Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1992-03-27 / 13. szám - Bohár András: Szóban, szabadon • hanglemezkritika • Suonmania + Hangmánia + Soundmánia magyar-olasz hangköltészeti lemez (12. oldal) - Szurcsik József: paraszintetikus jegyzete • kép (12. oldal) - Frank János: Fekete feketén, feketével • képzőművészet-kritika • Mulasics László, Fészek Galéria (12. oldal) - Sós Evelin: rajza • kép (12. oldal) - Götz Eszter: Elárulva • házimozikritika • Elárulva, rendező Costa-Gavras, fsz. Tom Berenger, Debra Winger (Intervideo) (12. oldal)

* BOHÁR ANDRÁS: Hanglemez Szóban, szabadon Bár magam is vallom azt a Croce-i nézetet, hogy „a művé­szet nem dupla fenekű bőrönd”, mégis érdemes néhány gondolat erejéig fölvetni „művészeten tú­li” kérdéseket is a műalkotások számbavételekor. Az első és ta­lán legfontosabb, ami a Lyonma­­nia + Hangmánia + Soundmá­­nia magyar—olasz hangköltészeti lemez kapcsán felvetődik, az a nyelvi megnyilatkozások szabad­sága. Ha lehetőségem van a szó­beli közlés teljes, korlátok nél­küli kimunkálására, akkor sze­mélyiségem legrejtettebb rétegei tárulhatnak föl, olyan mélysége­ket sejtethetek, amelyek élmé­nyét ugyan teljesen soha nem hozhatom felszínre, de a közelí­tést mindenképp megfogalmaz­hatom. Az ősi orális tradíciók újrafel­fedezése és a személyiség önfel­mutatása lehet az a közös ere­dő, ami túlmutat a puszta mű­vészeti értelmezés lehetőségein. És ez különösen lényeges itt, eb­ben a régióban, ahol az alterna­tív kultúra sokszor drámai küz­delemben próbált életben marad­ni a monolit ideológia által tá­mogatott hivatalos művészettel szemben, vagy amellett. De most már tényleg pillant­sunk abba az „egyfenekű bő­röndbe”, hallgassunk a lemezbe. A ritmus, a szó szentsége és a szóbeliség primátusa az — mond­ja Enzo Minarelli a fülszöveg­ben —, ami összeköti az alkotó­kat. Kezdjük a magyar oldallal. Szkárosi Endre, aki a produkció organizátora is volt egyben, Konnektor Rt.-jével a már kazet­tákról ismert színvonalat hozza. Kár, hogy a lemezre két munká­nak az angol nyelvű változata került föl — élőben a magyar verziót hallhattuk —, ugyanis evvel azt a nyelvi többletet, mely a magyar sajátja lehet (Petőfi: Szörnyű idő, Szkárosi: Egy-két­­ház), éppen azt gyengítették. Jól mutatta ezt Ady Fekete zongorá­ja is, ahol az eredeti változat szólalt meg, igen szenzibilis ér­telmezésben. Galántai György, aki szintén reprezentánsa a mű­fajnak, Demokrácia, Forradalom, Szabadság című „hangferdítései­­vel”, a jelképek „hallhatóvá” té­telével hívja föl magára „is” a figyelmet. A Bp. Service Kon­zervált hanglenyomata egyszer­re adja a modern világ káoszá­nak érzéki közvetítését és a fel­oldás egyéni útját. Petőcz András minimal-art Érintése monotóniá­jával, az önmagába zárt egyén kitörési próbálkozásait kísérti meg. Kelényi Béla Légzésgyakor­lata a lélekhangok fölidézésével, az ősi poétikai funkció visszakö­­vetelhetőségére irányítja a fi­gyelmet. Tóth Gábor filozófiája hasonló dimenziókat céloz meg, rá kell kérdezni arra, ami vissza­vonhatatlan, és megsejtetni, ami megélhető. Fussunk végig az olasz olda­lon is. Az elmúlt tíz év reprezen­tatív alkotói jelennek meg. Mau­­rizio Nannucci konceptuális hangkollázstechnikájával jelent­kezett. Minarelli színei hangok és szavak által nyertek jelentést, öltötték magukra az érzékiség és egyediség utánozhatatlan vará­zsát. Zosi hanghullámai, indu­latai az élő nyelv dallamát, a geográfiai és etnográfiai saját­ságokat hozták hallótávolságba. Voce munkája pedig a szöveg­költészet felől érkező hangkölté­szeti értelmezhetőség, a fogalom „kihangosításának” vállalkozása. Mindkét produkciósorozat azt jelezte, hogy ott valósul meg a maga teljességében a nyelvi tra­díció hangrétegeinek fölfejtése, ahol a „helyi” különösség uni­verzális bemutatkozását tűzik ki célul. A lemez ugyan azt nem tudta teljes mértékben visszaadni, amit a szóbeliség élő léleg(k)zése jelentene, hiszen stúdiófelvétele­ket hallhattunk, de azt minden­képp jelzi, hogy ígéretes „új tra­dicionális” vállalkozásnak va­gyunk tanúi. Dokumentumkivo­natot kaptunk az egyhetes ma­gyar-olasz hangköltészeti fesz­tivál anyagából, amely szóban és szabadon valóban betöltötte funkcióját. ­ SZURCSIK JÓZSEF PARASZINTETIKUS JEGYZETE' FRANK JÁNOS: Képzőművészet Fekete feketén, feketével Minden kiállításán, valameny­­nyi szereplésekor változtatja a stílusát Mulasics László, mégis következetesen hű marad önma­gához. A Fészek Galériában ren­dezett gyűjteményében például szakított a kézjegyének számító homokszín okkerrel, itt minden képe fekete. Azonban — mint Kozák Csaba mondta megnyitó­­beszédében: — „A fekete nem uralkodik, hanem szolgál”. Meg­számoltam, háromféle a Mulasics feketéje: először az ókori egyip­tomiak, főleg a görögök hagya­tékából vett vastag enkausztika (a viasszal kevert porfestéket forró spachtlival, vakarókanál­lal viszi föl), másodszor egy fél párna módjára dombosodó, fé­nyes feketét ragaszt a vászonra, harmadszor pedig a csiszolatlan kváder érdes felületére emlékez­tető matt feketét használ. Ezzel éri el, hogy mindhárom feketéjé­nek más és más a jelentése, sőt mindnek más (ha van ilyen) a színe. Akármilyen egyformák ezek, rafináltan változatosak. En­nek a festőnek a technikája vol­taképpen hagyományos, különös, de nem különcködő. A több év­ezredes enkausztikát elegyíti a sgraffito visszametszésével, őket párosítja a már ugyancsak klasz­­szikus kollázzsal, és a sok-sok feketének helyenként nyomaté­­kot ad egy vékony terrakotta szín fugaszerkezettel még. Szürke, koncentrikus, nyújtott álló téglalap sávjaira legyezőféle pávatoll motívumot helyez, hoz­zá most még csak egy trilla az arany, a mellette függő képen pedig csupa kocka, mint Mond­­riannál, csakhogy az összes feke­te. (Máskor meg quodlibet (egy­veleg) módjára dobálja szét az arany kézformát (vagy nyuszife­jek ezek?), a későbbi táblákon aztán eluralkodik az arany a fe­ketén, bár amikor még takaréko­san bánt ezzel a nemesfémszín­nel a festő, akkor is az aranyé volt a főszerep. Amikor idáig ért a látogató, azt mondta magában, hogy ebből a teremből ki vannak tiltva a színek, váratlanul egy jó­kora kék átlóval is találkozunk. A múltkori kiállításán a homok­színű alapba Ready Made-eket (késztermékeket) ágyazott, pél­dául libellát (szintezőt), búcsú­zóul meg (talán ez a legújabb darab, a jövő) a fekete táblába félkörben belelőtt ólomgolyókat találunk, mint a hadimúzeum falán, a Bástya-sétányon a régi ágyúk vas lövedékeit. Mulasics László úgy értelmezi a posztmodern festés idézet­rendszerét, hogy nem az antikot, a reneszánszt vagy a szürrealiz­must írja át, nem a tegnapelőttit, hanem a tegnapot, a Bauhaus-t, a konstruktivizmust is művészet­­történeti kategóriának fogja fel (az is), ezt ironizálja, s ami vele jár, önmagát is — nem kevés sze­retettel. Bármiképpen dolgozik is ő, ugyanazt kell ismételnem, amit régebben mondtam egészen másfajta munkáiról: líraian szer­kezetes, illetve — vérbő geomet­ria ez. A Mulasics-kamarakiállítással rendezője, Molnár Éva olyan so­rozatot indított a Fészekben, melyben nyugati eladásra szánt műveket mutat be: lássuk ide­haza is egyszer. (Megtekinthető: március 27-éig.) Sós Evelin rajza GÖTZ ESZTER: Az egyén önmeghatározásának legegyszerűbb módja: megjelöl­ni, mi nem vagyok. Mindaddig, amíg magam tehetem a distink­ciót, birtokában vagyok emberi méltóságomnak. Bízhatok abban, hogy értelem, humánum és to­lerancia egyforma szemüveget nyom környezetem orrára és a sajátomra. Bízhatok, de sosem felejthetem: a szemüveg fordítva is föltehető. Bármikor, bárhol, de leginkább a nagy társadalmi ta­lajmozgások idején. „Nincs annál kísértetiesebb, mint ha valamit már régen ha­lottnak, eltemetettnek hittünk, s akkor az élet ugyanabban a formában és alakban odaáll Vele elébünk” — írta Stefan Zweig 1941-ben, az európai zsidóság ki­irtásának idején, közvetlenül öngyilkossága előtt. Ugyanez a rettenet késztette közel fél év­századdal később Costa-Gavrast, hogy leforgassa Elárulva című filmjét. A Z., avagy egy politi­kai gyilkosság anatómiája és az Eltűntnek nyilvánítva világhírű rendezője ismét tabu témát vá­lasztott: kíméletlen társadalmi és lélektani képet nyújt a tetsz­halálából visszatérő fajgyűlölet­ről. A cselekményt Amerika északi részére helyezi, de tudjuk, inkább az egykori ültetvényes Délről van szó. Durva igazságo­kat vág arcunkba, kétségbeesett gesztussal és dokumentarista igénnyel. Hajtóvadászat feketék­re. Zsidóüldözés, homályos értel­mű, gyűlöletszító gyermekmon­dókák. Lángoló kereszt, buzgón imádkozó csuklyás gyilkosok. Ku-Klux-Klan a kétezredik év küszöbén, ősvilági barbárság a demokrácia csúcsain hallelujázó Amerikában. És itt, Európa közepén? — kérdjük csendesen. Tradícióról leszakadó életek, szétmálló biro­dalmak alól kibújó népek a gyű­lölködésben keresik önmagukat. A rejtőzködő rémvilág, amit Costa-Gavras filmmé „szelídít”, számunkra csöppet sem távoli egzotikum. Bárcsak ne ismernénk a fehér kultúra e törzsi rítusait, a kiszemelt bűnbak társadalma­­sított felékszerezését és megta­­posását. A hazug jelszavakat, amelyek nem csupán tudatlansá­got lepleznek, hanem — mint ebben a filmben is —, szélsősé­ges erők politikai manővereit is. Costa-Gavras bátorsága egye­dülálló. Annál is inkább, mivel a rasszimust nem a társadalom peremére sodródott elemekre ter­heli, hanem valódi közegében, a dolgos kisemberek között vizs­gálja. Ezzel mutatja, milyen ko­moly a baj. Színészei (Tom Be­reng­er és Debra Winger) vállal­ják a dokumentarista hangvétel visszafogottságát. A rendező filmje végén sem oldja föl a fe­szültséget. Hogyan is tehetné. (Intervideo) Elárulva ­ 1992. MÁRCIUS 27. Házimozi

Next