Élet és Irodalom, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-23 / 8. szám - Koltai Tamás: A puszta nő • színikritika • Frank Wedekind: Lulu. Katona József Színház. Rendező: Ács János (13. oldal) - Molnár Erzsébet: Klub • TElevíziókritika • Nemzetközi Optimista Klub (13. oldal) - Zöldi László: Kibeszél sors • filmkritika • Te még élsz? Rendező: Sára Sándor (13. oldal) - Vadas József: Nád-lerek • tárlat • Nádler Tibor. Dorottya utcai galéria (13. oldal)
KOLTAI TAMÁS: Udvaros Dorottya már több Lulut eljátszott Frank Wedekind Lutrija előtt. Például Annabellát, Céliméne-t, Clodiát , John Ford, Moliére és Füst Milán végzetes nőalakjait. Egyazon nőt más-más alakban? A femme fatale-t, aki tökéletes alkalmazkodóképességgel uralkodik a legkülönbözőbb férfiakon? Vagy azt a másik típust, a személyiség nélkülit, a férfiak teremtményét, aki tulajdonképpen nincs is, „a puszta nőt”, ahogy Wedekindnél Aina Schöning nevezi, és bár Lulunak hívják, de doktor Gollnak Nellie, az idősebbik Schöningnek Mignon, Schwarznak, a festőnek pedig Éva? Ez itt a kérdés, és a válasz a , szerep kockázata. Kicsoda Lulu? Az örök nő — a megrontó és a megrontott egyszemélyben? Szörnyeteg vagy áldozat? A pusztító pestis, ami világokat képes romba dönteni, vagy a férfitársadalom szexuális játékszere és ártatlan kiszolgáltatottja? Udvaros Luluja lábtól lábig tart. Ott kezdődik, amikor a festő fölhuzkodja a térdén a Pierrot-jelmezt, és ott végződik, amikor Jack, az a bizonyos Hasfelmetsző, a véres halott lábát visszarúgja a takarásba. A két aktus ugyanarról a tőről fakad, bár világok választják el őket egymástól. Az erőszak és az odaadás összevegyült gesztusába ágyazódnak, s a végén a gyilkosság úgy jelenik meg, mint a birtoklási ösztön beteljesedése. A két pont közé feszíti ki alakítását Udvaros Dorottya; ebben a két jelenetben — az elsőben és az utolsóban — a legjobb. A szerep kulcsát ragadja meg ezáltal. Lulu, a nietzschei szép és veszélyes macska, az öldöklő angyal, akinek a lépte nyomán férfihullák hevernek szanaszét, nem kalandornő, nem prostituált és nem démon. Hanem természeti tünemény. A rafinéria leghalványabb árnyalata is hiányzik belőle. Indíttatása tisztán biológiai, s mint nemi modell ösztönösen kontrapunktikus: kelletlenül csábít, és pillegve utasít el. A festő műtermében lejátszódó jelenet a figura markáns expozíciója. A rendező Ács János jó érzékkel hagyta el az első kéziratoldalakat. Nincs szükség arra, hogy a bájairól szóló dialógus még Lulu érkezése előtt fölcsigázza erotikus érdeklődésünket. Sokkal több, ha a függöny rányílik egy nem nélküli Pierrot-modellre, akiből egyszercsak kibomlik a buja naiva, s aki — nem tudok rá jobb kifejezést — éppoly tartózkodó szemérmetlenséggel bámulja a feléje irányuló vágyat, mint öreg, szélütött szeretőjének meghimbált karját. Udvaros Lulujának nem eszköz a szexualitás, hogy elérjen, megkapjon. A puszta nő legyőzzön valamit vagy valakit. Udvaros Luluja maga a szexualitás, ami őszinte, manipulálatlan, és betölti teljes emberi mivoltát. Szó sincs egzisztenciális kényszerről. Udvaros Luluja nem prostituálódik sem gazdag szeretőinek parfümös budoárjában, sem életének utolsó állomásán, a nyomorúságos londoni pincében, a társasági élet előkelőségeinek közeledését ugyanúgy fogadja, mint a Hasfelmetszőét. Minden esetben a testi ingerekre válaszol; a lelkiek hidegen hagyják. Ez különbözteti meg a leszbikus Geschwitz grófnőtől, akit — a darab szereplői közül egyedül — valódi érzelmek és szenvedélyek táplálnak és tesznek tönkre. Geschwitz sorsa emberileg tragikus. Lulué maga a metafizikai végzet. A Katona József Színház előadása természetszerűleg Udvaros Dorottya köré szerveződik. A csapatmunka színvonala megszokottan magas, ha nem is revelatív. Antal Csaba masszív díszletei föltehetően tudatosan stílustalanok, s a párizsi szín kivételével meg is felelnének, ha a csöndháborító átdíszletezés nem értékelné le a hangulati elemnek szánt Wagner-zenét. Fűzi Sári Lulu ruhái közül a művésznőbálra szánt rafinált estélyire és az utolsó, kép koszlott férfifelöltőjére sokáig fogunk emlékezni. A társulatból Bodnár Erikának van alkalma emberi szenvedéstörténetet eljátszani. Geschwitz grófnője néma méltósággal viseli a társadalom megvetésének kitett szenvedély elhatalmasodását. Csöppnyi melodráma, fikarcnyi mazochizmus emcs a magára mért száműzetésben, amellyel kitart Lulu mellett; groteszk öngyilkossági kísérlete és haláltusája az előadás kivételes pillanatai közé tartozik. A többiek hibátlanul, különösebb meglepetések nélkül blattolják a szerepet, talán az Aiwa Schöninget játszó Kaszás Gergő pimasz nyegleségét szoktuk meg a legkevésbé, ifjú korára való tekintettel. Erős hatású Kun Vilmos doktor Golljának szélütött térdelése. Érdekesen viszi át Máté Gábor a festő Schwarz vacogó vágyakozását nevetségesen hiú férfiönzésbe. Profi módon csinál Sinkó László a szakítójelenetben némileg ideges, de mégiscsak fölénnyel viselkedő apából, Schöning főszerkesztőből felesége légyottjait kukkoló operettférjet, aki kissé buffószerűen hal meg. Csákányi László az elején túl kedélyes-könynyed Schigoldi, csak a játék végére válik olyan beckettien száraz véglényfigurává, amilyennek várni lehetett. Benedek Miklósnak, Újlaki Dénesnek, Hollósi Frigyesnek, Csomós Marinak, Csonka Ibolyának elég, hogy raktárból dolgozik. Feltűnt a főiskolás Csendes Olivér belülről izzadó, kényes helyzetében titkokat sejtető szolgafigurája és Kárász Eszter, mint nyíló rózsabimbó. A londoni pinceodú vendégeinek epizódjai hálás etűdök, afféle prózai mandarinládák Szacsvay Lászlónak, a főiskolás Gazdag Tibornak és Blaskó Péternek. Varga Zoltán Hasfelmetszőjének „attrakciójához” Udvaros Dorottya testi-lelki készenléte, sőt önfeláldozása kell. Aki felnőtt ahhoz, hogy ebben a jelenetben ne csak a sokkoló naturalizmust lássa, tanúja lehet egy színházban ritkán átélhető drámának, az ember egzisztenciális megbecstelenítésének. A színház a darab első kidolgozását, az úgynevezett ős-Lulut játssza, Forgách András fordításában. Ez az 1894-es „szörnytragédia” Pandora szelencéje (Lulu) címmel néhány éve került elő, és kétségkívül jobb — nyersebb, szikárabb, keményebb — az eddig ismert változatnál. Wedekind itt még kevesebb expreszszionista elemet használ, és rácáfol Szerb Antalra, aki szerint a legváratlanabb helyeken megáll, hogy szereplőivel erkölcsprédikációt tartasson. Az ős-Lulu lakonikus és kegyetlen remekmű, nem hagy kétséget a hősnő sorsának megítélése felől. Schwarz mondja ki egy őszinte pillanatában: „A világ brutális... Ha egyszer az a sorsod, hogy feláldoztassál, add meg magad a halálos ítéletnek.” Az előadás arról szól, hogy a világ feltétlenül végre is hajtja az ítéletet. 1330. FEBRUÁR 23. ZÖLDI LÁSZLÓ. Játékfilmben, azt hiszem, szivájdító jelenet volna. Talán még színész is akadna hozzá nálunk, aki hitelesen játszaná el a negyvenöt kilósra fogyott, éppen egy ukrajnai börtönben időző leventét. Az otthonról elhurcolt tizenéves három év után már fel is tudott ülni, naponta mosakodhatott hát. Olykor Tamara, az ápolónő felnyalábolta, hokedlira ültette a fürdőben, kinyitotta a csapot, gőz függönyözte el a magányosan tusoló rabot. Termetes nő jött be, levetkőzött, a zuhany alá állt, ekkor vette észre a férfit. „Nem takarodsz ki!” Az egykedvű válasz: „Majd ha kiviszel.” „A, te vagy az a magyar, aki nem tud járni” — szólt megbékélve és fürdeni kezdett. Aztán le- kibeszélt sors mosatta a hátát, fordult egyet, megmosatta a mellét, közben elmondta, hogy huszonnyolc éves, ukrán, a konyhán dolgozik, sikkasztásért nyolc esztendőre ítélték. Incselkedni kezdett. „Csalódott — kommentálja negyven évvel később a hajdani fogoly —, nem tudta felébreszteni bennem a nemi vágyat. Annyi erőm sem volt, hogy sokáig üljek.” Ha Sára Sándor amerikai filmes volna, dollármilliókból rendezhette volna meg az iménti jelenetet. De csak magyar filmes, aki látványos mozzanatokban nemigen gondolkodhat — maradt a meséltetésnél. A Te még élsz? című dokumentumfilm egyedüli szereplője ezüstös fejű, erőteljes felső testű hatvanas, gyalogosan bottal jár, egyébként pedig Trabant Hycomattal. Kaposvárott eddig talán nem is tudták róla, hogy kamaszfiú korában, leventeként esett szovjet hadifogságba, megszökött, eltalálták a gerincét, évekig magatehetetlen béna volt, először autógumit kötözött a térdére, úgy csúszott a szibériai télben, aztán német foglyok készítettek neki mankót. Most, a történtek után néhány évtizeddel a kamera előtt ül és beszél. Beszélő fejet látunk kilencvennyolc percen át, pedig a rendező amúgy a legszínesebb operatőrök egyike. Most mégis az arcot választotta, ráadásul fekete-fehérben. Ha nagyon akarná, szenzációs dokumentumfelvételt játszhatna be — angolok vették föl, az északi sarkkörön túl, egy koncentrációs tábor kapuja előtt, rejtett kamerával és színesben —, a filmet csak egy külföldi fesztiválon vetítették, lelkifurdalás nélkül átvehette volna Sára Sándor. De még csak azt se tette meg, hogy feldúsítsa a képet, nem bűvészkedik ilyen-olyan plánokkal. Miért kímél meg bennünket attól, amit jól megtanult és pompás színekkel képes érzékeltetni? Nem szívesen vonná el a figyelmet egy rendkívüli sorstól. Valaki nyolc évet töltött szovjet börtönökben, munkatáborokban, megszámoltam, a dokumentumfilmben huszonegy zárt helyet mutatott be a beszélő. (Emlékiratában, amely Magyar leventék a sarkkörön túl címmel jelent meg, sokkal több a láger.) Ezt a sorsot aligha szükséges színesíteni. S ha lehet, a film még visszafogottabb, mint a könyv. Feltűnő, hogy a rendező sok motívumot hagy ki, néha nem is mellékeset. Kíméletlenül húzza a szöveget, vágja a képet, csak arra összpontosít, ami egyéni a kaposvári jogász sorsában. Az általánosítás ugyanis nem a filmes dolga, hanem a nézőé. Én például azt a következtetést vonom le, hogy a szikár, lecsupaszított történet van olyan hatásos, mint a kísértetiesen hasonló olvasás közben. Kurucz Sándor kamerája előtt olyan ember szólal meg, aki kiírta már magából az indulatokat. Ezúttal „csak” megosztja velünk a gondolatait, csöndesen, tűnődve. Csupán azt sugallja: mindent meg kell tennünk, hogy az ilyen és ehhez hasonló esetek ne ismétlődhessenek meg. S ha ehhez hozzávesszük a könyv többrétű mondandóját — remélem, a film kedvet csinál az emlékirat elolvasásához is —, akkor nyilvánvaló, hogy a bottal járó, trabanthyeomatos Keményfi Béla megtalálta önmagát. Nem gyűlölködik. Senkit sem átkoz az elvesztegetett évtizedekért, hiszen még a hatvanas évek végén is baja származott a Szibériában eltöltött (letöltött) esztendőkből. Számomra éppen az a félelmetes, ahogy leírja és elmondja: az állati sorban miként lett ember. Hogyan tanulta meg a nyelvet, hogyan szerette meg a jó orosz irodalmat, miért nem azonosította a rabtartó rendszert a megpróbáltatásokat enyhítő néppel. Érdemes megfigyelni a nagyjából hasonló korú rendező és főszereplő kapcsolatát. Keményfi Béla a moziban kiszolgáltatja magát a dokumentátornak, aki azonban egy pillanatig sem él vissza helyzetével. Nem akar mást kihozni a szörnyű és felemelő sorsból, mint ami benne rejlik — éppen csak filmszerűbb, puritán eszközöket keresett a mondandóhoz. A Te még élsz? díszbemutatóját a múlt héten tartották Kaposvárott, a kópiát végigviszik az egész országon. Látványos krimik és hátborzongató horrorok évadán mérsékelt, bensőséges sikert jósolok Sára Sándor megrendítő vállalkozásának. De ha egyszer a képernyőn is feltűnne, százezrek, talán milliók számára derülne ki, hogy nincs drámaibb a meztelen arcnál. -V· ·*·.-·. :[t%· ■ Γ· .-„V ·. VADAS JÓZSEF: A nádról a magyar műbarátnak a Nádas jut először eszébe. Csernus Tibor 1964-ben festett képe, amely szürreális naturalizmusával döbbenetes hatást váltott ki. Ma már nehéz volna megmondani, mi keltette a nagyobb feltűnést. A látomás-e, amitől olyannyira elszoktunk a látványfestészet poros „realizmus”-ának korában? Vagy éppen a verizmus okozott-e riadalmat azok körében, akiknek a művészetről a valóság jutott eszébe, miközben a művészetet igyekeztek a lehető legtávolabb tartani tőle. (Az igazi konfliktusoktól.) Azaz Csernus Nádasa egyszerre figyelmeztetett arra, hogy sem a képzelet játéka, sem a valóság hitele nélkül nincs művészet. S talán ezért is keltett érdeménél nagyobb érdeklődést. Nádler Tibor kiállításán, a Dorottya utcai galériában, most megint nádat látunk. Ez már nem festett, hanem igazi nád , száraz és megtört állapotban, jókora táblákra ragasztva, többnyire vékony drótháló alatt. S nem művi a borzongatás sem: nem a lüktető élet véres valósága tárulkozik itt fel, hanem a festő képzelete teremtett gyönyörű látványt, amelyen élvezkedik a Nád-terek szem. Igazi verzimus és igazi szürrealizmus ez tehát; értékéből mit sem von le, hogy ezúttal nem lesz csinnadratta. Hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy a politikai küzdelmek immár a politikai fórumokon folynak, s nem a kultúrában. Idő kérdése (nem is sok talán), amíg a dolgok újrarendeződnek, és a szellemi élet eseményei ismét jelentőséget kapnak. Mert Nádler tárlata esemény. A katalógus előszavában szó esik arról, milyen előzmények — az újgeometria szikár dekorativitása és a posztmodern lázongó hányavetisége — után érkezett ez a művész új korszakába, amely egy finom lélek évődő lírája. A festő, hogy az egyszerűség kedvéért ennél a domborműveknél nem egészen helyénvaló kifejezésnél maradjunk, vallomásait teszi közzé mindazokról az élményekről, amelyeket a természettől kapott. Nem lefesti a látványt, hanem elraktározza valóságosan és emlékeiben is mindazokat a szépségeket, amelyeket a ködben úszó nádas jelent a számára. (Ahogy a tengerparti köveket vagy a gesztenyéket is hazavisszük gyönyörködtető szuvenírként.) S ezekből a nád-, törmelék- és emlékfoszlányokból rekonstruálja azután a hangulatot. A négyzet alakú falemezre ragasztott nádak, a háló, a fehér gipsz és a többnyire pasztell árnyalatban maradó festék segítségével. Az, hogy milyen elemekből építkezik ez a piktúra, aligha független mindattól, ami velünk és bennünk történt az elmúlt évtizedekben. Az elkorhadt, szétfeslett háló nálunk mindennapos látványa éppúgy kifejezi szegénységünket, mint nemtörődömségünket, miközben bekerítettségünkre is utalhat. A nád sem vált egzotikummá még, noha nádazó mestert találni és munkára bírni nem könnyebb, mint az IKV-t arra ösztökélni, hogy javítsa meg lakásunkban az elkorhadt vízvezetéket. Úgy gondolom, Nádler ösztönösen fordult ezekhez a számunkra természetes anyagokhoz, és távol áll tőle, hogy ideologizáljon velük. Inkább csak elmereng azon: foszladozottságukban is milyen artisztikusak. Mi, nézők azonban hozzátehetjük: azzal, hogy hozzájuk kötődik a múltunk, bennük ott kísért kacatos-koszos életünk. Rekvizítumait, Nádler nádképein, megszépíti az idő. Színház Képzőmévészet MOLNÁR ERZSÉBET, Televízió Klub Kedden este háromnegyed nyolc tájban megjelent a képernyőn egy magyar származású úr, valami színpadfélén állt, beszédét széles gesztusokkal kísérte, szemben vele elkeseredett férfiak és asszonyok, sötét gondolatokba mélyedve kornyadoztak a széksorokban fáradtan meredtek a szemüvegesre, egy asszony valamit dünnyögött magában, kedveszegetten pislogott. Ez volt a Nemzetközi Optimista Klub magyar tagozata. Azonal eltűnt a kép, lélektani okokból nem volt szabad sokáig mutatni, az ilyesmi könnyen rögzül, még elképzelni is csak futólag ajánlatos; a kamera gyorsan az előadóra villant, csodálkozva bámulta: ki lehet ő, hogy ily boldogtalan népet életigenlésre biztat. Már a kérdések is tele voltak kétkedéssel, maga a televízió se hitte, hogy itt áttörést lehet elérni, még ha pár évvel előbb jött volna a dolog, mikor még volt kincstári optimizmus, egyáltalán volt kincstár, de most, ez az úr se lehet normális, viszont mekkora geg, ha derűlátásra nem is, legalább kacajra fakasztja a nemzetet. Csakhogy azok férfiak és aszszonyok. Egész héten vártuk a riportot, kik voltak ők, mi van velük, bíznak-e már a jövőben, miért léptek be, hogy tudták meg ilyen hamar, hogy be lehet lépni, egyáltalán, hogy kerültek oda, mit mondanak a családnak, mikor mennek reménykedni a klubjukba; de nem, ez a másfél perc volt az egész, villanásnyi szín a reménytelenség tengerében. Megint elárasztotta a képernyőt a világ rettentő folyása; voltak háborúk, tüzek, fegyverek, a pártok tették egymásra a megjegyzéseket; a műsorokat megérintette a várható katasztrófák és nélkülözések szele, például a Három kívánságban a bogárkedvelő kisgyerek meg akart etetni egy bogarat, erre direkt olyat mutattak neki, amelyik nem volt éhes, hónapokig kibírta ebéd nélkül, fagyban sem pusztult el és kimondottan kedvelte a radioaktív sugarakat; egész héten összevissza vitatkoztak mindenen, hogy szabad-e lincselni vagy sem, hogy kiengedjék-e ezután az utcára a népet vagy nem, hogy végül is nyitnak-e tábort Recsiken, s egyáltalán, mi lesz így mivelünk, ezzel a hányatott kis nemzettel. Csak a középagyunkkal kéne csinálni valamit, mondta a derűlátó úr szombaton, már csak ő bukkant föl egyedül, a férfiak és asszonyok nem voltak sehol; a nép középagyával, azzal kéne csinálni valamit; mormolni például, hogy erősek és boldogok leszünk, míg erősek és boldogok nem leszünk, az optimista öszszejöveteleket ezzel kezdik, olyan, mint a Hiszekegy, csak nincs benne semmi trainzcendens; az ismeretlen férfiak és asszonyok is ezt mormolják most valahol a klubban, a fürdőszobában, a piacon; a riporter jóindulatú hitetlenséggel nézte a derűlátó urat, az jóindulatú együttérzéssel nézte a borúlátó riportert; én az egészet hittem is meg nem is, pedig lehet a dologban valami: egyszer például mérhetetlen borúlátásomban éjnek évadján azt mondtam a közelgő villamosnak, nem lennék meglepve, ha megállás nélkül elhúznál; erre az megállás nélkül elhúzott. Film