Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-10-14 / 42. szám - Banga Ferenc: Az elveszett római noteszből • rajz (14. oldal) - Bari Károly: Vajda János közkatona imája a gyóntatószékben Petőfi Sándor halhatatlan lelke előtt • vers (14. oldal) - Gombár Endre: A bot • széppróza (14. oldal)
BARI KÁROLY: Vajda János közkatona imája a gyóntatószékben Petőfi Sándor halhatatlan lelke előtt Idegen zászlók selyme csap szemembe, idegen mérnökök mérik ki sorsomat, terrorizálnak, ne mennydörögjek, ne nyilatkozzak meg égi erővel, elhallgattatnak, ha fennen kiáltom, hogy ez az ország nem az én országom, hogy ez az ország még nem a Te országod, megalázkodások, jó foglyok földje, idegen katonák vezényszavaival körüldrótozott rabtábor, gyásztól fölrepedezett arcomba fegyőrök vigyorognak naponta, pedig létezésüket még lélegzésem is nyugtalanítja, én vagyok az, ki ellenük szólok: nemzetszédelgők, fegyveres sáskák ellen, akik a papírok fehér bőrét bűneimmel tetoválják, nevem hallatára eltorlaszolja torkukat a düh, csillagot riasztó sziklák, árulások csikorognak fejem fölött, elhúzódnak tőlem, akikben megbíztam, félnek, s a magas irodák küszöbén hiába sírok, nem mozdul meg semmi, nem mozdul itt senki, őrzik az öregasszonyok fekete kardvirággal a templomajtót, ülnek hallgatagon az elővert lépcsőkön, mellükre szorított ujjaikat, szívük tavai fölött reszkető csontfűzfákat simogató szélben, kérdezem őket: fiaik hol vannak, hol vannak a bátor, párducszemű fiúk, a tüdejük kék léggömbjein egyetlen szóra harcba röppenők, hol vannak mellőlem, világ sorsáért szilajkodó mellől, nyüvek vásárában árulják erejüket? választ nem hallok, katonák röhögnek, fénylőn, kihívóan, nyelvük tüzes delfin, szájukból kibukkan, új híreket hoz eszméletemnek: gyáva ez az ország, retteg ez az ország, neveli fiait maga ellen katonának, Haynau lovának patkónyomát a füvek zöld átka benőtte régen, de ablakom alól a nyolcszor nyolc lépés, az idegen bakancsok ünnepe nem fogy, gyűlölöm őket, míg láncomat fogják, ez az én nagy bűnöm, Uram Petőfi, bocsásd meg nékem! 1972 GOMBÁR ENDRE: — Helló, öregúr! Nem adná el azt a botot? Sziráki a kora őszi, Duna-korrós verőfényben összerezzent. És megütközve nézett a negyvenes éveiben járó, hanyag, — ő úgy látta — nyugat-európai eleganciával feléje lépkedő férfire. (Helvete! Elcsesztem! Azt kellett volna mondanom: Jó napot bácsi, ne haragudjon, hogy megszólítom, de nem adná el a botját?) — Ezt... ezt nekem mondja? Node... — Elnézést uram, talán kicsit rossz a modorom, de igazán gyönyörű a botja, és tudja, én botokat gyűjtök. — Hát... és miből gondolja, hogy el akarom adni? attól még ... nézze csak... (Jól van, atyó, látom, nincs nagy gáz, kezded pedzeni.) — Nem gondolom uram, hogy el akarja adni, de azt tudom, hogy én most azonnal megvenném, ha mégis eladná. (No ja, nálunk Svédországban nem lehet így vigéckedni az utcán, hidegen végigmérnének és passz. Faképnél hagyának, mehetnék az ilyen dumával melegebb éghajlatra. Azaz épp ide, halihó!) Sziráki fontolgatni kezdte a dolgot. — És... és ha eladnám, mennyit adna érte? — Kétezret. _ 777 Kicsit rosszul hallott, már meszesedtek a hallójáratai, nem volt biztos benne, hét- vagy kétezer-e az ajánlat, bár a hetet túl szépnek tartotta ahhoz, hogy igaz legyen. Hű de keserves ez az élet! Az ostrom alatt nem adta oda másfél kiló tarkababért. Pedig kopogtak a szemei az éhségtől. A maradék meg később de jó lett volna ahhoz a darab lesz egyhez! A ház előtt hóba fagyott padból kanyarította ki a házmester. — Szóval? Odaadná kétezerért? Kétezer... Most már világosan hallotta a fát a szó elején. Apjától örökölte. Az meg az ő apjától. Talán a kiegyezés tájékán faragták, lágy hullámvonalakat masszírozva a fa testébe. A fogantyúja ezüst kutyafej volt, valami nemesfajta vadászkutyáé, szikár, kecses, és okos tekintetű. Vajon merre mindenfelé járt ezzel a bottal az apja? Honvéd banda szól a Stefáni, szól a Stefánián — Oly jó rózsám erre bokázni, erre bokázni ám... Ha a nagyon régi időkre gondolt, mindig ez a nóta hangzott fel a bensőjében. De most a jelenre összpontosított. Másodperc tört részei alatt számsorokat futtatott végig agykomputerének csak általa látható képernyőjén. Háromezernégyszázhúsz a nyugdíja. Háromezernégyszázhúsz. A lakbér nyolcszáznyolcvan, jövőre emelik. Fűtés: most nincs. Még. De lesz. Legalább kilencszáz. Ki kell cseréltetnie a vécétartályt, mert szivárog. A szelep is elrohadt. Azt is. Ezer körül. Na jó, ez egyszeri költség, töröljük. Eddig ezerhatszáznegyven. Villany négyszáz. Akörül. Telefonja nincs. Nem is lesz. Még jó. Jó a fenét! Már tucatszor álmodta, hogy szívgörcs jön rá, mentőkért kéne telefonálnia, de nem tud telefonálni. Végösszeg: ezerkétszáznegyven. Ja, pardon! A fia, a miskolci fogorvos, minden második hónapban küld neki egy ezrest. Szóval plusz. Szóval ezerkétszáznegyven plusz ötszáz. Végösszeg: ezerhétszáznegyven. — 0... oda... Sziráki a könnyed műgyűjtő felé nyújtotta a botot. Máris. Nehogy még meggondolja magát. Nem az a másik. ö. A férfi szemében mohó öröm fénye villant. Jobb keze besiklott bal belső zsebébe, és szürke bőrtárcát húzott ki onnét. Kicsit nehezen fért ki a tárca a zseb diszkrét nyílásán. Sziráki csak filmen látott kötegnyi pénzt. Kicsit mintha meg is riadt volna tőle. A férfi megfogta a botot, és ezzel egy időben átadott neki két darab ezrest. — így megfelel uram? — kérdezte magabiztosan, és e rend kedvéért Szirákitól. — Hogyne. Hogyne kérem — felelte készségesen, de halványan az öregúr, és enyhén kitérdelt, csíkos nadrágjának zsebébe gyömöszölte a zöld papírpénzeket, akár valami zsebkendőt. — Hát akkor... — Igen? — rebbent közbe Sziráki. — Hát akkor minden jót magának! — nyújtott kezet elégedett mosollyal a svédországi magyar, és már lépdelt is elfelé, zsonglőrmozdulattal megforgatva az ezüst kutyafejes botot. (Svenssont a guta fogja kerülgetni, ha megtudja, hogy ezt kábé háromszáz kroncsiért megszereztem. Amit ő újított legutóbb Koppenhágában, az az állítólag rózsafabot, neki több mint a duplájába került. De ezt meg se közelíti!) Sziráki ahogy elindult, most már a botja nélkül, furcsa látványt nyújtott. Jobb tenyere szétnyílt, és a levegőre akart támaszkodni. Lépegetett, lépegetett az öreg, és billegett hozzá, olybá tűnt az egész, mint valami pantomimszám. Igen. Tudatalattival mímelte, hogy megvan még a botja. Mintha fogott volna valamit, mintha támaszkodott volna még valamire. Egyszer csak, akárha sebhely nyílt volna a tenyerén ... Égő, vérző sebhely. A hiány izzott fel, az mart bele a húsába. Már vagy tizenöt éve járt a botjával. Az ezüst kutyafej belesimult a tenyerébe. Alig érezhetően hozzákopott a fogásához. Elment a felesége, és sok öreg barátja. A bot maradt. A bot vele maradt. Mindmostanáig... A Kossuth Lajos utca végén felszállt az autóbuszra. Az autóbusz átvitte Budára és letette a lakása közelében. Négyemeletes házban lakott a Krisztinában. Már ott ment az utcán, el akarta felejteni a Jelent. Könnyekhez hasonló valami fátyolozta be a szemét. Honvéd banda szól a Stefáni, szól a Stefánián — Oly jó rózsám erre bokázni, erre bokázni ám... Eszébe jutott, hogy be kéne mennie a közértbe a sarkon. Elfogyott a kenyere, és kefirt is akart venni, meg egy csomag élesztőt. Valaki azt mondta neki a múltkor, hogy sok benne a B-vitamin, jó az emésztésre, és jó hajhullás ellen is. El kellene cserélnie a lakását. Hogy ez miért jutott épp most megint az eszébe... ? Ha a kétszobás komfortosat kisebbre cserélné, valami pénzhez jutna. Persze csak elvben. Sziráki ugyanis öröklakásban lakott, de a lakásnak sajnos csak egyharmad része volt az övé. A másik kétharmadon az öccse meg a húga osztoztak. Szülői örökség, még egyetlen teljes szoba sem jutott rá. A testvérei eleinte el akarták adni neki — nekik, mert akkor még élt a felesége is — a saját részüket, csakhogy nem volt pénzük a megvételhez. Később már nem akarták eladni senkinek, azt mondták, minél tovább várnak vele, annál többet ér az a kétharmad, a forinttal csak pórul járnának. Viszont arról kezdtek példálózni, hogy joguk volna lakbért kérni a részükért. Vagy használati díjat. Hogy ő miből fizesse ki? Ugyan kérem... Ilyen apróság őket nem érdekelte. Mondta nekik, elcserélné a lakást kisebbre és tanácsira. Hogy képzeled? — mi lesz a mi részünkkel?válaszoltak a testvérei. Akkor A tulajdonjogotok megmarad a régi lakásban, azt nem érinti a csere. — Hogyisne! — ódzkodott az öccse és a húga. Csak nem állunk le vitatkozni egy vadidegennel! Nyolcszáz forint lakbért, használati bért — oly mindegy az elnevezés — kértek a részükért. Amíg élt a felesége, könnyebben fizette. De most... És már jó előre értesítették levélben, figyelmesen, hogy jövőre többet kell majd fizetnie. „Ugye, megérted? Az infláció...” — írták. Megértette. Másfél éve, amikor lerobbant az egyik gázkonvektor, és akkora csőrepedéssel áldotta meg a sors, hogy elázott a konyhája és a fél előszobája, csak úgy tudott úrrá lenni különbejáratú kis természeti csapásán, hogy valamelyik volt kollégájától kölcsönkért, és a teljes pénzállományát képező tizennyolcezer-kétszáz forintos betétkönyvből aggodalmas szívvel még tizenegyezret kivett hozzá. Akkor nem számított, hogy csak egyharmadrész tulajdonosa. Te laksz a lakásban — mondták a testvérei. De a ti részetek után lakbért fizetek nektek — mondta ő. Ne nevettesd ki magad! — mondta öccse és húga. Még a hákám se tudnád behajtani az ilyen javítások árát. De azok legalább betudják a lakbérbe — ágaskodott benne az igazságérzet. Olyan keveset fizetsz nekünk, hogy ebbe még betudni se lehet semmit — riposztoztak a másik oldalon. Van neked fogalmad, milyen lakbéreket kérnek ma Budapesten? Egy ilyen budai lakásért simán el lehetne kérni tizenkétezret is! Nade egyharmada az enyém, vagy nem? — próbálkozott halványan Sziráki. Na bumm! — felelték erre. Ne legyél már olyan szőrszálhasogató... Honvéd banda szól a Stefáni, szól a Stefánián — Oly jó rózsám erre bokázni, erre bokázni ám... Odaért a sarki közért elé. Belépett az ajtón, de a kis előtérben megrekedt a kosárra várakozókban. Olyan sokba kerülne ezeknek néhány vacak műanyag kosárral többet beszerezni? — fortyogott magában, ki tudja hányadszor, aztán megadóan mégis belesüppedt a birkatürelembe tompult vásárlójelöltek sűrű masszájába. Aztán bejutott. Megvette a kenyeret, a két kefirt — egyet vacsorára, egyet másnap reggelre — és az élesztőt. Az élesztő kicsit állott volt már, morzsalékos, de úgy vélte, még ki fogja fejteni jótékony hatását, ha akarja. A kenyérhez nem volt zacskó, csak egy hártyavékony papírfecni, ami jó, ha a felét úgy-ahogy befedte. A kefíresdobozok alja szutykos volt, mintha megszánkóztatták volna őket egy kis híg sárban. A három pénztár közül csak egy működött. A szerencsétlen pénztárosnő elszántan állta a rohamot. Szirákit hátulról nyomták, taszigálták. Előtte középkorú nő lódította erejét csaknem meghaladó lendülettel a sárga műanyag kosarat a pénztár pultjára. A pénztárosnő éppen egy idős nénikével végzett, gyanakodva fordult utána, kis ideig le sem vette róla a szemét. A nénike csoszogva tartott a kijárat felé, egyik cipőjéből földre lógott a pertli. — Tudja, a szívem hasad meg értük — magyarázta a pénztárosnő a középkorú nőnek. — De el kell kapnom őket, mert a múlt hónapban is rémesen túlléptük a hálót, és azt már a mi zsebünk bánja. Ezt a kis bicebócát már egy hete figyelem. Sziráki is sorra került. Miközben fizetett, pénztárcájából kihullott a nyugdíjasszelvénye a fűrészporral behintett koszos kerámiapadlóra. Ügyet sem vetett rá. Mihelyt kiürítette bevásárlókosarát, egy türelmetlen kar máris elragadta előle. Jó szolgálatot tett az a kis rugalmas necc szatyorka, amit mindig zakózsebében hordott. Vitte a kenyeret, a két kefirt, a morzsalékos élesztőcskét hazafelé. Hogy végre kint volt az utcán, a szatyrot hetykén meglóbálta. A másik azzal a bottal a Duna túlsó partján éppen akkor vitorlázott ki a Café Duberryből. A Fórum Hotel felé irányította lépteit. Vacsorázni készült. Érzelgésnek helye nincs. Hüvelykujja célszerűen megtámaszkodott a kutyafej füle hajlatában. A BOT Banga Ferenc: Az elveszett római noteszből TEletésI~I ÍHIBHIMHíHIRNIIIBIIIIIHIIIHIIIIIM1988. OKTOBER 14.