Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-08-05 / 32. szám - Gémes Péter: • fotógrafika (6. oldal) - Szakolczay Lajos: Vendégünk: Csiky Ágnes Mária • interjú • Csiky Ágnes Mária költő, drámaíró, esszéista (6. oldal) - Szopori Nagy Lajos: Énekelt versek • levél • Szopori Nagy Lajos sammatti levele (6. oldal)

\ VENDÉGÜNK: Csiky Ágnes Mária NSZK-beli vendégünk a magyar Irodalom mindenese német nyelvterületen. 1918. december 25-én született Budapesten. A bonni egye­temen pszichológiát és filozófiát hallgatott. Magyarországot német fér­jével együtt, 1944 végén hagyta el. Jelenleg Kölnben él. Költő, dráma­író, esszéista. Rádióesszéit és műfordításait a kölni Westdeutscher Rund­funk és a Deutschlandsfunk sugározza. A magyar irodalom lelkes pro­pagálója. Nyugaton több kötete jelent meg (vers, elbeszélés, dráma), írá­sait két hazai antológia, a Vándorének (1981) és a Két dióhéj (1987) is közölte. A Gyulai Várszínház A határon túli magyar líra fesztiváljára érkezett hozzánk. — Az ön neve, sajnos, kevéssé ismert a hazai olvasó előtt. Bár al­kati tulajdonság is a „rejtőzés” — Inkább a mű beszéljen! —, nem vesztett avval túl sokat, hogy csöndben építkezett? — A nyugati magyar irodalom hőskorában, az ötvenes évek ele­jén, minden fölbukkanó tehetség­nek örültek. Fölkarolták őket, nem volt szükség különösebb reklá­mra. Jó néhány folyóirat indult ekkor, a nevesebbek közül az Ahogy Le­het már megszűnt, az Új Látóha­tár viszont nemsokára negyvene­dik évfolyamát ünnepelheti. Én az Ahogy Lehet 1952-es novellapályá­zatán indultam, amelyet életem el­ső novellájával, a Lámpagyújtás című írással megnyertem (megje­lent az Eladó a délibáb című 1959-es kötetemben is). Addig csak verseket írtam. Pontosabban: versírást itthon kezdtem és csak a tíz év múlva folytattam, német földön. Amikor megnyertem a pá­lyázatot, fölkeresett Fenyvessy Je­romos, az Amerikai Magyar Kiadó (Köln) vezetője és felajánlotta, hogy kiad egy kötetet meglevő írá­saimból. így jelent meg 1953-ban az Ének az országúton című ver­seskönyvem. — Az Amerikai Magyar Kiadóról, talán mert Fenyvessy Jeromos rej­télyes személyiség volt, elég fele­más kép alakult ki nálunk . . • — Egész iparkodása is felemás volt, mert egy csapásra két legyet akart ütni. Mint kiadó akart ma­gának nevet szerezni, másrészt, sajnos, irodalmi ambíciói is voltak. Az első sikerülhetett volna (sike­rült is), mert kitűnő üzletember volt — a pénzt a föld alól is elő­teremtette. De az íráshoz semmi adottsága sem volt. Ezért a nála megjelent írók elhatározták, hogy létrehoznak egy lektorátussal mű­ködő irodalmi kört, mely garantál­ja az Amerikai Magyar Kiadó színvonalát. Így alakult meg a Vö­rösmarty Irodalmi Kör. ■­­ [UNK] i — Amelynek én, úgy tudom, egy ideig titkára is volt. — Az indulástól fogva, néhány évig. A lektorátussal együtt, mely­nek Ferdinandy Mihály volt a ve­zetője, elég sokat verekedtünk azért, hogy tényleg csak értékes művek jelenjenek meg. A kiadó még egy ezer márkával járó Vö­rösmarty irodalmi díjat is alapí­tott, melyet évente osztottak ki. Végül az irodalmi kört egy-egy lektor is elhagyta, aztán magam is kiléptem. Nem tudtuk­ megvalósí­tani a célt, amire tömörültünk. Mindennek ellenére sikerült né­hány jó írást kiadni, például Tűz Tamás első nyugati könyvét, Nyugtalan szárnyakon című ver­­­seskötetet, Vajay Szabolcs Eleven­kő című regényét és Ferdinandy Mihály Magyar portyák ibér föl­dön című esszékötetét. Kutasi Ko­vács Lajos számomra legemléke­zetesebb regénye, a Holtvágány is itt jelent meg. — A Tíz év versei (1915—1555) cí­mű antológia is az ön nevéhez fű­ződik, hiszen szerkesztője volt. — Az emigrációban ez volt az első nagyobb lírai összefoglalás. A kötet jó néhány olyan költőt bo­csátott útra, akinek nevét ma Ma­gyarországon is jobban kéne is­merni. Fáy Ferencre — aki sajnos elég korán meghalt — és Kannás Alajosra gondolok. Az 1956-os nemzedék képviselői, persze nem szerepeltek ebben a gyűjtemény­ben, hiszen a kötet 1955-ben jelent meg. — A sok műfajban alkotó író — az emigrációban egy-egy alkotónak még a kritikusi teendőket is fel kell vállalnia — a nyugati magyar iro­dalomban sem fehér holló. Az ön különféle műfajbeli megszólalásai miképp kapcsolódnak egymásba? — Eredetileg a versek mellett csak drámát szerettem volna írni, de a nyugati magyar írónak több mindenre kell tekintettel lennie. A hőskorban például arra, hogy az a lap, amelynek elkötelezte magát, elegendő novellát, sőt folytatásos prózát közölhessen — ezért írtam a Megálló a toronynál című kis­regényemet, amely az Ahogy Le­­hetben való közlés után könyv­alakban is megjelent. Egy másik szempont: felhívni a nyugati ma­gyar olvasóközönség figyelmét kollégák publikációira, magyarán: a az írónak bizonyos kritikusi fel­adatokat is fel kell vállalnia. És nem utolsósorban élnie is kell va­lamiből, így a magyar hangjáték- és lírafordítások mellett több mint két évtizede ismertetem a modern német irodalmat a magyarországi közönséggel a Deutschlandfunk adásain keresztül. S természetesen a magyar irodalmat is több rádió­esszében mutattam be a németek­nek. Hogyan kapcsolódnak ezek a tevékenységek egymáshoz? A mű­fajváltás minden esetben pihenést és felüdülést is hoz magával. Azonkívül vannak úgynevezett vándormotívumaim, mint például a Csaba-monda, amelyet novellában, versben és drámában is feldolgoz­tam. — Ide sorolhatjuk a medve- (em­ber—állat) motívumot is?­­ — Igen. A Medvetánc című drá­mámat megelőzte egy hasonló tár­­­gyú novella, amely egy német pá­lyázaton a díjnyertesek között volt. — Ön túl szerény, hiszen nyugod­tan elmondhatná, hogy a Medve­tánc amelynek hangvétele engem Tamásira emlékeztet, a müncheni Kammerspiele drámapályázatán 1963-ban 604 (!) mű közül első díjat kapott. A drámát neves színészek közreműködésével be is mutatták. — Ez volt a második drámám, a következőnél igyekeztem ettől a hatástól szabadulni. Nem volt könnyű. Eddig körülbelül egy tu­cat drámát és hangjátékot írtam. Tavaly jelentettem meg közülük hármat (Medvetánc, Titkos króni­ka, Mónár Anna). S egy másik kö­tetet is tervezek, de ennek megje­lenése többek közt az anyagiaktól is függ. — A magyar irodalom sokat kö­szönhet önnek, hiszen számtalan művet fordított németre. — Főképp hangjátékokat, ha jól emlékszem, eddig csaknem húszat fordítottam. Ezek közt Szakonyi Károly, Gyárfás Miklós, Vészi Endre és Gosztonyi János több műve szerepel. De például egy fia­tal vajdasági költő, Böndör Pál egyik rádiójátékát is átültettem németre. Még ennél is szívesebben fordítok lírát. Akkor kezdtem ne­ki, amikor azt tapasztaltam, hogy a németek egyáltalán nem ismerik Adyt. Ez idáig körülbelül száz ver­set fordítottam németre, Petőfi Sándoron és Arany Jánoson kívül főleg a huszadik századi magyar költőket: Adyt, Babitsot, Kosztolá­nyit, Tóth Árpádot, Juhász Gyulát, József Attilát, Illyést, Szabó Lő­­rincet, Radnótit, Weörest, Pilinsz­­kyt, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót Nemes Nagy Ágnest, Szécsi Mar­­gitot, Csoóri Sándort. Ezenkívül nyugati magyar költőket is fordí­tottam, például Határ Győző, Cs. Szabó László, Tűz Tamás, Monosz­­lóy Dezső, Saáry Éva, Máté­­ Imre és Tollas Tibor verseit. Régóta­ bir­kózom Babits remekművével, Jónás könyvével, de sajnos hiány­o­zik az ilyen munkához szükséges idő és nyugalom. — Hogyan látja a nyugati magyar irodalom jövőjét? — A nyugati magyar irodalom­nak volt egy hőskora, az ötvenes évek közepén. Volt, illetve van egy fénykora, ami még mindig tart, hiszen a Magyarországon is­mert nagy nemzedék olyan kivá­lóságai alkotnak, mint Határ Győ­ző, Tűz Tamás és Faludy György. S a középnemzedéktől is sokat várhatunk. De minden emigrációs irodalomnak az a természetes jö­vője, hogy a művek hazatérhetnek. Szakolczay Lajos Péter fotógrafikája SZOPORI NAGY LAJOS SAMMATTI LEVELE. Énekelt versek Megyünk t­pp Tiihonen költővel Finnország legszebb útján — vajon hány ilyen legszebb van még az országban? — Lohjából Sammatti­­ba. A hullámzás csodája ez az út, horizontálisan és vertikálisan egy­aránt: dombról a völgybe, völgyből a dombra suhan az autó, közben szelíden kanyarog a sűrű fenyve­sek és a váratlanul kitáguló tisz­tások között. A vezető úgy ismeri ezt az utat, mint a tenyerét: úti­célunk, a sammatti parasztporta évek óta az „alkotóháza”. Van időm eltűnődni azokon a helsinki élményeimen, amelyekben neki — vagy verseinek — is része van. Meglepett ugyanis, hogy az idén tavasszal két fővárosi színház a műsorán tartott egy-egy zenés költői estet: a KOM-színház sajá­tos, sokmozgásos irodalmi színpadi produkciója Pentti Saarikoski, városi színház foyer-jában tartott­a egyszemélyes vers- vagy daldélután az 1950-es születésű Iipp Tiihonen verseire épült. A költemények több­sége mindkét esetben megzenésítve, kisebb részük zenei (zenekari) ef­fektusokkal kísért szavalatként hangzott el. A telt házakat és az érdeklődést látva többektől érdek­lődtem, fölfogható-e ez a versigény növekedésének, netán valamiféle irodalmi színpadi mozgalom bonta­­kozásának. A megkérdezettek kü­lönbözőképpen voltak bizonytala­nok ebben. A rendező Kalle Holm­berg véletlen egybeesésnek tartot­ta a két estet, néhány író barátom viszont eltűnődött, nincs-e valóban nagyobb keletje a megzenésített versnek. Nyilván nekik is eszükbe jutott a nemrég megjelent lemez a háború utáni jelentős költő, Lau­ri Villa énekelt verseivel. Több is­merősöm ezt tette föl beszélgeté­sünk háttérzenéjéül, míg végül egyik barátomtól meg is kaptam ajándékba. Én magam még tanúja voltam a Tiihonen-műsort követő beszélgetésnek is, amelynek so­rán a WSOY kiadó irodalmi veze­tője lehetőséget látott arra, hogy ezt a műsort is kiadják kazettán, többek közt iskolai használatra. Nyilvánvaló, hogy itt a líra, a vers popularizálódása, terjedési le­hetőségeinek kitágulása történik a népszerű, „fogyasztható” zene se­gítségével. Így annak az áramlat­nak a része ez is, amelyet idehaza többek közt a Kaláka és Dévai Nagy Kamilla képvisel. Csakhogy a zenei anyag és stílus a finneknél egészen más, számunkra szokatlan, sőt néha még furcsa is lehet. Épp a régi népzenei és a beat-rock ele­mek hiányoznak belőle. A dzsessz — régebbi és modern egyaránt — az alapanyaga, ezt színezik változó funkcióval az újabb nép- és mű­dal vagy a tánczene motívumai. Szociológusok és zeneértők érdekes feladata lehetne az okok mélyebb föltárása. Én csak arra a tényre tudok hivatkozni, hogy a dzsessz­­nek a harmincas évektől kezdve nagy tábora fejlődött ki Finnor­szágban, a népdal és a népies mű­dal területén viszont nem történt meg az a nagy tisztogatás és sza­kadás, mint nálunk. Másfelől pedig arról a tapasztalatomról számolha­tok be, hogy az ő életük egészére (rádió- és tévéműsorok kísérő vagy köztes zenéje, áruházi és éttermi gépi háttérzene stb.) nem nyomja rá olyan erősen a bélyegét a beat­­pop-rock stb. muzsika, mint a miénkre. Amikor már Sammattiban üldö­gélünk a virágozni készülő körtefa alatti asztalnál, Tiihonennek is szó­ba hozom ezt a zenei hagyomány- és ízléskülönbséget. Neki arra ap­ropó a kérdésem, hogy irodalmaink fáziskülönbségeire terelje a szót. Elmondja, micsoda fölfedezést je­lentett neki (s persze másoknak is) a hetvenes évek elején a Juhász Ferenc-líra képgazdagsága, a „kép­szédület”, miután a finn líra az ötvenes évek elejétől Eliot és Pound nyomán az objektívabb, szi­kárabb, köznapibb modernizmus útján járt. A fáziskülönbségre — s ennek eltérő fölfogására — persze, nekem is rögtön akad példám. A nyolcvanas évek elején, amikor ná­­lunk is teret nyerhetett a szenvte­len, tárgyias, ezoterikus költészet, egyik, a modernizmust képviselő folyóiratunk udvariasan visszajut­tatta annak a Sirkka Turkkának a verseit, aki a tárgyiasság után ala­kított ki egy metaforikusabb, az ér­zelmet sem nélkülöző versbeszédet. A pillanatnyi csöndben valószínű­leg mindkettőnknek az jár az eszé­ben, mennyi tényező összejátszása is szükséges ahhoz, hogy a nagyok nyomában igyekvő, kisebbrendűsé­gi komplexusokkal megvert kis nyelvek írói figyeljenek egymásra. Vagy egyszerűen a véletlenre van bízva az egész? Tiihonen például úgy figyelt föl még pályája legele­jén a magyar költészetre, hogy egyik hazai példaképe, Arvo Turti­­ainen tolmácsolta egy antológiában Petőfi, Ady és József Attila ver­seit. Az Anyám című vers ragadta meg kiváltképp, zárószakaszának költői nagyszerűségével máig nem tud betelni. A költő Duna-parti szobrát, amelyet ugyanúgy fölke­resett eddigi két magyarországi út­ján, mint sírját a Kerepesi temető­ben, a világ legjobb írószobrának tartja póztalan, köznapi embersége miatt. Mostanában, mióta váloga­tott versei megjelentek finnül, Csoóri Sándorra figyel. „Az érzé­ki megjelenítés egyedülálló nála — mondja. — Beszédmódja azon­ban közelebb áll a mi líránkéhoz, mint Juhászé vagy Nagy Lászlóé.” Itt az alkalmas pillanat, hogy meg­kérdezzem tőle, amit múlt őszi pesti találkozásaink során a közös munka hevében elmulasztottam: mi indította arra, hogy oroszok és své­dek után fiatal magyar költők ver­seiből is fordítani akarjon. (Zalán Tibor, Rakovszky Zsuzsa és Tóth Erzsébet versei meg is jelentek már a Nuori Voima című folyóirat ez évi első számában). „A kíván­csiság. Könnyen születhet ugyanis itt nálunk olyan félreértés, hogy minden magyar költőre jellemző a képgazdaság. Pedig ezek a fiatalok mások, mint elődeik, és különböz­nek a mieinktől is. Kevésbé vagy kevésbé direkten jelenik meg ná­luk a vers felszínén a köznapi va­lóság, mint a finneknél. Azt is mondhatnám: szimbolisztikusab­bak.” Aztán még hozzáteszi: Finn­országban az utóbbi évtizedekben két líra keltett igazi figyelmet iro­dalmi körökben, az amerikai és a magyar. Az ő verseiben, persze­ hazárd­­vállalkozás lenne magyar hatás­nyomokat keresni. Még a modern finn lírában eléggé egyedülálló, al­kalmankénti ironikus-pejoratív metaforáit se merném egyenes ös­­­szefüggésbe hozni magyar olvas­mányaival. Eredetnyomozó tűnő­désemre válaszolva elmondja, hogy valójában az énekelt szöveg felől 1988. AUGUSZTUS 5.

Next