Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1994-02-25 / 8. szám - Nagy N. Péter: Még öt év - beszélgetés a magyar filmről Lengyel Lászlóval • interjú • Lengyel László, a játékfilm kuratórium elnöke (7. oldal)

ÉLET ÉS ÍR IRODALOM — Nem láthattuk azt a filmet, amelyben állítólag nagyon szo­morúan nyilatkozott a filmesek világában szerzett tapasztalata­iról. Nem tudhatjuk, mi okozza rossz hangulatát. Az tény, hogy eddig nemigen szokhatott hoz­zá olyan támadásokhoz, ami­lyenekhez ez a kuratóriumi tag­ság hozzásegítette. Szemére ve­tették, hogy egy olyan testület tagja, amelynek közvetlen ugyan, de jelentős része van a Duna Tv körüli ügyekben, a Mafilm sajátos leépülésében, s ha mindezektől eltekintünk, ak­kor is azt találjuk, hogy a fil­mes szakma hangadói nem sok szépet mondanak a kuratórimi rendszerről. Az iméntiekkel függ össze a keserűsége, vagy más az oka? — A Duna Tv ügyéhez semmi közöm. Én a játékfilm kuratórium elnöke vagyok, az alapítvány egé­szét érintő kérdésekről — ami­lyen például a Duna Tv és a Moz­gókép Alapítvány viszonya — a nemzeti kuratórium dönt. Elhatá­rozásaikról én körülbelül úgy és akkor értesülök, mint ön. Ez a nemzeti kuratórium egyébként egy tipikus paktumtermék, része az MDF és az SZDSZ közötti haj­dani megállapodásoknak. Tagja Csoóri, de Konrád is, ott van Ko­­dolányi, vele szemben pedig, mondjuk, Vásárhelyi. Az elnök most Bihari Mihály. Ebből a felál­lásból azért többé-kevésbé adó­dik, hogy annyira kiegyensúlyo­zatlanul mégsem dönthetnek. Legalábbis nem rendszeresen. A magam részéről a Duna Tv létesí­tését politikailag hibásnak tartot­tam, bár úgy látszott, a magyar film pénzhez juthat általa. Nem így alakult, mert a Duna Tv is szegény. Mindenesetre akármit gondoltam is, annak nem volt nagy jelentősége, minthogy nem vagyok tagja a nemzeti kuratóri­umnak. Ha tehát ilyesmik miatt támadnak, az természetesen nem bánthat, nem indíthat elkesere­dett nyilatkozatokra, legfeljebb csodálkozásra ad okot. Ma is vál­lalom viszont, amit abban a film­ben mondtam, ma is ugyanolyan csalódott vagyok, mint akkor, lát­va, hogy a filmes szakma mono­polistái érzéketlenül követelőz­nek, úgy gondolják, nekik jár évente egy film, és megalapozat­lan forgatókönyvekre hihetetle­nül nagy pénzeket akarnak kiver­ni maguknak. Ez a filmszemle megerősítette azt a benyomáso­mat, hogy a magyar film elsősor­ban művészileg került bajba. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a játékfilm kuratóri­um elnökeként részem van a ku­darcokban. Magyar viszonyokhoz képest nagyon sok pénzt költünk, jóhiszeműen, a művészi értékre koncentrálva szeretnénk elbírálni a hozzánk beadott forgatóköny­veket, és sokszor mégsem az jön ki az egészből, amit szeretnénk. Hadd tegyem az iméntiekhez hozzá, hogy nem láttam a szemle összes filmjét, így Tarr Béla több mint hét órás munkáját sem, s el­képzelhető, hogy vagy ez, vagy egy másik film remekmű, egészé­ben azonban mégsem hiszem, hogy meggondolatlanul alkottam véleményt. — Ezek a kuratóriumok politi­kai, sőt, erkölcsi szempontból is kifogástalanok. A szellemi kvali­tásokat illetően is. Csakhogy eb­ből az ideális alaphelyzetből az következik, hogy a rendezőket nem kötik alapvető érdekek se a közönséghez, se a pénzvilághoz, se a politikához, de még csak­ önmagukhoz sem. Valami elvont általános, ideális szellem — ku­ratórium — jóindulatát kell meg­nyerniük, ha filmet akarnak csi­nálni. Lehet, hogy csak a vélet­len hozza, de én úgy találtam a filmszemlén, hogy véletlenül ép­pen az elvont általános világa az, ahol a legjobban érzik magu­kat a filmesek. Ott, ahová élő ci­vil, jegyvásárló ember nem kö­vetheti őket. — Szerintem a helyzet nem ennyire komplikált. Kétségkívül sokan vannak alkotói válságban, ettől függetlenül rengeteg pénzt követelnek, pedig Szabó Ildikó nemrégiben bebizonyította, hogy nagyon kevésből is lehet művé­szileg igen jelentőset alkotni. Másfelől pedig: ha nem mi, ak­kor ki ítélne? A piac? A néző­szám vagy a gazdaságosság alapján Magyarországon nem készülhetne film. — Közvetítéseken keresztül azért ítélhetne a piac. Elképzel­hetőnek tartanék például egy olyan rendszert, amelyben Kol­­tai Róbert számára a Sose ha­lunk meg kétszázezer nézője a következő filmjéhez garantálná az ezzel a látogatottsággal ará­nyos támogatást. — Garancia nélkül is megkap­ná, ha lenne, benn forgatóköny­ve, de sajnos nincs. Egyébként is nagyon szeretnénk, ha jó vígjá­tékok készülhetnének. A Turné­ról például a forgatókönyv alap­ján azt hittük, az lesz. Visszatér­ve a finanszírozási technikákra, amit ön javasol, azt jelentené, hogy az állami pénzt a piaci íté­letek megerősítésére használjuk. Ezt nem tartanám jónak. Az igazi kommersz adja el magát, állami támogatást ne kérjen. Ugyanak­kor nekünk képviselnünk kell a közönség érdekeit, ízlését is. Tu­dom, ez zavarbaejtően hasonlít a szocializmus vonatkozó dokt­rínájára, de mit csináljak? Egész Európában ez megy. Godard vagy Bergman nem vonzanak tö­­­­megeket, de valószínűleg mind­annyiunk érdeke, hogy megszü­lessenek a filmjeik. Szabó István és Jancsó Miklós munkássága is ezt a gondolatot példázza. Az a gond azonban, hogy egyre mé­lyül a szakadék az alkotók és a közönség között. — Nem lehet nem észrevenni a legigényesebb kamaraszínhá­zak és a magyar film összefo­nódását. Nagyon sok filmes rendez kis színpadokon is, a félprofi társulatok legjobb szí­nészei egyre-másra tűnnek fel a magyar filmeken, s a szemle legsikeresebb darabja, a Woy­­zeck is ezt a színi világot idézi. De az esténként legfeljebb száz nézőhöz szóló, a beavatottság és az intimitás légkörében élő kamaraszínházi világ és a mozi ölelkezése azért eléggé sajátos jelenség. — És akkor még nem is emlí­tette Jeles András vagy Halász Péter sikereit. Helyes a megfi­gyelés. Beköltöztünk néhány négyzetméterre. De ha már a kis térnél tartunk, nagyon sokat várok a tévétől, attól, hogy vég­re képernyőre kerülhessenek a magyar filmek. Szembesítenünk kell őket a nézőkkel. Az lesz a nagy próbatétel. Nagyon jó volt például, hogy a szemle idején rengeteg közelmúltbeli magyar filmet vetítettek. Én legalábbis nagyon örültem neki. Ismét fel­ébredt a becsvágyam. Mert ha nem is olyan régen ilyen remek filmek készültek, és itt van még szinte mindenki, aki létrehozá­sukban közreműködött, akkor igenis van értelmük az erőfeszí­téseknek. Mert itt tudnak filmet csinálni. De térjünk vissza a fi­nanszírozási alternatívákhoz. Az eladott jegyek számát, mint végső értékmérőt, elvetettük, a piac közvetettebb formában sem segíthet, mert a bankvilág erre a műfajra nálunk nem fo­gékony. Adódna a tiszta szak­mai zsűri lehetősége, az, hogy osszák el a filmesek egymás kö­zött az állami pénzt. Ezt azon­ban éppen ők nem akarják, mert nem tudnak elképzelni olyan kuratóriumot, amelynek ítéleteit úgy-ahogy, de el tudná fogadni a filmvilág. — Szabó vagy Jancsó tekinté­lye sem lenne elég? — Szakmailag óriási a res­­pektjük, de sokan nem éreznék elfogulatlannak az­ ítéleteiket. Éppen azért, mert túl súlyos, markáns egyéniség mindkettő. Nem véletlen, hogy nemrégi­ben, amikor újraválasztották a kuratóriumot, a döntő többség a szakmán kívüliekre szava­zott. Talán mert tudják, hogy nincsenek előítéleteink és személyes érdekeltségünk sincs. A filmes kuratóriumi ta­gok pályázatait pedig különö­sen keményen bíráljuk el. Visszaadtunk könyvet Gazdag­ , nak is, Sárának is.­­ Nem is a kuratóriumra szoktak e tekintetben panasz­kodni, hanem arra, hogy a stú­diók filmcsomagokkal pályáz­nak, ezekre kapják meg a pénzt, amit aztán belül, a hie­rarchikus viszonyoknak megfe­lelően — tehát nem feltétlenül az érdemek szerint — csoporto­sítanak, újraosztanak. — Ezzel kapcsolatban mi csak annyit tehetünk, hogy figyelmez­tetjük az érintetteket: ha a stú­dióvezető olyan forgatókönyvet valósít meg, ami nem szerepel a benyújtott tervben, azt ne hagy­juk szó nélkül. — Hanem? — Nyilvánosságra hozzuk a történteket. — Volt már erre példa? — Például az Objektív Stúdió esetében. Sára Sándor és Ró­zsa János nem kapott a filmter­vére támogatást, mégis hasz­náltak belőle. Más kérdés, hogy az elkészült munkák nem rosszak. A történteket minden­esetre figyelembe kell vennünk a jövőben. — Ha jól gondolom, egyedül a politika közvetítette támogatá­sokról nem beszéltünk még. — Igen, hisz oszthatná a pénzt a minisztérium is, de én ezt most sem tartanám jónak. Szóba jöhet még parlamenti bizottság. Ez a megoldás azonban a politikai szempontok és feszültségek megjelenésével járna, arról nem is beszélve, hogy elképzelni nem tudom, mit kezdene egy parla­menti bizottság azzal a rengeteg forgatókönyvvel, amit el kell ol­vasni ahhoz, hogy dönteni lehes­sen felőlük. Elvileg persze ki is vonulhat az állam. Ezt meg lehet gondolni. Ha én pénzügyminisz­ter lennék, és ilyen állapotban lenne a költségvetésem, könnyen lehet, hogy nem adnék filmre egy fillért sem. Főleg nem olyan fil­mekre, amiket nem néznek meg az emberek. — Ezek szerint csak a szere­pen múlik, miként gondolkodik a támogatásról? — A szerep, persze, nem el­hanyagolható, de nem is a leg­fontosabb. Azért vállaltam ezt a pozíciót, immár másodszor is, mert úgy gondolom, ha ma ta­lán nem is ér meg annyi pénzt a magyar film — a kuratóriumunk egy évben 350-380 millió forint­tal rendelkezik —öt év múlva biztosan meghozza a gyümöl­csét a mostani befektetés. Egy­szerűen csak azzal, hogy élet­ben tartjuk a magyar filmgyár­tást. Meg lehetne lenni, persze, nemzeti filmiparunk nélkül is, amiként egy sor ország jól meg­van, és ettől még nem veszíti el a tartását, de ha egyszer már létrejött, és ilyen nagyszerű jött létre, mint itt, akkor ezt meg kell tartani. Én azt remélem, most igazából nem is a mai rendszer finanszírozásában ve­szek részt, hanem az öt év múl­va következtében. — Ám a mai rendszert akarja időről időre faképnél hagyni, hogy aztán, legyőzve belső el­lenállását, mégis folytassa ezt a munkát. Számomra most már világos, miért tartja továbbra is jónak a kuratóriumok általi pénzosztást, azt is érteni vé­lem, hogy a döntéseknél milyen szempontok vezetik, de azt to­vábbra sem tudom, miért akar időről időre lemondani, s miért marad mégis. —­­Ugyanazért maradok, amiért mennék. Maradok, mert nagy értéknek tartom a magyar filmművészetet, s örülök, ha hívnak, mert úgy találják, se­gíthetek. Mennék, amikor lá­tom, hogy emberek, akik miatt úgy gondolom, itt egy dúsgaz­dag örökség megmentéséről van szó, megcsúfolják ezt a feltevésemet. Hogy akik tizenöt éve többnyire a csúcsokon jár­nak, most szinte csak völgy­ben. De ez önmagában még nem is lenne baj, ha emiatt megverekednének önmaguk­kal. De nem. Mindenki mással, csak magukkal nem. És köz­ben irreális összegekről gon­dolják, hogy az nekik jár. Ku­ratóriumi elnöke vagyok egy jótékonysági alapítványnak is, így tudom, hogy az éhezőknek összesen csak néhány százezer forintot tudunk adni. De Ester­házy is csak ötvenezret kap egy könyvért, miközben egy forgatókönyvért gond nélkül odaadják ennek a háromszoro­sát is. Ez járna? Mehetnékem támad, amikor azt látom, hogy a pénzszűkére nem a kemény hajtás a válasz, az elpusztítha­tatlan győzni akarás, hanem a mártírszerep. Azt a bizonyos másik generációt még nem lá­tom, csak azt, ami most folyik, azért akarok néha lemondani. Mert ijesztőnek találom, mennyire nem értik meg egy­előre a filmesek, hogy mi van ezzel az országgal. Hogy az emberek milyen iszonyatos harcban vannak. A kenyérért is. De nem csak és talán nem is elsősorban ezért. Hanem az elveszett önazonosság vissza­szerzéséért. És ezt illene meg­érteni, illene részt venni ben­ne. A filmesek nagyon jól értet­ték a Kádár-rendszer világát. Ezt az újat még nem értik. De ez nem baj. Az viszont igen, hogy emiatt nem kínlódnak. Hogy nem emiatt kínlódnak. Nagy N. Péter Még öt év­ e beszélgetés a magyar filmről Lengyel Lászlóval . A nemrég véget ért Filmszemlén volt egy titkos zsűri is, egy olyan tes­tület, amelynek véleménye valószínűleg legalább olyan fontos az érin­tettek számára, mint a díjkiosztó bizottságé. A szemle az az alkalom ugyanis, amikor a Mozgókép Alapítvány kuratóriumainak tagjai eltű­nődhetnek előző évi munkájukon. A legnagyobb felelősség és lehetőség a játékfilmes kurátoroké. Elnökük Lengyel László. Úgy hírlett, egy do­kumentumfilmben, amelyet néhány nyilatkozó hozzájárulásának hiá­nyában végül is nem vetítettek le, meglehetős keserűséggel nyilatkozott a film világában szerzett tapasztalatairól. A kuratórium elnöki tisztéről mégsem mondott le, noha, mint a beszélgetésből kitűnik, igen gyakran fontolgatja ezt. INTERJÚ 1994. FEBRUÁR 25.

Next