák nemze­ti klasszikus Ady híres versére, a Magyar jakobinus dalára felelő S nem lesz több elnyomott (eredeti címén Tak, herolde) című költe­ménye a legnevezetesebb. Az a költői üzenet, amely maga is a magyar költő dunavölgyi összefo­gást sürgető vágyára adott vissz­hangot: „Igen, igen, mindigre egy a bánat, / nevet cserél a bú, de megmarad. / És bárhogy húz a kín kolonca itt benn, / s görbíti, mint a malomkő a hátad, / nem kell-e összeforrnunk tiszta hitben, / mint egyházban a hívő és a pap?” (Kardos László fordítása). Ez a gondolat élő marad a két világhá­ború közötti időkben és később is, mintha a költők összefogása pró­­­bálta volna leszerelni a kölcsö­nösen egymásra támadó naciona­lizmusokat, így például a cseh St. K. Neumann, a szlovák Emil Boleslav Lukac, vagy éppen a ro­mán Mihai Beniuc verseiben, ez utóbbi Gelu és Töhötöm címen írt vallomásos szavakat a magyar és a román nép összefogásáról: „hogy kísértet több már ne legyen, / s meg ne törje a vadon varázsát: / tüzük mellett, erdei gyepen / Töhötöm és Gelu áll ma strázsát” (Szemlér Ferenc fordítása). Mind­ebben a József Attilai-i felhívás­ra mond igent: „A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre kö­zös dolgainkat / ez a mi mun­kánk, és nem is kevés”. Főként a felszabadulás után szá­­­mos külföldi költő járt Magyaror­szágon, s ismerkedett meg a ma­gyar élettel, kultúrával, irodalom­mal. Az imént Eluard-t említet­tük, de hivatkozhatnánk másokra is, akiket elbűvölt a magyar táj szépsége, a magyar vendégszere­tet és a magyar költészet,­s előbb­­utóbb versekben adtak hangot ta­pasztalataiknak. A chilei Pablo Ne­ruda és a guatemalai Miguel An­gel Asturias egy nagyobb ország­járás élményei nyomán adták köz­re Megkóstoltuk Magyarországot című közös verseskönyvüket, de szép lírai beszámolók fűződnek az orosz Leonyid Martinon, a török Nazim Hikmet, a német Reiner Kunze, a román Eugen Jebeleanu, a lengyel Konrad Sutarski, és a szlovák Ctibor Stítnicky és Ján Ponican és a bolgár Gencso Hrisz­­tozov nevéhez is. Jevgenyij Dol­­matovszkij orosz költő, aki először 1945 tavaszán katonaként érkezett Budapestre, s később mint vendég tért vissza ide, nem kevés szemé­lyes vonzalommal írta Európa kö­zepén című versében: „Itt van e földrész közepe (...) Ragyogjon rátok kékellen az ég” (Ágai Ág­nes fordítása). Nos, ez a baráti szó is hozzá tartozik a világkölté­szetnek ahhoz a bizonyára kicsiny, mégsem jelentéktelen áramlatához, amely felénk tart és rólunk visz híreket. Pomogáts Béla Idegen tükrökben Gervai Tamás: Müncheni anzik AKCIÓ-REAKCIÓ Történt, hogy decemberben az egyik amatőr néptáncegyüttesünk a pécsi Pannónia önálló estet ren­dezett a helyi színház felújítása ja­vára. Szép műsor volt, de nemcsak a nemes gesztus miatt maradt em­lékezetes. Az utolsó szám címének egy mezőségi dal kezdősorát vá­lasztották. „Nem úgy van most, mint volt régen, nem az a nap süt az égen ...” Önfeledten tombol a tánc, amikor hirtelen öltönyös, nyakkendős uraknak (hivatalno­koknak) öltözött táncosok jelennek meg a színen. Nagygyűlés-pózban fonják össze kezüket a hasuk alatt, rosszallóan hunyorognak a reflek­torfénybe. Nem csinálnak semmit, csak egyre többen vannak. És áll­nak, néznek. El is hal a zene, meg is szakad a tánc hamarosan. Munkajogi rendelkezés soha ilyen tapsot nem kapott még. A koreográfia megfejtése ugyan­is nagyon egyszerű: az októberben napvilágot látott rendeletet értel­mezi. Azt a jogszabályt, amely ki­mondja, hogy nem jár munkabér arra az időre, amelyet a dolgozó a munkahelyétől távol tölt el. Meg­szűnik tehát az amatőr együttesek tagjainak kedvezménye is, mely szerint „fizetett távollétnek” minő­sül belföldi vagy külországi szerep­lésük. A megoldásra találtatott re­cept: fizesse meg a munkabért az, ki a táncost, énekest, zenészt ki­kéri. Tetszetős gondolat. Szorgal­mas pénzügyeseknek köszönhető, akik — talán míg munkatársaik a tours-i kórusfesztiválon taroltak — kiszámították, hogy egy átlagos me­gyében milliónál nagyobbra rúg az az összeg, amelyet az amatőrök vesznek fel bérként, munka nélkül. Fölszorozva a summát a tizenkilenc megyével és a fővárossal, nem le­hetetlen, hogy akár 25—30 milliót is eltáncikálnak, ekkor énekelnek ezek a fránya (s nem ritkán kivá­ló) együttesek. Azért ez mégiscsak skandalum. Hogy közben hírt és dicsőséget szereznek hazájuknak, az, ugye, nagyon szép, de ettől még nem lesz több szenünk és úszóda­runk. Tehát hagyjuk ezt az amatőr­­ködést a szabadság idejére , majd hozzáigazítják az arezzói fesztivált a magyar vállalatok munkarendjé­hez. Ha már a Pannónia Táncegyüttes került szóba, az októberi porde­­none-i ipari vásárnak ez a csapat volt az egyetlen magyar résztvevő­je. Fenntartójuk néhány ipari szö­vetkezet, ennyiben közük van te­hát az iparhoz. A sok hideg gépcso­da között igen üdítő látványt nyúj­tottak a bögyös magyar lányok, csak egy idős olasz volt elégedetlen. „Hogyhogy a fiúk nem veres nad­rágban táncolnak? Én azt hallot­tama, a cigányok ilyet hordanak.” Kisvártatva a tudatlanok magabiz­tosságával jegyezte meg: „Ez az ug­­rálás, amiben a csizmát is ütöge­­tik, ez nyilván valami orosz tánc.” Aztán, hogy nem jöttek be a tipp­jei, töviről hegyire elmagyaráztat­­ta magának a sosem látott hang­szerek működését, a gardontól a nyenyeréig. Fogadkozott, nyáron eljön Magyarországra, mert ahol így tudnak táncolni... A környék egyik legbefolyáso­sabb üzletembere volt. A történet tanmesének hat, de igaz. Vajon miért nem nyílnak ki a Rotringok és a Sharp számoló­gép burkai, amikor azt kellene számba venni: mennyi gazdasági hasznot hajtanak Magyarországnak a külföldön turnézó művészeti együttesek? Nem a néhány ezer schillinges, frankos fesztiváldíjak­ra gondolok, hanem arra a képre — divatos szóval image-ra —, ame­lyet ezáltal magunkról kialakítunk: nem lehet utolsó ország az, amely­nek világhírű kórusai, muzsikusai, koreográfusai vannak. Amelyik szí­vén viseli az amatőrmozgalmat, fontosnak tartja a művészetek tá­mogatását. Azokkal tán érdemes kereskedni, kooperálni is. S ha idáig jutok el a tűnődésben, kez­dem végképp nem érteni, mit segít rajtunk, ha a marhahús és az olaj­­származékok piacáról kiszorulván, a világ kulturális, művészeti vérke­ringéséből is kikerülünk. Mennyi­vel leszünk előbbre, ha néhány ezer embert, aki munkája után nem a tévét nézi vagy kocsmába jár, azzal büntetünk amatőr lelke­sedéséért, hogy az egyetlen jutal­mat, a szereplés, az utazás lehető­ségét is elvesszük tőle? Hiszen nyilvánvaló, hogy a kikérőknek — rendszerint koldusszegény művelő­dési osztályoknak — sohasem lesz pénzük arra, hogy a kiesett mun­kabért pótolják. Nem a gazdaság­­politikai rövidlátás állítja válaszút elé a többet vállalókat, az ország hírnevét öregbítőket? „Fizesd, ha művészkedni akarsz, vagy pedig hagyd abba.” Értem én, hogy a vállalat sem Krőzus, aki szórja a fizetett eltávo­zásokat. De ha már csak közgaz­dászfejjel tudunk gondolkodni, nem lehetne-e reklámra felhasznál­ni ezeket a talpraesett együttese­ket? A mecenatúra nem taszítja csődbe a vállalatokat, erre még a világon nem volt példa. Félő, hogy ismét repül egy gyerek a fürdővízzel. Ha most elhal az amatőrmozga­lom, csodálatos gazdasági konjunk­túra sem fogja többé feltámasztani. A bizalmat nagyon nehéz visszasze­rezni. A művészeti tevékenység nem sertéshizlalás, hogy ha csökkentem a tápszer árát és növelem a felvá­sárlásét, visszatér a termelői kedv. Elég néhány esztendő, s egy egész korosztály esik át a rostán, vész el örökre az igényes közművelődés számára. A következmények belát­­hatatlanok. S a baj az, hogy meg sem kíséreljük belátni. A bizalom. Ezt veszélyezteti min­den olyan pótcselekvés, amely a lé­nyegi változásokat akarja elodázni. A szondázások, a boltba zárások, a beígért s aztán az utolsó pillanat­ban visszavont béremelések, a mű­velődéshez való jog mindenfajta csorbítása, az állampolgár rafinált sarokba szorítása. Az őszintétlen­­ség, a kapkodás. Minden olyan módszer, amelyről már azt hittük: soha-soha vissza nem térhet. Bizalom nélkül pedig tényleg nincs tovább. Havasi János félet, és lét. 1987. JÚNIUS 5.

Next