Élet és Irodalom, 1992. július-december (36. évfolyam, 27-53. szám)

1992-09-04 / 36. szám - Wirth Imre: Egy délutáni Alvó ébredése • könyvkritika • Mándy Iván: Huzatban (Magvető Könyvkiadó) (10. oldal) - Nagy Sz. Péter: Az átköltés művészete • könyvkritika • Márai Sándor: A szegények iskolája (Akadémiai Kiadó, Helikon, Bp., 1992.) | Márai Sándor: Szindbád hazamegy (Akadémiai Kiadó, Helikon, Bp., 1992.) (10. oldal)

WIRTH IMRE: Egy délutáni Alvó ébredése Mándy Iván: Huzatban (Magvető Könyvkiadó, 219 old., 220 Ft.) Egy tanulmányában azt írta Rónay György, hogy Mándy Iván „a lényeges társadalmi problémák iránt, úgy látszik, valóban nem túlságosan érdeklődik”, majd pontosan elemezte viszonyát ahhoz a másik valósághoz, amiről viszont „különleges éleslátással” ír. Az elmúlt évtizedek nem hoztak látványos változást az életműben, új színfoltként a hangjátékokat lehet említeni, habár majd mindegyik Mándy-írás „megszólal” olvasás közben. Mándy, Ottlikhoz hasonlóan a folytonosságot képviselte irodalmunkban, akkor is, ha feltételezzük a „Mándy-időszámítást”, amiben az óra — gyakran volt ez az érzésem —, lassan, sőt néha visszafelé jár, hogy fel-feltartóztassa az előrenyomuló jelenidőt. Nem csoda, hogy világa látszólag redundáns elemekkel telítődött, hiszen a külön időhöz az ellenvalóságot is meg kellett teremtenie. Mintha elhatározta volna, hogy más világában — világa jelképeként — rekonstruálja egy város vagy városnegyed összes apró részletét: eltűnt, elfelejtett embereknek a házba macskamódra viszszajáró lelkei szólalnak meg a fotelekben, ruhásszekrényekben, falakban, s a pesti bérház az emlékezet templomaként jelenik meg, ahol írásról-írásra megtörténik a csoda, a töredékes, az elveszett elnyeri az öröklétet. (Egyik könnyed példáját éppen ebben a kötetben találhatjuk meg: „A trolik! Ahogy jönnek végig a havas, csatakos utcán. Egy szétvert hadsereg lefokozott, száműzött tábornokai. Kopottan, züllötten, tele gyűlölettel. Begyűjtik az utasokat, rázzák, rázogatják őket az eszméletlenségig. Azok szédülten támolyognak, elvágódnak, végiggurulnak a földön. (....) A tábornokok meg gurigáznak velük. Ez a guriguri játék.”) Az álomszerű líraian ironikus művek ráadásul még azzal is az idő ellen dolgoztak, hogy — bár szeretni nagyon lehetett őket — igazán nem voltak divatosak. Ennek kesernyés visszhangja az önéletrajz című könyvének éppúoy eleme, mint a Huzatban néhány novellájának. ..Néztem őket, és egyszerre csak kibukott belőlem. — Nekem nincs közönségem!” — mondja a címadó ciklusban, majd A veterán című novellában a már jól ismert író-alteregóval, Zsámboky Jánossal űznek gonosz tréfát: kisdiákok érkeznek hozzá, hogy kikérdezzék mozgalmi élményeiről (ismerte-e például Lenint), majd mikor kiderül róla, hogy író, „Nézték, mintha valahonnan a polcról pottyant volna le.” Mégis, a Huzatban elolvasása után zavarba jöttem — nem az írások miatt. Azok pont olyanok, mintha Mándy Iván írta volna őket. Aztán átlapoztam néhány korai novellát és rájöttem: eljött, megérkezett a Mándy-kor. Buborékként pattant szét a műveket körülvevő más világ és elöntötte a várost, találkoztak a házak és az emberek, az írások „realizálódtak” és hirtelen időszerűek és fontosak lettek, szinte az egyedül lényegesek, mint a kifáradás és lemaradás, a perifériák alig hallható — még artikulált — monológjai. Mindez persze nagyon mondysan, „társadalmiatlanul” történik meg, sem a szereplők, sem a színterek nem változtak, csak az időszámítás, ami viszont neki adott igazat. A novellákon legfeljebb egy könnyed legyintés érződik, néhány tabu elhessentése, ami ráadásul öniróniával is jár. Hiszen míg a rejtjelek korában Batthyányról, a „forradalom „kivégzett miniszterelnökéről” írt, egyébként pedig távolról nézte a történelmi tények aktuális bevonulását az irodalomba (tárgykultusza, a létrák, vödrök és kukák elsöprő jelenléte ellen katalógusnak is tekinthető), addig a Huzatban konkrétabb utalásait Sztálinra, vagy ötvenhatra — a személyes szerep reflektálása — most a kimondhatóságban is ugyanúgy távolságtartással, a hajlam által meghatározva fogalmazza meg. Amikor pedig a szégyellrivalóról van szó — a szégyenkezés és az attól való megszabadulás írásainak kulcsmotívuma —, mint például a Charta 77 kapcsán szervezett aláírásgyűjtésben elmaradt tollmozdulat felidézése, akkor olyan tömény, persze csöppnyi játékossággal oldott önkínzásban részesülünk, ami hamisítatlanul kínos és hiteles olvasmánnyá avatja a novellát. (Amihez hozzájárul a már említett kiismerhetetlen, az írólétet, a sikert és sikertelenséget gyakran nyomasztó álommá formáló módszer is.) A Huzatban az önéletrajz című kötet testvérkönyve. Vándormotívumai, vándorló ciklusa bizonyítják ezt. Az ott elkezdett „borzasztó” angliai utazás Zsuzsival, a „délutáni alvó” viszontagságai itt folytatódnak, Zsámboky és a „kis kínai” itt is felbukkannak, és a létra, ami akkor elindult, akár mint valami kifosztott, kétlábú emberhasonmás, most — hasonmásai miatt vezekelve? — befejezi vándorlását. Akkor „Megállt odalent egy emlékmű előtt. A vértanúhalált halt miniszterelnök előtt. Egy öreg baka tisztelgése. Utolsó tiszteletadás. / Elindult. / Bele a világba. / A semmibe.” Most „barakkok között találták magukat. (...) A létrák hullákon botorkáltak át, egymásra dobált hullákon. (...) Összeakadt a lábuk, ahogy bukdácsoltak, botorkáltak egymást lökdösve, taszigálva. (...) Elérték a tengert (...) Várni, lehetett, hogy lassan, megszégyenülve megfordulnak és elballagnak. /De nem! / Belegázoltak a tengerbe. Olyan dühödt kétségbeeséssel, mintha mindent le akarnának mosni magukról.” (Visszatér — más és más név alatt — az író-festő Lábass Endre is, aki, kötetét ismerve igen közel állhat hozzá; Az ünnep című könyvének városfotói közül néhányból igazi Mándyhangulat köszön vissza — s a példákat bizonyára még tovább lehetne szaporítani.) Önéletrajzi jellegű ez a könyv (bármelyik írása nem az) a gyermekkorról szóló novellák tükrében is, de a Tisza Kálmán téri fejelőcsata és a régebbről (például a Zsámboky-történetekből) már ismert szigorú anya, vagy a fiatal író szerkesztőségi kálváriái szinte lélegzetvételhez juttatnak az öregség képében jelentkező elesettség és lepusztulás emberi és tárgyi díszletei között. A sötét lépcsőházban botorkáló öregember portréja (a fiatalkori novella, a Lépcsők parafrázisa?), az „Egy hibbant vénember naplója” című könyv önironikus emlegetése vagy az egyszínű pulóvert kötő halottak megjelenése egy nyíló ajtóról vallanak. („Milyen arc mered ránk, ha mégis megnyílik az ajtó?” — olvasom hozzá.) A huzatban borzongva áll valaki, az ablakból a kertet látja. •— „Kültelki udvar közepén sárgásbarna, falak között. Egy fa ága keresztbehajolt előtte. Ő meg csak nézte azt az ágat. / Isten kifacsart, kötélre hajított inge csöpögött a kiszáradt földre.” Márai Sándor: A szegények iskolája (Budapest, 1992. Akadémia Kiadó, Helikon. 127 old., 320 Ft.) Márai Sándor: Szinbád hazamegy. (Budapest, 1992. Akadémiai Kiad., Helikon 124 old., 280 Ft.) „Nem vágyom semmire, csak az igazságra, s nem ragaszkodom senkihez, így is lehet, de ez nagyon nehéz. A világot a magam igényeire költöttem át.” Merthogy a világot — ha az ember a szegények népcsoportjába tartozik — át kell költeni. Sem a világot, sem magunkat, sem viszonyunkat a világhoz megváltoztatni nem lehet, ahhoz kevés az akarat, és a képzelet. Egyet tehetünk hát, hogy a világ képzetét magunkban költjük át. Magunkban az elviselhető világ képzetét alakítjuk ki, hogy elviseljük a világot. Ehhez nagy művészi képzelőerő és érzék kell. Minden szegény tehát művész, vagy érzéketlenné fásult élőhalott. „A szegény nem a világot költi át, ami reménytelen és gyermekes vállalkozás lenne, inkább csak a maga viszonyát a világhoz, ami szintén nem egyszerű.” A világot egzotikusan vagy romantikusan költhetjük át. Az első esetben más térben, a másodikban más időben képzelegjük magunkat. Mindkét esetben művészetünk tárgya és célja életünk, és eredménye — a műremek — a társadalmon kívüli lét. „A társadalomból való kivonulásom alkalmával, mikor az átköltés megtörtént, rendkívül keveset vittem magammal, mindössze egy fogkefét, a legszükségesebb ruházati kellékeket, egy írótollat és néhány ív papírt. Ezeknek a kellékeknek a birtokában vonultam ki a társadalomból.” ,— vallja szellemes bölcselkedésnek álcázott véres komolyan Márai A szegények iskolájában. És ezzel e sokat fecsegő, szemérmesen rejtőzködő nagy művész el is csevegi nekünk élete és művészete titkát. A Rend és a Kaland titkát, mely mindkettőt meghatározta. Mert ha az embert az az iszonyú szerencsétlenség éri, hogy szegénynek született, csak egyet tehet, játszik. „Minden tehetséges szegény előbb-utóbb megtanulja azt, amit a gyermekek, nők és nagy művészek valamilyen ősöntudatból tudnak, hogy az életet nem lehet komolyan szemlélni, mert játék.” Játék hát ez a könyv is, A szegények iskolája. Játékos kézikönyv, használati utasítás a szegénységhez, mely megtanítja, hogyan lehet ezt az állapotot méltósággal és idegösszeroppanás nélkül elviselni. És természetrajzi, etnográfiai rendszertan is, mint Brehm: Az állatok világa. Egzakt leírás ez egy egzotikus, ám sajnálatosan nagyszámú és növekvő népcsoport — a szegények —, életéről, szokásairól, boldogtalanságáról, fajtáiról, nyelvük, szokásaik, mondakörük, társadalmi berendezkedésük típusairól. Meg persze kertjeikről és lakásaikról, komplikált és egyszerű életükről, vándorlási hajlamukról, viszonyukróla nőkhöz és fordítva. És végül a „kisplasztikáról”, a szegénység mámoráról, mely a részletek átstilizálásával lényeríti át az egészet. Merthogy végül is a formáról van itt szó, mint Márainál mindig. A stílusról. Az átstilizált életről, melyet egyedül élni érdemes, és a stílussá vált műről, mely maga az élet. Merthogy Márai Sándor egész zseniális életművében mást sem tett, mint stílusvariációkat adott. Legnagyobb erővel a Rend és a Kaland stílusvariációit. Majd pályája csúcspontján már csak a stílust, mely maga az élet. Már csak a tartalomból átlényegült tiszta formát. A stílussá átköltött életet és művet, Krúdy Gyula utolsó napját. A Szindbád hazamegy — mint a Vendégjáték Bolzanóban is —, már csak maga a forma, a stílussá... művészi alkotássá átköltött forma. S ha az, akkor már mindegy, hogy Krúdy írja vagy Márai. Hiszen mindketten ugyanazt írják. S most Márai kellő tisztelettel, alázattal és iróniával Krúdy stílusában Krúdy stílusát, mely játék hitelét persze közös igazuk adja. „Mert az élet alján az unalom volt, a kihűlt érzések pernyéje és hamuja, mint a tűzhányók tövében a megalvadt láva. Szindbád nem épített semmit az emberi érzésekre. Tudta, hogy táj és évszak, felhők és ételek, becsvágy és hiúság, kétségbeesés és bosszú éppen úgy megszabják az emberi kapcsolatok minőségét és hőfokát, mint a szeretet, a kíváncsiság vagy a hála.” És tudta ezt Márai is. Így hát, amikor megírta nagy barátja és mestere, ha nem is valódi, de igazi, átköltött utolsó napját, akkor ez a „kisplasztika” saját életéről és művészetéről, most közös stílusukról is szólt. „Mindössze arról volt szó, hogy úrnak és írónak született egy világban, amelynek nem volt többé szüksége igazi urakra, sem igazi írókra.” S hogy ezt a gyönyörű életmagyarázatot, stílustanulmányt és stílbravúrt élvezzük, már nem is tudjuk, nem rejtőzködő önvallomást olvasunk-e? Kiről is szól Szindbád legendája, Krúdyról vagy Márairól? „A hajós úrnak született, s olyan reménytelenül és egész sorsával volt író, oly kevéssé tudta csak megérteni ezt a világot, s oly keserű volt már szívében, hogy néha csodálkozott, mit is keres még az emberek között? Egy hang ilyenkor azt mondta neki, hogy mégis dolga van ezen az érthetetlen világi versenyen. Jelet kell hagynom — gondolta ilyen pillanatokban csukott szemekkel —, hogy volt egy másik Magyarország.” Kinek a káprázatos stílusa, kinek a káprázatos igazságai ezek, Krúdyé vagy Máraié? „A pillanat könnyű indián kapuján siklott a boldogság és az öröm, az élet csodálatos, dús lombú partjai között, s aki visszanézett és elengedte bódulatában a kormányt, felborult és eltűnt a szenvedély örvényében. Az emberek a politikára panaszkodtak, az adóprésre, öreg feleségük rigolyáit panaszolták, vagy a hivatalfőnök zsörtölődő önkényével magyarázták boldogtalanságukat. De a valóságban a legtöbb emberi baleset, igazi oka az volt, hogy gyávák voltak érzéseikhez, és túlbecsülték azokat.” Ahogy az ember Márai könyvét olvassa Krúdyról, Krúdy stílusában, már szinte nem is tudja, melyikük volt tökéletesebb Krúdy? Krúdy vagy Márai? Mert a stílus tartalom, és a szegények boldogsága — mint tudjuk — az átköltés művészete. Mindezen gyönyörűségekből, stílus- és gondolatgazdagságból persze ma már igencsak kevés jut el az olvasóhoz. Márai A szegények iskoláját 1933-ban, a Szindbád hazamegy-et 1940-ben írta. Egyik legnagyobb klasszikusunkat, e valóban példamutató embert és művészt már életében sem értették, s nem érthetik meg most sem. A kiadó számomra teljesen érthetetlen módon életművét — felborítva annak időrendjét — kaotikus öszszevisszaságban adja ki. Márai Sándor csodálatos pályájának öntörvényű íve, logikája, koherenciája és hierarchiája van, ezt feldúlni, ez iránt érzéketlennek lenni éppen olyan vétség, mint e — lelkiekben gazdag, ám szegény olvasókhoz szóló — remekműveket ilyen drágán árulni. NAGY SZ. PÉTER: Az átköltés művészete MEGRENDELŐLAP Megrendelem az Élet és Irodalom című lapot .... példányban az alábbi címre: Cím (város, község, kerület): ....................................................... (utca, tér, stp.). ............................................................................... (irányítószám): ............................................................................... Az előfizetés díja negyedévre: 300 Ft fél évre: 600 Ft egy évre 1200 Ft. Az előfizetési díjat a fenti címen nyugtával jelentkező kézbesítőnek fizetem. aláírás A megrendelőlapot borítékban, bérmentesítés nélkül, az alábbi címre kérjük feladni: Vidékre: Postahivatal, helyben; Budapestre: Budapest, Postaigazgatóság, hírlaposztály. Élet és Tudomány - a tények lapja ik 1992. SZEPTEMBER 4.