Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1997-03-21 / 12. szám - Szilágyi Márton: • könyvkritika | Ex libris • Szörényi László: Memoria Hungarorum (Balassi Kiadó, 1996.) | Kovács Sándor Iván: „Eleink tündöklősége” (Balassi Kiadó, 1996.) | Péczeli József: Henriás (Balassi Kiadó, 1996.) | Petőfi Sándor: Ibolyák (Argumentum-Kortárs, 1996.) (13. oldal) - El Kazovszkij: rajza • kép (13. oldal)

EX LIBRIS SZILÁGYI MÁRTON Szörényi László: Memoria Hungarorum Az utóbbi hónapok irodalomtörténeti tár­gyú könyvei közül alighanem Szörényi Lászlóé az egyik legfontosabb munka. Tanulmánykö­tetről van itt szó, ráadásul olyanról, amelyet meglehetősen szerteágazó tematika jellemez: Galeotto Marziótól Heltai Gáspáron és Dugo­nics Andráson át egészen Ungvárnémeti Tóth Lászlóig ível a tárgyas válaszon írók sora. Mondhatnánk: obskúrus tematika. S valóban, ha a szó eredeti, nem pejoratív jelentésére ügyelünk, Szörényi eddig homályban hagyott összefüggéseket képes feltárni, olyan hagyo­mányszálakat mutatva ki, amelyek hosszú, oly­kor évszázadokat átfogó folyamatokat rajzol­nak ki. Módszere alapvetően filológiai jellegű, ám az ő számára ez a metódus poétikai, esz­metörténeti vagy történelmi következtetések előfeltételeként működik. A kötet címe, amely Horányi Elek latin nyelvű írói lexikoná­ra utal vissza, az emlékezés aktusát hangsú­lyozza, nem annyira a rekonstruálás értelmé­ben, hanem az emlékezetben tartás gesztusát aktivizálva. Szörényi a magyarországi latinitás különböző periódusainak felvillantásakor azt az irodalomtörténetírói magatartását képviseli magával ragadóan és hitelesen, amely a későb­bi, alapvetően XIX. századi nemzeti kánonból kiszorult vagy kihagyott hagyományelemek visszaiktatását látja feladatának, emlékeztetve ilyenformán heroikus, ám nem klasszifikált írói, tudósi feladatvállalásokra is. Saját értel­mezői pozíciója ezeknek lesz felidézője: aki képes emlékezni és emlékeztetni ezekre a sze­repkijelölésekre és életművekre (mondjuk a XIX. századi neolatin költőkre vagy Verseghy töredékben maradt Biblia-fordítására), az ma­ga is a periférián maradás alázatából indulhat ki. Csakhogy ezeknek a tanulmányoknak egyik nagy tanulsága éppen az, mennyire új fénybe állítható maga a korábbi nemzeti iro­dalmi kánon, ha erről a magunk választotta, látszólagos perifériáról pillantunk rá. Szörényi Lászlót tehát nem elsősorban az érdekli, ami­ről nem esett szó az irodalomtörténetírás fo­lyamatában: saját kérdésföltevései az irodalom (a nyelvi vagy ideologikus töltete révén ma­gyar irodalom) változó létmódjára irányulnak, s ennek természetes tárgyaként választ mások­tól nem nagyon preferált témákat. Ez a tanul­mánykötet tehát a föltáratlanságot képes való­ban hermeneutikai módszertudattal prezen­tálni, vagyis nem tematizálja, hanem érzékeli az irodalomértés történeti problematikáját. A húsz év munkájából rendkívül szigorúan válo­gatott kötet ilyenformán annak is dokumentu­ma, hogy egy klasszikus iskolázottságú filoló­gus saját módszereinek következetes végig­gondolásával miképpen jut el azokhoz az el­méleti-metodikai kérdésekhez, amelyeket az irodalomtudomány aktuális kérdésirányainak gondolunk. Szörényi László irodalomszemlé­lete ezért is látszik igen tanulságosnak. (Balassi Kiadó, 1996. 219 oldal, 950 Ft) 1997. MÁRCIUS 21. Kovács Sándor Iván: „Eleink tündöklősége” Egy másik, újonnan megjelent és fontos iro­dalomtörténeti szakmunka szintén messze túl­mutat látszólagos konkrét tárgyán. Kovács Sándor Iván új tanulmánykötete igen koncep­ciózus válogatás. A könyv egyik, talán leghang­súlyosabb vonulatát tulajdonképpen sajátos Zrínyi-kommentárokként is jellemezhetném. Kovács Sándor Iván ugyanis a XVII. századi magyar költészet jelentős alakjairól (pl. Gyön­gyösi, Koháry, Esterházy Pál) szólván, elsősor­ban a Zrínyi-imitációk kimutatására törekszik. Hatalmas szövegmemória és filológiai akríbia jellemzi ezeket a tanulmányokat, az eredmé­nyek pedig a témában kevésbé jártas iroda­lomtörténész olvasót teljesen meggyőzik. A di­lemma mindazonáltal ott lappang ezeknek az írásoknak a mélyén, oly­annyira, hogy maga a szerző is érzékeli, hiszen felhívja a figyelmet arra, mennyire kívánatos a Zrínyi-hagyomány, azaz a költői életmű és írói-politikusi szerepér­telmezés továbbélésének monografikus vizsgá­lata. Tegyük hozzá: ennek elvégzése ma már nem lenne előzmények nélküli munka, s a kezdeményezésben Kovács Sándor Ivánnak (kutatóként éppúgy, mint témakijelölő peda­gógusként) komoly érdemei vannak. Mégis ez a kötet — az eddigi eredményekhez képest is — új kérdések megfogalmazásához segít hoz­zá: ha K. S. I. képes ennyi adattal bizonyítani azt, hogy Zrínyit a kortársak imitálták, vagyis költői tekintélye alapján méltónak bizonyult erre az alkotómódszerre; ha még Gyöngyösi Kemény-eposzában is kimutatható a Szigeti veszedelem hatása , akkor mi magyarázza a XVIII. század végére, XIX. század elejére öröklődő vagy kialakuló dichotómiát, amely a népszerű Gyöngyösi versus a felfedezendő, el­felejtett Zrínyi képletével írható le? Mi válto­zott meg a XVII. századi magyar nyelvű költé­szet kanonizációjának történeti folyamatában, ha Arany, de voltaképp már a Nemzeti hagyo­mányokat író Kölcsey is — saját tudománytör­téneti előzményeinek tökéletesen megfelelő­en — úgy summázhatott: Zrínyi megelőzte a korát, de nem hatott rá? S egyáltalán: a kötet rendkívül alapos tanulmányai alapján az is kérdéssé tehető, vajon mennyiben változtak meg a Zrínyi-életmű olvasatai? Hiszen eszerint rendkívül sokrétű, bár nyilván töredékes, nem diszkurzív jellegű bizonyítóanyag gyűjthető ar­ról, hogyan olvasták a kortársak az eposzt és a lírai darabokat; ez pedig rávetíthető lenne a XVIII. századi Zrínyi-újrafölfedezés hasonló jellegű dokumentumaira, például Ráday Ge­deon szövegátírására. Kovács Sándor Iván ta­nulmánykötete tehát olyan problémákat tesz láthatóvá, amelyek a kanonizáció történeti anyagon elvégezhető elemzését ígérik: a kötet nem lezárja, hanem inkább kinyitja ezt a kér­déshorizontot. Nyilván részletesebb, szakfolyó­iratokban elvégzendő kritikai felmérést kíván­nának a kötet egyéb tanulmányai is: a Besse­nyei Annát fölfedező portrévázlat, a Thaly-ta­­nulmány vagy az Arany János Budapest-élmé­­nyéről szóló dolgozat. Mindegyik újabb prob­lémákat tesz láthatóvá vagy implikál, s minden bizonnyal úgy fog beépülni a további iroda­lomtörténeti szakirodalomba, ahogyan maga a szerző is viszonyul az előzményeihez: a ter­mékeny vitatás jegyében, azaz az egyetértés, a továbbgondolás és az ellenérvek felsorakozta­tására késztető kétely egységének állapotában. (Balassi Kiadó, 1996. 175 oldal, 680 Ft) vagy éppen a magyar honfoglalás tematikájá­hoz méltó műforma és az ezt prezentálni ké­pes magyar nyelv megfelelő retorikai stílus­szintjeinek kialakítása (gondoljunk Dugonics­ra éppúgy, mint Csokonai ambiciózus Árpádi­­ász-töredékére). Péczeli Voltaire-fordítása nél­kül ezek a kérdések aligha tisztázhatók meg­nyugtatóan; nem is szólva most arról, hogy a IV. Henrik köré épülő epopeia átültetése mi­képpen járul hozzá a tolerancia-eszme popu­­larizálásához vagy éppen szakralizálásához, s ennek érdekében a református Péczeli milyen deformálásokat végez el az eredeti textuson. Ez a szövegkiadás pedig első darabja egy új so­rozatnak, a Régi Magyar Költők Tára XVIII. századi folyamának; a Bíró Ferenctől elindí­tott vállalkozás az ismert­ ismeretlen XVIII. század szövegeit kívánja közreadni, ezáltal olyan új összefüggések és folyamatok érzékelé­sére nyújtván módot, amelyek a jelenkori iro­dalomértés szempontjából is relevánsak lehet­nek. Mert hiszen ebben az időszakban a ma­gyar irodalom egyik nagy újraalapítása megy végbe, olyan költői gesztusok bukkannak fel itt, amelyek ősképét jelentik a későbbieknek. Erről is többet tudhatunk majd meg ebből a sorozatból. (Balassi Kiadó, 1996. 282 oldal, 1200 Ft) El Kazovszkij rajza Péczeli József: Henriás A XVIII. század végének jeles írója, szer­kesztője, Péczeli József 1786-ban fordította le Voltaire európai hatású eposzát, az Henriade­­ot. Nagy öröm, hogy ez az átültetés — Vörös Imre alapos szövegkiadói kommentárjaival — újra széles körben hozzáférhető lett, hiszen 1792-es második kiadása óta, azaz több mint kétszáz éve nem adták ki újból. Ez a mű első közelítésben természetesen fordítás, így hoz­­zámérhető-mérendő az alapul vett voltaire-i textushoz (ezt Vörös Imre gondos, az eltéré­sekre külön ügyelő jegyzetei meg is teszik), ám jelentősége túlnő a recepció tényén. Nem csak azért, mert éppen a magyar irodalomnak ebben az időszakában válik teoretikus kérdés­sé is a fordítás mikéntje, az átültetések kritéri­umai ekkor válnak problematikussá. Péczeli itt voltaképp egy műfaji-műnemi integráció gesztusát is elvégzi: egy kortársi eposzt fordít le, ezzel pedig részese lesz annak az irodalom­­történeti folyamatnak is, amelyik az eposz új­­raszituálását végzi el. Ebbe a folyamatba pedig éppúgy beletartozik a prózaepika, a román műfajelméleti tisztázása (elfajult eposzról van­­­ szó, vagy más poétikai kategóriák alkalma­zandók) , mint ahogy a magyar eposzi tradíció újraértelmezése (lásd az előbb emlegetett Gyöngyösi-Zrínyi dichotómia felmerülését). Petőfi Sándor: Ibolyák Ha fölfedezés, akkor ez a legnagyobb, alig­ha túlzás, ha az utóbbi időszak legjelentősebb irodalmi szenzációjának minősítem ezt a most előkerült s megjelentetett, ismeretlen Petőfi-kötetet Erről az 1843-ból származó, kéz­iratos kötetről bízvást kijelenthető, még ha mértéktartóan fogalmazunk is: jelentősen ár­nyalni fogja a Petőfi pályakezdéséről kialakí­tott, eddigi irodalomtörténeti képet. Ám nemcsak azt, hiszen itt újabb példáját kaphat­juk annak, hogyan épít ki Petőfi egy kötet­kompozíciót, ez pedig a költő ciklusalkotásá­nak mindmáig nagyon kevéssé föltárt mód­szeréhez kínálhat fogódzókat. Különösen ér­dekes, hogy a hat versből és két, eddig isme­retlen elbeszélésből álló kötetke még mennyi­re a színészet metaforájának körében mozog — nyilván nem függetlenül Petőfi életének ekkori alakulásától. Ám ez a metafora többet is jelent: a szereppel való azonosságnak vagy az attól való elkülönböződésnek a kérdéseit hordozza magában — ez pedig filológiai ér­vet látszik jelenteni Horváth János klasszikus Petőfi-monográfiájának egyik fontos alaptéte­léhez, amely szerint 1842 és 1844 között a lí­rai szerepjátszás határozta meg Petőfi életmű­vét. Az Ibolyák szerint ugyanis a 23 éves költő első, tervezett és megkomponált bemutatko­zása éppen a szerep jegyében állt volna, még ha a szándék itt fontosabbnak tűnik is az esz­tétikai értéknél. Sokat jelenthet ez a kötet ab­ból a szempontból, hogy Petőfi milyen stilá­­ris­ nyelvhasználati regiszterek felhasználásá­val indul el a költői pályán, hiszen csakis en­nek elemzése után érthető meg, hogyan lesz majd képes a magyar irodalmi nyelv átstruk­turálására — ráadásul, ahogyan ezt fogadtatá­sának, a negyvenes évek nagy Petőfi-vitájának anyaga bizonyítja, rendkívüli hatással: az­ el­utasítások hőfoka és a hatásáról tanúskodó, látens vagy nyilvánvaló epigonok sora egya­ránt ezt mutatja. Végezetül a kötetke sorsa, amelyet a kötetet gondozó Szekeres László foglalt össze tömören, kultusztörténeti tanul­ságokat is hordoz, még ha negatíve is. 1966- ban kerül elő egy olyan költő autográf kézira­ta, sőt, megkomponált kötete, akit már saját életében klasszikusnak tekintettek és kanoni­záltak, s akiről éppen ezért azt hihettük, min­den kezevonása szakrális tiszteletben részesül. Ráadásul ez a kézirat nem akárhol hányódott: az 1970-es évek eleje óta egy nagytudású, a korszakkal szakértő módon foglalkozó gyűjtő, Mészáros Vince őrizte anélkül, hogy kezdett volna vele valamit... Ez a történet sokat elárul abból, mennyire esetleges a kéziratok megőr­zése, felbukkanása, publikálása: ezek után aligha hihetjük — ha hitte meg egyáltalán va­laki —, hogy ha valami nincs meg, az elve­szett, vagy ha nem veszett el, megvan, tehát tudhatunk róla. Íme, a filológiai megerősítés az irodalom létmódjával kapcsolatos ismere­telméleti kételyekhez: Petőfi Sándor Ibo­lyákba. v.. (Argumentum—Kortárs, 1996. 31+31 oldal, 750 Ft) •4i_______________. ÉLET ÉS|· IRODALOM 113 A Fókusz Könyváruház (1072 Rákóczi út 14-16.) sikerlistája az elmúlt hónap könyveiből 1. Révész Sándor: Aczél és korunk (Sík) 6. Bohumil Hrabal: Harlekin milliói 2. Bános Tibor: A csárdáskirálynő vendégei (Európa) (Cserépfalvi) 7. Albert Camus: Boldog halál (Fiksz) 3. Sir Angus Fraser: A cigányok (Osiris) 8. Nicholas Evans: A suttogó (Európa) 4. David C. Korten: Tőkés társaságok 9. Róna-Tas András: A honfoglaló világuralma (Magyar Kapu Alapítvány) magyar nép (Balassi) 5. Nemeskürty István: Meddig várjunk 10. Gabriel García Márquez: Baljós óra (Szabad Tér) (Európa)

Next