Élet és Irodalom, 1992. július-december (36. évfolyam, 27-53. szám)

1992-09-04 / 36. szám - Halák László: Mecsoda különbség • glossza | páratlan oldal • Az Élet és Irodalom glosszaversenye a Soros Alapítvány támogatásával, III. szakasz VII. forduló (9. oldal) - Fecske Csaba: Meleg • glossza | páratlan oldal • Az Élet és Irodalom glosszaversenye a Soros Alapítvány támogatásával, III. szakasz VII. forduló (9. oldal) - péter: Keresztkérdés • glossza | páratlan oldal • Az Élet és Irodalom glosszaversenye a Soros Alapítvány támogatásával, III. szakasz VII. forduló (9. oldal) - -erro-: Szoborpark • glossza | páratlan oldal • Az Élet és Irodalom glosszaversenye a Soros Alapítvány támogatásával, III. szakasz VII. forduló (9. oldal) - Reményfy László: „A kommunista diktátorok ideje lejárt…!” • glossza | páratlan oldal • Az Élet és Irodalom glosszaversenye a Soros Alapítvány támogatásával, III. szakasz VII. forduló (9. oldal) - T. Gy.: Magyarságról - kétszer • glossza | páratlan oldal • Az Élet és Irodalom glosszaversenye a Soros Alapítvány támogatásával, III. szakasz VII. forduló (9. oldal) - Zsíla Ákos: Negyedórás barika • glossza | páratlan oldal • Az Élet és Irodalom glosszaversenye a Soros Alapítvány támogatásával, III. szakasz VII. forduló (9. oldal)

V. ■. > •. í.'rv V. KÜLÖNBSÉG — mondaná a pesti polgár, ha egyáltalán jelen lett volna a Pongrácz Gergely-féle licitálá­son. A helyszín — ahol a licitálás elkezdődött — az Országház lép­csője. A jelenlevő többszázfős — ez a HÍRADÓ becslése —, illetve ezerfős — ez az EGYENLEG becslése — tömeg előtt Pongrácz Gergely kijelentette, ha Göncz Árpád szeptember 1-jéig nem menti fel a rádió és a tévé elnö­két, akkor itt százezren tüntet­nek majd, lesznek azok kétszáz­ezren is — helyesbítette magát egy mondaton belül a szónok — és akkor majd meglátják, hogy nem öregurak követelődzéséről van itt szó, hanem maga a „nép” követel tisztogatást. E licitálás időpontja pedig 1992. augusztus 24-én 17.30-kor esett meg. ‘ Pongrácz Gergely mértéktar­tását már a téren dicsértem. Vé­gül is mibe került volna neki, ha pár másodpercen belül akár félmillióra növeli a nép akara­tát kifejezők számát? Semmibe! Torgyán József is kapásból elő­varázsolt kétszázezer embert, pedig azok a kormány ellen tün­tettek, akkor Pongrácz Gergely­nek ne menne félmillió? Ugyan! De ő nem tette! Ő mértéktar­tó! Ez még inkább bebizonyosodott előttem már otthon, amikor — ismét az ellenzékinek kikiáltott, ezért hiteles információt nem tartalmazó EGYENLEG-ből ka­pott ismertető során — magától Pongrácz Gergelytől hallhattam a kb. 18 órakor tett nyilatkoza­tából, ha nem teljesítik a „nép” követelését, akkor akár tízszer annyian is tüntetnek majd, mint most — vagyis a HÍRADÓ sze­rint lesznek vagy kilencezren, az EGYENLEG szerint talán tízez­ren is. No, erre — a tízezer és a száz­­ezrek közötti — különbségre tette volna megjegyzését a pes­ti polgár, ha — mint mondtam —, jelen lett volna a licitáláson. De távol maradt, és félek, Pong­rácz Gergely kénytelen lesz be­érni a majdan jelenlevők számá­ban a jelenleg megjelenteknél egy fővel kevesebbel is. Írásba adom ugyanis, hogy szeptember­ben már érdeklődő hallgatóként sem leszek jelen a tüntetésen, mert a pesti polgárokhoz hason­lóan én is unom, hogy belpoliti­kai gondjaink legsúlyosabbiká­­nak kiáltják ki a két elnök le­­mondatását vagy hivatalban ma­radását. Pongrácz Gergelynek érdemes lenne — ha már meg­tisztelt bennünket hazatérésével — egy kicsit körülnézni, hogy a szobrokon és az elnökökön kívül valami mást is észrevegyen, mi­előtt százezreket akar — a lép­csőn tett nyilatkozata szerint — egyelőre géppisztoly nélkül az utcára vinni. Halák László volna a figyelmét. Mintha egy nonstop film operatőre lenne. Napjában kétszer-háromszor tűnik el az erkélyről rövid idő­re, gondolom, amikor asszonya kiszól neki: Tálalva van! Mást se csinál. Csak reggel a zöld műanyag gyereklocsolóval megöntözi a virágait. (Hajnalka, petúnia.) Tagadhatatlan, szépek a virágai. Az asszony főként a sűrűn futtatott hajnalkát iri­gyelte el. Most már van nekünk is. Én locsolom, nem sokkal az­előtt, amikor a szomszéd az övét. Nem azért, mintha a szomszé­dot utánozni akarnám, sőt ép­pen ellenkezőleg: én törülközőt terítek a korlátra, hogy a hosz­­szú könyöklés kellemetlen ha­tásaitól megvédjem karomat. Hetek óta figyelem. Akár egy arabnak, akinek olaj csörgedezik az ereiben, olyan barna a bőre. A nyomába se léphetek. Nekem felhólyagzik a bőröm. Mintegy kárpótlásul, tegnap kivirított a hajnalkánk. Fecske Csaba MELEG Hetek óta figyelem. Könyököl csak az erkélyen, a korlátra terített szőnyegen. (A szőnyeg munkavédelmi eszköz­nek tekintendő, vízhólyagok és egyéb káros hatások ellen.) Megszokott látvány számomra a negyedik emelet magasságá­ban imbolygó hajtalan, nagy zsí­ros fej, amit pirossá érlelt a nap. A tömpe orr fölött két disznó­szem, egy falevél, de még egy porszem sincs, ami elkerülte r •• ■*%''iii .v-* 3&'/tī*‚Z\'Y£. Az Élet és Irodalom glosszaversenye a Soros Alapítvány támogatásával, II. szakasz VII. forduló KERESZTKÉRDÉS „1.. a jogar az egyetlen koro­názási ékszer, amelyet István ki­rály is bizonyosan tartott a kezé­ben” — olvasom az újságban an­nak apropóján, hogy a kormány ezt a szimbólumot választotta emblémának az augusztus 20-i ünnepségekre. Ezzel rendben is volnánk. Az ünnep estéjén azonban Sík Sán­dor drámájából készült tévéjáté­kot láthattunk, címszerepében Csálffi Lászlóval, mint Szent Ist­vánnal. A koronázási jelenetben jobbjában jogart tart, baljában az országalmát, fején pedig a Szent Korona. Még ez is rendben lenne, ha elfogadjuk hogy István a pápá­tól a most a Nemzeti Múzeum­ban látható s címerünket díszítő koronát kapta, és nem egy má­sikat, ahogy a történészek több­sége véli. (L. bővebben: Bertényi Iván: a magyar korona történe­te, Népszerű történelem, Kos­suth, 1986.) Fölöttébb érdekes azonban, hogy Gálffi István koronáján a kereszt ferdén áll. Az ugyanis bi­zonyosan jóval később ferdült el, így megforrasztva pedig csupán századunk elején lett, eredetileg egyenes volt. Tisztelettel: oda kellene figyel­ni az ilyesmire. péter SZOBORPARK A polgármester javaslatára úgy döntöttek Debrecenben, hogy lebontják a Szabadság­szobrot. Pedig Debrecen, a 49-es Országgyűlés,­­ a Függetlenségi Nyilatkozat városa, a magyar szabadságnak különösen szent helye. Aligha azzal volt tehát baj, amit a szobor ki akart fe­jezni. Úgy találták azonban, hogy Tóth András alkotása bi­zony kontármunka. A Zsuzsi szakácsnőnek gúnyolt szoborról mára csak fénykép maradt (va­lóban elég csúnya volt szegény), közterületen azóta élő ember nem látta: néhány évvel azután, hogy ledöntötték, elment az első világháborúba. Ágyút öntöttek belőle­, Tóth Andrásnak egy másik szobra azonban ma is látható, igaz, el kell érte utazni Selme­­cig. Ott áll a vár egy félreeső udvarában, dudva és folyondár között, szeretkező és ürítkező kutyák látogatásának kitéve, de amúgy minden arra járó elnéze­getheti. Ez egy 48-as honvédem­lékmű, a századvég minden megüvegesedett szenvedélye a főalak arcán, magyar nyelvű felirata büszke méltósággal idé­zi a magyar huszár dicsőségét. Bizonnyal az impériumváltozás­­kor állíttatták félre, az új cseh­szlovák köztársaság nem kívánta a város valamelyik főterén ün­nepelni egyfolytában a magyar virtust. A szobor azonban meg­élt (pedig ő is ugyancsak csú­nyácska), feliratához sem nyúl­tak. Minek is tették volna. Sel­­mecen Petőfi emléktábláján kí­vül ma már alig beszél valaki magyarul. Ez az egyszemélyes szobor­park nemcsak Tóth András hal­hatatlanságáról gondoskodik, hanem bölcs tanulságul is szol­gál. Ha egyszer a szobrász tehet­ségtelen, legalább a szobor le­gyen politikailag elfogadhatat­lan. Ezt ajánlja a selmeci vár ár­ka. -erre­ „A KOMMUNISTA DIKTÁTOROK IDEJE LEJÁRT...!” — figyelmezteti a földügy mi­niszterét Bánffy György, a Va­dász Védegylet elnöke a Nimród vadászújság júniusi számában közzétett nyílt levelében. Teszi pedig e magvas kijelentést a va­dászterületek bérleti díjának emelése ügyében. Ismeretes, hogy a vadászterü­leteket részben a (kommunista vezetésű) megyei tanácsok, rész­ben az (ugyancsak kommunista vezetésű) erdőgazdaságok adták bérbe még a pártállami időkben. A bérleti díj annál alacsonyabb volt, minél nagyobb hatalmassá­gú elvtársak voltak a bérlők. Mármost el lehet mélázni, ki volt a nagyobb kommunista, aki olcsón adta, vagy aki olcsón vet­te bérbe a vadászterületet? De ez már a (fél-)múlt. "Néz­zük a jelent. A vadászatban semmilyen for­dulatot nem hozott a rendszer­­változás, olyannyira, hogy azt egyes vadászok még észre sem vették. Mintha a citált mondat is erre utalna. A vadászelnök szerző e felkiáltással tiltakozik a bérleti díjak emelése ellen. A bérbeadó szervek tisztségviselői ugyanis a rendszerváltás után két (!) évvel mégis kezdtek rá­ébredni, hogy a vadászati lehe­tőségnek is ára van. Míg a ter­mőföldön gazdálkodók viselik a vad táplálkozásával járó terhe­ket, addig a vadászok fillérekért jutnak a passzióhoz és a nem kis anyagi haszonhoz. Emeltek tehát a bérleti díjon — no nem a piaci ár mértékéig — hanem csak egy kicsit próbaképpen, nehogy a va­dászel­vtársakból lett vadászurak nagyon zokon vegyék. De lám, mégis túlságosan nagyot emeltek rajta, lett ugyanis tettük „kom­munista diktátumnak” kikiált­va. Jó példa mindez arra is, mily tágan értelmezhető az a bizonyos „kommunista” jelző. Reményfy László volna, hogy ezt egy XX. század végi magyar bölcsésznek (!!!) már nem kell magyarázni. Mások is akadnak, akik vala­minő kincstári optimizmust kér­nének számon a realistább szemléletű magyarokon. A fe­jek lehorgasztása elleni harcban élen jár, mint köztudomású, a tévéhíradó. Képzelhetni hát meglepetésemet, amikor ugyan­ez a tévéhíradó a múltkorjában saját új verzióját adta elő a te­her alatt nyögő pálmáról (értsd: az elcsatolt területeken élő ma­gyarságról.) Mert hogyan tudtuk eddig? Mit is csinál az a pálma a teher alatt? "No, növekszik, ugyebár. Nem így a híradó munkatársa szerint. Ő — minden természeti megfigyeléssel ellentétben — úgy véli hogy teher alatt a pálma törvényszerűen „elszürkül”. Ez ám a példás derűlátás! Nemde, emelt fejű honfitársaim és a határokon túl törvényszerű­en elszürkülő magyar testvé­reim? T. Gy. MAGYARSÁGRÓL - KÉTSZER !. A szemlátomást össznépi tu­datlanságunk jegyében fogant té­vés vetélkedő a Metropolis-já­tékok minapi adásában a játék­mester ama kérésére, mondaná­nak neki legalább két nem ma­gyart az aradi tizenhármak kö­zül, az egyik játékos rögtön csal­hatatlanul ráhibázott a színma­gyar Dessewffy (ejtsd: dezsöfi!) Arisztid nevére. Tetézte a mulatságot, hogy e válasz elfogadtatott. Annál is in­kább, mert a játékmester szerint mindegy is volt, melyik két név hangzik el, tudomása szerint ugyanis az aradi tizenhármak egyike sem volt magyar. Dessewffyt már említettük. De ha nem magyar, akkor mi volt a játékmester szerint Kiss Ernő? Ha nem magyar, vajon mi volt Lázár Vilmos? Mi Nagysándor József? Török Ignác? Hát Vécsey Károly (akinek utcája ott van közvetlenül a tévé épülete mel­lett)? A Metropolis-játékok emlí­tett adása mellesleg egybeesett a magyarok budapesti világtalál­kozójával. Ez utóbbinak a részt­vevői szerencsére nem e műsor megtekintésével voltak elfoglal­va.2. Egy Marácz László nevű, kül­honban élő, második nemzedék­beli magyar úr a Magyar Nem­zetben abszurdnak és patologi­kus tünetnek (sic!) tartja, hogy némelyek Ady Endrét, „a leg­pesszimistább magyart” (!) nem­zeti bárdként tüntetik föl nap­jainkban, amikor pedig hazánk esélyeit „egyértelműen pozitívan értékelik Nyugatról”. Hogy a Nyugatnak térségünk­re vonatkozó értékelései mennyit érnek, arra nézvést nagyjából úgy 1920 óta, de a délszláv pol­gárháború kirobbanása óta ki­váltképpen számos beszédes pél­dát találunk. Abszurdnak és pa­tologikus tünetnek én azonban azt tartom, ha valaki — afféle új Rákosi Jenőként — összeté­veszti az önostorozást a pesszi­mizmussal. Ha Ady azt mondja, hogy „nekünk Mohács kell” és kifakad a „malomalja, fokos, si­vatag, lárma, durva kezek” hona ellen, ezt vajon nem nemzetfél­tésből, a nemzet serkentésének, fölrázásának céljából teszi-e? Mindenesetre az ember azt hitte 1992. szeptember 4. viimmmmmMmii A Playboy áprilisi számának címlapján tűnt fel az első ma­gyar modell, mosolytalanul, tar­tózkodón, szemérmesen, és nyomban mindenki megkívánta. Az olvasó, remélhetőleg, a fényképész, biztosan, s a cikk írója, akinél nem lehet egészen pontosan tudni, jóllehet az írás elején gusztusos hamvas barack­nak találja a lányt, viszont ma­ga is nő. Ha ennek a különleges csáberőnek az okát keressük, ami honfitársnőnket a pusztán hiányos öltözékükkel manipuláló átlagos Playboy-lányoktól meg­különbözteti, ismét az előbb em­lített hölgyhöz kell fordulnunk segítségért. Az ok, mint írja, „hogy olyan ártatlan, mint egy negyedórás karika”. A negyed­órás karika csakugyan ilyen, ár­tatlanabb, mint a félórás, hogy a kicsikét züllött egyórást már ne is említsük. Röviden: a hölgy szűz. Erre három dologból jöt­tek rá: 1. a „szemében árny”, 2. a „hangjában zönge”, 3. meg­kérdezték tőle. A kérdés: „Csak nem azt akarod mondani, hogy azóta sem mentél el víkendezni egy fiúval?!” (Az első szerelem ugyanis úgy ért véget, hogy az ifjú víkendezni kívánt.) A válasz előtt jó tanács: „Tessék megka­paszkodni!”. Majd a válasz: „... de igen, azt akarja monda­ni! És mi el is hisszük neki.” Én is. Az ártatlan karika a mezőn poroszkál, a szemében árny, a hangjában zönge, én mégis ki­csit félek, mert bármikor jöhet a farkas. Zsila Ákos

Next