Élet és Irodalom, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1990-02-23 / 8. szám - Koltai Tamás: A puszta nő • színikritika • Frank Wedekind: Lulu. Katona József Színház. Rendező: Ács János (13. oldal) - Molnár Erzsébet: Klub • TElevíziókritika • Nemzetközi Optimista Klub (13. oldal) - Zöldi László: Kibeszél sors • filmkritika • Te még élsz? Rendező: Sára Sándor (13. oldal) - Vadas József: Nád-lerek • tárlat • Nádler Tibor. Dorottya utcai galéria (13. oldal)

KOLTAI TAMÁS: Udvaros Dorottya már több Lu­­lut eljátszott Frank Wedekind Lu­trija előtt. Például Annabellát, Cé­­liméne-t, Clodiát , John Ford, Moliére és Füst Milán végzetes nő­alakjait. Egyazon nőt más-más alakban? A femme fatale-t, aki tö­kéletes alkalmazkodóképességgel uralkodik a legkülönbözőbb férfia­kon? Vagy azt a másik típust, a személyiség nélkülit, a férfiak te­remtményét, aki tulajdonképpen nincs is, „a puszta nőt”, ahogy We­­dekindnél Aina Schöning nevezi, és bár Lulunak hívják, de doktor Gollnak Nellie, az idősebbik Schö­­ningnek Mignon, Schwarznak, a festőnek pedig Éva? Ez itt a kér­dés, és a válasz a , szerep kocká­zata. Kicsoda Lulu? Az örök nő — a megrontó és a megrontott egysze­­mélyben? Szörnyeteg vagy áldozat? A pusztító pestis, ami világokat ké­pes romba dönteni, vagy a férfi­­társadalom szexuális játékszere és ártatlan kiszolgáltatottja? Udvaros Luluja lábtól lábig tart. Ott kezdődik, amikor a festő föl­­huzkodja a térdén a Pierrot-jel­mezt, és ott végződik, amikor Jack, az a bizonyos Hasfelmetsző, a véres halott lábát visszarúgja a takarás­ba. A két aktus ugyanarról a tőről fakad, bár világok választják el őket egymástól. Az erőszak és az odaadás összevegyült gesztusába ágyazódnak, s a végén a gyilkosság úgy jelenik meg, mint a birtoklási ösztön beteljesedése. A két pont közé feszíti ki alakítását Udvaros Dorottya; ebben a két jelenetben — az elsőben és az utolsóban — a legjobb. A szerep kulcsát ragadja meg ezáltal. Lulu, a nietzschei szép és veszélyes macska, az öldök­lő angyal, akinek a lépte nyomán férfihullák hevernek szanaszét, nem kalandornő, nem prostituált és nem démon. Hanem természeti tünemény. A rafinéria leghalvá­nyabb árnyalata is hiányzik belőle. Indíttatása tisztán biológiai, s mint nemi modell ösztönösen kontra­­punktikus: kelletlenül csábít, és pi­ll­eg­ve utasít el. A festő műtermében lejátszódó jelenet a figura markáns expozíció­ja. A rendező Ács János jó érzék­kel hagyta el az első kéziratoldala­kat. Nincs szükség arra, hogy a bá­jairól szóló dialógus még Lulu ér­­­­kezése előtt fölcsigázza erotikus ér­deklődésünket. Sokkal több, ha a függöny rányílik egy nem nélküli Pierrot-modellre, akiből egyszer­­csak kibomlik a buja naiva, s aki — nem tudok rá jobb kifejezést — éppoly tartózkodó szemérmetlen­séggel bámulja a feléje irányuló vágyat, mint öreg, szélütött szere­tőjének meghimbált karját. Udva­ros Lulujának nem eszköz a sze­xualitás, hogy elérjen, megkapjon. A puszta nő legyőzzön valamit vagy valakit. Udvaros Luluja maga a szexuali­tás, ami őszinte, manipulálatlan, és betölti teljes emberi mivoltát. Szó sincs egzisztenciális kényszer­ről. Udvaros Luluja nem prostituá­­lódik sem gazdag szeretőinek par­­fümös budoárjában, sem életének utolsó állomásán, a nyomorúságos londoni pincében, a társasági élet előkelőségeinek közeledését ugyan­úgy fogadja, mint a Hasfelmet­­szőét. Minden esetben a testi inge­rekre válaszol; a lelkiek hidegen hagyják. Ez különbözteti meg a leszbikus Geschwitz grófnőtől, akit — a darab szereplői közül egyedül — valódi érzelmek és szenvedé­lyek táplálnak és tesznek tönkre. Geschwitz sorsa emberileg tragi­kus. Lulué maga a metafizikai vég­zet. A Katona József Színház előadá­sa természetszerűleg Udvaros Do­rottya köré szerveződik. A csapat­munka színvonala megszokottan magas, ha nem is revelatív. Antal Csaba masszív díszletei föltehetően tudatosan stílustalanok, s a pári­zsi szín kivételével meg is felelné­nek, ha a csöndháborító átdíszlete­­zés nem értékelné le a hangulati elemnek szánt Wagner-zenét. Fűzi Sári Lulu­ ruhái közül a művésznő­bálra szánt rafinált estélyire és az utolsó, kép koszlott férfifelöltőjére sokáig fogunk emlékezni. A társulatból Bodnár Erikának van alkalma emberi szenvedéstör­ténetet eljátszani. Geschwitz gróf­nője néma méltósággal viseli a tár­sadalom megvetésének kitett szen­vedély elhatalmasodását. Csöppnyi melodráma, fikarcnyi mazochizmus em­cs a magára mért száműzetés­ben, amellyel kitart Lulu mellett; groteszk öngyilkossági kísérlete és haláltusája az előadás kivételes pil­lanatai közé tartozik. A többiek hibátlanul, különösebb meglepeté­sek nélkül blattolják a szerepet, ta­lán az Aiwa Schöninget játszó Ka­szás Gergő pimasz nyegleségét szoktuk meg a legkevésbé, ifjú ko­rára való tekintettel. Erős hatású Kun Vilmos doktor Golljának szél­ütött térdelése. Érdekesen viszi át Máté Gábor a festő Schwarz va­cogó vágyakozását nevetségesen hiú férfiönzésbe. Profi módon csinál Sinkó László a szakítójelenetben némileg ideges, de mégiscsak fö­lénnyel viselkedő apából, Schöning főszerkesztőből felesége légyottjait kukkoló operettférjet, aki kissé buffószerűen hal meg. Csákányi László az elején túl kedélyes-köny­­nyed Schigoldi, csak a játék végé­re válik olyan beckettien száraz véglényfigurává, amilyennek várni lehetett. Benedek Miklósnak, Újla­ki Dénesnek, Hollósi Frigyesnek, Csomós Marinak, Csonka Ibolyá­nak elég, hogy raktárból dolgozik. Feltűnt a főiskolás Csendes Olivér belülről izzadó, kényes helyzeté­ben titkokat sejtető szolgafigurája és Kárász Eszter, mint nyíló rózsa­bimbó. A londoni pinceodú vendé­geinek epizódjai hálás etűdök, af­féle prózai mandarinládák Szacs­­vay Lászlónak, a főiskolás Gazdag Tibornak és Blaskó Péternek. Var­ga Zoltán Hasfelmetszőjének „att­rakciójához” Udvaros Dorottya tes­ti-lelki készenléte, sőt önfeláldozá­sa kell. Aki felnőtt ahhoz, hogy eb­ben a jelenetben ne csak a sok­koló naturalizmust lássa, tanúja le­het egy színházban ritkán átélhető drámának, az ember egzisztenciális megbecs­telenít­ésének. A színház a darab első kidolgozá­sát, az úgynevezett ős-Lulut játssza, Forgách András fordításában. Ez az 1894-es „szörnytragédia” Pando­ra szelencéje (Lulu) címmel néhány éve került elő, és kétségkívül jobb — nyersebb, szikárabb, keményebb — az eddig ismert változatnál. We­dekind itt még kevesebb expresz­­szionista elemet használ, és rácáfol Szerb Antalra, aki szerint a legvá­ratlanabb helyeken megáll, hogy szereplőivel erkölcsprédikációt tar­tasson. Az ős-Lulu lakonikus és ke­gyetlen remekmű, nem hagy kétsé­get a hősnő sorsának megítélése fe­lől. Schwarz mondja ki egy őszin­te pillanatában: „A világ brutá­lis... Ha egyszer az a sorsod, hogy feláldoztassál, add meg magad a halálos ítéletnek.” Az előadás arról szól, hogy a világ feltétlenül végre is hajtja az ítéletet. 1330. FEBRUÁR 23. ZÖLDI LÁSZLÓ. Játékfilmben, azt hiszem, sziv­­­ájdító jelenet volna. Talán még színész is akadna hozzá nálunk, aki hitelesen játszaná el a negy­venöt kilósra fogyott, éppen egy ukrajnai börtönben időző leventét. Az otthonról elhurcolt tizenéves három év után már fel is tudott ülni, naponta mosakodhatott hát. Olykor Tamara, az ápolónő felnya­­lábolta, hokedlira ültette a fürdő­ben, kinyitotta a csapot, gőz függö­­nyözte el a magányosan tusoló ra­bot. Termetes nő jött be, levetkő­zött, a zuhany alá állt, ekkor vette észre a férfit. „Nem takarodsz ki!” Az egykedvű válasz: „Majd ha ki­viszel.” „A, te vagy az a magyar, aki nem tud járni” — szólt megbé­kélve és fürdeni kezdett. Aztán le- kibeszélt sors mosatta a hátát, fordult egyet, megmosatta a mellét, közben el­mondta, hogy huszonnyolc éves, ukrán, a konyhán dolgozik, sik­kasztásért nyolc esztendőre ítélték. Incselkedni kezdett. „Csalódott — kommentálja negyven évvel később a hajdani fogoly —, nem tudta felébreszteni bennem a nemi vá­gyat. Annyi erőm sem volt, hogy sokáig üljek.” Ha Sára Sándor amerikai filmes volna, dollármilliókból rendezhet­te volna meg az iménti jelenetet. De csak magyar filmes, aki látvá­nyos mozzanatokban nemigen gon­dolkodhat — maradt a meséltetés­­nél. A Te még élsz? című dokumen­tumfilm egyedüli szereplője ezüs­tös fejű, erőteljes felső testű hat­vanas, gyalogosan bottal jár, egyéb­ként pedig Trabant Hycomattal. Kaposvárott eddig talán nem is tudták róla, hogy kamaszfiú ko­rában, leventeként esett szovjet ha­difogságba, megszökött, eltalálták a gerincét, évekig magatehetetlen bé­na volt, először autógumit kötö­zött a térdére, úgy csúszott a szi­bériai télben, aztán német foglyok készítettek neki mankót. Most, a történtek után néhány évtizeddel a kamera előtt ül és beszél. Beszélő fejet látunk kilencvennyolc percen át, pedig a rendező amúgy a leg­színesebb operatőrök egyike. Most mégis az arcot választotta, ráadásul fekete-fehérben. Ha nagyon akarná, szenzációs do­kumentumfelvételt játszhatna be — angolok vették föl, az északi sarkkörön túl, egy kon­centrációs tábor kapuja előtt, rej­tett kamerával és színesben —, a filmet csak egy külföldi fesztivá­lon vetítették, lelkifurdalás nélkül átvehette volna Sára Sándor. De még csak azt se tette meg, hogy feldúsítsa a képet, nem bűvészke­dik ilyen-olyan plánokkal. Miért kímél meg bennünket attól, amit jól megtanult és pompás szí­nekkel képes érzékeltetni? Nem szívesen vonná el a figyel­met egy rendkívüli sorstól. Valaki nyolc évet töltött szovjet börtönök­ben, munkatáborokban, megszá­moltam, a dokumentumfilmben huszonegy zárt helyet mutatott be a beszélő. (Emlékiratában, amely Magyar leventék a sarkkörön túl címmel jelent meg, sokkal több a láger.) Ezt a sorsot aligha szüksé­ges színesíteni. S ha lehet, a film még visszafogottabb, mint a könyv. Feltűnő, hogy a rendező sok motí­vumot hagy ki, néha nem is mellé­keset. Kíméletlenül húzza a szöve­get, vágja a képet, csak arra össz­pontosít, ami egyéni a kaposvári jogász sorsában. Az általánosítás ugyanis nem a filmes dolga, ha­nem a nézőé. Én például azt a kö­vetkeztetést vonom le, hogy a szi­kár, lecsupaszított történet van olyan hatásos, mint a kísértetiesen hasonló­­ olvasás közben. Kurucz Sándor kamerája előtt olyan em­ber szólal meg, aki kiírta már ma­gából az indulatokat. Ezúttal „csak” megosztja velünk a gondolatait, csöndesen, tűnődve. Csupán azt su­gallja: mindent meg kell tennünk, hogy az ilyen és ehhez hasonló ese­tek ne ismétlődhessenek meg. S ha ehhez hozzávesszük a könyv több­rétű mondandóját — remélem, a film kedvet csinál az emlékirat el­olvasásához is —, akkor nyilvánva­ló, hogy a bottal járó, trabanthyeo­­matos Keményfi Béla megtalálta önmagát. Nem gyűlölködik. Senkit sem át­koz az elvesztegetett évtizedekért, hiszen még a hatvanas évek végén is baja származott a Szibériában eltöltött (letöltött) esztendőkből. Számomra éppen az a félelmetes, ahogy leírja és elmondja: az állati sorban miként lett ember. Hogyan tanulta meg a nyelvet, hogyan sze­rette meg a jó orosz irodalmat, miért nem azonosította a rabtartó rendszert a megpróbáltatásokat enyhítő néppel. Érdemes megfigyelni a nagyjából hasonló korú rendező és főszereplő kapcsolatát. Keményfi Béla a mo­ziban kiszolgáltatja magát a doku­­mentátornak, aki azonban egy pil­lanatig sem él vissza helyzetével. Nem akar mást kihozni a szörnyű és felemelő sorsból, mint ami ben­ne rejlik — éppen csak filmsze­rűbb, puritán eszközöket keresett a mondandóhoz. A Te még élsz? dísz­­bemutatóját a múlt héten tartották Kaposvárott, a kópiát végigviszik az egész országon. Látványos kri­mik és hátborzongató horrorok évadán mérsékelt, bensőséges si­kert jósolok Sára Sándor megren­dítő vállalkozásának. De ha egy­szer a képernyőn is feltűnne, száz­ezrek, talán milliók számára de­rülne ki, hogy nincs drámaibb a meztelen arcnál. -V· ·*·.-·. :[t%· ■ Γ· .-„V ·. VADAS JÓZSEF: A nádról a magyar műbarátnak a Nádas jut először eszébe. Csernus Tibor 1964-ben festett képe, amely szürreális naturalizmusával döbbe­netes hatást váltott ki. Ma már ne­héz volna megmondani, mi kel­tette a nagyobb feltűnést. A láto­más-e, amitől olyannyira elszok­tunk a látványfestészet poros „rea­­lizmus”-ának korában? Vagy éppen a verizmus okozott-e riadalmat azok körében, akiknek a művészet­ről a valóság jutott eszébe, miköz­ben a művészetet igyekeztek a le­hető legtávolabb tartani tőle. (Az igazi konfliktusoktól.) Azaz Csernus Nádasa egyszerre figyelmeztetett arra, hogy sem a képzelet játéka, sem a valóság hitele nélkül nincs művészet. S talán ezért is keltett érdeménél nagyobb érdeklődést. Nádler Tibor kiállításán, a Do­rottya utcai galériában, most me­gint nádat látunk. Ez már nem fes­tett, hanem igazi nád , száraz és megtört állapotban, jókora táblákra ragasztva, többnyire vékony drót­háló alatt. S nem művi a borzonga­­tás sem: nem a lüktető élet véres valósága tárulkozik itt fel, hanem a festő képzelete teremtett gyönyörű látványt, amelyen élvezkedik a Nád-terek szem. Igazi verzimus és igazi szür­realizmus ez tehát; értékéből mit sem von le, hogy ezúttal nem lesz csinnadratta. Hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy a politikai küz­delmek immár a politikai fórumo­kon folynak, s nem a kultúrában. Idő kérdése (nem is sok talán), amíg a dolgok újrarendeződnek, és a szellemi élet eseményei ismét je­lentőséget kapnak. Mert Nádler tárlata esemény. A katalógus előszavában szó esik ar­ról, milyen előzmények — az új­geometria szikár dekorativitása és a posztmodern lázongó hányaveti­­sége — után érkezett ez a művész új korszakába, amely egy finom lélek évődő lírája. A festő, hogy az egyszerűség kedvéért ennél a dom­borműveknél nem egészen helyén­való kifejezésnél maradjunk, vallo­másait teszi közzé mindazokról az élményekről, amelyeket a termé­szettől kapott. Nem lefesti a lát­ványt, hanem elraktározza valósá­gosan és emlékeiben is mindazokat a szépségeket, amelyeket a ködben úszó nádas jelent a számára. (Ahogy a tengerparti köveket vagy a gesztenyéket is hazavisszük gyö­nyörködtető szuvenírként.) S ezek­ből a nád-, törmelék- és emlékfosz­lányokból rekonstruálja azután a hangulatot. A négyzet alakú fale­mezre ragasztott nádak, a háló, a fehér gipsz és a többnyire pasztell árnyalatban maradó festék segítsé­gével. Az, hogy milyen elemekből épít­kezik ez a piktúra, aligha független mindattól, ami velünk és bennünk történt az elmúlt évtizedekben. Az elkorhadt, szétfeslett háló nálunk mindennapos látvány­a éppúgy kifejezi szegénységünket, mint nemtörődömségünket, miközben bekerítettségünkre is utalhat. A nád sem vált egzotikummá még, noha nádazó mestert találni és munkára bírni nem könnyebb, mint az IKV-t arra ösztökélni, hogy ja­vítsa meg lakásunkban az elkor­hadt vízvezetéket. Úgy gondolom, Nádler ösztönösen fordult ezekhez a számunkra természetes anyagok­hoz, és távol áll tőle, hogy ideologi­­záljon velük. Inkább csak elmereng azon: foszladozottságukban is mi­lyen artisztikusak. Mi, nézők azon­ban hozzátehetjük: azzal, hogy hozzájuk kötődik a múltunk, ben­nük ott kísért kacatos-koszos éle­tünk. Rekvizítumait, Nádler nádké­pein, megszépíti az idő. Színház Képzőmé­vészet MOLNÁR ERZSÉBET, Televízió Klub Kedden este háromnegyed nyolc tájban megjelent a képer­nyőn egy magyar származású úr, valami színpadfélén állt, beszé­dét széles gesztusokkal kísérte, szemben vele elkeseredett fér­fiak és asszonyok, sötét gondola­tokba mélyedve kornyadoztak a széksorokban fáradtan meredtek a szemüvegesre, egy asszony va­lamit dünnyögött magában, ked­­veszegetten pislogott. Ez volt a Nemzetközi Optimis­ta Klub magyar tagozata. Azonal eltűnt a kép, lélektani okokból nem volt szabad sokáig mutatni, az ilyesmi könnyen rög­zül, még elképzelni is csak futó­lag ajánlatos; a kamera gyorsan az előadóra villant, csodálkozva bámulta: ki lehet ő, hogy ily boldogtalan népet életigenlésre biztat. Már a kérdések is tele voltak kétkedéssel, maga a tele­vízió se hitte, hogy itt áttörést lehet elérni, még ha pár évvel előbb jött volna a dolog, mikor még volt kincstári optimizmus, egyáltalán volt kincstár, de most­, ez az úr se lehet normális, viszont mekkora geg, ha derűlá­tásra nem is, legalább kacajra fakasztja a nemzetet. Csakhogy azok férfiak és asz­­szonyok. Egész héten vártuk a riportot, kik voltak ők, mi van velük, bíz­nak-e már a jövőben, miért lép­tek be, hogy tudták meg ilyen hamar, hogy be lehet lépni, egyáltalán, hogy kerültek oda, mit mondanak a családnak, mi­kor mennek reménykedni a klub­jukba; de nem, ez a másfél perc volt az egész, villanásnyi szín a reménytelenség tengerében. Me­gint elárasztotta a képernyőt a világ rettentő folyása; voltak há­borúk, tüzek, fegyverek, a pár­tok tették egymásra a megjegy­zéseket; a műsorokat megérin­tette a várható katasztrófák és nélkülözések szele, például a Három kívánságban a bogárked­velő kisgyerek meg akart etetni egy bogarat, erre direkt olyat mutattak neki, amelyik nem volt éhes, hónapokig kibírta ebéd nélkül, fagyban sem pusztult el és kimondottan kedvelte a radio­aktív sugarakat; egész héten összevissza vitatkoztak minde­nen, hogy szabad-e lincselni vagy sem, hogy kiengedjék-e ezután az utcára a népet vagy nem, hogy végül is nyitnak-e tábort Recsiken, s egyáltalán, mi lesz így mivelünk, ezzel a hányatott kis nemzettel. Csak a középagyunkkal kéne csinálni valamit, mondta a de­rűlátó úr szombaton, már csak ő bukkant föl egyedül, a férfiak és asszonyok nem voltak sehol; a nép középagyával, azzal kéne csinálni valamit; mormolni pél­dául, hogy erősek és boldogok leszünk, míg erősek és boldogok nem leszünk, az optimista ösz­­szejöveteleket ezzel kezdik, olyan, mint a Hiszekegy, csak nincs benne semmi trainzcen­­dens; az ismeretlen férfiak és asszonyok is ezt mormolják most valahol a klubban, a für­dőszobában, a piacon; a riporter jóindulatú hitetlenséggel nézte a derűlátó urat, az jóindulatú együttérzéssel nézte a borúlátó riportert; én az egészet hittem is meg nem is, pedig lehet a dolog­ban valami: egyszer például mérhetetlen borúlátásomban éj­nek évadján azt mondtam a kö­zelgő villamosnak, nem lennék meglepve, ha megállás nélkül elhúznál; erre az megállás nél­kül elhúzott. Film

Next