Élet és Irodalom, 1993. július-december (37. évfolyam, 26-52. szám)

1993-07-30 / 30. szám - Tódor János: Hírlapírók • riport • Verseny a Soros Alapítvány támogatásával, 1993. III. szakasz III. forduló (20. oldal)

ÉLET ÉS i® IRODALOM KISS JOAKIM MARGIT. KOPPÁNY MÁRTON: John Cage: Hol a háború? (1985) Egy nagyméretű kép­ vagy in­kább ajtókeret. Mintegy három­negyedét fekete karton tölti ki, a maradék üres, azaz át lehet rajta látni. Belépek a terembe és megál­lok az ajtóban. (Az igazi, funk­cionális ajtóban­­ nehéz össze­téveszteni.) A terem közepén, velem szemben, ott a negyed­részt üres ajtókeret. Ha benézek az ajtón, a terem túlsó falára lá­tok. A túlsó fal egy része azon­ban takarva van. A fekete kar­ton (kép) takarja el. Mi lehet mögötte? Induljak el balra, a kerettel párhuzamosan. Néhány lépés után álljak meg. Világosan kive­hető a terem szemközti falának az a része, amelyik az imént még takarva volt. Most azonban egy másik falszakasz vált láthatat­lanná. Igaz, azt korábban már szemügyre vettem, de először is az korábban volt, másodszor a kompozíció csak együtt kompo­zíció. Az egész mindig több a ré­szeinél. Kételyeimet felfüggesztve, foly­tassam utamat. Hamarosan a te­rem falához érkezem. Induljak el az ajtó síkjára merőleges irány­ban, s sétáljak át a terem túlsó végébe. Itt jobbra fordulva te­gyek még néhány lépést. Fordul­jak még egyszer jobbra: a terem túlsó (most: innenső) oldalán ál­lok, szemben az ajtókerettel. Az ajtón belátok, de a kép nem teljes. Annyival azért elő­nyösebb a helyzetem a korábbi­nál, hogy onnan érkeztem, te­hát tudom, hogy mi volt ott. Az­az tudnám, ha megfigyeltem volna. De én az ajtókerettel, a látási viszonyokkal és a túlol­dallal voltam elfoglalva! És az­óta egy csomó minden meg is változhatott. KETTŐSPONT r Újraépülve vagyunk, hanem szentélyben, sírkertben, és és föld között me­­galitikus szobrok árnyékában, díszek nélküli puritán műemlék kápolnában. És nem is biztos, hogy erre azonnal ráérzünk. Le­het, hogy csak a második terem­ben, Elekes Károly élőlény-búto­rai között, „akik"-nek izmaik vannak, belenőnek a földbe, vagy a földből nőnek ki és úgy kötik oda ezeket a lényeket, hogy ne mozdulhassanak, és vi­lágítanak, mint ahogy ez hihető, ha a mitikus lényekké varázsolt erdélyi népi bútorok megtartó, hovatartozást és szellemiséget sugárzó jelentésére gondolunk. Vagy lehet, hogy a harmadik te­remben ér bennünket ez a döb­benet, ahol Nagy Árpád óriási­méretű, fekete koponyáival talál­kozunk, állványra emelve, a ma­guk idegeneket kizáró összetar­tozásában, amikor elfordulásuk­ból megérezzük, hogy ezek a lé­nyek vannak, ki tudja, milyen régóta, ki tudja, meddig lesznek, és nem függnek tőlem, véletlen­­szerű látogatásomtól. Az oldalt látható frízszerű viasz­írás is olyan jel, ami felerősíti alapél­ményünket: mintha rég fogalma­zott, örökérvényű gondolatokat közölnének. A legbelső terem a legpuritá­nabb: protestáns tér, csupasz falak — az ablak elé állított üvegtégla fallal, a szemközti falba bekötött üvegpalackok­kal. A téglákba ugyanolyan tex­tilbabák vannak beépítve, mint az első­ teremben. Bábuk, azaz játékok, azaz emlékek, azaz a művész személyes tárgyai, azaz a sejtjei, együvé hordva, meg­őrizve, egymásra halmozva, kristálytiszta építmény formá­jában. A palackokba fekete lé Nem szokványos az a kiállítás, amely a Műcsarnok Palme-házá­­ban augusztus 1-jéig látható. (Olaf Palme sétány 1., Városli­get.) Magam csak elfogódottan tudok szólni róla, s ajánlani az érdeklődők figyelmébe. Nem falra akasztott képek, posztamensen álló szobrok, amiket a három, Marosvásár­helyről áttelepült művész kiállí­tott, hanem összefoglaló elneve­zéssel talán térberendezésnek lehet nevezni ezeket az alkotá­sokat. Az embert az az érzés keríti hatalmába, hogy templomba lé­pett — de legalábbis kultikus helyre, ahol a végső kérdésekkel találja szemben magát. S mert nem feltétlen erre számított, épp ezért az élmény megrázó és fel­emelő egyszerre. Elekes Károly, Krizbai Sándor, Nagy Árpád közös terme kö­szönti a látogatót, hat fekete, emberméretű szögletes épít­ménnyel, melyek titokzatosak és tartózkodóak, s kezdetben csak önmagát láthatja benne közeled­ni és távolodni a látogató. Ezek a padlóra állított, fölfelé keske­­nyedő csonkakúpok aztán várat­lanul föltárulnak (milyen tapin­tat az alkotók részéről!), hátsó oldalukra kell kerülnünk, hogy beléjük lássunk. Pedig csak fe­hér deszkaajtót, amin pecsétsze­rű festékfoltok, pántszerű film­szalagok, csontszerű textilbá­buk, sírfeliratszerű fiók­táblák, emberimaradvány-szerű festék­kupacok, koporsószerű üreg, múmiaszerű viaszhalom, amit látunk. Az átlényegülés akkor megy végbe, amikor hatalmába kerít bennünket a különös han­gulat, amikor úgy érezzük, hogy hiszen nem is kiállítóteremben szivárog. Vér, könny, epe. Az erdélyi kultúra évszázadai. Az erdélyi sors. S a kettő között a magasba húzó fehér falak. Me­­ditációs tér. S hogy mi a viszonya a puri­tán, meditációs térnek, az időn­­kívüliségnek a személyességhez, az egyszeri emberi léthez? Ezt leginkább a műalkotásokban egyáltalán nem szokványos anyagok használata jelzi. Oltott mész, kenderfilc, gipsszel keményített textil, feke­tére színezett viasz, égetett, ron­csolt fa, fekete lé, faragott, filccel pólyáit ágak. A szerves világ tes­tünkkel egylényegű, romlandó halmaza. De mindez átlelkesítve, gondolatokkal, érzelmekkel megterhelve, struktúrává szer­vezve, beépítve, felépítve látható, átlátszó üvegtégla fallá, fekete, gránitot imitáló sírépítménnyé, életteret jelképező tisztaszobává s kápolnává egyidejűleg. Vajon e kiállításon csak saját, mások számára nehezen megkö­zelíthető tartalmakról lenne szó? Olyan erdélyi sorsról, amely végérvényesen az élet mellé helyezi az elmúlást, mely végér­vényesen a létezésről szól, az életről meditál­á­s nem szűk, egyénre méretezett szakaszairól, hanem az ezelőttiekről és az ez­­utániakról is? Vajon különösek-e ma, itt, Kö­­zép-Európában ezek az élmé­nyek? Legutóbbi évek bizonyít­ják, hogy nem. Ezért érzem én úgy, hogy mindannyiunk életérzését, mindannyiunk közös gondolatait formálták meg, s hogy helyet­tünk meditálnak. Mindaddig he­lyettünk, míg — a kiállított mű­veket szemlélve — nem rezoná­­lunk gondolataikra. MUBIRALAI 1993. JÚLIUS 30. DARVASI LÁSZLÓ: Televízió Játssz az Izé kisáruházzal! Vajon mi van most Vágó Istvánnal meg Egri Jánossal? Vajon hová sodorta őket a változás szele, ez a hol rothadás-, hol árulás-, hol meg pénzszagú szél, ami már nem játszogat el balkonon száradó gyerekbugyogókkal, hanem a jó fészkes fenébe sodorja őket. A magyar televíziózás játékos hőskorának vége. Vágó István majd pátriárka lesz, és az lesz Egri János is, és so­káig emlékeznek rájuk, habár az elkövetkezendő játékmesterek bizonnyal szebbek és fiatalabbak lesznek náluk, a televízió játé­kainak ősatyjainál, miközben a cirka tizedét sem tudják a világ­ról. Az új játékmesterek kilépnek a divatlapból, a modelliskolá­­ból, és ha vigyáznak magukra, szépek maradnak az idők végeze­téig, és egyetlen mondatukat sem őrzi meg a világ. Aki játékos kedvű honpolgár pedig játszani akar a magyar tele­vízióban, az ragasszon optimista bájvigyort a két füle közé, mar­­cipánozza be a homlokát, izmosítsa meg a tenyerét, és felejtse el a nevét. Aki ma játszani akar a magyar televízióban, felejtse el, honnan jött, és hová tart. Mostanában azzal ébreszt a világ, hogy az örökgyermek Dévé­nyi Tibor üvölt. Napisacc, Napisacc, és én kinyitom a szemem, és látok egy vasalót, és annak a vasalónak ki kellene találni az árát, az Izé kisáruházban árulják ezt a szupermodern vasalót, melles­leg akkora választék van az Izé kisáruházban, mintha a mennyor­szág végtelen áruraktárában bóklászna az ember, és forrnak, és forrnak, és forrnak a telefonvonalak. Jól van. Úgy lehet, bennem a hiba, és annak igenis örülni kelle­ne, hogy már reggel nyolc óra előtt nyerhetek egy vasalót, vagy egy hónaljszőrtelenítőt a nagyszerű izé kisáruházból, és gondol­kodni se kell, csak egy számot kell kimondani és az vagy bejön, vagy nem. Ilyen régen nem nagyon volt. Csakhogy én azt szeretem a játékban, hogy az rólam szól. Ha nyerek, az is rólam szól egy kicsit, ha vesztek, az is rólam szól egy kicsit, hogy hülye voltam, vagy nem voltam hülye. Vágó és Egri tanár „urak még tudták ezt, és nagyjából ilyen természetű já­tékokat működtettek. Kicsit csaltak, leplezetlenül drukkoltak, en­gedékenyek, nagyvonalúak és befolyásolhatók voltak, de azért megdolgoztatták a polgárt, szóval annak idején azok valóban já­tékok voltak, s a tét nemcsak egy vasaló, vagy egy ciprusi utazás volt, hanem a lélek könnyed megremegtetése, röptetése és szelíd visszavonása, ami minden játszások leglényege. Persze nyilván ki lett számítva, hogy azoknál a játékoknál lé­nyegesen hülyébb a nép. Hogy azok a játékok, a gondolkodtató barkochbázás, a van benne valami, a lehet egy kérdéssel több, nos, ezek túlontúl intellektuálisak. Hogy nem piacorientáltak, mer egy­ játékot értsen meg a százszavú és egygondolatú Szabó bácsi is, de szeresse Kőrössy professzor is az ELTE szociológiai tanszékéről. Az istenadta nép, lehet, hogy hülyébb volt a régi já­tékoknál, viszont így biztos, hogy hülye is marad, ha televíziós já­tékról van szó. Mert most az a trend, hogy az új játékok szép las­san lemennek kutyába, és a póráz az Izé kisáruház elegáns kiál­lású tulajdonosának aranyláncos és manikűrözött kezében leend. És a nép nézni fogja ezeket a játékokat is, mert a falat nem nézheti, és játssza is, és úgy játssza teszem azt a germánoktól le­nyúlt Szerencsekereket, mintha el lenne kábítva, és a műsor tet­szés­­indexe is kitűnő, csak éppen az egésznek semmi, de semmi köze ahhoz az emberi cselekvéssorhoz, amit játéknak nevezünk. Jól van, a sikert nem kell megmagyarázni. Ám amit a magyar tele­vízióban mostanság játékok gyanánt csinálnak, szerkesztenek és rendeznek, az nem más, mint nyílt és szemen szedett reklámo­zás. A reklám nagyon jó dolog, és a televíziózás egyik legélveze­tesebb és szórakoztatóbb műfaja. De ha a reklám a játék helyett pöffeszkedik, akkor az egy utálatos és visszatetsző dolog. A ten­denciáknak nyilván van egy szociológiailag leképezhető, feltárha­tó erőtere. Hogy miféle erők működnek a műsorátalakulások po­litikájában és belharcaiban. Zeng ám a szirének dala pénzről, si­kerről, simogató népszerűségről. Hogyan szállhat el például egy olyan kivételesen tehetséges, társadalmi és emberi problémákra egyaránt érzékeny riporter, mint Friderikusz, egy magamutogató, öntömjénező világba. Akárhogy vesszük, a magyar televíziózás egyik kulcsfigurája most ő, amennyiben példaértékű a döntése. Még csak azt se gondolom, hogy ez nem természetes folyamat. S mintha valami hasonló történne a televíziós játékpolitikában is. Bejelentek ezennel egy merev és korszerűtlen álláspontot. Csu­pán az lenne a szelíd kérdés, hogy az olyan játék már a múltnak mélységes kútjáé, ami nem az Izé kisáruház nevét ugatja, morog­ja, nyüszíti vissza? Hogy a Vágó-féle játékmesterek ideje valóban és visszavonhatatlanul leáldozott?

Next