Élet és Irodalom, 1991. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-18 / 3. szám - Sükösd Mihály: Két értelmiségi üzenete • könyvkritika • Gáspár Zoltán: Közjogi villongások (Gondolat-Nyilvánosság Klub-Századvég) | K. Havas Géza: Talpra halottak! (Gondolat-Nyilvánosság Klub-Századvég) (10. oldal) - Jánosy István: Hitetlen Tamás • vers (10. oldal) - Vlagyimir Kornyilov: Szaharov-díj Ligyija Csukovszkajának (10. oldal)

SÜKÖSD MIHÁLY:­ ­ Gáspár Zoltán: Közjogi villongások (Gondolat—Nyil­vánosság Klub—Századvég, 209 old. 98 Ft); K. Havas Géza: Talpra halottak! (Gon­dolat—Nyilvánosság Klub— Századvég, 245 old. 98 Ft.) A feledés alól A harmincas évek a XX. század magyar eszmetörténetének egyik legszínesebb és legzsúfoltabb kor­szaka. Hálából az utókor igyek­szik elfelejteni némely fejezeteit. A Nyugatot és vidékét nem, a né­pi mozgalmat kevésbé, a különfé­le baloldali áramlatokat és szer­zőket annál inkább. Ki jegyezte meg mostanáig K. Havas Géza nevét? Leginkább azt lehetett tudni róla, hogy Füst Mi­lán versben és prózában emleget­te, és Örkény az ő emlékének ajánlotta egyik halhatatlan egy­percesét. Gáspár Zoltán ennél szerényebb megtiszteltetésben részesült, ezért az ő nevét úgyszólván mindenki elfeledte. Rövidre szabott élete során K. Havas Gézának nem jelent meg önálló kötete. Gáspár Zoltán egyet­len könyvet adott közre, Húsz év története címen, 1939-ben. Most, haláluk után csaknem félszázad­dal az utókor megajándékozta őket egy-egy posztumusz kötettel. Azonos időben, közös kiadók gon­dozásában. Mivel e két könyvből (érthetetlenül, hiszen a szerkesz­tői munka egyébként példaszerű) a legszükségesebb jegyzetanyag is hiányzik, filológusi kávéskanállal kell összekotornunk a legfonto­sabb tudnivalókat. K. Havas Géza és Gáspár Zol­tán pályája némely pontokon egyezik, más helyütt eltér egymás­tól. Leginkább haláluk hasonlít kísértetiesen. Gáspár Zoltán máig rejtélyes körülmények között vé­gezte, negyvennégy éves korában. Alkalmasint egy német tiszt lőtte agyon pisztollyal, Budapest felsza­badulásának küszöbén. K. Havas végzete közönségesebb, ő munka­­szolgálatosként fejezte be, Güns­­kirchenben, negyvenegyedik életé­vében. Gáspár Zoltán református volt, K. Havas Géza zsidó (mellékesen em­lítjük e semleges tényeket). Mind­ketten rengeteg könyvet olvastak el, több nyelven, diákkoruktól ha­lálukig. Hatalmas műveltséganya­got halmoztak föl és adtak tovább. Gáspár Zoltán egyetemi végbizo­nyítványt szerzett, K. Havas Géza nem. Mindketten baloldaliak vol­tak, de a kommunizmus gyermek­­betegségén csak a fiatal K. Havas esett át, múló fertőzöttel. Sokszor heti- és napilapba kényszerültek írni, szükségképp kurta terjedelem­ben, s ez teljesítményüknek nem használt. Ezért és más okokból ke­véske életművük — szakmai köte­lességünk kimondani — nem éri el a legjobb kortársi esszéírók ma­gaslatait. Mi egyéb, bevezetésként? Írásaik gyűjteménye eleven és tanulságos olvasmány ma, a század végéhez közeledve, önértékében is, de fő­ként időszerűségében. Baloldali liberalizmus Futó pillantás kettejük kedvenc szerzőire. A nevek, idézetek és a rájuk következő gondolatmenet nyomán. John Stuart Mill, Thomas Paine,­­ Tocqueville, Macaulay, Henry George a nemzetközi eszmetörté­netből. Berzeviczy, Széchenyi, Eötvös; a méltatlanul feledett Kállay Béni a múlt­­századi ma­gyar gondolkodók közül. Az ihletők tehát a francia, s főként az angol polgári forrada­lom örökségének klasszikus írás­tudói. Akiknek világképe e forra­dalmak modern társadalmai és parlamentáris demokráciát­ terem­tő eredményei nyomán alakult ki. Továbbá a magyar felvilágosodás és reformkor java gondolatait to­vább gondoló magyar liberálisok vagy liberális konzervatívok olva­sása közben. A sok kínálkozó pél­da helyett egyetlen mintaérvényű: K. Havas Géza néhány oldalas esszéjét, az Eötvös József, avagy a magyar liberálszocializmus címűt kötelező olvasmány gyanánt aján­lanánk minden magyar gyakorló politikus és parlamenti képviselő figyelmébe. Miért baloldali Gáspár Zoltán és K. .Havas Géza gondolatvilága? Először mondjunk triviálisat: azért, mert egy­ adott politikai rendszer hivatalos világképétől irányban helyezkedik el. baloldali Másod­jára, az elvek alapján: minden baloldali világkép a francia for­radalom felülmúlhatalanul egysze­rű hármas jelszavából nő ki. E három fogalom közül a modern baloldaliság a szabadságot tekinti legfontosabbnak, úgy, ahogy azt retorikus sallangok nélkül az an­gol és az amerikai alkotmány az állampolgárok számára gyakorla­tilag megvalósította. Az egyenlő­ség eszméje a modern társadal­makban már csak az államintéz­mények szervezetében képzelhető el. Ez az intézményrendszer hi­vatott eldönteni, hogy a különféle társadalmi rétegekhez tartozó, sza­bad állampolgárok mikor és men­­nyiben tekinthetők Isten és ember gyönyörűséges, de némiképp el­vont színe előtt egyenlőknek. A liberális baloldaliság a fran­cia forradalom hagyományai közül elhárítja a jakobinus időszak elve­it, s főként gyakorlatát. Bonyolul­tabb a viszonya a lenini forrada­lom kísérletéhez (szándé­kk­al nem említjük az orosz-szovjet forrada­lom sztálini korszakát). Mondtuk már, hogy K. Havas Géza és Gás­pár Zoltán nem volt szocialista. De mindketten alapos marxista olva­sottságra tettek szert, és sokat ta­nultak a nemzetközi szociáldemok­rácia teoretikusaitól. Világképük tehát elhatárolta magát a történelem és a jelenkor szélsőbaloldali eszméitől, de sok­kalta élesebben a nemzetközi és a magyar szélsőjobboldaltól. Tud­ták, hogy itt, politikai nézet és politikai gyakorlat következetesen függ össze. Még inkább tudták, hogy előbb csak tanulmányírói létük, később puszta magánemberi sorsuk a tét. A bőrüket vitték vásárra. Hol találták meg a magyar jobboldalt? Ők ketten? Népiesek és urbánusok Közismert, hogy­ a Szép Szó a liberális urbánusok folyóirata volt. Szintén közismert, hogy K. Havas Géza és Gáspár Zoltán a Szép Szó vezető­­ publicistáinak számí­tott. Évtizedeken át úgy illett meg­tanulni — középfokon, felsőfokon —, hogy a Szép Szó liberális pub­licistái méltánytalan egyoldalúság­gal támadták a népi írókat. Lukács György 1940-ben jelen­tette meg nevezetes dolgozatát a Szép Szóról. Ebben többek között ez olvasható: „A parasztmozga­lommal, a parasztság sorsával szemben táplált — vagy fitogtatott — közönyösség joggal elriasztóan hatott: áthághatatlan válaszfalat emelt a kialakuló magyar demok­­rácia két olyan csoportja között, amelyek együttműködése, kölcsö­nös egymásra hatása mindkette­jük érdekében kívánatos lett vol­na.” Ebben a hosszú mondatban az a tragikus, hogy elvileg mélyen igaz ugyan, de részleteiben nem helyt­álló. Lukács tanulmányáról Igno­tus Pál már évekkel korábban be­bizonyította, hogy elemzését szerző a tényektől többé-kevésbé a függetlenül végezte, a folyóirat né­mely számait nem is olvasta, mi­vel Moszkvában nem álltak ren­delkezésére. Egy tárgyilagos kuta­tó, Lengyel András pedig az el­múlt évek során több értekezésé­­­ben fejtette ki, hogy Gáspár Zol­tán és K. Havas — minden kriti­kai ellenérzésükkel és szempont­jukkal együtt — érzékelték a ma­gyar földbirtokviszonyok megol­datlanságát. A népi írók művei­ből a földreform érzelmi alapozá­sú, racionálisan át nem gondolt programját bírálták. Egyetlen világnézeti mező azon­ban kétségtelenül akadt e balol­dali liberálisok publicisztikai te­vékenységében, ahol kíméletlenül fogalmaztak. Mindenfajta rassziz­must és jobboldali fundamenta­lizmust elutasítottak. Gáspár Zoltán nevezetes bírálata a Kisebbségben-Től — sajna — lé­nyegileg ma is helytálló. K. Havas cikkei Milotayról, Málnási Ödön­ről, más elfeledett szerzőkről ér­velésükben ma sem muzeális em­lékek. Ingerült kígyóharapás, a kelleténél vitriolosabb megfogal­mazás, publicisztikai túlfogalma­­zás akad itt bőven, olykor a sajtó­­illemhatárt súrolóan. Mindez nem változtat a tényen, hogy a jobb­oldali fundamentalizmus elleni vi­tairataikban — akkor, a harmin­cas években — K. Havas Gézának és Gáspár Zoltánnak többnyire igaza volt. Mi az, hogy fundamentalizmus? A fogalom az újabb évtizedek eszmetörténeti terméke, K. Havas és Gáspár Zoltán természetesen nem ismerték, holott bizonnyal kedvelték és használták volna. Fundamentalizmus az újkorban — a világ bármely táján — min­dig akkor jelenik meg az eszmei színen, amikor az értékrendek egy hosszú hagyományú társadalom­ban úgy rögzülnek, hogy a bizo­nyos múlt fontosabbnak látszik, mint a bizonytalan jövő. A hagyo­mány többet jelent, mint a váltor­­ó történelem kihívó szükségletei. Ilyenkor a konzervatív tradíció szükségképp retorikus szólamok­ba öltözik, és a szóbőség igehir­detéssé alakítja át az értelmezés­re váró gondolatokat. Aztán pedig ... Félbe kell szakítani a mondatot. Kedvünk lenne, terünk ezúttal nincs hosszabb eszmetörténeti elemzésre. K. Havas Gézát és Gáspár Zol­tánt elfelejtette az utókor, de­ a régi mese folytatódik, az imama­lom — több imamalom — tovább darál. Mire jutottunk ? A Századvég nemrég kiváló kö­tetet adott közre a népies-urbánus vita dokumentumairól. Megkérde­zett továbbá számos magyar ér­­temiségit, miként ítélik meg ezt a régi ellentétet napjainkban. A borús véleménymondókhoz kell csatlakoznunk, kik körülbelül úgy látják: minél több tárgyila­gosságra törekvő, okos szó hang­zott és hangzik el a múló évtize­dek során a magyar eszmetörténet e rákfenéjéről, annál kisebb az esély, hogy a vitatkozók végső szót értsenek. K. Havas Géza és Gáspár Zol­tán régi írásainak kiadása és új­­raolvasása ezt a paradox nézetet látszik erősíteni. Két okból is. " Az egyik keményen történeti. Ha egy ország történelmének vál­tozó hullámmozgása újra meg újra nyilvánvalóvá teszi, hogy prog­resszív, de különféle világnézetű társadalmi rétegek egymástól elté­rően képzelik el a jelent és a jövőt, akkor az eszmék vitája is újra meg újra kivirágzik, mint a tavi liliom. Szép növény, látvány­nak elbűvölő, de sajnálatosan a mocsártalajból táplálkozik. A másik ok lélektani. Irracioná­lisnak tetsző tüneteket hordoz, holott értelemmel nagyon is meg­fejthető. Amikor különféle értelmiségi csoportok közös elnyomottságban éltek — kemény vagy puha nyo­más súlya alatt, majdnem egyre­­megy —, amikor az őket elnyomó rendszerre közösen mondtak nem­et, akkor ilyesfajta különbségek a magyar értelmiséget sosem osztot­ták meg. Hogy a süket is értse, miről beszélünk: népies-urbánus ellentét nem létezett Illyés folyó­iratában, a Magyar Csillagban. To­vábbá 1953 és 1956 között, s legke­vésbé 1956 októberében. A végső példa személyes, de talán idefér: nem létezett a hatvanas években, korosztályom akkori legjavának eszmetársaságában. Ahol azok ül­tek baráti és elvbaráti körben, akiknek többsége ma vagy a saj­tóban üzen egymásnak, vagy nem köszön az utcán. Egyik a másiknak, másik az egyiknek. Undorodunk leírni mondatot, de tényeket rögzítünk: a népies az urbánusnak, urbánus a népiesnek. Ha valaki 1965-ben ilyen szava­kat ereszt ki a száján körünkben, a Belvárosi Kávéházban, előbb nem értjük, aztán elkergetjük az ille­tőt. A maradék józan elmék, ha mos­tanában ilyesmiről eszmecserét folytatnak, a régi hangon biztosít­ják egymást: e gyilkos és öngyil­kos ellentétpár csupán a zsákut­cás magyar történelem terméke, az ellentétnek ma szemernyi racioná­lis értelme sincs. Néhány mondat után azonban kiderül, hogy a köl­tészet lehetőségeiben ugyan to­vábbra is egyetértenek a hajdani elvbarátok, de a földkérdéstől a zsidókérdésig sok egyébben nem. Vagy alig. A kilencvenes évektől így tekin­tünk vissza a harmincas évekre. K. Havas Géza és Gáspár Zoltán ordas eszmékkel vitáztak, de min­dig meghirdették elvi ellenfeleik tisztességét és tehetségét. A másik fél is kinyilvánította ugyanezt. Be­csülték és nem értették egymást. Akárcsak napjainkban. Tanulság tehát van, eredmény nincs. A Magyar Csillag vezérlő jelszava, az eszmei treuga Dei to­vábbra is­ vágykép. A régi vita majd akkor enyészik el, amikor a régi Magyarország mindenestől át­alakul és tűnődve tekint vissza ön­maga múltjának fundamentumaira. Majd. Két­­ értelmiségi üzenete JÁNOSY ISTVÁN: Hitetlen Tamás Táborossy Zoltán emlékére Itthon vagyok. Engedd, hogy lepihenjek, és meggörbedve elaludjak végre, hiszen itt is jelen vagy. Pilinszky: A pokol hetedik köre „Nem hiszem, hogy ő föltámadott” — mondtam dühödtem , íme, megjelent: „Nos dugd be a bordám sebébe ujjad! Eztán ne légy hitetlen, de hívő.” ígért, hiszem, hogy él. Talán túl hamar vették le a keresztről, s a sír hűvösében ott megéledett. Vagy más módon föléledt. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy­­ az üdvözítőm, mert a Nagy Isten, a Minden Mindenekben túl az időn, télen bizonyosan van, de olyan óriás — egyetlen vonása sem emberi —, hogy halandó nem foghatja fel őt. Imáival sem szólíthatja meg. Mégis kell nékünk egy valakit imádnunk, aki példa, erőforrás, menedék, ki nemcsak megbocsátja bűneinket, de megérti is, mily kétkedők vagyunk, kivel magunkban is beszélgetünk, s ki lefogja szemünket, ha a paraván magányában kétségbeesve haldokolunk. l­rt.WJKTC] 10 Szaharov-díj Ligyija Csukovszkajának Manapság már elismerik Ligyija Csukovszkaját a hazájában is. Nemrég n­eki ítélték az Andrej Sza­­harov-díjat, amelyet az Április ne­vű demokratikus írószervezet ala­pított az írói bátorságért elneve­zéssel. S ez a megnevezés pontosan illik a nyolcvanhárom esztendős Csukovszkaja életútjár­a és művé­szetére. Törvényszerű az út, amit bejárt. Kornyej Csukovszkijnak, a szovjet gyermekirodalom klasszikusának leánya, aki az orosz irodalmat, az emberbe vetett hitet s az ember szabadságjogait tiszteletben tartó családi környezetben nőtt fel. Még kislány volt amikor a forradalmi Petrográd kihalt, sötét éjszakai ut­cáin hordta édesapja leveleit Gor­kijnak, ha letartóztattak valakit. Később, már egyetemistaként egy alkalommal felemelte szavát komszomolisták ellen, akik megh­­a­misították a diákválasztási ered­ményeket. Emiatt letartóztatták, s néhány napot vizsgálati fogságban töltött. Nemsokára ismét letartóz­tatták, de ekkor már hosszabb idő­re. A bíró háromévi száműzetésre ítélte. Ez megviselte a fiatal lányt, aki akkor még távol állt a politi­kától, ám a forradalmárok közt ki­tűnt egyenességével. Édesapja utánjárására visszatérhetett Le­­ningrádba. Úgy tűnt, rendeződik az élete. Belépett a gyermekkönyvki­adóba, férjhez ment, kislánya szü­letett, majd másodszor is férjhez ment, s ezúttal jól sikerült a házas­sága. 1937-ben azonban letartóz­tatták a férjét, Marvej Bronstejnt, a kiváló fizikust. Az ítélet: „évti­zedekig tartó fogság, levelezési jog nélkül”. Hogy ez a megnevezés agyonlövést, golyó által történő ki­végzést jelent, csak két év múltán tudta meg. (Minderről részleteseb­ben is ír könyvében, melynek már a negyedik kiadását készíti elő. Nem csupán a dokumenitativitás az érté­ke, hanem az az elbeszélői tehet­ség is, amellyel bemutatja a csekis­­táknak ellenálló leningrádiakat.) Ugyanaz a sors várt rá, mint fér­jére, hiszen „a nép ellenségének” asszonya volt. Szerencséjére, nem találták otthon. Azonnal elhagyta Lenin­grádot. Több mint egy év múlva térhetett vissza. Azokban a harmincas években, amikor összemosódott vak, lelkese­dés és a lelket fagyasztó rémület, megírta Szofja Petrovna című el­beszélését. Ezt csak napjainkban publikálhatta. Ma bestseller. Ve­szélyes volt akkoriban ilyent írni még az íróasztalnak is. A hatóság tudomást szerzett az írásról, s neki ismét menekülnie kellett. Moszk­vában telepedett le, édesapjánál, aki szintén kegyvesztett volt. Nehezen élt, mint mindig. Sokat dolgozott. Megírta Megmerítkezés című regényét, amely a negyvenes évekbeli letartóztatásokról, a tár­sadalom erkölcsi hanyatlásáról és egykedvűségéről szól. Mind a két mű Nyugaton jelent meg először, s csak napjainkban lehet olvasni oroszul. A hruscsovi években, az „olva­dás” időszakában két könyvet adott ki, s erre az időre esett a Brodsz­­kij-ügy is. A mostani Nobel-díjas Brodszkijt akkoriban ítélték „naplopó semmittevés” miatt. Csu­el­kovszkaja sokat fáradozott a kisza­badításán. Ez másfél évet vett el az életéből. Következő műve A nép haragja a Szaharov és Szolzsenyicin elleni hajsza éveiben íródott, s emiatt 1973 szeptemberében Csukovszka­ját kizárták az írószövetségből. A kizárás címmel könyvet írt ezekről az eseményekről. Már régen kiad­ták Nyugaton, nemsokára a Szov­jetunióban is megjelenik. Nem a hóhérok és talpnyalók leleplezése a legfontosabb Csukovszkaja művei­ben, hanem az, hogy újjászületik az erkölcs, amely már elveszettnek látszott. Lesz idő, amikor az írónak saját korával folytatott vitája nem vezet szükségszerűen letartóztatásokhoz, vagy jobb esetben is a publikációs jogtól való megfosztásához, egyéb szankciókhoz. Vlagyimir Kornyilov 1991. JANUÁR 18.

Next