Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-10-14 / 42. szám - Banga Ferenc: Az elveszett római noteszből • rajz (14. oldal) - Bari Károly: Vajda János közkatona imája a gyóntatószékben Petőfi Sándor halhatatlan lelke előtt • vers (14. oldal) - Gombár Endre: A bot • széppróza (14. oldal)

BARI KÁROLY: Vajda János közkatona imája a gyóntatószékben Petőfi Sándor halhatatlan lelke előtt­­ Idegen zászlók selyme csap szemembe, idegen mérnökök mérik ki sorsomat, terrorizálnak, ne menny­dörögjek, ne nyilatkozzak meg égi erővel, elhallgattatnak, ha fennen kiáltom, hogy ez az ország nem az én országom, hogy ez az ország még nem a Te országod, megalázkodások, jó foglyok földje, idegen katonák vezényszavaival körüldrótozott rabtábor, gyásztól fölrepedezett arcomba fegyőrök vigyorognak naponta, pedig létezésüket még lélegzésem is nyugtalanítja, én vagyok az, ki ellenük szólok: nemzetszédelgők, fegyveres sáskák ellen, akik a papírok fehér bőrét bűneimmel tetoválják, nevem hallatára eltorlaszolja torkukat a düh, csillagot­ riasztó sziklák, árulások csikorognak fejem fölött, elhúzódnak tőlem, akikben megbíztam, félnek, s a magas irodák küszöbén hiába sírok, nem mozdul meg semmi, nem mozdul itt senki, őrzik az öregasszonyok fekete kardvirággal a templomajtót, ülnek hallgatagon az elővert lépcsőkön, mellükre szorított ujjaikat, szívük tavai fölött reszkető csont­fűzfákat simogató szélben, kérdezem őket: fiaik hol vannak, hol vannak a bátor, párduc­szemű fiúk, a tüdejük kék léggömbjein egyetlen szóra harcba­ röppenők, hol vannak mellőlem, világ sorsáért szilajkodó mellől, nyüvek vásárában árulják erejüket? választ nem hallok, katonák röhögnek, fénylőn, kihívóan, nyelvük tüzes delfin, szájukból kibukkan, új híreket hoz eszméletemnek: gyáva ez az ország, retteg ez az ország, neveli fiait maga ellen katonának, Haynau lovának patkónyomát a füvek zöld átka benőtte régen, de ablakom alól a nyolcszor nyolc lépés, az idegen bakancsok ünnepe nem fogy, gyűlölöm őket, míg láncomat fogják, ez az én nagy bűnöm, Uram Petőfi, bocsásd meg nékem! 1972 GOMBÁR ENDRE: — Helló, öregúr! Nem adná el azt a botot? Sziráki a kora őszi, Duna-korrós­­ verőfényben össze­rezzent. És megütközve nézett a negyvenes éveiben járó, hanyag, — ő úgy látta — nyugat-európai ele­ganciával feléje lépkedő férfire. (Helvete! Elcsesztem! Azt kellett volna mondanom: Jó napot bácsi, ne haragudjon, hogy megszólítom, de nem adná el a botját?) — Ezt... ezt nekem mondja? Node... — Elnézést uram, talán kicsit rossz a modorom, de igazán gyönyörű a botja, és tudja, én botokat gyűj­tök. — Hát... és miből gondolja, hogy el akarom adni? attól még ... nézze csak... (Jól van, atyó, látom, nincs nagy gáz, kezded ped­­zeni.) — Nem gondolom uram, hogy el akarja adni, de azt tudom, hogy én most azonnal megvenném, ha mégis eladná. (No j­a, nálunk Svédországban nem lehet így vi­­géckedni az utcán, hidegen végigmérnének és passz. Faképnél hagyának, mehetnék az ilyen dumával me­legebb éghajlatra. Azaz épp ide, halihó!) Sziráki fontolgatni kezdte a dolgot. — És... és ha eladnám, mennyit adna érte? — Kétezret. _ 777 Kicsit rosszul hallott, már meszesedtek a hallójára­tai, nem volt biztos benne, hét- vagy kétezer-e az aján­lat, bár a hetet túl szépnek tartotta ahhoz, hogy igaz legyen. Hű de keserves ez az élet! Az ostrom alatt nem adta oda másfél kiló tarkababért. Pedig kopog­tak a szemei az éhségtől. A maradék meg később de jó lett volna ahhoz a darab lesz egyhez! A ház előtt hóba fagyott pad­ból kanyarította ki a házmester. — Szóval? Odaadná kétezerért? Kétezer... Most már világosan hallotta a fát a szó elején. Apjától örökölte. Az meg az ő apjától. Talán a ki­egyezés tájékán faragták, lágy hullámvonalakat mas­­­szírozva a fa testébe. A fogantyúja ezüst kutyafej volt, valami nemesfajta vadászkutyáé, szikár, kecses, és okos tekintetű. Vajon merre mindenfelé járt ez­zel a bottal az apja? Honvéd banda szól a Stefáni, szól a Stefánián — Oly jó rózsám erre bokázni, erre bokázni ám... Ha a nagyon régi időkre gondolt, mindig ez a nóta hangzott fel a bensőjében. De most a jelenre összpon­tosított. Másodperc tört részei alatt számsorokat fut­tatott végig agykomputerének csak általa látható képernyőjén. Háromezernégyszázhúsz a nyugdíja. Há­­romezernégyszázhúsz. A lakbér nyolcszáznyolcvan, jö­vőre emelik. Fűtés: most nincs. Még. De lesz. Leg­alább kilencszáz. Ki kell cseréltetnie a vécétartályt, mert szivárog. A szelep is elrohadt. Azt is. Ezer kö­rül. Na jó, ez egyszeri költség, töröljük. Eddig ezer­­hatszáznegyven. Villany négyszáz. Akörül. Telefonja nincs. Nem is lesz. Még jó. Jó a fenét! Már tucatszor álmodta, hogy szívgörcs jön rá, mentőkért kéne tele­fonálnia, de nem tud telefonálni. Végösszeg: ezerkét­száznegyven. Ja, pardon! A fia, a miskolci fogorvos, minden második hónapban küld neki egy ezrest. Szó­val plusz. Szóval ezerkétszáznegyven plusz ötszáz. Végösszeg: ezerhétszáznegyven. — 0... oda... Sziráki a könnyed műgyűjtő felé nyújtotta a botot. Máris. Nehogy még meggondolja magát. Nem az a másik. ö. A férfi szemében mohó öröm fénye villant. Jobb keze besiklott bal belső zsebébe, és szürke bőrtárcát húzott ki onnét. Kicsit nehezen fért ki a tárca a zseb diszkrét nyílásán. Sziráki csak filmen látott kötegnyi pénzt. Kicsit mintha meg is riadt volna tőle. A férfi megfogta a botot, és ezzel egy időben átadott neki két darab ezrest. — így megfelel uram? — kérdezte magabiztosan, és e rend kedvéért Szirákitól. — Hogyne. Hogyne kérem — felelte készségesen, de halványan az öregúr, és enyhén ki­térdelt, csíkos nad­rágjának zsebébe gyömöszölte a zöld papírpénzeket, akár valami zsebkendőt. — Hát akkor... — Igen? — rebbent közbe Sziráki. — Hát akkor minden jót magának! — nyújtott ke­zet elégedett mosollyal a svédországi magyar, és már lépdelt is elfelé, zsonglőr­mozdulattal megforgatva az ezüst kutyafejes botot. (Svenssont a guta fogja kerülgetni, ha megtudja, hogy ezt kábé háromszáz kroncsiért megszereztem. Amit ő újított legutóbb Koppenhágában, az az állító­lag rózsafabot, neki több mint a duplájába került. De ezt meg se közelíti!) Sziráki ahogy elindult, most már a botja nélkül, furcsa látványt nyújtott. Jobb tenyere szétnyílt, és a levegőre akart támaszkodni. Lépegetett, lépegetett az öreg, és billegett hozzá, olybá tűnt az egész, mint va­lami pantomimszám. Igen. Tudatalattival mímelte, hogy megvan még a botja. Mintha fogott volna vala­mit, mintha támaszkodott volna még valamire. Egyszer csak, akárha sebhely nyílt volna a tenye­rén ... Égő, vérző sebhely. A hiány izzott fel, az mart bele a húsába. Már vagy tizenöt éve járt a botjával. Az ezüst kutyafej belesimult a tenyerébe. Alig érez­hetően hozzákopott a fogásához. Elment a felesége, és sok öreg barátja. A bot maradt. A bot vele maradt. Mindmostanáig... A Kossuth Lajos utca végén felszállt az autóbuszra. Az autóbusz átvitte Budára és letette a lakása köze­lében. Négyemeletes házban lakott a Krisztinában. Már ott ment az utcán, el akarta felejteni a Jelent. Könnyekhez hasonló valami fátyolozta be a szemét. Honvéd banda szól a Stefáni, szól a Stefánián — Oly jó rózsám erre bokázni, erre bokázni ám... Eszébe jutott, hogy be kéne mennie a közértbe a sarkon. Elfogyott a kenyere, és kefirt is akart venni, meg egy csomag élesztőt. Valaki azt mondta neki a múltkor, hogy sok benne a B-vitamin, jó az emész­tésre, és jó hajhullás ellen is. El kellene cserélnie a lakását. Hogy ez miért jutott épp most megint az eszébe... ? Ha a kétszobás komfortosat kisebbre cse­rélné, valami pénzhez jutna. Persze csak elvben. Sziráki ugyanis öröklakásban lakott, de a lakásnak sajnos csak egyharmad része volt az övé. A másik kétharmadon az öccse meg a húga osztoztak. Szülői örökség, még egyetlen teljes szoba sem jutott rá. A testvérei eleinte el akarták adni neki — nekik, mert akkor még élt a felesége is — a saját részüket, csak­hogy nem volt pénzük a megvételhez. Később már nem akarták eladni senkinek, azt mondták, minél to­vább várnak vele, annál többet ér az a kétharmad, a forinttal csak pórul járnának. Viszont arról kezdtek példálózni, hogy joguk volna lakbért kérni a részü­kért. Vagy használati díjat. Hogy ő miből fizesse ki? Ugyan kérem... Ilyen apróság őket nem érdekelte. Mondta nekik, elcserélné a lakást kisebbre és taná­csira. Hogy képzeled? — mi lesz a mi részünkkel?válaszoltak a testvérei. Akkor A tulajdonjogotok megmarad a régi lakásban, azt nem érinti a csere. — Hogyisne! — ódzkodott az öccse és a húga. Csak nem állunk le vitatkozni egy vadidegennel! Nyolcszáz forint lakbért, használati bért — oly mindegy az elnevezés — kértek a részükért. Amíg élt a felesége, könnyebben fizette. De most... És már jó előre értesítették levélben, figyelmesen, hogy jövőre többet kell majd fizetnie. „Ugye, megérted? Az inflá­ció...” — írták. Megértette. Másfél éve, amikor lerobbant az egyik gázkonvek­tor, és akkora csőrepedéssel áldotta meg a sors, hogy elázott a konyhája és a fél előszobája, csak úgy tu­dott úrrá lenni különbejáratú kis természeti csapá­sán, hogy valamelyik volt kollégájától kölcsönkért, és a teljes pénzállományát képező tizennyolcezer-kétszáz forintos betétkönyvből aggodalmas szívvel még tizen­egyezret kivett hozzá. Akkor nem számított, hogy csak egyharmadrész tulajdonosa. Te laksz a lakásban — mondták a testvérei. De a ti részetek után lakbért fizetek nektek — mondta ő. Ne nevettesd ki magad! — mondta öccse és húga. Még a hákám­ se tudnád behajtani az ilyen javítások árát. De azok legalább betudják a lakbérbe — ágaskodott benne az igazságérzet. Olyan keveset fizetsz nekünk, hogy ebbe még be­tudni se lehet semmit — riposztoztak a másik olda­lon. Van neked fogalmad, milyen lakbéreket kérnek ma Budapesten? Egy ilyen budai lakásért simán el le­hetne kérni tizenkétezret is! Nade egyharmada az enyém, vagy nem? — próbál­kozott halványan Sziráki. Na bumm! — felelték erre. Ne legyél már olyan szőrszálhasogató... Honvéd banda szól a Stefáni, szól a Stefánián — Oly jó rózsám erre bokázni, erre bokázni ám... Odaért a sarki közért elé. Belépett az ajtón, de a kis előtérben megrekedt a kosárra várakozókban. Olyan sokba kerülne ezeknek néhány vacak műanyag kosárral többet beszerezni? — fortyogott magában, ki tudja hányadszor, aztán megadóan mégis belesüppedt a birkatürelembe tompult vásárlójelöltek sűrű mas­­­szájába. Aztán bejutott. Megvette a kenyeret, a két kefirt — egyet vacsorára, egyet másnap reggelre — és az élesz­tőt. Az élesztő kicsit állott volt már, morzsalékos, de úgy vélte, még ki fogja fejteni jótékony hatását, ha akarja. A kenyérhez nem volt zacskó, csak egy hár­tyavékony papírfecni, ami jó, ha a felét úgy-ahogy befedte. A kefíresdobozok alja szutykos volt, mintha megszánkóztatták volna őket egy kis híg sárban. A három pénztár közül csak egy működött. A szeren­csétlen pénztárosnő elszántan állta a rohamot. Szirá­­kit hátulról nyomták, taszigálták. Előtte középkorú nő lódította erejét csaknem meghaladó lendülettel a sár­ga műanyag kosarat a pénztár pultjára. A pénztáros­nő éppen egy idős nénikével végzett, gyanakodva for­dult utána, kis­­ ideig le sem vette róla a szemét. A nénike csoszogva tartott a kijárat felé, egyik cipőjéből földre lógott a pertli. — Tudja, a szívem hasad meg értük — magyarázta a pénztárosnő a középkorú nőnek. — De el kell kap­nom őket, mert a múlt hónapban is rémesen túllép­tük a hálót, és azt már a mi zsebünk bánja. Ezt a kis bicebócát már egy hete figyelem. Sziráki is sorra került. Miközben fizetett, pénztár­cájából kihullott a nyugdíjasszelvénye a fűrészporral behintett koszos kerámiapadlóra. Ügyet sem vetett rá. Mihelyt kiürítette bevásárlókosarát, egy türelmetlen kar máris elragadta előle. Jó szolgálatot tett az a kis rugalmas necc szatyorka, amit mindig zakózsebében hordott. Vitte a kenyeret, a két kefirt, a morzsalékos élesztőcskét hazafelé. Hogy végre kint volt az utcán, a szatyrot hetykén meglóbálta. A másik azzal a bottal a Duna túlsó partján éppen akkor vitorlázott ki a Café Duberryből. A Fórum Hotel felé irányította lépteit. Vacsorázni készült. Ér­­zelgésnek helye nincs. Hüvelykujja célszerűen meg­támaszkodott a kutyafej füle hajlatában. A BOT Banga Ferenc: Az elveszett római noteszből TEletésI~I ÍHIBHIMHíHIRNIIIBIIIIIHIIIHIIIIIM1988. OKTOBER 14.

Next