Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-02-25 / 8. szám - Nagy N. Péter: Még öt év - beszélgetés a magyar filmről Lengyel Lászlóval • interjú • Lengyel László, a játékfilm kuratórium elnöke (7. oldal)
ÉLET ÉS ÍR IRODALOM — Nem láthattuk azt a filmet, amelyben állítólag nagyon szomorúan nyilatkozott a filmesek világában szerzett tapasztalatairól. Nem tudhatjuk, mi okozza rossz hangulatát. Az tény, hogy eddig nemigen szokhatott hozzá olyan támadásokhoz, amilyenekhez ez a kuratóriumi tagság hozzásegítette. Szemére vetették, hogy egy olyan testület tagja, amelynek közvetlen ugyan, de jelentős része van a Duna Tv körüli ügyekben, a Mafilm sajátos leépülésében, s ha mindezektől eltekintünk, akkor is azt találjuk, hogy a filmes szakma hangadói nem sok szépet mondanak a kuratórimi rendszerről. Az iméntiekkel függ össze a keserűsége, vagy más az oka? — A Duna Tv ügyéhez semmi közöm. Én a játékfilm kuratórium elnöke vagyok, az alapítvány egészét érintő kérdésekről — amilyen például a Duna Tv és a Mozgókép Alapítvány viszonya — a nemzeti kuratórium dönt. Elhatározásaikról én körülbelül úgy és akkor értesülök, mint ön. Ez a nemzeti kuratórium egyébként egy tipikus paktumtermék, része az MDF és az SZDSZ közötti hajdani megállapodásoknak. Tagja Csoóri, de Konrád is, ott van Kodolányi, vele szemben pedig, mondjuk, Vásárhelyi. Az elnök most Bihari Mihály. Ebből a felállásból azért többé-kevésbé adódik, hogy annyira kiegyensúlyozatlanul mégsem dönthetnek. Legalábbis nem rendszeresen. A magam részéről a Duna Tv létesítését politikailag hibásnak tartottam, bár úgy látszott, a magyar film pénzhez juthat általa. Nem így alakult, mert a Duna Tv is szegény. Mindenesetre akármit gondoltam is, annak nem volt nagy jelentősége, minthogy nem vagyok tagja a nemzeti kuratóriumnak. Ha tehát ilyesmik miatt támadnak, az természetesen nem bánthat, nem indíthat elkeseredett nyilatkozatokra, legfeljebb csodálkozásra ad okot. Ma is vállalom viszont, amit abban a filmben mondtam, ma is ugyanolyan csalódott vagyok, mint akkor, látva, hogy a filmes szakma monopolistái érzéketlenül követelőznek, úgy gondolják, nekik jár évente egy film, és megalapozatlan forgatókönyvekre hihetetlenül nagy pénzeket akarnak kiverni maguknak. Ez a filmszemle megerősítette azt a benyomásomat, hogy a magyar film elsősorban művészileg került bajba. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a játékfilm kuratórium elnökeként részem van a kudarcokban. Magyar viszonyokhoz képest nagyon sok pénzt költünk, jóhiszeműen, a művészi értékre koncentrálva szeretnénk elbírálni a hozzánk beadott forgatókönyveket, és sokszor mégsem az jön ki az egészből, amit szeretnénk. Hadd tegyem az iméntiekhez hozzá, hogy nem láttam a szemle összes filmjét, így Tarr Béla több mint hét órás munkáját sem, s elképzelhető, hogy vagy ez, vagy egy másik film remekmű, egészében azonban mégsem hiszem, hogy meggondolatlanul alkottam véleményt. — Ezek a kuratóriumok politikai, sőt, erkölcsi szempontból is kifogástalanok. A szellemi kvalitásokat illetően is. Csakhogy ebből az ideális alaphelyzetből az következik, hogy a rendezőket nem kötik alapvető érdekek se a közönséghez, se a pénzvilághoz, se a politikához, de még csak önmagukhoz sem. Valami elvont általános, ideális szellem — kuratórium — jóindulatát kell megnyerniük, ha filmet akarnak csinálni. Lehet, hogy csak a véletlen hozza, de én úgy találtam a filmszemlén, hogy véletlenül éppen az elvont általános világa az, ahol a legjobban érzik magukat a filmesek. Ott, ahová élő civil, jegyvásárló ember nem követheti őket. — Szerintem a helyzet nem ennyire komplikált. Kétségkívül sokan vannak alkotói válságban, ettől függetlenül rengeteg pénzt követelnek, pedig Szabó Ildikó nemrégiben bebizonyította, hogy nagyon kevésből is lehet művészileg igen jelentőset alkotni. Másfelől pedig: ha nem mi, akkor ki ítélne? A piac? A nézőszám vagy a gazdaságosság alapján Magyarországon nem készülhetne film. — Közvetítéseken keresztül azért ítélhetne a piac. Elképzelhetőnek tartanék például egy olyan rendszert, amelyben Koltai Róbert számára a Sose halunk meg kétszázezer nézője a következő filmjéhez garantálná az ezzel a látogatottsággal arányos támogatást. — Garancia nélkül is megkapná, ha lenne, benn forgatókönyve, de sajnos nincs. Egyébként is nagyon szeretnénk, ha jó vígjátékok készülhetnének. A Turnéról például a forgatókönyv alapján azt hittük, az lesz. Visszatérve a finanszírozási technikákra, amit ön javasol, azt jelentené, hogy az állami pénzt a piaci ítéletek megerősítésére használjuk. Ezt nem tartanám jónak. Az igazi kommersz adja el magát, állami támogatást ne kérjen. Ugyanakkor nekünk képviselnünk kell a közönség érdekeit, ízlését is. Tudom, ez zavarbaejtően hasonlít a szocializmus vonatkozó doktrínájára, de mit csináljak? Egész Európában ez megy. Godard vagy Bergman nem vonzanak tömegeket, de valószínűleg mindannyiunk érdeke, hogy megszülessenek a filmjeik. Szabó István és Jancsó Miklós munkássága is ezt a gondolatot példázza. Az a gond azonban, hogy egyre mélyül a szakadék az alkotók és a közönség között. — Nem lehet nem észrevenni a legigényesebb kamaraszínházak és a magyar film összefonódását. Nagyon sok filmes rendez kis színpadokon is, a félprofi társulatok legjobb színészei egyre-másra tűnnek fel a magyar filmeken, s a szemle legsikeresebb darabja, a Woyzeck is ezt a színi világot idézi. De az esténként legfeljebb száz nézőhöz szóló, a beavatottság és az intimitás légkörében élő kamaraszínházi világ és a mozi ölelkezése azért eléggé sajátos jelenség. — És akkor még nem is említette Jeles András vagy Halász Péter sikereit. Helyes a megfigyelés. Beköltöztünk néhány négyzetméterre. De ha már a kis térnél tartunk, nagyon sokat várok a tévétől, attól, hogy végre képernyőre kerülhessenek a magyar filmek. Szembesítenünk kell őket a nézőkkel. Az lesz a nagy próbatétel. Nagyon jó volt például, hogy a szemle idején rengeteg közelmúltbeli magyar filmet vetítettek. Én legalábbis nagyon örültem neki. Ismét felébredt a becsvágyam. Mert ha nem is olyan régen ilyen remek filmek készültek, és itt van még szinte mindenki, aki létrehozásukban közreműködött, akkor igenis van értelmük az erőfeszítéseknek. Mert itt tudnak filmet csinálni. De térjünk vissza a finanszírozási alternatívákhoz. Az eladott jegyek számát, mint végső értékmérőt, elvetettük, a piac közvetettebb formában sem segíthet, mert a bankvilág erre a műfajra nálunk nem fogékony. Adódna a tiszta szakmai zsűri lehetősége, az, hogy osszák el a filmesek egymás között az állami pénzt. Ezt azonban éppen ők nem akarják, mert nem tudnak elképzelni olyan kuratóriumot, amelynek ítéleteit úgy-ahogy, de el tudná fogadni a filmvilág. — Szabó vagy Jancsó tekintélye sem lenne elég? — Szakmailag óriási a respektjük, de sokan nem éreznék elfogulatlannak az ítéleteiket. Éppen azért, mert túl súlyos, markáns egyéniség mindkettő. Nem véletlen, hogy nemrégiben, amikor újraválasztották a kuratóriumot, a döntő többség a szakmán kívüliekre szavazott. Talán mert tudják, hogy nincsenek előítéleteink és személyes érdekeltségünk sincs. A filmes kuratóriumi tagok pályázatait pedig különösen keményen bíráljuk el. Visszaadtunk könyvet Gazdag , nak is, Sárának is. Nem is a kuratóriumra szoktak e tekintetben panaszkodni, hanem arra, hogy a stúdiók filmcsomagokkal pályáznak, ezekre kapják meg a pénzt, amit aztán belül, a hierarchikus viszonyoknak megfelelően — tehát nem feltétlenül az érdemek szerint — csoportosítanak, újraosztanak. — Ezzel kapcsolatban mi csak annyit tehetünk, hogy figyelmeztetjük az érintetteket: ha a stúdióvezető olyan forgatókönyvet valósít meg, ami nem szerepel a benyújtott tervben, azt ne hagyjuk szó nélkül. — Hanem? — Nyilvánosságra hozzuk a történteket. — Volt már erre példa? — Például az Objektív Stúdió esetében. Sára Sándor és Rózsa János nem kapott a filmtervére támogatást, mégis használtak belőle. Más kérdés, hogy az elkészült munkák nem rosszak. A történteket mindenesetre figyelembe kell vennünk a jövőben. — Ha jól gondolom, egyedül a politika közvetítette támogatásokról nem beszéltünk még. — Igen, hisz oszthatná a pénzt a minisztérium is, de én ezt most sem tartanám jónak. Szóba jöhet még parlamenti bizottság. Ez a megoldás azonban a politikai szempontok és feszültségek megjelenésével járna, arról nem is beszélve, hogy elképzelni nem tudom, mit kezdene egy parlamenti bizottság azzal a rengeteg forgatókönyvvel, amit el kell olvasni ahhoz, hogy dönteni lehessen felőlük. Elvileg persze ki is vonulhat az állam. Ezt meg lehet gondolni. Ha én pénzügyminiszter lennék, és ilyen állapotban lenne a költségvetésem, könnyen lehet, hogy nem adnék filmre egy fillért sem. Főleg nem olyan filmekre, amiket nem néznek meg az emberek. — Ezek szerint csak a szerepen múlik, miként gondolkodik a támogatásról? — A szerep, persze, nem elhanyagolható, de nem is a legfontosabb. Azért vállaltam ezt a pozíciót, immár másodszor is, mert úgy gondolom, ha ma talán nem is ér meg annyi pénzt a magyar film — a kuratóriumunk egy évben 350-380 millió forinttal rendelkezik —öt év múlva biztosan meghozza a gyümölcsét a mostani befektetés. Egyszerűen csak azzal, hogy életben tartjuk a magyar filmgyártást. Meg lehetne lenni, persze, nemzeti filmiparunk nélkül is, amiként egy sor ország jól megvan, és ettől még nem veszíti el a tartását, de ha egyszer már létrejött, és ilyen nagyszerű jött létre, mint itt, akkor ezt meg kell tartani. Én azt remélem, most igazából nem is a mai rendszer finanszírozásában veszek részt, hanem az öt év múlva következtében. — Ám a mai rendszert akarja időről időre faképnél hagyni, hogy aztán, legyőzve belső ellenállását, mégis folytassa ezt a munkát. Számomra most már világos, miért tartja továbbra is jónak a kuratóriumok általi pénzosztást, azt is érteni vélem, hogy a döntéseknél milyen szempontok vezetik, de azt továbbra sem tudom, miért akar időről időre lemondani, s miért marad mégis. —Ugyanazért maradok, amiért mennék. Maradok, mert nagy értéknek tartom a magyar filmművészetet, s örülök, ha hívnak, mert úgy találják, segíthetek. Mennék, amikor látom, hogy emberek, akik miatt úgy gondolom, itt egy dúsgazdag örökség megmentéséről van szó, megcsúfolják ezt a feltevésemet. Hogy akik tizenöt éve többnyire a csúcsokon járnak, most szinte csak völgyben. De ez önmagában még nem is lenne baj, ha emiatt megverekednének önmagukkal. De nem. Mindenki mással, csak magukkal nem. És közben irreális összegekről gondolják, hogy az nekik jár. Kuratóriumi elnöke vagyok egy jótékonysági alapítványnak is, így tudom, hogy az éhezőknek összesen csak néhány százezer forintot tudunk adni. De Esterházy is csak ötvenezret kap egy könyvért, miközben egy forgatókönyvért gond nélkül odaadják ennek a háromszorosát is. Ez járna? Mehetnékem támad, amikor azt látom, hogy a pénzszűkére nem a kemény hajtás a válasz, az elpusztíthatatlan győzni akarás, hanem a mártírszerep. Azt a bizonyos másik generációt még nem látom, csak azt, ami most folyik, azért akarok néha lemondani. Mert ijesztőnek találom, mennyire nem értik meg egyelőre a filmesek, hogy mi van ezzel az országgal. Hogy az emberek milyen iszonyatos harcban vannak. A kenyérért is. De nem csak és talán nem is elsősorban ezért. Hanem az elveszett önazonosság visszaszerzéséért. És ezt illene megérteni, illene részt venni benne. A filmesek nagyon jól értették a Kádár-rendszer világát. Ezt az újat még nem értik. De ez nem baj. Az viszont igen, hogy emiatt nem kínlódnak. Hogy nem emiatt kínlódnak. Nagy N. Péter Még öt év e beszélgetés a magyar filmről Lengyel Lászlóval . A nemrég véget ért Filmszemlén volt egy titkos zsűri is, egy olyan testület, amelynek véleménye valószínűleg legalább olyan fontos az érintettek számára, mint a díjkiosztó bizottságé. A szemle az az alkalom ugyanis, amikor a Mozgókép Alapítvány kuratóriumainak tagjai eltűnődhetnek előző évi munkájukon. A legnagyobb felelősség és lehetőség a játékfilmes kurátoroké. Elnökük Lengyel László. Úgy hírlett, egy dokumentumfilmben, amelyet néhány nyilatkozó hozzájárulásának hiányában végül is nem vetítettek le, meglehetős keserűséggel nyilatkozott a film világában szerzett tapasztalatairól. A kuratórium elnöki tisztéről mégsem mondott le, noha, mint a beszélgetésből kitűnik, igen gyakran fontolgatja ezt. INTERJÚ 1994. FEBRUÁR 25.