Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1997-05-30 / 22. szám - Dérczy Péter: „Magamtól is kérdezem” • könyvkritika • Az ÉS könyve májusban: Balassa Péter: Nádas Péter (Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1997.) (15. oldal)

Különös szituáció az, amikor az ér­telmezőnek nem primér szépirodal­mi alkotással - verssel, novellával avagy regénnyel - kell viszonyra lép­nie addigi tudásával, tapasztalataival. Bármely műalkotás értelmezési eljárá­sai során csak egy szöveggel kell - elvi­leg - műveleteket végeznie, még ak­kor is, ha természetesen minden ér­telmezés mögött már korábban értel­mezett szövegek sokasága, s az ezek­ről való tudás rejtőzik, tehát mintegy egyszerre „lépnek föl” az éppen most s a már értelmezett szövegek. Más a helyzet azonban, ha az értelmező elé olyan szöveg kerül, amely szekunder szövegnek minősül, tehát kifejezetten egy műalkotásról szól eleve (a poszt­modern felfogásban ez a felosztás - primér-szekunder - gyakorlatilag nem létezik, szövegek között e szerint nem tehetünk különbséget - de ezt most hagyjuk). Ekkor ugyanis egyszer­re két szöveggel kell szembenéznünk - a műalkotáséval és a róla szóló értel­mezés szövegével. Utóbbival pedig csak akkor léphetünk valóságos vi­szonyra, ha az előbbiről van valami­lyen előzetes „képünk”. S még ekkor is eldöntendő kérdés, hogy e kettőről írott harmadik szöveg vajon micsoda, s miről is szól: egy újabb értelmezés a primér szövegről s ennek fényében csak a másik értelmezőről, vagy az ér­telmezett szöveget mintegy félretolva, a harmadik csak az értelmezőről szól­jon. Tiszta helyzetek persze nincse­nek, az dönthető csak el igazából, mi­ről szól-szóljon inkább. Ebből a­ tükör­ből nézve ez az írás Balassa monográ­fiájáról, vagy ha tetszik, Balassáról ké­szült, s csak érintőlegesen foglalkozik Nádas Péterrel, annál is inkább, mert - álljon ez itt minden különösebb ki­fejtés nélkül - Balassa Nádasról tett lé­nyeges, legfontosabb megállapításai­val egyetértek (ahol nem, ott csak ár­nyalatnyi különbségek, hangsúlybéli eltolódások vannak közöttünk) . Balassa, ahogy mondani szokás, im­pozáns könyvet jelentetett meg Nádas­ról. Összefoglalása ez mindannak, amit ez idáig tudunk Nádas műveiről, mére­te (közel 550 lap), a benne foglalt szelle­mi teljesítmény egészen különleges, mint ahogy­ különleges a mű formája, felépítése s a Balassa által alkalmazott módszer is. „Monosz”, tehát „egyedüli” nemcsak a monográfia értelmében, de abban is, hogy a műfajt­­ akár tradicio­nális, akár szorosabban-szűkebben vett tudományos szempontból - szétfeszíti, s ahogy ezt teszi, követhetetlenül egyedi. Nem hagyományos monográfia, mert az életrajzi vonulat hiányzik belőle (no­ha a kötet végén mégiscsak ott található az Életrajzi adatok fejezetecske), s bár a szokásos linearitást nagyjából megtartja, ezen belül gyakran elkalandozik Követi ugyan a művek egymásutániságát, de ezt nem teszi rigorózusan, olykor a mű­faji-tematikai megkötöttségek (már­mint a Nádas-műveké) arra késztetik, hogy korábbi alkotásokat (ez elsősor­ban az esszékre vonatkozik) később tár­gyaljon. Monográfia abból a szempont­ból - ideértve akár a tradíciót is -, hogy Nádas szellemi életrajzát viszont nagyon is aprólékosan, pontról-pontra végigkö­veti. Nem monográfia viszont azért, mert tárgya nem egyedüli; nemcsak Ná­das életművéről szóló értekezés, hanem közel ilyen súllyal - némi megszorítással értve a fogalmat - kritikatörténet is, sőt kis túlzással ebben a vonatkozásban vita­irat is irodalomelmélet, irodalomtörté­net és kritika kapcsolatáról, a tudomá­nyos és „nem-tudományos” megközelí­tési módok ellentétéről. Végül nem monográfia a tekintetben sem, hogy legalább háromféle műfaji-formai, dis­kurzusbeli változat jelenik meg a teljes szövegen belül: a szigorúbban vett tudo­mányos monográfia beszédmódja és formai jegyei (hivatkozások, jegyzetek stb.), az értekező kritika vagy tanul­mány formanyelve, s a kifejezett esszé­stílus. S van talán egy negyedik is, ez a kötet Az interpretációs közösség című alfejezetében bukkan fel, a kommen­tár, a közbeszólás vagy tán egyszerűen a beszélgetés műfaja-nyelve. S ami már ugyan nem a műfajt mint olyat érinti, de mégis idetartozónak érzem: a mo­nográfia (maradjunk, jobb szófogalom híján ennél) látens vitairat posztmo­dern és klasszikus modern olykor való­ban mesterségesen kreált ellentétének tárgyában is. Meglehetősen ellentétes erők dolgoznak a könyv testében tehát, s az a kérdés, hogy az első pillantásra szétesőnek látszó kötet (fizikai értelem­ben egyébként szét is esik, nem buja ezt a formátumot) kap-e s ha igen, honnét valamiféle egységet, egységességet biz­tosító formát? A szétesés persze itt nem igazán a megfelelő kifejezés, hiszen az előbbiek értelmében inkább műfaji sokféleségről beszélhetek, valamint ar­ról a tényről, hogy a különféle típusú­műfajú szövegek különféleképpen il­leszkednek egymáshoz. Egyes szövegek teljesen újak (mint a korai novel­lisztikáról szóló fejezet), mások részben módosított korábbi szövegek, megint más részük pedig egyes kritikák-esszék változatlan szövegű beemelései a könyv­be. Nemcsak más-más műfajról van te­hát szó, hanem arról is, hogy a monog­ráfia szövegteste az elmúlt körülbelül húsz év során alakult-érlelődött olyan­ná, amilyen­ különböző időkben jött létre. A műfaji sokféleség mellett elvileg ez sem kedvez az egységes „látkép” kia­lakításának. Mindennek s részben a Nár­das-életénynek is köszönhető az, amit Balassa előszavában így fogalmaz meg: „az elemzésekre bizonyos mértékben a körkörösség, az előre és hátra utaló, visszatéréses technika jellemző”, azaz elég sok az ismétlés, a már korábban le­írtak újraidézése. Ez azonban - ahogy erre Balassa is utal - nagyrészt a Nádas­életmű természetéből is következik, ne­vezetesen abból - s erre e monográfia hívja fel a figyelmet ilyen erővel­­, hogy a Nádas-művek egészen különleges egy­ségességet mutatnak fel. Már a korai el­beszélések (A Biblia, Bárány, Klára ass­zonyháza stb.) megfogalmazzák azokat a problémákat, dilemmákat, melyek a későbbi nagy művek alaprétegét is ké­pezni fogják, arról nem is beszélve, hogy egyes motívumok, szereplők - kü­lönféle átváltozásokon keresztül ugyan - lényegében át- és átszövik Nádas alko­tásait. Metaforikusan úgy fogalmazhat­nám ezt, hogy Nádas tulajdonképpen egyetlen történetet ír újra és újra, füg­­getlenül attól, hogy milyen műfajban teszi ezt: novella, kisregény, regény, de még azt is megkockáztatom, az esszék ugyanennek a gondolati-szellemi hátte­rét fogalmazták meg. Az esszék nyelve, érzékletessége pedig arra figyelmezteti olvasóikat, hogy a műfaji határokkal Nádas esetében bánjunk nagyon óvato­san: Nádas szépprózája, különösen az Emlékiratok és az Évkönyv erős esszéisztikus formanyelvet tükröz, míg jó néhány esszéje tartalmaz szépprózai betéteket Az Évkönyv arra is jó példa, hogyan képes Nádas a legkülönfélébb műfajú részeket - tehát önmagukban különálló szövegeket­­ egységbe foglal­ni úgy, hogy azok önállóságukat is meg tudják tartani. Az egységességet pedig a szövegek mögött lévő szemlélet maga­tartásmód, beszédmód egységessége, azonossága, bizonyos mértékig változat­lansága biztosítja. S nincs ez máskép­pen Balassa esetében sem, ebben a mo­nográfiában sem. Balassa szinte a kezdetektől követi nyomon Nádas munkásságát, kritikái, esszéi - melyeket most a könyvbe is be­lefoglalt - tükrözik ezt a folyamatot Eb­ből (s persze most a monográfiából is) az tűnik ki, hogy kritikus és elbeszélő­szerző kivételes találkozásának lehe­tünk tanúi. Az nyilvánvaló, hogy egy kri­­tikusnak-irodalomtudósnak nem kell feltétlenül szellemiekben, beszédmód­ban, a világkép értékalakzataiban közel állnia tárgyához, s mégis autentikus elemzéssel szolgálhat róla. Sőt, alkal­manként a távolság kettejük között le­het megvilágító erejű, pro és kontra se­gítheti az értékelést vagy ítéletet. Az azonban ritkaság, hogy szerző és mo­nográfusa legalábbis a szemlélet ala­pokban ennyire közel legyenek egy­máshoz. Ami egyébként nem zárja ki azt, hogy az elemző akár kritikusan is szemlélje az életmű egyes darabjait. Mindketten tragikus „elbeszélők”, mert narratívájuk olyan, a modernitás husza­­dik századi értékeire alapozódik, amely­ről tudják, hogy gyakorlatilag összeom­lott, sőt ez az összeomlás végeredmény­ben már korábban bekövetkezett Ná­das természetesen elbeszélő, ezért radi­kálisabban néz szembe azzal, ami pusz­tulás, hogy úgy mondjam elbeszélőként és esszéíróként tovább mehet el: a hatá­rig (legalább is addig a pontig, ahonnét már nincs „visszatérés”, hallgatás van), kérdésessé téve, hogy vannak-e bizo­nyosságok erkölcsben, rációban, bízha­­tunk-e a nyelvben, elbeszélhető-e egy történet, s e történet mögött van-e vala­miféle olyan egész­ kép, egység, önazo­nos elbeszéléi és illetve közösség, ami egyáltalán megengedi az elbeszélést. Nádas e téren két könyvében ment a legmesszebbre: a Leírás szövegeiben (ezeket Balassa egyébként joggal és he­lyesen a pálya kísérleti s ennyiben gyen­gébb vagy egyenesen gyenge darabjai­nak tartja, én talán egyet kivennék ezen ítélet alól, az Út címűt, melyet a mai na­pig remekműnek tartok, ráadásul a „bi­zonyosság” kérdésében tökéletesen il­­leszkedik a későbbi, „érett” Nádas-mű­vek sorába), valamint az Évkönyv című kötetben. Ez utóbbiban Nádas eljut a műfaji relativizáció, a dekonstruktív el­­beszélés, az egymás mellé rendelés ha­táráig, miközben mégis megtartja azt az esélyt, hogy a személyes elbeszélői éven keresztül talán el lehet jutni egy közös­höz, az elbeszélés közösségéhez. A Ná­das-elbeszélés tragikuma ez; szembené­zés a hiánnyal, e hiány tudatosítása - az­az szembenézés a posztmodern világál­lapottal -, de kemény küzdelem ellene ahogy Balassa írja, a k­onstruktív-reno­­vatív lehetőségek keresése”. A tragikus beszédhelyzet mintája. A mines” belátá­sa és a „van” fenntarthatóságának kétsé­gei és akarása A keresés és a kérdezés ezért Nádas munkásságának alapvető motívuma­­ műfajonként változó ered­ménnyel, s főleg változó hitelességű be­szédszituációkkal. Balassa joggal teszi szóvá, hogy lévén az esszék és a fikciós művek elbeszélője természetszerűleg más, ugyanabból a tragikus beszédhely­zetből más és más következik, amiből az hárul az esszékre, hogy egy idő után tanításuk formulaszerűen ismétlődik, míg a fikció tükörszerkezetei (főleg az Emlékiratokban, szerintem az Évkönyv­ben is) a legkülönfélébb „töréseket” ké­pesek elérni belátás és akarás között. (Az esszék ennyiben az „akarás” tanítá­sai.) ·­­* Balassa munkássága s most e mo­nográfiája lényegében ugyanezekre az értékekre és értékhiányokra alapozó­dik. A legszemléletesebben, szinte expressis verbis mutatja ezt Az inter­pretációs közösség című alfejezet. Balassa itt az Emlékiratok könyvéről a megjelenéstől máig született kritiká­kat, tanulmányokat szemelvényezi, mi­közben kommentárokat - néha egyet­értő, néha vitatkozó - megjegyzéseket fűz hozzájuk, azaz beszélget velük. A több mint száz lapos „betét” megval­lom, első olvasáskor számomra nem volt igazán értelmezhető, kiragadott részleteken bemutatni egy nagy re­gény évtizedet átölelő fogadtatását, pusztán azért, hogy bemutassuk, az Emlékiratoknak (s persze általában Nádasnak) szerencséje volt, értő és ér­tékelő recepciót kapott, nos kissé túl­méretezettnek, egy monográfiába semmiképp nem illőnek éreztem. (Azt most nem részletezem, hogy bi­zonyos mértékig a regény részletes, aprólékos elemzése megkerülésének tartottam, s nem értettem, miért van ez, miközben a „családregényről” egy hosszú fejezet szól.) Aztán találtam magyarázatot, legalább is magam szá­mára (az elemzés hiányának tényét to­vábbra is fenntartom), a kulcsszó a „közösség”. Balassa ennek a könyvnek a recepciójában találja meg azt a kö­zöst, ami ugyan nagyon sokféléből te­vődik össze, de mégis azt az állapotot, beszédhelyzetet tükrözi, amit metaforikusan és Nádas Péter teljesen más kontextusban használt szavaival így jellemezhetnék: „a paroxizmusig fejlesztett énességgel túllépni a szemé­lyesen”. Az én és a mi viszonyáról van itt szó, ez az interpretációs közösség a monográfus párbeszédre, megértésre, türelemre való vágyának a mintája, modellje. Kétségkívül kegyelmi álla­pot, hogy egy műalkotás nyomában le­hetséges volt ilyen diskurzus. A mo­nográfia elbeszélője persze tudja, s en­nek hangot is ad, hogy ez a több mint tíz évnyi dialógus valóban különleges szituáció, amit talán épp Nádas igazi tragikus és bizonyos értelemben hero­ikus küzdelme hívott elő, Esterházy­­nál, akinek a narrációja szerintem ke­vésbé látványosan, de hasonló dilem­mákkal küzd, már korántsem ilyen egyszerű a helyzet, noha a Bevezetést anno szintén értő kritika fogadta. Balassa monográfiája, hasonlóan Ná­das elbeszéléséhez, a keresés és a kér­dezés állapotát tükrözi. Nincsenek vég­leges ítéletei, javaslatokat ismer az értel­mezésben, az „olvasó elé kérdésekből támadt újabb kérdéseket kell tárni”, ír­ja az ilőszóban, s valóban, a könyv, no­ha tartalmaz erős állításokat is, kérdé­sekre épül, ami a szemléletet illeti. Ez a kérdező magatartás vezette-vezethette oda Balassát, hogy egy hagyományos monográfia kereteit-határait allépre­­szétfeszítse, s ha leegyszerűsítve fogal­maznék, azt írnám, megteremtse az el­ső posztmodern tudományos munkát Magyarországon. A könyv - nem tu­dom, mennyire tűnik fel másnak - en­gem kifejezetten Nádas Évkönyvé­re emlékeztet, linearitása a módszerből következően körkörösségbe olvad, fo­lyamatossága minduntalan megszakad stb., stb., miközben a szöveg „elbeszélő­je” láthatóan arra törekszik, hogy egysé­ges kifejtést adjon arról, ami az ő képe Nádasról. Csak hát lehet-e ilyet megraj­zolni arról a szerzőről, aki maga is ugyanezekkel a dilemmákkal küszkö­dik?! A kérdés annyiban költői, hogy nem is akarok rá válaszolni. Vagy még­is: a monográfia szerkezete pontosan tükrözi a Nádas-féle elbeszélői problé­mákat; vagy még egyszerűbben: elem­zés és tárgya végletesen azonosul, amennyiben mindkettőnek kétséges a „grand recite” modellje, függetlenül a műfajtól. A Nádas-monográfia Balassa pályájá­nak is az összefoglalása. Részletesebb elemzésnek kell majd rámutatnia arra, hogy e pályának milyen valóságos iro­dalomtörténeti eredményei csapód­nak le a könyvben. Én most végezetül csak egy valamire hívom fel a figyel­met: a 355. oldalon olvastam ezeket a szavakat: „Magamtól is kérdezem”, s ezt összekapcsolnám az Előszóban írot­takkal: „az eredendő csodálkozás meg­őrzésére mint a gondolkodás megújító eredetére, a reflektált elementaritás paradox értelmében mégiscsak ügyel­ni kell”. A kapcsolatteremtés talán nem erőltetett; a kérdezés, az önma­gamnak is feltett kérdések - ami ugye­bár a kétségek, a bizonytalanságok be­vallása is, s annak a konfessziója is, hogy magam is csak egy olvasó vagyok - által őrizhető meg a nem felelőtlen rácsodálkozás képessége, s csak ennek alapján lesz-lehet hiteles az is, hogy Balassa számára mindez (Nádas és a többiek, úgy­ általában az irodalom) létértelmezés is. S ezért kell nagyon ko­molyan vennünk azt a szándékosan, tudatosan (mert mindenek ellenére értékekre irányuló) ódivatú szófordu­latot, mellékmondatot, hogy a könyv „használható tanárnak, diáknak, iro­dalmár érdeklődőnek, kritikusnak, s végül olykor még az irodalomtudo­mány teoretikusainak is”. Az ÉS könyve­­ májusban­­ ■ Balassa Péter: Nádas Péter, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1997. 544 oldal, 1300 Ft DÉRCZY PÉTER: „Magamtól is kérdezem” Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába című könyvének bemutatója. A szerzővel Cseh- Szombathy László, Tóth István György és Kolosi Tamás beszél­get. (Június 2., hétfő 18.30 óra Osiris Könyvesház) . Az Osiris Kiadó sajtótájékoz­tatója (Június 3., kedd 9.30 óra Osiris Könyvesház) Mezei Balázs A zárójelbe tett isten című könyvének bemutatója. A szerzővel Munkácsy Gyula beszélget. (Június 4., szerda 17 óra) Hayden White A történelem terhe című kötetének bemutatója. A szer­zővel Braun Róbert beszélget. (Június 4., 18.30 óra Osiris Könyvesház) A Holt-tengeri tekercsek ötven év távlatából. Vermes Gézának, A zsidó Jézus, valamint a Jézus és a judaizmus világa című könyvek szerzőjének előadása. Házigazda: Gyurgyák János (Június 5., csütörtök 18.30 óra Osiris Könyvesház) Az Osiris Kiadó bemutatkozása (Június 7., szombat 16.00 óra írók Boltja Könyvpavilonja, Liszt F. tér) Az Osiris Kiadó szerzőinek dedikálási időpontjai: június 5. csütörtök Vörösmarty tér 15 h Vermes Géza, Mezei Balázs, 16 h Lázár Ervin, Sajó László 17 h Gion Nándor, Terestyéni Tamás június 6. péntek Vörösmarty tér 13 h Rékai Miklós, Terestyéni Tamás, Csepeli György 14 h Mezei Balázs, Hayden White 15 h Elek István, Kende Péter 16 h Lázár Ervin, Sajó László június 7. szombat Vörösmarty tér 11 h Gion Nándor, Rékai Miklós 12 h Koltai Tamás írók Boltja (Liszt F. tér) 16 h Drago Jancza, Mezei Balázs, Lázár Ervin, Sajó László, Gion Nándor, Terestyéni Tamás, Rékai Miklós, Csepeli György, Hayden White, Elek István, Kende Péter, Koltai Tamás, Bojtár Endre június 8. vasárnap Vörösmarty tér 10 h Bojtár Endre, Drago Jancar 11 h Gion Nándor, Sajó László, Rékai Miklós 12 h Vermes Géza 13 h Mezei Balázs 14 h Kende Péter június 9. Vörösmarty tér 10 h Bojtár Endre 11 h Sajó Nándor, Gion Nándor (x) Osiris-programok 1997. MÁJUS 10. 15 ÉLET ÉS­Z IRODALOM

Next