Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1992-03-27 / 13. szám - Marx József: • könyvkritika | Ex libris • Határ Győző: Irodalomtörténet (Tevan Kiadó, 1991.) | Fodor Géza: Petri György költészete (Szépirodalmi, 1991.) | Keresztury Tibor: Félterpeszben (Magvető) | Hugh Honour: Klasszicizmus (Corvina, 1991.) (11. oldal) - Mezei András: Elásott kés (11. oldal) - Györgydeák György: rajza • kép (11. oldal)

EX LI­B­R MARX JÓZSEF Határ Győző: Irodalomtörténet A cím, a formátum, a tankönyvszürke borító mind-mind azt sugallja, hogy itt most valóban irodalomtörténetről lesz szó, úgy ahogy azt az egyetemeken ta­nítják. Talán még a szerző neve sem elég, hogy a küllem okozta félreértést megszüntesse. Határ Győző nem kevés­bé alkalmas egy irodalomtörténet szerzé­sére mint Babits Mihály, aki a fiatal poétának széttárt karral csak annyit mondott: „Végtelenül sajnálom, kézira­tait elvesztettem.” Már csak az is pre­desztinálná Határ Győzőt a literatúrai história írására, hogy tudjuk: filozófus, akinek „újpogány” gondolatait — mint­egy foglalatként — az 1987-ben London­ban megjelent Az ég csarnokai című könyve tartalmazza. De nem lenne meg­lepő az irodalomtörténet megfogalmazása Hamvas Béla egykori „hallgatópartneré­től” sem, aki a British Museum könyvtá­rában érlelődött azzá a literary gentle­manné, aki átvette az angolok understate­­mentjét, vagyis a kifejezés éleinek olyan letompítását, amely elviselhetővé teszi a leggyilkosabb érvelést is. De nem, nincs irodalomtörténet, „csak” a költőtárs. Lakatos István alázatos se­gítségével kötetté állt össze az a harminc­esztendős kritikai munkásság, amit a szerző leginkább a BBC és a Szabad Eu­rópa hullámhosszán és különféle emig­ráns kiadványokban fejtett ki, lévén, hogy nevét Magyarországon leírni (a nyolcvanas évek elejéig) jószerivel csak megrágalmazva lehetett. Tehát ez az iro­dalomtörténet, „alkalmi írások” antoló­giája, ám mint ilyen megérdemli a legsze­­retetteljesebb figyelmet, mivel az alkal­mak rendre kitűnőek (a szerző ABC-jé­­ből válogatva): Ács Margit, Albert Gábor, Csorba Győző, Kálnoky László, Lakatos István, Lászlóffy Aladár, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Rónay György, Szász Imre, Szentkuthy Miklós, Takáts Gyula, Weöres Sándor, és akkor még nem említettem a nyugati magyarság jelentős alkotóiról szerzett „alkamikat”, többek között Bakucz József, Kemenes Géfin László, Major Zala Lajos, Mózsi Ferenc, George Szirtes, Thinsz Géza vagy Tollas Tibor nevét jegyezhetném fel emlékezte­tőül. Az „alkalmi írásokat” egyvégtében ol­vasva azonban mégsem az esetiség (eset­legesség) érzése fogja el az olvasót. Hiá­ba szerénykedik Határ Győző szerzői utó­szavában: igaz, a rendszeres filoszság (azaz egyetemi habilitálás) „vádja” nem érheti, ám ismerete a magyar irodalom bel- és külviszonyairól oly alapos, hogy szakemberként recenzeálhatta a szakem­berek irományait is. Bizony a gyűjte­mény felöleli a kritika kritikájaként kö­zölt írásokat is. Béládi Miklós, Domokos Mátyás, Gömöri György, Kabdebó Lóránt, Kenyeres Zoltán, Kis Pintér Imre, Len­gyel Balázs, Németh G. Béla tevékeny­sége kap a kötetben lovagias bírálatot, és felsejlik Határ Győző gondolatainak filozófiai horizontja is, hiszen céhbeli­ként — és felfedezően! — recenzeálja Földényi F. László és Hanák Tibor mun­kásságát. Tehát lehetne irodalomtörténet. Két feltétele mindenesetre megvan. A szi­lárd szemlélet, amelynek irodalompoli­tikai fogódzója: a pártállam irodalmi neveltjeit „helyükre kell tenni”. Benja­min Lászlónak 1964-es kötetét — épp ezért — a „szekere­ vesztett szekértoló keserveinek” nevezi, és ezt a személetét még akkor sem kívánja fölfüggeszteni, ha — mint példaként említi — Váci Mi­hály verseiről egy amerikai „nyilas nagyasszony” úgy nyilatkozott: „jó ma­gyar ember igaz költeményei”. Más­részt ezt a szemléletet hitelessé teszi az a biztos értéktudat, amely az Új Hold köréhez kapcsolódik (de nem kizáróla­gos érvénnyel). Ebből következően van némi (indokolt) tanáros hangütés is az írásokban: Határ Győző többnyire job­ban tudja, hogy egy-egy ifjú nagyság öntudatlan titánkodása milyen irodalmi kontextus eredménye. S ebben van a kötet lényege: Határ Győző nem szakadt ki a magyar irodal­mi kontextusból. Értékeléseit, bírálatait nem fújta el a politikai változások viha­ra. Amit ő fogalmazott meg, még vitat­­hatóságaiban sem szorul „átértékelésre”. Ami csak lényeges megszorításokkal mondható el hazai habilitált tudósaink irodalomtörténeteiről. (Tevan Kiadó, 1991, 559 old., 445 Ft.) Fodor Géza: Petri György költészete A szerző 1989 júniusában tette­­ki ta­nulmánya végére a pontot: sietett, hi­szen három részletben a Holmi első há­rom számában jelent meg, és gondolom , fél szemmel azért arra is kellett fi­gyelnie, nehogy (bennfentesként) elen­gedje magát, és túldicsérje a szerkesztő­­bizottsági kollégát. Ezért talán Fodor Géza is egy kicsit meglepődött: válasz­tott hőséről nemcsak érzelmei alapján, hanem a szigorú excursus nyomán is hitelesíthető. Petri György a hetvenes­nyolcvanas két évtized legjelentősebb költője. Ráadásul olyan költő, akinek az egyetemessége „sohasem üt át a költői konkrétságon mint elvont általánosság”. Petri György költői személyisége ugyan­is „nem kacsintgat az egyetemességre, hanem mintegy csak hagyja, hogy egye­temes jelentőségre tegyen szert a sze­münkben. Egészen úgy, ahogy a tradi­cionális nagy költészetben történik.’’­­ Fodor Géza ismeri ennek a Nagy Költészetnek minden rezdülését, ismeri a motívumok hinterlandját, a megszó­laló és megszólított poétikai perszóná­­kat. Ugyanakkor lelkiismeretes filológus is, aki a Petri-költemények ügyében megszólaló kritikusokat számon tartja (sőt Radnóti Sándor véleményét per­döntőként idézi). Mégis! Nem tudok szabadulni a gon­dolattól: Fodor Géza sietett. Egyfelől túlságosan kopár az a terep, amelyen Petri György megjelenik: a tanulmány­ban a nemzedék csak utalásként, és nem mint valóságos irodalmi háttér van je­len. Másfelől Fodor Géza sem oldotta meg (megoldható-e egyáltalán?) a költői személyiségnek (annak, aki írja a ver­seket) és az „élettényeket” produkáló embernek (annak, aki magában foglalja a verseket író személyiséget) olyan szét­választását, ami magyarázatot adna ar­ra, hogy miért ez s nem más költészet született meg Petri György neve alatt. Hiányolom például, hogy nem esik szó a költő azon exhibicionizmusáról, amely­­lyel odaadta magát színészként olyan filmeknek, mint a Vörös rekviem vagy Elek Judit Martinovics­ opusza. Vagy ez is csak „külső élettény” lenne, hiszen ebből az élményből versbe közvetlenül semmi sem szüremkedett be? S végül a sietség abban is tettenérhető, hogy a megfogalmazás modusa sokszor heve­nyészett (például képet ajánl ízlelgetni). Ám ez a sietség: érdem. Fodor Géza egy olyan versenyfutást nyert meg, amelyen egyedül indulva is teljes erőbedobással küzdött. (Szépirodalmi, 1991, 199 old., 120 Ft.) Keresztury Tibor: Félterpeszben Élt 54 számot, mármint a JAK-füze­­tek folyama, a „narancssárga”, amely úgy fütyült irodalmunk mozdonyán, mint a szelep. Az is volt, s most kimúl­tan könnyünk se hulljon. Nincs szükség (még) szelepre, nincs szükség nemzedéki lapra (mint szuperszelepre), csak tud­jon megjelenni az a tizennégy író, akik — amint riporter-kérdezőbiztosuk, Ke­resztury Tibor vallja — fontosak, hi­szen „jórészt általuk történik hosszú évek óta, ami számomra az irodalomban a legizgalmasabb, a legelevenebb”. A szereplők: az 1949-ben született Marno Jánostól az 1959-es Márton Lászlóig közös tulajdonsága, hogy „emel­kedő”­ nemzedéket alkotnak, hiszen még a „befutott” Esterházy Péter sincs (re­mélem) pályája delelőjén, és a többiek is, két-három kötettel a hátuk mögött, még csak a Nagy Várományosok. De kétségtelen, általuk lehet izgalmas, ele­ven az irodalom. Bár némi baj van Keresztury Tibor írásbeli kérdéseire adott írásbeli (tehát teljesen autentikus) válaszokkal. Igaz, egy eljövendő kor irodalomtörténésze rengeteg adatot talál majd a JAK törek­véseit illetően, sikongani fog a gyönyö­rűségtől (és ezzel a „riporter” szerkesz­tői készségét és szakértelmét dicsérem) az egybecsengések és kontraverziók miatt, de ha van egyáltalán esszenciája az írásoknak, akkor az ezoterikusságuk­­ban található fel. Több értelemben is: a szereplők inkább egymásnak vetik há­tukat, és csak keveseknek terjed hori­zontja (nyelvi) határainkon túlra. To­vábbá: nincs köldökzsinór, nincs példa­kép; a magyar irodalmi múlt többnyire tört kancsó, melyből nem telik meg po­hár. Végül: erőteljesen tiltakoznak a külső aktásítás bármely formája ellen (a nemzedéktárs megszólítás is olykor becsületsértéssé fajul), nyilván mert — a sok JAK-füzet is példa rá — irodalmi sérelmeik főleg ebből fakadnak. Természetesen az ilyesfajta „esszencia” is külső beavatkozás az egyediségek vilá­gába (szingulárist generalizál). Nem szí­vesen teszem, mert bár nem éri el azt az agresszivitási fokot, amely — Parti Nagy Lajos kifejezésével élve — a magyar iro­dalomtól „nem olvasatokat, hanem lova­sattakat vár”, de valahogy mégis jeleznem kell: ez a kötet már mutatja, hogy az írói és a politikusi szerep kettéválásának le­hetősége megkísértette a magyar írókat, de még nem választotta szét őket a mes­terségek mentén. (Magvető, 1991. 307 old., 196 Ft.) Hugh Honour: Klasszicizmus Hugh Honour könyve — s ez nem üres szójáték — klasszikus mű. 1968-ban jelent meg első ízben, s kiállta az idő próbáját. Akárcsak tárgya, higgadt, kiegyensúlyo­zott ismereteket ad arról a stílusról, amely a társadalmakat a feudalizmusból átsegí­tette a polgárság uralmának világába. Ami különösen izgalmas Hugh Honour könyvében: az antik előzmények kötelező ismertetésén, a tárgyak, építmények érté­kelő leírásán túl olyan kérdéseket is bon­col, mint a művészet és forradalom kap­csolata. A szerző alaposan indokolja, hogy a forradalom (és itt a francia forradalom­ról van szó) nem tud mit kezdeni a művé­szetekkel. Elgondolkodtató, hogy 1793-ban Leopold Boillyt, a kor egyik legelraga­­dóbb francia festőjét beidézték egy „népi és köztársasági művészeti bizottmány” elé, s megvádolták, hogy finoman erotikus festményei „a republikánus erkölcsök el­len lázadnak, és bemocskolják a Köztár­saság falait”. No igen, a művészet mint nevelés: ez a francia enciklopédisták, például Diderot „újítása” volt. Szemben az arisztokrácia hedonizmusával, köny­­nyedségével az új középosztály minden­től, így a művészettől is „több komoly­ságot” várt. És rendet, amit a klassziciz­mus készségesen át is nyújtott számá­ra... Azt hiszem, hogy Hugh Honour köny­ve egyre időszerűbb lesz; a polgári ízlés­világ — ha rákmenetben megkeresi ideál­ját — rá fog bukkanni arra a stílusra, amely egyszerre volt természetelvű és esz­ményítő, s amelyről mindenkinek eszébe juthat Winckelmann megállapítása: „ne­mes egyszerűség és csendes nagyság”. Oh, de sok polgári szalon dísze lesz majd Da­vid 1812-ben festett képe, a Napóleon a dolgozószobájában! Vagy legalább egy Napóleon-nipp. Nem véletlen a császár szobrának „népszerűsége”. Mint ahogy Hugh Honour leírja, a Canova és Chau­­det művei nyomán készített császári kép­másokat Carrarában ipari méretekben ál­lították elő. Napóleon kevésbé ismert hú­ga, Elisa szervezte a kőfaragó műhelyeket (a kicsit nehézkes tévéstúdiókat), melyek évente legalább ötszáz „eredeti császárt” termeltek a klasszicizmustól sohasem idegen „nagyember”-kultusz jegyében. (Corvina, 1991. 201 old., 350 Ft. Fordí­totta: Várady Szabolcs.) MEZEI ANDRÁS: ELÁSOTT KÉS Volt olyan ortodox zsidó, aki átkot mondott saját gyerekére, ha az összekeverte a „tejest” a „zsírossal”. Marcali nagyanyám azonban nem keverte össze a 613 „betarthatatlan parancsolat” egyikét sem a fanatikus hitből kísértő démoni indulattal. Mikor a „tejes” késsel húst vágtam, ki­vette a kést a kezemből. Kivitte a kert végébe. Elásta a „betréfli­­zett” kést a földbe, mert a föld „kikóserozza”. De ki az, aki a földet „kikó­serozza”? — kérdezi rabbi Sook. Lehet-e hitetlen, kinek a hite a cselekvésben van? — A rabbi azokról beszél, akik Izrael föld­jét művelve tették termővé a si­vatagot, akik lecsapolták a mo­csarakat, és azóta is teszik a dol­gukat naponta. Rabbi Sook így áldja meg a lelkeket, amelyek az európai pogromok, a holo­caust tapasztalatai után elfordul­tak Istentől a „613 betarthatat­lan parancsolatot” sorra meg­szegve, de szocialistákként is zsidók maradtak rabbi Sook sze­rint, mert a zsidó hit egyik lé­nyege a cselekvésben van. A zsidó hit második lényege azonban a tapasztalat, a tudás átadásának szentsége, amely Is­tennek tetsző jó cselekedet. ősi, kulturális, ha úgy tetszik, isteni késztetés: köteles vagy a tudást átadni. Én nagyanyám szellemi mozdulatát, rabbi Sook megváltó szándékú metaforáját szeretném a kelet-európai térsé­gekre „ráolvasni”. Miért? Nem tudom, de érzem: a formájában népi, nemzetiségi érték lehet egyetemes. Talán nem kelt visz­­szatetszést ott (ahol a magyar bánatot, szenvedést oly­annyiszor már az Ó­magyar Mária siralom óta ótestamentumi köntösbe öl­töztette a költészet), ha azt mon­dom: nem lehettek hitetlenek azok a tíz- és százmilliók, akik akár a sztálinista kommunizmus alatt is, a „betréflizett” földet naponta „kikóserolták”, akik szántottak-vetettek, esztergáltak, lelkeket míveltek. Akiknek igaz, csak úgy volt választásuk a jó és a rossz között, hogy a kevés­bé rosszat választhatták. Akik azonban tették a dolgukat. Kü­lönbséget tettek az emberséges elvek és az embertelen gyakor­lat közt. Igaz, nemegyszer össze­keverték a „tejest” a „húsossal”. Vétettek is, bűnhődtek is, de mindennél fontosabb volna ma — így gondolom —, hogy az a bölcsesség legyen hatalmon, amely kiveszi a kezekből szelí­den a tisztátalanná vált tárgya­kat, s nem a mindennap dolgu­kat tevő milliókat, hanem a tár­gyakat ássa el. Hol az a kor­mányzati bölcsesség, amely nem a népet, hanem a rosszul kisa­játított termelőeszközöket teszi a „földbe”? Amely nem kollektív bűntudatba akar taszítani, ha­nem inkább azt mondja: de szé­pen tudtatok (tudtunk) táncolni negyven esztendőn át akár gúzs­ba kötve is! Hol az az erő, amely felejthetetlenné teszi a tegnapi kézszorításokat, a szemvillanáso­kat, s láthatóvá teszi a gyönge hajszálhidakat, amelyeken még­iscsak átkelt az emberiesség, a szolidaritás? Hol az a „gyöngéd forradalom”, amely azt rántja át ide, ami már ott is a szabadság jegyében működött?! Így működik bennem marcali nagyanyám szellemi mozdulata ma is, mely nem átkozott meg bűntudattal, hanem inkább az e-világi, az e-földből való felol­dást mutatta meg a kert végében el- és kiásott késben. Isten nyu­gosztalja! 1992. MÁRCIUS 27. i Ráé

Next