Élet és Irodalom, 1995. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)

1995-07-28 / 30. szám - Kőnig Róbert: metszete • kép (1. oldal) - Kovács Zoltán: Júliusi hajnal • vezércikk (1. oldal)

„A kapitalizmus eredendően anti-intellektuális” — Csepeli Györggyel és Örkény Antallal beszélget Mihancsik Zsófia ❖ Cséve Anna: Levelek és szépirodalom (esszé) * Szabad Kikötő: összeállítás Milosevits Péterről ❖ És Irodalom: Darvasi László, Kállai Géza, Kertész Ákos, Marno János és Szathmári István prózája, Gerevich András, Pálinkás György és Vörös István verse ❖ Riport a MÁV-kalauzok szabályzatszerű viselkedéséről ÉLET És Í­­l irodalom! IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XXXIX. ÉVFOLYAM, 30. SZÁM ÁRA: 82 FT 1995. JÚLIUS 28. KOVÁCS ZOLTÁN: Júliusi hajnal Van úgy néha, hogy az ember egyedül marad valamelyik ét­termi asztalnál. Ez a hajnal csaknem biztosra vehető jele. A fölismerés rendszerint hirtelen és meglepetésszerű, ilyen­kor általában olyan, többrendbelileg hiányos mondatok rakód­nak össze, hogy „...hát hisz ezek...”, esetleg „...dehát az előbb még...”, — minek is folytatni? Ebben a helyzetben az ember iszik még valamit. Hogy erőt kapjon, hogy kitartson hazáig, de különben meg ezek az italok már amúgy is a kijózanodás jegyében ivódnak föl — tisztul min­den. A konyhai olajszag meg a füst, ami jól beette már magát a hajba és a bőrbe — az ember ujjai közt összetör még néhány fogpiszkálót, aztán kilép az utcára. Amikor az ember hajnalban lép ki kocsmából az utcára, min­denki szembejön vele. A Népszínház utcaiak, az egész nyolca­dik kerület, Magyarország, de még valószínűbb, hogy a földgo­lyó teljes lakossága jön vele szembe, mind a hat egész két tized milliárd ember. Mennek fölvenni a műszakot. Sietősek, futnak a kigördülő villamos után, aktatáskák mozdulnak, nyakkendők lendülnek, cipők koppannak. Túl energikus minden, éppen ezért az ember máris lefordul egy mellékutcára, hogy valami­képp az Auróra utca felől közelítse meg a körutat, ahova igyek­szik. A mellékutca, az más. A mellékutca csak büdös és hál'is­­tennek ott nem akarja fölvenni senki a műszakot, a Bacsó Béla utcában inkább épp akkortájt tették le, s most a nyitott ablakon át is hallani, amint a jól végzett, eredményes munka után szusszannak egyet. Az utcán nincsen senki, így hát legmegfele­lőbb a pillanat arra vonatkozólag, hogy az embernek eszébe jusson valami a magyar költészetből, mert mikor máskor jus­son. „Szürkül a város renyhe piszka” — nézünk szembe immáron a Vásárcsarnok eklektikus homlokzatával, ilyenkor hajnaltájt si­kerül legjobban az impresszionizmus realisztikus befogadása. A rezdülések expresszív megélésére kínálkozhat-e megfelelőbb alkalom? Nem kínálkozhat, ezért folytatjuk a szavalást, s mire odáig jutunk, hogy a „hajnal, a nagy impresszionista”, szívünk kemény lesz, lelkünk erős, így folytathatjuk utunkat. Az a helyzet, hogy így van ez már vagy húsz éve. Húsz éve, hogy szürkül a város renyhe piszka, nagy hajnali átvágások a te­reken, mellékutcák, homlokzatok, nyolcadik kerület. Ámde ez a hajnal, ma, mégiscsak más. Amint kifordulunk a kocsisorról , lábunk már ráállt az eltéveszthetetlen útra a Bérkocsis irányá­ba, hirtelen fekvő emberek tűnnek föl, amint szép, rendezett sorban, elvágólag nyugodnak a kövezeten. Kempingágyon, csergén, takarón fekszenek, tekintetük nyugodt, szemükkel alighanem a Kisgöncölt keresik folyamatosan. Fekvésük súlyos, indulattalan, elszánt fekvés, kisbefektetők energikus fekvése. Ez a fekvés a jövő záloga. Most minden fekvésre szükségünk van! — gondolom hirtelen, de hát hajnalban minden hirtelen törté­nik. „Az éjjel hazafelé mentem, éreztem, bársony lesz inog, a szellőzködő lágy melegben tapsikolnak a jázminok" — szaka­dok el hirtelen a szürkülő renyhe piszoktól s telítődöm meg va­lami rettenetes erővel és fölismeréssel: „nagy, álmos dzsungel volt a lelkem s háltak az uccán”. Mert valóban háltak az utcán — költészet és valóság meghök­kentő szimbiózisa, így hajnaltájt, de hát mikor máskor? Nálunk különben is, valakik mindig hálnak az utcán. Pedig nem volnánk mi forró égövi nép, mi európai nemzet vagyunk, és ugye, mégis, időről időre lefekszünk a porba. Mert nincs más, nem lehet másként. Huszonkilencben mert kilakoltattak. Ötvenegyben a hatósági húskimérés előtt, ha egy jó fasírtot akartunk enni. Nyolcvankettőben a kölcsönző előtt, mert kevés volt a szörf, most, kilencvenötben meg mert csak két napig van kötvényjegyzés. Most éppen kárpótoltak dőltek a porba, feksze­nek a jövőért. Az ember ilyenkor persze megáll. Nézi a fekvést, amely fek­vésnek persze több rétege is van, mindenek előtt az, hogy ez a fekvés célorientált. A fekvés célja: a kötvényjegyzés. Csak két nap. Két éjszaka. Holnap már mindenki odébb fekszik eggyel. Ma a balettcipős előtt, holnap már ki tudja, eljut tán a mézes­­kalácsosig, és akkor harmadnap talán már feküdni sem kell. így volt ez mindig a magyar történelemben, jöhetett itt bármi, előbb-utóbb fekvés volt. Legföljebb a fekvő testhelyzet volt más. Huszonkilencben elkeseredett, apatikus fekvés, ötvenegyben vi­gyázzállásban történő fekvés, nyolcvankettőben kempingágy — az első pepsi-fekvés! —, ma meg már nem is tudni. Csak fekvés, ami mögül réges-rég elmozdultak már az időkoordináták, így aztán egy olyan megállapításnak, mint hogy „halnak az utcán”, nem is létezik olyan meghatározottsága, mint mondjuk annak, hogy „befordultam a konyhára, rágyújtottam a pipára”. A pipá­ra gyújtás mindig ugyanaz, ugyanaz a tartalma, meghatározha­tó a funkciója. Időtlen mozdulatsor, eredménye jól bemérhető: a sikeres dohányzás. A hazai fekvésnek ezzel szemben nincsen egyszer s minden­korra meghatározó helyiértéke. Csak a mozdulatsor változat­lan: fogom a csergét és ledobom a porba, aztán puff! ráfek­szem — dehát ahány fekvés, annyi cél, ok, tartalom. Most kisbefektetők hálnak az utcán, és alapjában véve nin­csen is ebben semmi különös. König Róbert metszete

Next