Élet és Irodalom, 1995. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)

1995-07-21 / 29. szám - Török Mónika: A civilizáció vége • riport (24. oldal)

TÖRÖK MÓNIKA RIPORTJA: 1995. JÚLIUS 21. A civilizáció vége Egy régen látott lengyel film, az Obi­oda, avagy a civilizáció vége pör­gött mindvégig a szemem előtt Óz­­don. Nincs sok különbség mű­vészi vízió és valóság között. A hajdanvolt, mesterséges civilizáció betonmonst­rumokat hagyott maga után, amelye­ket ma már senki sem használ. Vá­rosrésznyi acél- és betonszörny, hoz­zá alakított utakkal, egyéb infra­struktúrával. Csak patkányokat látni, azt viszont sokat. Az üres és rozsdás kohó úgy magasodik az ember fölé, hogy az atavisztikus szorongás ellen szkafandert kellene húzni. A különböző korú civilizációk pro­duktumai itt egymás mellett rohad­nak. A húszas-harmincas évek tisztvi­selőtelepén még látszik, hogy valaha szebb és népesebb volt. Bájos, kicsi, németalföldi jellegű házikók, fa zsa­­lugáterekkel, zsindelyes tetőkkel, hajdan gondozott előkertekkel. Most legtöbbjük üresen áll, a tető beszakadt, a kertben évtizedes gyom, az ablakok kitörve, az ajtók keresztdeszkákkal beszögezve. Nem mindegyik lakatlan. Némelyikben él­nek családok, amelyeknek se mun­kája, se pénze, se kilátása. Itt már legalább tíz éve nem nyúltak hozzá semmihez, a vakolat hámlik, az ab­laküvegek helyén többéves, sárgult újságpapír vagy műanyag. Az üzemi vasútállomás mellett ha­sonló, valaha luxusszínvonalú telep. Házigazdáink figyelmeztetnek, oda a rendőrjárőr sem megy sötétedés után. Előtte se szívesen. Az egyetlen utcácska nem ad módot a menekü­lésre. Kihűlt láva Mintha a Holdról érkeztünk vol­na, úgy gyűlnek körénk az ottaniak. Ilyen mocskos purdék a világon nincsnek. De nem csoda, a teleppel szemben hegyoldal magasodik. Nem természetes képződmény: a hajdan­volt kohó salakját szállították ide év­tizedeken keresztül a drótos csillék, hogy tartalmukból magaslat emel­kedjék, egy letűnt kor szörnyszülött emlékeként. A forró salak valaha lá­vaként folyt végig a lejtőkön. Mára kihűlt, akárcsak bölcsője. De a mé­lye ma a megélhetést rejti több száz, talán több ezer embernek. Vas. Formátlan, alaktalan mellék­­termék, mélyen a salakban. Ásni kell érte, néha több méter mélyre is. Ha túl nagy a gödör, beszakad a feje és maga alá temeti a kutakodót. Mint tavaly nyáron is két embert. És ki tudja, hányról nem tud az illetékes szerv. A vas kilójáért egy ötvenet ad a felvásárló, mármint egy forint ötven fillért. Nem méri. Ránéz, mond egy számot, ha nem tetszik, lehet vinni máshová. Egy liter tej negyven kiló vas. Ásni pedig muszáj. Pár hónapja még lehetett síneket felszedni, gyá­rat bontani, csak elég gyorsnak és ügyesnek kellett lenni. Ma már dup­la kordon van az üzemi terület kö­rül. A belsőt a fegyveres biztonsági emberek alkotják, a külsőt a rend­őrök. Dr. Sztanik Zoltán rendőr­alezredes szerint kellő határozottság­ VERSENY A SOROS ALAPÍTVÁNY TÁMOGATÁSÁVAL, 1995. III. SZAKASZ, 6. FORDULÓ­ val lépnek fel, ha lopás gyanúja áll fenn. Hogy ez néha gumibotot, tett­­legességet jelent, az természetes. De gyakran elegendő elriasztás a jelen­lét. Az alezredes úr szerint az ózdi bűnözés sem jellegében, sem mérté­kében nem különbözik az országos átlagtól. Itt azért lopnak vasat, mert ez nem bortermelő vidék. Gyakoriak a falopások is, de a gépkocsik sincse­nek biztonságban. Mint másutt. Szó­val minden megtörténik, amit a Btk. fel tud sorolni. A kábítószer állítólag feleannyira sincs jelen Ózdon, mint Budapesten, vagy akár a közeli Mis­kolcon és Salgótarjánban. Hihetet­len, hogy épp egy pusztulófélben lé­vő város határában áll meg és fordul vissza a kábítószer, de a rendőrségi adatoknak ugye hinnünk kell. Az alezredes úr szerint ennek igen egy­szerű oka van: itt nincs az emberek­nek pénze. Másra se. Ózdon nincs jövő. Aki kikerül a középiskolából vagy abbahagyja a ta­nulmányait nyolc általános után, munkára egyáltalán nem számíthat. Ha nem tanul tovább, akkor vagy au­tomatikusan munkanélkülivé válik, vagy elmegy innen. Csak nincs hová. Az ifjúsági bűnözés magától adódó­ 24­ an lehetőség, bár a rendőrség adatai szerint ennek mértéke is megegye­zik az országos átlaggal. Ózd még egy jellegzetességgel bír, ha már országos átlagokat emlege­tünk. A cigány származásúak aránya húsz százalék körül mozog. Ők adják az úgynevezett szakképzetlen rétegét a munkanélkülieknek. Nincs esélyük és nem is lesz. Istennek Ózdon dolga van Derki József a családsegítő szolgá­lat munkatársa. És lelkipásztor. Ő le­kicsinylően csak „cigánygyülekezet­nek” csúfolt közösség lelki vezetője. Nincs könnyű helyzetben. A százegy fős gyülekezet meg kell küzdjön az előítéletekkel — és meg kell küzd­jön a saját kilátástalan helyzetével. Ci­gányember a városban munkához nem jut — él, ahogyan tud. Aki Is­tent keresi, Ózdon is megtalálhatja. A lelki megbékélésnek itt olyan erős­nek kell lennnie, hogy támaszt adjon a pénztelenség, munkanélküliség, el­képzelhetetlenül rossz szociális hely­zet és a legteljesebb kilátástalanság el­viselésére. Istennek sok dolga akad Ózdon. De amit a rendőrség tudomá­sul sem vesz, azt néha éppen így le­het megoldani. A bandába tömörült ózdi fiatalok ma már templomjárók. Egyetlen embert kellett megnyerni a tiszta lelkiismeretnek: a bandavezért, Berki úrnak sikerült. Ahogyan a csa­ládsegítő szolgálat vezető-helyettesé­nek, Csernus Bélának is sikerül olyan problémákat megoldani, amelyeket a klasszikus családvédelem keretében reménytelennek lehetne titulálni. Ő is lelkipásztor. Ifjúságvédelemmel foglalkozik, kallódó gyerekekkel. És olyanokkal, akik a munkanélküli di­nasztiából kinőve nem látnak maguk előtt értelmes célt. Cserus úr az ut­cai gondozást részesíti előnyben. Nem lehet azt várni, hogy besétálja­nak a központba a veszélyeztetett réte­gek. Ózdon egyébként más sincs, csak veszélyeztetett ember, a lecsú­szástól semmi sem ment meg senkit. A rendőr-alezredes úr vélekedésével szemben Csernus úr legalább négy-öt kábítószeres fészekről tud a városban. És olyan átmeneti szállásokról, ahol a tizenévesek olykor hetekig is meg­húzzák magukat: vasúti kocsikból kia­lakított kéglikről. Innen nőtték ki magukat a hétvégi házak feltörésére specializálódott bandák. Ha a rendő­ség nem is, Csernus úr, akárcsak a lel­kipásztor-kollegája, rendszeresen jár ezekre a helyekre. Ahol csődöt mond a rendfenntartás és az ifjúságvédelmi prevenció, ott a hit szava még segít­het. Más pedig nincs. A végállomás Egy hajléktalanszálló, vagy köz­kedveltebb nevén: átmeneti szállás sehol nem a karrier csúcsa. Ózdon azonban, mint szinte minden, ez is végletes. A családi házas, haldokló, sivár szegénynegyedből nem rí ki a jellegtelen épület. Úgy tűnik, ezen környéken csupán csak szerencse dolga, hogy valaki a lepusztult házak egyikében vagy a hajléktalanszállón találja-e meg a végállomást. Innen végképp nincs tovább. Az intézmény vezetője is erre rendezkedett be. Bármilyen patetikusan hangzik, a több tucatnyi reménytelen egziszten­cia, bukott élet itt családot alkot. Szabadság, egyenlőség, testvériség? A közös nyomor összeköt, az egyen­lő kilátástalanság felszabadít. Innen senki nem megy már el. Ez a testvé­riség. És mindegy, hogy vezetői presszió vagy valóban mentálhigiénés rábeszélés eredménye, de itt már senki nem alkoholista. A végállomá­son túl a senki földje van, ide kell tudni tartozni, bármi áron, akár bőr alá beültetett —ivásgátló— tablettá­val is. A kocsma Van, akinek még van lakása, recse­­gő-ropogó egzisztenciája. Esetleg munkája is. Keveseknek. Van, aki még nem fordult Istenhez és még nem jutott el a hajléktalanszállóra sem. Idő kérdése. Ózdon az öngyil­kosságok és az alkoholizmus aránya kiugróan magas. Mint ahogyan az el­vándorlóké is, bár ez a legnehezeb­ben mérhető. A maradóknak ott a kocsma. Öt éve még csak negyven volt belőle, ma majdnem háromszáz. Torz vá­laszt egy torz igényre. Ebédelni, csak egy szendvicset vagy pogácsát enni kevés helyen lehet. A felest kérdés nélkül teszik az ember elé. Zsíros falú, gyanús pohárban. Ez maradt. M. Tóth Éva rajza ÉLET ÉS­+ IRODALOM

Next