Élet és Irodalom, 1991. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-18 / 3. szám - Sükösd Mihály: Két értelmiségi üzenete • könyvkritika • Gáspár Zoltán: Közjogi villongások (Gondolat-Nyilvánosság Klub-Századvég) | K. Havas Géza: Talpra halottak! (Gondolat-Nyilvánosság Klub-Századvég) (10. oldal) - Jánosy István: Hitetlen Tamás • vers (10. oldal) - Vlagyimir Kornyilov: Szaharov-díj Ligyija Csukovszkajának (10. oldal)
SÜKÖSD MIHÁLY: Gáspár Zoltán: Közjogi villongások (Gondolat—Nyilvánosság Klub—Századvég, 209 old. 98 Ft); K. Havas Géza: Talpra halottak! (Gondolat—Nyilvánosság Klub— Századvég, 245 old. 98 Ft.) A feledés alól A harmincas évek a XX. század magyar eszmetörténetének egyik legszínesebb és legzsúfoltabb korszaka. Hálából az utókor igyekszik elfelejteni némely fejezeteit. A Nyugatot és vidékét nem, a népi mozgalmat kevésbé, a különféle baloldali áramlatokat és szerzőket annál inkább. Ki jegyezte meg mostanáig K. Havas Géza nevét? Leginkább azt lehetett tudni róla, hogy Füst Milán versben és prózában emlegette, és Örkény az ő emlékének ajánlotta egyik halhatatlan egypercesét. Gáspár Zoltán ennél szerényebb megtiszteltetésben részesült, ezért az ő nevét úgyszólván mindenki elfeledte. Rövidre szabott élete során K. Havas Gézának nem jelent meg önálló kötete. Gáspár Zoltán egyetlen könyvet adott közre, Húsz év története címen, 1939-ben. Most, haláluk után csaknem félszázaddal az utókor megajándékozta őket egy-egy posztumusz kötettel. Azonos időben, közös kiadók gondozásában. Mivel e két könyvből (érthetetlenül, hiszen a szerkesztői munka egyébként példaszerű) a legszükségesebb jegyzetanyag is hiányzik, filológusi kávéskanállal kell összekotornunk a legfontosabb tudnivalókat. K. Havas Géza és Gáspár Zoltán pályája némely pontokon egyezik, más helyütt eltér egymástól. Leginkább haláluk hasonlít kísértetiesen. Gáspár Zoltán máig rejtélyes körülmények között végezte, negyvennégy éves korában. Alkalmasint egy német tiszt lőtte agyon pisztollyal, Budapest felszabadulásának küszöbén. K. Havas végzete közönségesebb, ő munkaszolgálatosként fejezte be, Günskirchenben, negyvenegyedik életévében. Gáspár Zoltán református volt, K. Havas Géza zsidó (mellékesen említjük e semleges tényeket). Mindketten rengeteg könyvet olvastak el, több nyelven, diákkoruktól halálukig. Hatalmas műveltséganyagot halmoztak föl és adtak tovább. Gáspár Zoltán egyetemi végbizonyítványt szerzett, K. Havas Géza nem. Mindketten baloldaliak voltak, de a kommunizmus gyermekbetegségén csak a fiatal K. Havas esett át, múló fertőzöttel. Sokszor heti- és napilapba kényszerültek írni, szükségképp kurta terjedelemben, s ez teljesítményüknek nem használt. Ezért és más okokból kevéske életművük — szakmai kötelességünk kimondani — nem éri el a legjobb kortársi esszéírók magaslatait. Mi egyéb, bevezetésként? Írásaik gyűjteménye eleven és tanulságos olvasmány ma, a század végéhez közeledve, önértékében is, de főként időszerűségében. Baloldali liberalizmus Futó pillantás kettejük kedvenc szerzőire. A nevek, idézetek és a rájuk következő gondolatmenet nyomán. John Stuart Mill, Thomas Paine, Tocqueville, Macaulay, Henry George a nemzetközi eszmetörténetből. Berzeviczy, Széchenyi, Eötvös; a méltatlanul feledett Kállay Béni a múltszázadi magyar gondolkodók közül. Az ihletők tehát a francia, s főként az angol polgári forradalom örökségének klasszikus írástudói. Akiknek világképe e forradalmak modern társadalmai és parlamentáris demokráciát teremtő eredményei nyomán alakult ki. Továbbá a magyar felvilágosodás és reformkor java gondolatait tovább gondoló magyar liberálisok vagy liberális konzervatívok olvasása közben. A sok kínálkozó példa helyett egyetlen mintaérvényű: K. Havas Géza néhány oldalas esszéjét, az Eötvös József, avagy a magyar liberálszocializmus címűt kötelező olvasmány gyanánt ajánlanánk minden magyar gyakorló politikus és parlamenti képviselő figyelmébe. Miért baloldali Gáspár Zoltán és K. .Havas Géza gondolatvilága? Először mondjunk triviálisat: azért, mert egy adott politikai rendszer hivatalos világképétől irányban helyezkedik el. baloldali Másodjára, az elvek alapján: minden baloldali világkép a francia forradalom felülmúlhatalanul egyszerű hármas jelszavából nő ki. E három fogalom közül a modern baloldaliság a szabadságot tekinti legfontosabbnak, úgy, ahogy azt retorikus sallangok nélkül az angol és az amerikai alkotmány az állampolgárok számára gyakorlatilag megvalósította. Az egyenlőség eszméje a modern társadalmakban már csak az államintézmények szervezetében képzelhető el. Ez az intézményrendszer hivatott eldönteni, hogy a különféle társadalmi rétegekhez tartozó, szabad állampolgárok mikor és mennyiben tekinthetők Isten és ember gyönyörűséges, de némiképp elvont színe előtt egyenlőknek. A liberális baloldaliság a francia forradalom hagyományai közül elhárítja a jakobinus időszak elveit, s főként gyakorlatát. Bonyolultabb a viszonya a lenini forradalom kísérletéhez (szándékkal nem említjük az orosz-szovjet forradalom sztálini korszakát). Mondtuk már, hogy K. Havas Géza és Gáspár Zoltán nem volt szocialista. De mindketten alapos marxista olvasottságra tettek szert, és sokat tanultak a nemzetközi szociáldemokrácia teoretikusaitól. Világképük tehát elhatárolta magát a történelem és a jelenkor szélsőbaloldali eszméitől, de sokkalta élesebben a nemzetközi és a magyar szélsőjobboldaltól. Tudták, hogy itt, politikai nézet és politikai gyakorlat következetesen függ össze. Még inkább tudták, hogy előbb csak tanulmányírói létük, később puszta magánemberi sorsuk a tét. A bőrüket vitték vásárra. Hol találták meg a magyar jobboldalt? Ők ketten? Népiesek és urbánusok Közismert, hogy a Szép Szó a liberális urbánusok folyóirata volt. Szintén közismert, hogy K. Havas Géza és Gáspár Zoltán a Szép Szó vezető publicistáinak számított. Évtizedeken át úgy illett megtanulni — középfokon, felsőfokon —, hogy a Szép Szó liberális publicistái méltánytalan egyoldalúsággal támadták a népi írókat. Lukács György 1940-ben jelentette meg nevezetes dolgozatát a Szép Szóról. Ebben többek között ez olvasható: „A parasztmozgalommal, a parasztság sorsával szemben táplált — vagy fitogtatott — közönyösség joggal elriasztóan hatott: áthághatatlan válaszfalat emelt a kialakuló magyar demokrácia két olyan csoportja között, amelyek együttműködése, kölcsönös egymásra hatása mindkettejük érdekében kívánatos lett volna.” Ebben a hosszú mondatban az a tragikus, hogy elvileg mélyen igaz ugyan, de részleteiben nem helytálló. Lukács tanulmányáról Ignotus Pál már évekkel korábban bebizonyította, hogy elemzését szerző a tényektől többé-kevésbé a függetlenül végezte, a folyóirat némely számait nem is olvasta, mivel Moszkvában nem álltak rendelkezésére. Egy tárgyilagos kutató, Lengyel András pedig az elmúlt évek során több értekezésében fejtette ki, hogy Gáspár Zoltán és K. Havas — minden kritikai ellenérzésükkel és szempontjukkal együtt — érzékelték a magyar földbirtokviszonyok megoldatlanságát. A népi írók műveiből a földreform érzelmi alapozású, racionálisan át nem gondolt programját bírálták. Egyetlen világnézeti mező azonban kétségtelenül akadt e baloldali liberálisok publicisztikai tevékenységében, ahol kíméletlenül fogalmaztak. Mindenfajta rasszizmust és jobboldali fundamentalizmust elutasítottak. Gáspár Zoltán nevezetes bírálata a Kisebbségben-Től — sajna — lényegileg ma is helytálló. K. Havas cikkei Milotayról, Málnási Ödönről, más elfeledett szerzőkről érvelésükben ma sem muzeális emlékek. Ingerült kígyóharapás, a kelleténél vitriolosabb megfogalmazás, publicisztikai túlfogalmazás akad itt bőven, olykor a sajtóillemhatárt súrolóan. Mindez nem változtat a tényen, hogy a jobboldali fundamentalizmus elleni vitairataikban — akkor, a harmincas években — K. Havas Gézának és Gáspár Zoltánnak többnyire igaza volt. Mi az, hogy fundamentalizmus? A fogalom az újabb évtizedek eszmetörténeti terméke, K. Havas és Gáspár Zoltán természetesen nem ismerték, holott bizonnyal kedvelték és használták volna. Fundamentalizmus az újkorban — a világ bármely táján — mindig akkor jelenik meg az eszmei színen, amikor az értékrendek egy hosszú hagyományú társadalomban úgy rögzülnek, hogy a bizonyos múlt fontosabbnak látszik, mint a bizonytalan jövő. A hagyomány többet jelent, mint a váltoró történelem kihívó szükségletei. Ilyenkor a konzervatív tradíció szükségképp retorikus szólamokba öltözik, és a szóbőség igehirdetéssé alakítja át az értelmezésre váró gondolatokat. Aztán pedig ... Félbe kell szakítani a mondatot. Kedvünk lenne, terünk ezúttal nincs hosszabb eszmetörténeti elemzésre. K. Havas Gézát és Gáspár Zoltánt elfelejtette az utókor, de a régi mese folytatódik, az imamalom — több imamalom — tovább darál. Mire jutottunk ? A Századvég nemrég kiváló kötetet adott közre a népies-urbánus vita dokumentumairól. Megkérdezett továbbá számos magyar értemiségit, miként ítélik meg ezt a régi ellentétet napjainkban. A borús véleménymondókhoz kell csatlakoznunk, kik körülbelül úgy látják: minél több tárgyilagosságra törekvő, okos szó hangzott és hangzik el a múló évtizedek során a magyar eszmetörténet e rákfenéjéről, annál kisebb az esély, hogy a vitatkozók végső szót értsenek. K. Havas Géza és Gáspár Zoltán régi írásainak kiadása és újraolvasása ezt a paradox nézetet látszik erősíteni. Két okból is. " Az egyik keményen történeti. Ha egy ország történelmének változó hullámmozgása újra meg újra nyilvánvalóvá teszi, hogy progresszív, de különféle világnézetű társadalmi rétegek egymástól eltérően képzelik el a jelent és a jövőt, akkor az eszmék vitája is újra meg újra kivirágzik, mint a tavi liliom. Szép növény, látványnak elbűvölő, de sajnálatosan a mocsártalajból táplálkozik. A másik ok lélektani. Irracionálisnak tetsző tüneteket hordoz, holott értelemmel nagyon is megfejthető. Amikor különféle értelmiségi csoportok közös elnyomottságban éltek — kemény vagy puha nyomás súlya alatt, majdnem egyremegy —, amikor az őket elnyomó rendszerre közösen mondtak nemet, akkor ilyesfajta különbségek a magyar értelmiséget sosem osztották meg. Hogy a süket is értse, miről beszélünk: népies-urbánus ellentét nem létezett Illyés folyóiratában, a Magyar Csillagban. Továbbá 1953 és 1956 között, s legkevésbé 1956 októberében. A végső példa személyes, de talán idefér: nem létezett a hatvanas években, korosztályom akkori legjavának eszmetársaságában. Ahol azok ültek baráti és elvbaráti körben, akiknek többsége ma vagy a sajtóban üzen egymásnak, vagy nem köszön az utcán. Egyik a másiknak, másik az egyiknek. Undorodunk leírni mondatot, de tényeket rögzítünk: a népies az urbánusnak, urbánus a népiesnek. Ha valaki 1965-ben ilyen szavakat ereszt ki a száján körünkben, a Belvárosi Kávéházban, előbb nem értjük, aztán elkergetjük az illetőt. A maradék józan elmék, ha mostanában ilyesmiről eszmecserét folytatnak, a régi hangon biztosítják egymást: e gyilkos és öngyilkos ellentétpár csupán a zsákutcás magyar történelem terméke, az ellentétnek ma szemernyi racionális értelme sincs. Néhány mondat után azonban kiderül, hogy a költészet lehetőségeiben ugyan továbbra is egyetértenek a hajdani elvbarátok, de a földkérdéstől a zsidókérdésig sok egyébben nem. Vagy alig. A kilencvenes évektől így tekintünk vissza a harmincas évekre. K. Havas Géza és Gáspár Zoltán ordas eszmékkel vitáztak, de mindig meghirdették elvi ellenfeleik tisztességét és tehetségét. A másik fél is kinyilvánította ugyanezt. Becsülték és nem értették egymást. Akárcsak napjainkban. Tanulság tehát van, eredmény nincs. A Magyar Csillag vezérlő jelszava, az eszmei treuga Dei továbbra is vágykép. A régi vita majd akkor enyészik el, amikor a régi Magyarország mindenestől átalakul és tűnődve tekint vissza önmaga múltjának fundamentumaira. Majd. Két értelmiségi üzenete JÁNOSY ISTVÁN: Hitetlen Tamás Táborossy Zoltán emlékére Itthon vagyok. Engedd, hogy lepihenjek, és meggörbedve elaludjak végre, hiszen itt is jelen vagy. Pilinszky: A pokol hetedik köre „Nem hiszem, hogy ő föltámadott” — mondtam dühödtem , íme, megjelent: „Nos dugd be a bordám sebébe ujjad! Eztán ne légy hitetlen, de hívő.” ígért, hiszem, hogy él. Talán túl hamar vették le a keresztről, s a sír hűvösében ott megéledett. Vagy más módon föléledt. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy az üdvözítőm, mert a Nagy Isten, a Minden Mindenekben túl az időn, télen bizonyosan van, de olyan óriás — egyetlen vonása sem emberi —, hogy halandó nem foghatja fel őt. Imáival sem szólíthatja meg. Mégis kell nékünk egy valakit imádnunk, aki példa, erőforrás, menedék, ki nemcsak megbocsátja bűneinket, de megérti is, mily kétkedők vagyunk, kivel magunkban is beszélgetünk, s ki lefogja szemünket, ha a paraván magányában kétségbeesve haldokolunk. lrt.WJKTC] 10 Szaharov-díj Ligyija Csukovszkajának Manapság már elismerik Ligyija Csukovszkaját a hazájában is. Nemrég neki ítélték az Andrej Szaharov-díjat, amelyet az Április nevű demokratikus írószervezet alapított az írói bátorságért elnevezéssel. S ez a megnevezés pontosan illik a nyolcvanhárom esztendős Csukovszkaja életútjára és művészetére. Törvényszerű az út, amit bejárt. Kornyej Csukovszkijnak, a szovjet gyermekirodalom klasszikusának leánya, aki az orosz irodalmat, az emberbe vetett hitet s az ember szabadságjogait tiszteletben tartó családi környezetben nőtt fel. Még kislány volt amikor a forradalmi Petrográd kihalt, sötét éjszakai utcáin hordta édesapja leveleit Gorkijnak, ha letartóztattak valakit. Később, már egyetemistaként egy alkalommal felemelte szavát komszomolisták ellen, akik meghamisították a diákválasztási eredményeket. Emiatt letartóztatták, s néhány napot vizsgálati fogságban töltött. Nemsokára ismét letartóztatták, de ekkor már hosszabb időre. A bíró háromévi száműzetésre ítélte. Ez megviselte a fiatal lányt, aki akkor még távol állt a politikától, ám a forradalmárok közt kitűnt egyenességével. Édesapja utánjárására visszatérhetett Leningrádba. Úgy tűnt, rendeződik az élete. Belépett a gyermekkönyvkiadóba, férjhez ment, kislánya született, majd másodszor is férjhez ment, s ezúttal jól sikerült a házassága. 1937-ben azonban letartóztatták a férjét, Marvej Bronstejnt, a kiváló fizikust. Az ítélet: „évtizedekig tartó fogság, levelezési jog nélkül”. Hogy ez a megnevezés agyonlövést, golyó által történő kivégzést jelent, csak két év múltán tudta meg. (Minderről részletesebben is ír könyvében, melynek már a negyedik kiadását készíti elő. Nem csupán a dokumenitativitás az értéke, hanem az az elbeszélői tehetség is, amellyel bemutatja a csekistáknak ellenálló leningrádiakat.) Ugyanaz a sors várt rá, mint férjére, hiszen „a nép ellenségének” asszonya volt. Szerencséjére, nem találták otthon. Azonnal elhagyta Leningrádot. Több mint egy év múlva térhetett vissza. Azokban a harmincas években, amikor összemosódott vak, lelkesedés és a lelket fagyasztó rémület, megírta Szofja Petrovna című elbeszélését. Ezt csak napjainkban publikálhatta. Ma bestseller. Veszélyes volt akkoriban ilyent írni még az íróasztalnak is. A hatóság tudomást szerzett az írásról, s neki ismét menekülnie kellett. Moszkvában telepedett le, édesapjánál, aki szintén kegyvesztett volt. Nehezen élt, mint mindig. Sokat dolgozott. Megírta Megmerítkezés című regényét, amely a negyvenes évekbeli letartóztatásokról, a társadalom erkölcsi hanyatlásáról és egykedvűségéről szól. Mind a két mű Nyugaton jelent meg először, s csak napjainkban lehet olvasni oroszul. A hruscsovi években, az „olvadás” időszakában két könyvet adott ki, s erre az időre esett a Brodszkij-ügy is. A mostani Nobel-díjas Brodszkijt akkoriban ítélték „naplopó semmittevés” miatt. Csuelkovszkaja sokat fáradozott a kiszabadításán. Ez másfél évet vett el az életéből. Következő műve A nép haragja a Szaharov és Szolzsenyicin elleni hajsza éveiben íródott, s emiatt 1973 szeptemberében Csukovszkaját kizárták az írószövetségből. A kizárás címmel könyvet írt ezekről az eseményekről. Már régen kiadták Nyugaton, nemsokára a Szovjetunióban is megjelenik. Nem a hóhérok és talpnyalók leleplezése a legfontosabb Csukovszkaja műveiben, hanem az, hogy újjászületik az erkölcs, amely már elveszettnek látszott. Lesz idő, amikor az írónak saját korával folytatott vitája nem vezet szükségszerűen letartóztatásokhoz, vagy jobb esetben is a publikációs jogtól való megfosztásához, egyéb szankciókhoz. Vlagyimir Kornyilov 1991. JANUÁR 18.