Élet és Irodalom, 1993. július-december (37. évfolyam, 26-52. szám)
1993-07-30 / 30. szám - Tódor János: Hírlapírók • riport • Verseny a Soros Alapítvány támogatásával, 1993. III. szakasz III. forduló (20. oldal)
ÉLET ÉS i® IRODALOM KISS JOAKIM MARGIT. KOPPÁNY MÁRTON: John Cage: Hol a háború? (1985) Egy nagyméretű kép vagy inkább ajtókeret. Mintegy háromnegyedét fekete karton tölti ki, a maradék üres, azaz át lehet rajta látni. Belépek a terembe és megállok az ajtóban. (Az igazi, funkcionális ajtóban nehéz összetéveszteni.) A terem közepén, velem szemben, ott a negyedrészt üres ajtókeret. Ha benézek az ajtón, a terem túlsó falára látok. A túlsó fal egy része azonban takarva van. A fekete karton (kép) takarja el. Mi lehet mögötte? Induljak el balra, a kerettel párhuzamosan. Néhány lépés után álljak meg. Világosan kivehető a terem szemközti falának az a része, amelyik az imént még takarva volt. Most azonban egy másik falszakasz vált láthatatlanná. Igaz, azt korábban már szemügyre vettem, de először is az korábban volt, másodszor a kompozíció csak együtt kompozíció. Az egész mindig több a részeinél. Kételyeimet felfüggesztve, folytassam utamat. Hamarosan a terem falához érkezem. Induljak el az ajtó síkjára merőleges irányban, s sétáljak át a terem túlsó végébe. Itt jobbra fordulva tegyek még néhány lépést. Forduljak még egyszer jobbra: a terem túlsó (most: innenső) oldalán állok, szemben az ajtókerettel. Az ajtón belátok, de a kép nem teljes. Annyival azért előnyösebb a helyzetem a korábbinál, hogy onnan érkeztem, tehát tudom, hogy mi volt ott. Azaz tudnám, ha megfigyeltem volna. De én az ajtókerettel, a látási viszonyokkal és a túloldallal voltam elfoglalva! És azóta egy csomó minden meg is változhatott. KETTŐSPONT r Újraépülve vagyunk, hanem szentélyben, sírkertben, és és föld között megalitikus szobrok árnyékában, díszek nélküli puritán műemlék kápolnában. És nem is biztos, hogy erre azonnal ráérzünk. Lehet, hogy csak a második teremben, Elekes Károly élőlény-bútorai között, „akik"-nek izmaik vannak, belenőnek a földbe, vagy a földből nőnek ki és úgy kötik oda ezeket a lényeket, hogy ne mozdulhassanak, és világítanak, mint ahogy ez hihető, ha a mitikus lényekké varázsolt erdélyi népi bútorok megtartó, hovatartozást és szellemiséget sugárzó jelentésére gondolunk. Vagy lehet, hogy a harmadik teremben ér bennünket ez a döbbenet, ahol Nagy Árpád óriásiméretű, fekete koponyáival találkozunk, állványra emelve, a maguk idegeneket kizáró összetartozásában, amikor elfordulásukból megérezzük, hogy ezek a lények vannak, ki tudja, milyen régóta, ki tudja, meddig lesznek, és nem függnek tőlem, véletlenszerű látogatásomtól. Az oldalt látható frízszerű viaszírás is olyan jel, ami felerősíti alapélményünket: mintha rég fogalmazott, örökérvényű gondolatokat közölnének. A legbelső terem a legpuritánabb: protestáns tér, csupasz falak — az ablak elé állított üvegtégla fallal, a szemközti falba bekötött üvegpalackokkal. A téglákba ugyanolyan textilbabák vannak beépítve, mint az első teremben. Bábuk, azaz játékok, azaz emlékek, azaz a művész személyes tárgyai, azaz a sejtjei, együvé hordva, megőrizve, egymásra halmozva, kristálytiszta építmény formájában. A palackokba fekete lé Nem szokványos az a kiállítás, amely a Műcsarnok Palme-házában augusztus 1-jéig látható. (Olaf Palme sétány 1., Városliget.) Magam csak elfogódottan tudok szólni róla, s ajánlani az érdeklődők figyelmébe. Nem falra akasztott képek, posztamensen álló szobrok, amiket a három, Marosvásárhelyről áttelepült művész kiállított, hanem összefoglaló elnevezéssel talán térberendezésnek lehet nevezni ezeket az alkotásokat. Az embert az az érzés keríti hatalmába, hogy templomba lépett — de legalábbis kultikus helyre, ahol a végső kérdésekkel találja szemben magát. S mert nem feltétlen erre számított, épp ezért az élmény megrázó és felemelő egyszerre. Elekes Károly, Krizbai Sándor, Nagy Árpád közös terme köszönti a látogatót, hat fekete, emberméretű szögletes építménnyel, melyek titokzatosak és tartózkodóak, s kezdetben csak önmagát láthatja benne közeledni és távolodni a látogató. Ezek a padlóra állított, fölfelé keskenyedő csonkakúpok aztán váratlanul föltárulnak (milyen tapintat az alkotók részéről!), hátsó oldalukra kell kerülnünk, hogy beléjük lássunk. Pedig csak fehér deszkaajtót, amin pecsétszerű festékfoltok, pántszerű filmszalagok, csontszerű textilbábuk, sírfeliratszerű fióktáblák, emberimaradvány-szerű festékkupacok, koporsószerű üreg, múmiaszerű viaszhalom, amit látunk. Az átlényegülés akkor megy végbe, amikor hatalmába kerít bennünket a különös hangulat, amikor úgy érezzük, hogy hiszen nem is kiállítóteremben szivárog. Vér, könny, epe. Az erdélyi kultúra évszázadai. Az erdélyi sors. S a kettő között a magasba húzó fehér falak. Meditációs tér. S hogy mi a viszonya a puritán, meditációs térnek, az időnkívüliségnek a személyességhez, az egyszeri emberi léthez? Ezt leginkább a műalkotásokban egyáltalán nem szokványos anyagok használata jelzi. Oltott mész, kenderfilc, gipsszel keményített textil, feketére színezett viasz, égetett, roncsolt fa, fekete lé, faragott, filccel pólyáit ágak. A szerves világ testünkkel egylényegű, romlandó halmaza. De mindez átlelkesítve, gondolatokkal, érzelmekkel megterhelve, struktúrává szervezve, beépítve, felépítve látható, átlátszó üvegtégla fallá, fekete, gránitot imitáló sírépítménnyé, életteret jelképező tisztaszobává s kápolnává egyidejűleg. Vajon e kiállításon csak saját, mások számára nehezen megközelíthető tartalmakról lenne szó? Olyan erdélyi sorsról, amely végérvényesen az élet mellé helyezi az elmúlást, mely végérvényesen a létezésről szól, az életről meditálás nem szűk, egyénre méretezett szakaszairól, hanem az ezelőttiekről és az ezutániakról is? Vajon különösek-e ma, itt, Közép-Európában ezek az élmények? Legutóbbi évek bizonyítják, hogy nem. Ezért érzem én úgy, hogy mindannyiunk életérzését, mindannyiunk közös gondolatait formálták meg, s hogy helyettünk meditálnak. Mindaddig helyettünk, míg — a kiállított műveket szemlélve — nem rezonálunk gondolataikra. MUBIRALAI 1993. JÚLIUS 30. DARVASI LÁSZLÓ: Televízió Játssz az Izé kisáruházzal! Vajon mi van most Vágó Istvánnal meg Egri Jánossal? Vajon hová sodorta őket a változás szele, ez a hol rothadás-, hol árulás-, hol meg pénzszagú szél, ami már nem játszogat el balkonon száradó gyerekbugyogókkal, hanem a jó fészkes fenébe sodorja őket. A magyar televíziózás játékos hőskorának vége. Vágó István majd pátriárka lesz, és az lesz Egri János is, és sokáig emlékeznek rájuk, habár az elkövetkezendő játékmesterek bizonnyal szebbek és fiatalabbak lesznek náluk, a televízió játékainak ősatyjainál, miközben a cirka tizedét sem tudják a világról. Az új játékmesterek kilépnek a divatlapból, a modelliskolából, és ha vigyáznak magukra, szépek maradnak az idők végezetéig, és egyetlen mondatukat sem őrzi meg a világ. Aki játékos kedvű honpolgár pedig játszani akar a magyar televízióban, az ragasszon optimista bájvigyort a két füle közé, marcipánozza be a homlokát, izmosítsa meg a tenyerét, és felejtse el a nevét. Aki ma játszani akar a magyar televízióban, felejtse el, honnan jött, és hová tart. Mostanában azzal ébreszt a világ, hogy az örökgyermek Dévényi Tibor üvölt. Napisacc, Napisacc, és én kinyitom a szemem, és látok egy vasalót, és annak a vasalónak ki kellene találni az árát, az Izé kisáruházban árulják ezt a szupermodern vasalót, mellesleg akkora választék van az Izé kisáruházban, mintha a mennyország végtelen áruraktárában bóklászna az ember, és forrnak, és forrnak, és forrnak a telefonvonalak. Jól van. Úgy lehet, bennem a hiba, és annak igenis örülni kellene, hogy már reggel nyolc óra előtt nyerhetek egy vasalót, vagy egy hónaljszőrtelenítőt a nagyszerű izé kisáruházból, és gondolkodni se kell, csak egy számot kell kimondani és az vagy bejön, vagy nem. Ilyen régen nem nagyon volt. Csakhogy én azt szeretem a játékban, hogy az rólam szól. Ha nyerek, az is rólam szól egy kicsit, ha vesztek, az is rólam szól egy kicsit, hogy hülye voltam, vagy nem voltam hülye. Vágó és Egri tanár „urak még tudták ezt, és nagyjából ilyen természetű játékokat működtettek. Kicsit csaltak, leplezetlenül drukkoltak, engedékenyek, nagyvonalúak és befolyásolhatók voltak, de azért megdolgoztatták a polgárt, szóval annak idején azok valóban játékok voltak, s a tét nemcsak egy vasaló, vagy egy ciprusi utazás volt, hanem a lélek könnyed megremegtetése, röptetése és szelíd visszavonása, ami minden játszások leglényege. Persze nyilván ki lett számítva, hogy azoknál a játékoknál lényegesen hülyébb a nép. Hogy azok a játékok, a gondolkodtató barkochbázás, a van benne valami, a lehet egy kérdéssel több, nos, ezek túlontúl intellektuálisak. Hogy nem piacorientáltak, mer egy játékot értsen meg a százszavú és egygondolatú Szabó bácsi is, de szeresse Kőrössy professzor is az ELTE szociológiai tanszékéről. Az istenadta nép, lehet, hogy hülyébb volt a régi játékoknál, viszont így biztos, hogy hülye is marad, ha televíziós játékról van szó. Mert most az a trend, hogy az új játékok szép lassan lemennek kutyába, és a póráz az Izé kisáruház elegáns kiállású tulajdonosának aranyláncos és manikűrözött kezében leend. És a nép nézni fogja ezeket a játékokat is, mert a falat nem nézheti, és játssza is, és úgy játssza teszem azt a germánoktól lenyúlt Szerencsekereket, mintha el lenne kábítva, és a műsor tetszésindexe is kitűnő, csak éppen az egésznek semmi, de semmi köze ahhoz az emberi cselekvéssorhoz, amit játéknak nevezünk. Jól van, a sikert nem kell megmagyarázni. Ám amit a magyar televízióban mostanság játékok gyanánt csinálnak, szerkesztenek és rendeznek, az nem más, mint nyílt és szemen szedett reklámozás. A reklám nagyon jó dolog, és a televíziózás egyik legélvezetesebb és szórakoztatóbb műfaja. De ha a reklám a játék helyett pöffeszkedik, akkor az egy utálatos és visszatetsző dolog. A tendenciáknak nyilván van egy szociológiailag leképezhető, feltárható erőtere. Hogy miféle erők működnek a műsorátalakulások politikájában és belharcaiban. Zeng ám a szirének dala pénzről, sikerről, simogató népszerűségről. Hogyan szállhat el például egy olyan kivételesen tehetséges, társadalmi és emberi problémákra egyaránt érzékeny riporter, mint Friderikusz, egy magamutogató, öntömjénező világba. Akárhogy vesszük, a magyar televíziózás egyik kulcsfigurája most ő, amennyiben példaértékű a döntése. Még csak azt se gondolom, hogy ez nem természetes folyamat. S mintha valami hasonló történne a televíziós játékpolitikában is. Bejelentek ezennel egy merev és korszerűtlen álláspontot. Csupán az lenne a szelíd kérdés, hogy az olyan játék már a múltnak mélységes kútjáé, ami nem az Izé kisáruház nevét ugatja, morogja, nyüszíti vissza? Hogy a Vágó-féle játékmesterek ideje valóban és visszavonhatatlanul leáldozott?