Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1997-05-09 / 19. szám - Bakács Tibor Settenkedő: Turul helyett bogár • riport • Verseny a Soros Alapítvány támogatásával, 1997. II. szakasz 10. forduló (24. oldal) - Vécsei Márton: rajza • kép (24. oldal)

BAKÁCS TIBOR SETTENKEDŐ RIPORTJA:-------------------------------------------­ Turul helyett bogár Ráfordulok az Erzsébet-hídra s a nyitott ablakon nagyot köpök. Kikö­pöm magamból ezt a várost, elegem van belőle. A motorján napozó rendőrből, a virágárus lefagyasztott rózsáiból, elegem van a piros lám­pák előtti várakozásokból, a zebra előtt rettegő nyugdíjasokból, vagyis már elég régóta szívja, gyötri, kínoz­za testem ez a Vízfej. Olyan, mint egy szennyeződéstől fölpuffadt hal. Finoman megnyomom a gázpedált, és innen, két órát kell csak kibírni, kipillantok a szemembe fröcskölő napsütés mögül, a táblán Mi, GYŐR, bekapcsolom a robotpiló­tám, tartom az irányt. Alattam egy Land Rover, de sem­mi szürrealizmus, adta a szponzor, a kultúra így is gyorsul, élvezem és úgy csinálok, mintha már unnám a négykerék-meghajtást. Arra gondo­lok, hogy ha skizofrén lennék, ak­kor a másik énem stoppolna, naná, hogy nem venném fel s ő utálna ott a fűben. Amiért lemondtam a Budapest ne­vű lelki elvonóról, az a Médiawave. Egy év 357 napból és egy hét Médiawave-ból áll. Minden más ápr. 28. és május 3. között. Ezt a Média­­wave-függő tudja. Készül rá, mint a heroin-junky a halálos adagra. Miért? Miért ez a rousseau-ista érzelmesség az Arai kút árnyékában? Először is, s talán ez a legfontosabb, az ember a barátaival találkozik. S legtöbbször, akivel találkozik, az a barátja. Nem tudom, mi a titka, de néha az az érzé­sem, hogy egy szellemi monarchia alattvalói gyűlnek össze a főtéren azért, hogy királyuk előtt hódoljanak. (Istenem, mennyi érzelmesség - álla­pítom meg újra olvasva a sort, de tényleg a „dolog” természetéhez tar­tozik, hát bent hagyom.) Megállok egy kávéra s nyitva felej­tem a kocsiajtót. A Shell-idegbaj sár­ga fényében azért figyelem a kollé­gákat, de simán visszaérek s indíta­nék. Nem indul. Biztos nincs egy óra, mialatt rájövök, hogy ez már olyan autó, amelyik bekapcsolja ma­gától a riasztót. Vagyis a feledékeny­­ség jelen pillanatban a piacon az egyik legnagyobb profitfelhajtó té­nyező. Utálom a kapitalizmusnak ezen kifinomultságát, s fogadalmat teszek, hogy ezentúl mindig zárok. (Később is mindig elfelejtettem be­zárni, de akkor arra gondoltam, hogy a gépektől ezt elvárni mini­mum, nem ő győzött.) Az egész, amit előbb leírtam, tisz­ta képzelgés. Mert nem egyedül ül­tem az autóban, s mert nem is utál­tam annyira Budapestet. De így jobb volt az indítás. Ott ült mellet­tem a Dóra, a Hosszú és a Grunwalsky, vagyis az egyetlen ma­gyar rendező, aki nyilvánosan haj­landó mutatkozni velem­­, végig zrikált. Élvezi, hogy felülök az összes piszkálására, vigyorog idétlen gye­­rekséggel. Győrben már letérdelek előtte, hogy hagyjon engem a Bernáthtal meg a Báronnal (olva­sóknak értsd: kollégáimról van szó), a gyerek mindig is ilyen fog marad­ni, törődjön bele. -Jó van, praktikám, találkozunk a moziteremben - búcsúzik el, s én is arra gondolok, hogy itt az ideje a tisz­tulásnak, be kell menni a misére, a mozi ezüst színű sötétjébe, majd az ki­­törli belőlem ezt a hiábavalóság-érzést így is jön. S helyesnek érzem, ha minden pofázás helyett azonnal a medvére mennénk. Mit láttam: Pél­dául a Shelter (Menedék) című füg­getlen amerikai krimit, huszonki­lenc percben. Egy bérgyilkos szülő­városában hajt végre megbízást, de rajta veszt, és miután dec. 24-e van, az ünneplő rokonoknál keres mene­déket. Futóedzést tartanak bennem a hemoglobinok, annyira bírom a stílusát. Sok illetlenül közeli, benne Porto Rico-i arcok, vér, karácsonyfa­­dísz s a pulyka az asztalon. Azonnal díjat adok magamban, de úgy lát­szik nemcsak én, mert a kritikusok is így tettek. Lazításképpen beeme­lek az arcomba egy kardos-leszbikus filmet a mozgalomról, de már itt is a fekete-fehérben pörgő tizenhatos, szintén am. függ. film, a Memorial Day (Az emlékezés napja). Valaki fejre állt a verdával, alatta nyög, a környül állók tanakodnak, hogyan is ölnék meg segítségképpen? Sú­lyos dilemmát feszeget a szemtelen, mintegy a demokrácia lehetséges működőképtelenségét modellálná az élet bizonyos eseteiben. Locke vagy Montesquieu biztos hogy nem engedte volna elsüllyedni a zsűri agyában ezt a kinematográfiát. S már most mondom, hogy általá­ban voltak problémáim a zsűri dön­tésével, ami fityiszt sem jelent, de a Médiawave arról is híres volt, hogy itt csak „az”, vagyis a legjobb nyer­hetett. Ahogyan mindenki azt hitte, mor­mogta maga elé a sötétben, hogy a „bocis film”-é lesz a trófea. A Para­dise című orosz filmet Sergej Dvor­­tsevov rendezte. Fennsík, hegyek, kő és forróság. Köszönjük, élünk, a boci feje néha beszorul a tejes kannába, de egyébként minden oké. Igazi, klasszikus moziélmény, még a ki­­nem­ aludt értelem korából. Ez is el­­siklik a nagy tülekedésben az ítészek orra elől, szerencsére az előzsűri (egyik tagját közelről ismerem) utá­na hajít egy díjat, de igazából evvel sem békíti ki az igazság hihetetlen ét­vágyát. A nagydíjat Popov Taras és Vad Turkin mozija vitte, miután ki­lenc évig az egyik alkotó volt szíves egy orosz fiatalkorúak börtönében mozgóképet forgatni. A jelenetek erősek, még a pár másodperces em­­lékeztetés is megrázza Göncz Presidentet a Gálán. Kopasz gyerek­fejek, a szemekben vad rémület és ag­resszivitás. A pokol kis angyalkái ők. S még van legalább harminc díj, de én most nem a távirati irodának dol­gozom, hanem az ÉS-nek. Apropó ÉS. Ott volt, s Villányi Lászlót s Parti- Nagyot leigazolva adott Grunwalsky Orbán Ottó-portréjára egy barackot, a barackban némi aprópénzt. Díjaz­ták Kardos Sándor: Növekvő városát is, ez is rendben, de akkor sem feled­teti a téli Filmszemle zsűrijének emlé­kezetkiesését ez ügyben. - Mintha minden rendben lenne - mondom a mellettem álló bizton­sági őrkutyának, bólint, pedig biztos vagyok benne, hogy ezen mi ketten mást értünk. Hát nem, semmi sincs rendben! Nincs rendben, hogy a Leptinotarsa (Krumplibogár) című film most is ott maradt a doboz al­ján. Mitől süket egy­kor még élő te­hetségei kapcsán? A szellem félreke­zelt rubeolája ez, amiből ha kigyó­gyulunk, már nem is emlékezünk a műhibára. Pedig a Coloradobogár bebábozódott a kulturális köztudat­ba. Kezdem a mesét. A Krumplibogár pszeudo-doku­­mentumfilmről már beszámolt az ÉS. Szolnoki József és Búzás Mihály teljesen új attitűddel forgatja filmje­it. Formai értelemben még gyönge, de a mögötte lévő kreativitás és sza­badságmennyiség berántja az em­bert. Búzás, ahol maga is mezőgazda­­sági egyetemen tanulta meg a mon­tázs eizensteini elméletét, felhívta professzorát, hogy ugyan már szob­rot kéne avatni Héderváron, a bronz alatt egy krumplibogár. A mi­niszter beleegyezett. (Hihetetlen, ilyen szépet csak Krúdynál olvasni.) Reggel tíz óra, Hédervár kastélya nézi a parkban ácsorgó stábokat, van belőle hat is, jönnek az embe­rek, kinek fején kendő, kinek kalap, a pestiek hajadonfőit, rákezd a helyi tűzoltó zenekar, Hrabal alacsonyan száll el felettünk, integet, mi is, de megérkezik a miniszter, röhögünk, ő is (mondom, mese az egész), s fel­avatja a szobrot. A polgármester nyi­latkozik: úgy gondolja, hogy Héder­vár turizmusát a krumplibogárra fogja alapozni, hisz tényleg itt talál­ták meg a csíkos hátút először. Egyébként tök igaza van, helyesebb hinni egy bogár varázserejében, mint egy politikus ígéretében. A tö­megben ott áll Szolnoki József is, direkte orosz porszívóügynök képé­ben, szigorú és ronda, vagyis nem tudom levenni róla a szemem, Bú­zás öltönye inkább a népi vonal. A blöff immáron történelem, a mi­niszter aláírásával elfogadva, s ez az ország e két óra alatt többet gyó­gyult, mint 89-et nem számítva, sem­mikor. Azon kezdem törni a fejem, hogy végleg letelepszem Magyaror­szágon, amikor a Cannes-ba kilo­pott Szél producere összeesik a rö­högéstől. Hagyjuk heverni, volt ő már padlón, akkor is felállt. A kül­földi sajtó jelenlétét már senki nem értette, én sem. A szobor egyébként rendben, krumplibogár Szervátiusz Jenő modorában, a Dózsára gondo­lok, talán ez egy kicsit szelídebb. Csáki, Maráczi, Zsédely, ők hárman követték el, még főiskolások, a mű­vész-kollégákat biztos eszi a fene a köztéri megrendelés miatt. De most még nem érzik, vigyorognak a máju­si fényben. Leülök a fűbe, meren­gek, majd mesélni fogom a lányom­nak (ő addigra huszonéves és szerel­mes lesz) ennek a szobornak a tör­ténetét, nem érti, de szeret s szó nélkül végighallgat. Ahogy ülök, észre sem veszem, hogy már elpárol­gott a tömeg, csak páran ácsorog­­nak, mikor megjelenik egy paraszt­­ember, hátán permetezőgép, s rá­húz kettőt-hármat a műalkotásra. Hogy baj ne legyen. A Zsinagógában ülök s még min­dig ezen andalodik a lelkem, ami­kor Jane Lee, a fekete nagymama színpadra lép a Dresch Misiékkel. Il­letve nem. Először énekel egy szál magában pár dalt s utána engedi fel a vadakat. Hamar kiderül, ez itt nem az elfekvő, s ha Dresch vagy Grencsó nem szopogatja rendesen a szaxofont, akkor a néni kiosztja a körmöst. Érdeklődöm a tömegben, mióta hatvanéves az avantgarde, de rám szólnak, Cage-dzsel játszott ko­rábban, csak a butaság csodálkozik. Öt percenként elélvezek, amibe az is belejátszik, hogy az előző koncer­tet a Lajkó Félix-szel kihagytam. Ki­hagytam, mert eltévedtem Győrben - minden híd máshova vezet, mint gondolnánk -, de most ráhajtok az adrenalinszintre. Ebben Hudi Lász­ló színháza segít, akik Beckettet ír­ták át vicces­ gerincsorvasztó-idegbaj sanzonokká. Ha jól emlékszem, tíz éve nem dobolt fülemben ennyi iz­galom, a kiénekelt és belesikoltott hang izgalma, mely meggyötör min­denféle feloldozás nélkül. Lehet, hogy ilyen a színház? Mindent elfe­lejtettem s most Hudi miatt min­dent újra kell tanulnom. Médiawave - digitális és emulziós tükör önnön emberi mivoltod torzulásáról. Min­denki magát buktatja meg, de a hét elmúltával ezt már nem érezzük, in­kább csak azt, hogy valamivel könnyebbek vagyunk a belőlünk ki­ömlött salak súlyával. Vasárnap délelőtt. A Széchenyi té­ren üveg, papír, szemét s pár nyug­díjas. Együtt napoznak. Nem érzem pusztulásnak, inkább egy tér, ahol átvonult a sereg. Esetleg horda, azon kevesek szedett-vedett össze­­csapódása, akik képtelenek szó és kép nélkül élni. Olyan szavakat használnak, amiket már senki nem ért, olyan képeket néznek, amin már sokan nem látnak semmit. Göncz szerint érthetetlen, hogy a hegyek aljában létezik Európa, sza­bad individuumok természetes kö­zössége. Én sem értem, de talán egy Unicum segít, s ha nem egy, hát ak­kor több. Vár vissza a Moloch, még húzom az időt, de végül is lehajtom a fejem, beülök a Roverba s nyo­mom a pedált. Hátha elérem még a legfrissebb tavaszi kivégzést, hétfő úr, kedd kisasszony, szerda tata s a többiek mindennapos szöszözését a kétségbeesett Városban. Vécsei Márton rajza VERSENY A SOROS ALAPÍTVÁNY TÁMOGATÁSÁVAL, 1997. II. SZAKASZ, 10. FORDULÓ ELET ÉS IRODALOM 24 „Fényírók Fesztiválja - Another Connection” Nemzetközi Vizuális Művészeti Fesztivál, Győr-Hédervár, 1997. ápri­lis 18-május 3. Fődíj: Popov Taras-Vlad Tulkin (KAZ): Experiment Of The Cross Legjobb játékfilm: Veit Helmer (GER): „Surprise!” Legjobb hosszú dokumentumfilm: Alanis Obomsawin (CND): Kanehsatake - 270 years of resistance Legjobb animációs film: Tyron Montgomery-Thomas Stellmach (GER/USA): Quest Legjobb rövid dokumentumfilm: Diana Matuzeviciene-Kornelijus Matuzevicius (LIT): Behind The Threshold Legjobb operatőr: Iolande Cardin-Rossignol (CND): Lodela A játékfilm-zsűri díja a legjobb pszeudo-dokumentumfilmnek: Kar­dos Sándor: Növekvő város Legjobb kísérleti film: Vera Neubauer (GBR): The Lady Of The Lake Legjobb táncfilm: Veszprémi András- Bombitz Barbara: A teremtés álma Az ÉS díja a legjobb irodalmi forgatókönyvért: Grunwalsky Ferenc: Egy nap a hétből 1997. MÁJUS 9.

Next