Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-27 / 13. szám - Bohár András: Szóban, szabadon • hanglemezkritika • Suonmania + Hangmánia + Soundmánia magyar-olasz hangköltészeti lemez (12. oldal) - Szurcsik József: paraszintetikus jegyzete • kép (12. oldal) - Frank János: Fekete feketén, feketével • képzőművészet-kritika • Mulasics László, Fészek Galéria (12. oldal) - Sós Evelin: rajza • kép (12. oldal) - Götz Eszter: Elárulva • házimozikritika • Elárulva, rendező Costa-Gavras, fsz. Tom Berenger, Debra Winger (Intervideo) (12. oldal)
* BOHÁR ANDRÁS: Hanglemez Szóban, szabadon Bár magam is vallom azt a Croce-i nézetet, hogy „a művészet nem dupla fenekű bőrönd”, mégis érdemes néhány gondolat erejéig fölvetni „művészeten túli” kérdéseket is a műalkotások számbavételekor. Az első és talán legfontosabb, ami a Lyonmania + Hangmánia + Soundmánia magyar—olasz hangköltészeti lemez kapcsán felvetődik, az a nyelvi megnyilatkozások szabadsága. Ha lehetőségem van a szóbeli közlés teljes, korlátok nélküli kimunkálására, akkor személyiségem legrejtettebb rétegei tárulhatnak föl, olyan mélységeket sejtethetek, amelyek élményét ugyan teljesen soha nem hozhatom felszínre, de a közelítést mindenképp megfogalmazhatom. Az ősi orális tradíciók újrafelfedezése és a személyiség önfelmutatása lehet az a közös eredő, ami túlmutat a puszta művészeti értelmezés lehetőségein. És ez különösen lényeges itt, ebben a régióban, ahol az alternatív kultúra sokszor drámai küzdelemben próbált életben maradni a monolit ideológia által támogatott hivatalos művészettel szemben, vagy amellett. De most már tényleg pillantsunk abba az „egyfenekű bőröndbe”, hallgassunk a lemezbe. A ritmus, a szó szentsége és a szóbeliség primátusa az — mondja Enzo Minarelli a fülszövegben —, ami összeköti az alkotókat. Kezdjük a magyar oldallal. Szkárosi Endre, aki a produkció organizátora is volt egyben, Konnektor Rt.-jével a már kazettákról ismert színvonalat hozza. Kár, hogy a lemezre két munkának az angol nyelvű változata került föl — élőben a magyar verziót hallhattuk —, ugyanis evvel azt a nyelvi többletet, mely a magyar sajátja lehet (Petőfi: Szörnyű idő, Szkárosi: Egy-kétház), éppen azt gyengítették. Jól mutatta ezt Ady Fekete zongorája is, ahol az eredeti változat szólalt meg, igen szenzibilis értelmezésben. Galántai György, aki szintén reprezentánsa a műfajnak, Demokrácia, Forradalom, Szabadság című „hangferdítéseivel”, a jelképek „hallhatóvá” tételével hívja föl magára „is” a figyelmet. A Bp. Service Konzervált hanglenyomata egyszerre adja a modern világ káoszának érzéki közvetítését és a feloldás egyéni útját. Petőcz András minimal-art Érintése monotóniájával, az önmagába zárt egyén kitörési próbálkozásait kísérti meg. Kelényi Béla Légzésgyakorlata a lélekhangok fölidézésével, az ősi poétikai funkció visszakövetelhetőségére irányítja a figyelmet. Tóth Gábor filozófiája hasonló dimenziókat céloz meg, rá kell kérdezni arra, ami visszavonhatatlan, és megsejtetni, ami megélhető. Fussunk végig az olasz oldalon is. Az elmúlt tíz év reprezentatív alkotói jelennek meg. Maurizio Nannucci konceptuális hangkollázstechnikájával jelentkezett. Minarelli színei hangok és szavak által nyertek jelentést, öltötték magukra az érzékiség és egyediség utánozhatatlan varázsát. Zosi hanghullámai, indulatai az élő nyelv dallamát, a geográfiai és etnográfiai sajátságokat hozták hallótávolságba. Voce munkája pedig a szövegköltészet felől érkező hangköltészeti értelmezhetőség, a fogalom „kihangosításának” vállalkozása. Mindkét produkciósorozat azt jelezte, hogy ott valósul meg a maga teljességében a nyelvi tradíció hangrétegeinek fölfejtése, ahol a „helyi” különösség univerzális bemutatkozását tűzik ki célul. A lemez ugyan azt nem tudta teljes mértékben visszaadni, amit a szóbeliség élő léleg(k)zése jelentene, hiszen stúdiófelvételeket hallhattunk, de azt mindenképp jelzi, hogy ígéretes „új tradicionális” vállalkozásnak vagyunk tanúi. Dokumentumkivonatot kaptunk az egyhetes magyar-olasz hangköltészeti fesztivál anyagából, amely szóban és szabadon valóban betöltötte funkcióját. SZURCSIK JÓZSEF PARASZINTETIKUS JEGYZETE' FRANK JÁNOS: Képzőművészet Fekete feketén, feketével Minden kiállításán, valamenynyi szereplésekor változtatja a stílusát Mulasics László, mégis következetesen hű marad önmagához. A Fészek Galériában rendezett gyűjteményében például szakított a kézjegyének számító homokszín okkerrel, itt minden képe fekete. Azonban — mint Kozák Csaba mondta megnyitóbeszédében: — „A fekete nem uralkodik, hanem szolgál”. Megszámoltam, háromféle a Mulasics feketéje: először az ókori egyiptomiak, főleg a görögök hagyatékából vett vastag enkausztika (a viasszal kevert porfestéket forró spachtlival, vakarókanállal viszi föl), másodszor egy fél párna módjára dombosodó, fényes feketét ragaszt a vászonra, harmadszor pedig a csiszolatlan kváder érdes felületére emlékeztető matt feketét használ. Ezzel éri el, hogy mindhárom feketéjének más és más a jelentése, sőt mindnek más (ha van ilyen) a színe. Akármilyen egyformák ezek, rafináltan változatosak. Ennek a festőnek a technikája voltaképpen hagyományos, különös, de nem különcködő. A több évezredes enkausztikát elegyíti a sgraffito visszametszésével, őket párosítja a már ugyancsak klaszszikus kollázzsal, és a sok-sok feketének helyenként nyomatékot ad egy vékony terrakotta szín fugaszerkezettel még. Szürke, koncentrikus, nyújtott álló téglalap sávjaira legyezőféle pávatoll motívumot helyez, hozzá most még csak egy trilla az arany, a mellette függő képen pedig csupa kocka, mint Mondriannál, csakhogy az összes fekete. (Máskor meg quodlibet (egyveleg) módjára dobálja szét az arany kézformát (vagy nyuszifejek ezek?), a későbbi táblákon aztán eluralkodik az arany a feketén, bár amikor még takarékosan bánt ezzel a nemesfémszínnel a festő, akkor is az aranyé volt a főszerep. Amikor idáig ért a látogató, azt mondta magában, hogy ebből a teremből ki vannak tiltva a színek, váratlanul egy jókora kék átlóval is találkozunk. A múltkori kiállításán a homokszínű alapba Ready Made-eket (késztermékeket) ágyazott, például libellát (szintezőt), búcsúzóul meg (talán ez a legújabb darab, a jövő) a fekete táblába félkörben belelőtt ólomgolyókat találunk, mint a hadimúzeum falán, a Bástya-sétányon a régi ágyúk vas lövedékeit. Mulasics László úgy értelmezi a posztmodern festés idézetrendszerét, hogy nem az antikot, a reneszánszt vagy a szürrealizmust írja át, nem a tegnapelőttit, hanem a tegnapot, a Bauhaus-t, a konstruktivizmust is művészettörténeti kategóriának fogja fel (az is), ezt ironizálja, s ami vele jár, önmagát is — nem kevés szeretettel. Bármiképpen dolgozik is ő, ugyanazt kell ismételnem, amit régebben mondtam egészen másfajta munkáiról: líraian szerkezetes, illetve — vérbő geometria ez. A Mulasics-kamarakiállítással rendezője, Molnár Éva olyan sorozatot indított a Fészekben, melyben nyugati eladásra szánt műveket mutat be: lássuk idehaza is egyszer. (Megtekinthető: március 27-éig.) Sós Evelin rajza GÖTZ ESZTER: Az egyén önmeghatározásának legegyszerűbb módja: megjelölni, mi nem vagyok. Mindaddig, amíg magam tehetem a distinkciót, birtokában vagyok emberi méltóságomnak. Bízhatok abban, hogy értelem, humánum és tolerancia egyforma szemüveget nyom környezetem orrára és a sajátomra. Bízhatok, de sosem felejthetem: a szemüveg fordítva is föltehető. Bármikor, bárhol, de leginkább a nagy társadalmi talajmozgások idején. „Nincs annál kísértetiesebb, mint ha valamit már régen halottnak, eltemetettnek hittünk, s akkor az élet ugyanabban a formában és alakban odaáll Vele elébünk” — írta Stefan Zweig 1941-ben, az európai zsidóság kiirtásának idején, közvetlenül öngyilkossága előtt. Ugyanez a rettenet késztette közel fél évszázaddal később Costa-Gavrast, hogy leforgassa Elárulva című filmjét. A Z., avagy egy politikai gyilkosság anatómiája és az Eltűntnek nyilvánítva világhírű rendezője ismét tabu témát választott: kíméletlen társadalmi és lélektani képet nyújt a tetszhalálából visszatérő fajgyűlöletről. A cselekményt Amerika északi részére helyezi, de tudjuk, inkább az egykori ültetvényes Délről van szó. Durva igazságokat vág arcunkba, kétségbeesett gesztussal és dokumentarista igénnyel. Hajtóvadászat feketékre. Zsidóüldözés, homályos értelmű, gyűlöletszító gyermekmondókák. Lángoló kereszt, buzgón imádkozó csuklyás gyilkosok. Ku-Klux-Klan a kétezredik év küszöbén, ősvilági barbárság a demokrácia csúcsain hallelujázó Amerikában. És itt, Európa közepén? — kérdjük csendesen. Tradícióról leszakadó életek, szétmálló birodalmak alól kibújó népek a gyűlölködésben keresik önmagukat. A rejtőzködő rémvilág, amit Costa-Gavras filmmé „szelídít”, számunkra csöppet sem távoli egzotikum. Bárcsak ne ismernénk a fehér kultúra e törzsi rítusait, a kiszemelt bűnbak társadalmasított felékszerezését és megtaposását. A hazug jelszavakat, amelyek nem csupán tudatlanságot lepleznek, hanem — mint ebben a filmben is —, szélsőséges erők politikai manővereit is. Costa-Gavras bátorsága egyedülálló. Annál is inkább, mivel a rasszimust nem a társadalom peremére sodródott elemekre terheli, hanem valódi közegében, a dolgos kisemberek között vizsgálja. Ezzel mutatja, milyen komoly a baj. Színészei (Tom Berenger és Debra Winger) vállalják a dokumentarista hangvétel visszafogottságát. A rendező filmje végén sem oldja föl a feszültséget. Hogyan is tehetné. (Intervideo) Elárulva 1992. MÁRCIUS 27. Házimozi