Élet és Irodalom, 1991. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-18 / 3. szám - Szerényi Gábor: ellenőrzőkönyvéből • kép (9. oldal) - Koltai Tamás: Pályázat • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Rácz Péter: Rebeka Márton • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - K. Z.: Időzavar • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Orbán Ottó: Miért jó, ha az ember Orbán, avagy: Ottó, arccal a jelen felé! • páratlan oldal (9. oldal) - Kozmosz nincs jelen • kép (9. oldal)

páratlan oldal iiwiffriiCTWii’^Tw^­’at^.'^aweib'-Í'niwafiVBflawBaMMBBBBMWBp .SZERÉNY­ GÁBOR ELLENŐRZŐKÖNYVÉBŐL PÁLYÁZAT Tisztelt Fővárosi Önkormányzat! Ezennel megpályázom a Thália Színház igazgatói állását. Beval­lom, eleddig nem állt szándékom­ban színigazgatással próbálkozni,­­ de az önök pályázati felhívásá­ban szereplő feltételeknek nem tudok ellenállni. Elismerem, ko­rábban elleneztem, hogy pályáza­tot hirdessenek a fent nevezett ál­lás betöltésére, tagja voltam an­nak az önök által működtetett szakmai bizottságnak, amely a pá­lyázat kiírása ellen szavazott. Minthogy azonban Önök nem hoz­ták nyilvánosságra e bizottság vé­leményét, és javaslatával ellentét­ben a pályázat mellett döntöttek, továbbá a beérkezendő pályázato­kat egy másik, „erre a célra ös­­­szehívott szakmai testülettel’ fog­ják véleményezni — e három tény rejtelmes összefüggése bizonyára véletlen —, megváltoztatom koráb­bi álláspontomat. Értékelem az önök tapintatát, amellyel titkosan kezelték az előző bizottság ajánla­tát — lehetővé téve ezáltal, hogy a pályázatot ellenző bizottsági ta­gok maguk is pályázzanak —, de én emelt fővel vállalom tévedése­met. Belátom­ azt a csábító lehe­tőséget, amely a Thália Színház jövendő igazgatója előtt áll, csakis a jelöltek sokaságát vonzó, legszé­lesebb nyilvánosság előtt lehetett meghirdetni. Itt van mindjárt az a részlet­­kérdés, hogy az igazgató kineve­zése 1991. február 25-től lép élet­be. Első pillantásra ez nehézség­nek látszik, hiszen márciusban már végleg lezárulnak a követke­ző évadra szóló szerződtetések, de Önök, amint a pályázati felhívás következő mondatából kiderül, gondoltak erre: „A színháznak 39 fő — 1992. július 31-ig érvényes szerződéssel rendelkező — színész tagja van.” Így ami a jövő évadot illeti, a szerződtetés gondját le­vették az igazgató válláról. Az utána következő szezonra már ide­jében szerződtethet az új direktor, s ha elég ügyes, meg tudja kötni utódjának kezét is — hiszen a sa­ját szerződése 1993. július 31-ig szól. A színház „jövőjére, művé­szeti, strukturális, gazdasági mű­ködésére és átalakítására” vonat­kozó koncepciójának megvalósítá­sára — amire a pályázati felhívás biztatja — eszerint teljes fél éva­da lesz. Ha 1993 márciusáig nem bizonyít, hasonló körültekintéssel nyilván új pályázatot hirdetnek. E markáns féléves lehetőség birtokában értelmezhető a követ­kező mondat: „A pályázat nyitott minden új megoldásra”. Engedjék meg, hogy ennek szellemében rö­viden kifejtsem koncepciómat, sor­ra véve a felhívásban megadott játékhelyeket. A Thália Színház harminckilenc tagú társulatát, megőrizve a ha­ladó hagyományokat, olyan új megoldással szeretném érvényesí­teni, amelynek lényege egy sze­mélyi számítógép. Ebbe beletáplál­nám az elmúlt évtizedek előadá­saiban részt vett szerzőik, színé­szek, rendezők, tervezők — esetleg nézők — nevét. A komputer az adatok feldolgozása után készített programjában csekély idő alatt ki fogja dobni a bemutatandó dara­bok címét, szereposztását, rende­zői koncepcióját — nem lehetet­len, hogy egy kis teljesítményű robot segítségével meg is rendezi a darabot­­, költségvetését és kö­zönségét. Felhívom szíves figyel­müket a megoldás gazdaságossá­gára: a személyi számítógép mint egyszeri beruházás sokkal kisebb volumenű a gazdasági hivatal és a közönségszervezés megszünteté­séből származó költségcsökkenés­nél. Az „egykori Arizona mulatóból kialakított Thália Stúdiót” — megértve a felhívásba rejtett gyöngéd célzást — vízirevüvé ala­kítanám, olyan módon, hogy vál­takozva hol a nézőtér, hol a já­téktér kerülne víz alá. Ezzel az új megoldással folytatnám az Arizo­na legvonzóbb hagyományát, ti. a süllyeszthető szeparét. Egy úszó­mester fölfogadása mint plusz­kiadás bőségesen megtérülne Kozák, Szabó Gyula, Rátonyi trió a műúszószámának csobbanó sikeré­től. (Jelmezre viszonylag keveset kellene költeni.) Ami a Körszínházat illeti, földig rombolnám, fölszántanám, bevet­ném sóval — esetleg pétisóval —, és évelő kultúrnövényt termeszte­nék a helyén. A termény eladá­sából származó jövedelmet a Bib­lia és a Budapesti Telefonelőfize­tők Névsora újbóli kiadására for­dítanám; e könyvekből a palánta­gondozásban részt vevő színészek, hogy ne jöjjenek föl a gyakorlat­ból, időnként részleteket olvasná­nak föl a Városligetben sétálók­nak. Helyszűke miatt csupán vázla­tosan ismertetett elgondolásaimat természetesen részletesen is kifej­tem a nagyrabecsült és minden új megoldásra nyitott Fővárosi Ön­­kormányzat előtt, ha felismeri pá­lyázatom horderejét, és engem ne­vez ki a Thália Színház igazgató­jának — amiben egy percig sem­­ kételkedem. Addig is maradok tisztelettel őszinte hívük: Koltai Tamás REBEKA MARTON Avagy Benjámin Zsófia, Rebeka Márton vagy Benjámin Zsófia. Is­mételgetem a neveket, még nekem is szoknom kell őket. Egyelőre szükség van mindkettőre, de az­tán az egyik elmarad. E pillanat­ban még nem tudom, hogy fiam születik-e és úgy hívom, hogy Ben­jámin Zsófia, vagy lányom és Re­beka Márton lesz a neve. Megálla­pítom, hogy a nevek iránti hagyo­mánytisztelet e hazában erős. Rácz Rebeka nyom, Rácz Márton, a lányom, La­Rebeka Márton. „Az ön fia, Rácz Benjámin Zsófia má­ra nem mételten készült latinból, ezért­ is­­figyelmeztetésben része­sítettem.” Értetlenség, homlokrán­­colás. A Magyar Tudományos Akadé­mia Nyelvtudományi Intézete ne­hezen veszi a levegőt a Vár vas­tag falai közt. Már az előszobában közli, hogy a név nem jó. De sza­badkozik, hogy ő nem hatóság. Csak ajánlhat. De ezt nem. Az is­kolában csúfolni fogják. Fennaka­dás a személyi nyilvántartásban. Be fogják hívni katonának, holott. Nem fogják behívni, pedig. Szex­­vizsgálatnak kell alávetni, bár sza­bad szemmel is. Hátrányos helyzet­ből indulok, alighogy a szobába léptem, máris a Bíróhoz irányítot­tak. Különleges nevekkel a Bíró ■ foglalkozik. A Bíró elmél az érveim hallatán. Hogy felrázzam, bedobok egy harmadik nevet: Rebeka Már­ton­ Janka, illetve Benjámin Zsó­fia Kelemen. Hogy meglegyen a születendő nemének megfelelő névtöbbség. Három név! Arcán lá­tom a megpróbáltatások nyomait: az egész ország keresztanyjának lenni nem könnyű. Előttem nyal­ka pár járt nála: a lány fekete füll miniszoknyában, a film­ lila színű melegítőnadrág, fezében szőrmés kulcscsomó. Vajon milyen névhez kértek engedélyt? Prancella? Ca­tania? Juszta? Ha valaki elém áll és közli, hogy ő János, gyakran ébred bennem kétely: olyan biztos ez? Egészen? Egészen János? Nem egy kicsit va­lami más is? Na­ na!! És elég csak egy kicsit jobban megnézni, máris látom rajta, hogy egy kicsit Márta vagy Zsuzsa is. Már tudniillik jellem. A női princípium részará­n­­ya Jánosban. Néha eléri a har­minc százalékot is. Ez a helyzet. Úgy gondolom, a második névvel ezt kellene dokumentálni. Finom mosoly. Odakint pilinckázik a hó. Fő érvem után a könnyűtüzér­­ség. Türelmetlenségét néhány mű­veltségpatronnal pukkasztom szét: Rilke, Weber, Brandauer. Áttesz egy másik skatulyába. Ami nem tilos, azt szabad. USA, latin ál­lamok, védőszentek. Védőszentek alkalmazása a névben. Megkont­ráz: a Szovjetunióban is bármi­lyen név engedélyezett. No lám, a nyelvi szigethatás. Kárpát-me­dencei izoláltság. Utolsó csatlós. Mi az, ami antikonzervatív is, meg antiliberális is? Megkérdezi azért a főnökét. (Jaj!) Bár ne re­ménykedjek. Keménynek hívják. Hát igen, ha a Bíró főnöke Ke­mény, nem sokra számíthatok. Amikor a M. Tud. Akadémia meg­mondja, hogy az én gyerekemet hogyan ne hívják, az már majd­nem névadás. Jöjjek vissza a vá­laszért pénteken. Pénteken minden titokzatos a házban. Most feltűnik a rács az ablakon és a súlyos ajtók. Kerü­lik a tekintetemet. Se Bíró, se Ke­mény egy óra múlva se. Hm. A titkárnő furcsán mosolyog. Hhm. „Az ember szájában — írja K. G. a 2000-ben —, már születésekor egy fejsze jön létre, és mindazok, akik balgán vagy mihaszna mó­don beszélnek, ezzel a fejszével önmagukat sebzik meg”. Látod, kedves Rebeka Márton vagy Ben­jámin Zsófia, hamarost neked is ott van a fejsze a szádban, ké­szülj az igaz és barátságos beszéd­re! Aztán mikor már elolvastam a lapot és valamit bizonyára nem vettem észre, fölpattan az ajtó és az M. Tud. Akadémia mondjuk Jámborfi Némo nevű munkatársa közli a végzést: Téged, te Meg­születendő, nem hívhatnak sem Rebeka Márton Jankának, se Ben­jámin Zsófia Kelemennek. Fordul­janak a Belügyminisztériumhoz, ők, vagyis az M. Tud. Akad. Nyelvtud. Int. dolgozói nekem drukkolnak. Vagyis magam mö­gött tudhatom őket, a Várban, miközben aláereszkedem Pestre. És majd szóljak, ha mégis sike­rült. Hát így állunk most, két héttel születésed előtt. Születendő. Rácz Péter­ ­HÁD KoZn V 'd*^*rrZ7* ■ H0*y *«*%*?*, ^r dj m«Mt, ,ις-204 *e6~ Hc&y, **'>■■ ■ ■ 1991. JANUAR 18. ORBÁN OTTÓ: Miért jó, ha az ember Orbán, avagy: Ottó, arccal a jelen felé! — Itt Vitézy. Viktor? — Elnézted, Laci. Eggyel arrébb. — Mit? Hogy? Vitézy beszél. Nem Viktor? — Mondom, Laci, hogy elnézted. Te a Vik­tort keresed, én meg az Ottó vagyok. Ugrott a szemed egy sort. Nem nagy dráma: öregszünk. — Nahát. Micsoda marhaság! Én a Viktort keresem a magisztrátus ügyében; tudod... Té­ged is beválasztottak? — Engem nem. — (kis csönd, majd részvevő hangon) Megint valami, ami megoszthatja az embereket... — Egy túrót, egész jól egyben vagyok. De hogy te ne öld magad vízbe a bánattól, elmon­dok egy történetet a pártállam korából. — Itt Mándy Iván beszél. István? — Szevasz, Iván, itt nem István, itt Ottó. Elnézted, hö-hö ... — Nem értem ... halló ... hogy micsoda.. . hogy ... halló ... (majd keményen, férfiasan) Mándy Iván keresi Örkény Istvánt. — Iván, Orbán Ottóval beszélsz. Örkényt akartad hívni és Orbánt hívtad. Nyilván egymás alá vagyunk fölírva nálad. — (kis csönd) Jézusom! (újabb kis csönd) Tudtam ... Tudtam, hogy egyszer ez lesz. Tud­tam, hogy egyszer ... (még újabb kis csönd, majd) Szóval az a kitűnő ebben a könyvben, hogy a sztoriból egyszercsak kibomlik ... — És ha hiszed, ha nem, elmondta nekem azt, amit Örkénynek akart elmondani. Iván, úgy sejtem, utál telefonálni, nagyon rákészülhetett erre a hívásra. És most már feszítette a nagy lélegzet, amit magába szívott, ki kellett fújnia. Pályafutásom egyik legszebb kritikáját kaptam Örkény István novellisztikájáért. És nem akár­kitől. Mégis, a Mándy! Az egyik legnagyobb, élő magyar író! Az ilyesmi, minek tagadjam, jólesik. Két hét múlva összefutunk Örkénnyel, kérdem, fölhívta-e Iván őt is? Őt ugyan nem. Persze minek is hívta volna, emlékeztettem Ör­kényt Mándy melegen méltató szavaira, ha egy­szer már mindent elmondott nekem. Ebbéni az­tán könnyesre röhögve magunkat, egyetértet­tünk. Ezzel együtt, Laci, te hívd föl a Viktort. Ez már egy más kor. Az Ágit meg csókolom. — Én is a hölgykoszorút. Nahát... Hívom a Viktort, szia. IDŐZAVAR A Magyar Fórum főszerkesztője levelet fogalmazott a TV1 igaz­gatójának, ennek néhány sorát idézném is: „Különös megtisztelte­tés volt számunkra, hogy január 4-én, éjfél előtt néhány perccel az első csatornán, a Híradó 3-ban három-négy mondatot mondhattam lapunkról, az újra induló Magyar Fórumról. (...) A minap az ugyancsak újra induló, ám liberá­lis Világ­ot főműsoridőben, hos­­­szasan mutatták be, a Híradó 1- en. Világos: Európa ilyenkor éb­ren van. Éjféltájban viszont ő is aluszik. Legalábbis szundít. Ilyen­kor jövünk mi.’’ Milyenkor? Ez csak azért vető­dik föl, mert amikor nálunk éj­fél van, akkor az elérni áhított Nyugat-Európában még nincs. Vagyis: amikor nálunk, éjfél előtt néhány perccel bemutatták az új­ra induló Magyar Fórumot, még csak háromnegyed tizenegy múlt Angliában, Franciaországban, sőt a Benelux államokban, hogy csak a fontosabbakat említsem. Tehát a holland polgár teljes szellemi fris­sességgel ihatta a főszerkesztő sza­vait. Ez egyébként nem boszor­kányság­i tudomány. Minthogy a Nap mozgásával a helyi idő meri­diánról meridiánra változik, gya­korlati szempontok alapján létre­jött egy olyan megállapodás, mely­nek értelmében nagyobb területré­szeket egységes, úgynevezett zóna­­időrendszerbe foglaltak össze. E zónaidők a világidőnek nevezett greenwichi (e. grinicsi) időtől egész vagy félórákban különböz­nek. Attól tartok, soha nem ér­jük el Európát, ha azt se tudjuk, merre hány óra. K. z. KOZMOSZ NINCS JELEN. Mii.m ho 1 VkVor »it •»»•nifci Mázéi >* Ín lire ■» umV. * •k HM. C * •K. ·.. SvVtc Τ [UNK]Λ·'**­β [UNK]τ· IZf-Attl *TAT LeKo^kTAtC... 4

Next