Élet és Irodalom, 1997. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)

1997-12-05 / 49. szám - Szilasi László: • könyvkritika | Ex libris • Hayden White: A történelem terhe | Roland Barthes: S/Z (Osiris, 1997.) | Montaigne: A kegyetlenségről (Európa, 1997.) | Lövétei Lázár László: A névadás öröme (Erdélyi Híradó-Előretolt Helyőrség, Kolozsvár, 1997.) (13. oldal) - Banga Ferenc: Erőmerő • kép (13. oldal)

EX LIBRIS SZILASI LÁSZLÓ Hayden White: A történelem terhe Hayden White-nak a magyar nyelvű tanul­mánykötethez írt előszava szerint e gyűjte­mény azokat a legfontosabb esszéket tartal­mazza, melyekben a szerző az elmúlt majd ne­gyedszázad során megkísérelt válaszolni a Me­­tahistory: The Historical Imagination in Nine­­tenth Century Europe című, 1973-ban megje­lent művét ért kritikákra. A mű nem olvasható magyarul. Nagyon is védhető szerkesztői és fordítói stratégiának tartom, hogy (nem igye­kezvén bepótolni a bepótolhatatlant) a hoz­zánk időben közelebb álló, helyenként egy­idejű fejleményeknél próbáljuk felvenni a fo­nalat, hiszen ebből a távlatból a főmű immár következményeivel, módosulásaival, hatásaival együtt állhat majd elénk. Arról most nem is szólva, hogy mennyire tanulságos az a mód­szeresség és becsületesség, amivel szerzőnk el­végzi nagy ötletének majd’ minden lehetséges irányba kiterjedő utógondozását és (valljuk be) menedzselését. Az egy emberre eső ötle­tek száma általában erősen limitált: Hayden White az új ötletre való feszült várakozás, eset­leg annak kierőszakolása helyett a már meglé­vő gondolat kidolgozását, kipróbálását, mun­kába fogását választja - fényesen bizonyítva a Metahistory (egyelőre) nem múló értékét és jelentőségét. Jól illeszkedik az utógondozás koncepció­jába az egyetlen Metahistory előtti, 1966-os tanulmány is, A történelem terhe (25-67.), amely kitűnő bevezető a későbbiekhez: a cselekményesítés, az értelmezés és az ideoló­gia egymással szorosan összefüggő, a művé­szet és a tudomány kérdéseit egyaránt érintő problematikájához. A történelmi szöveg mint irodalmi műalkotás (68-102.) klasszi­kus szöveg, a tan leginkább lényegretörő ki­fejtése, fontosságát — és a fordítások ügyé­nek zavarosságát - mi sem bizonyítja jobban, minthogy már olvasható magyarul (Testes Könyv I. deKON Könyvek 8., Ictus, Szeged, 1996. 333-354. Ford.: Novák György). A szö­veg teljesebb megértéséhez talán nem ha­szontalan ismerni egy más szerzőtől szárma­zó előzményt, Kenneth Burke: A négy alap­vető trópus című tanulmányát (Helikon, 1997. 1-2. 46-57. Ford.: Bar­ász Emőke). White szövegének ismerete, a preparadigma­­tikus állapotok és a figuratív nyelvhasználat összefüggésére vonatkozó megjegyzéseinek (92-93.) figyelembevétele pedig például a kritika nyelvéről folytatott hazai vitában is érvekkel szolgálhatott volna. Az ezután következő, applikatív tanulmá­nyok annalesek, krónikák, történetírói szöve­gek részletes elemzésével vizsgálják a narrativi­­tás valóságmegjelenítő, a valóságot a vágy tár­gyává tevő erejét, és a moralizálással való örök összekapcsoltságát (103-142), feltárják, hogy az allegorikus történeti elbeszélések az irodal­mi formák felismertetésével, azok próbára té­telével miféle mechanizmusok által vezetnek el a történeti tények megértéshez (143-204.), megmutatják, hogy a szaktudománnyá váló történetírás az utópia, a retorika, a csoda és a groteszk, végül pedig a fenséges kiszorításával hogyan fedte el a történelem fenséges értel­metlenségét, és hogyan lett a normalitás min­tájával regulázó önálló hatalmi ágazat (205- 250.), végezetül pedig szembenéznek a leg­fontosabbal: a nácizmus cselekményesítésé­­nek problémájával (251-278.) A kötet elején White csöndben megrója a történészeket amiatt, hogy amikor azt állítják: „a történetírás a tudomány és a művészet ele­gye, akkor rendszerint arra gondolnak, hogy a késő 19. századi természettudomány és a 19. század közepi művészet kombinációja.” (54.) White szövegei egy olyan történetírói modellt kínálnak fel, amelyben immár a modern tu­domány elegyedhet a modern művészettel. Gondolatainak súlyát mutatja, hogy azok a történetírás mellett nem csupán például az irodalomtörténet-írás, a történelmi regény vagy az emlékiratok kutatását termékenyíthe­tik meg, hanem kifejezetten felhívnak arra is, hogy őket immár posztmodern tapasztalatok beépítésével fejlesszük tovább. (Szerkesztette: Braun Róbert. Fordították: Berényi Gábor, Braun Róbert, Heil Tamás, John Éva. Horror Metaphysicae. Sorozatszer­kesztők: Hévízi Ottó, Kardos András, Vajda Mihály. Osiris 1997. 278 oldal, 720 Ft) Roland Barthes: S/Z Míg az óvatos Hayden White kapcsán a túlzó leegyszerűsítés veszélye miatt tartózkodtam a té­telmondatos megfogalmazásoktól vagy ilyenek idézésétől, addig Roland Barthes esetében az a tény int elővigyázatosságra, hogy a magyarul ol­vasható (kitűnő) ismertetések (pl. Vincent B. Leitch, Ann Jefferson, Angyalosi Gergely, stb.) jószerivel a szöveg valamennyi tételmondát pontosan idézték és alaposan értelmezték már. Ha mindehhez hozzávesszük még Barbara Johnsonnak a Barthes-szöveg újraolvasására tett radikális javaslatát (A kritikai különbözőség: Barthes/BalZac. Helikon, 1994. 1-2. 140-148. Ford.: Hegyi Pál), akkor azt mondhatjuk, hogy ilyetén előkészítettségű olvasás során felettébb nehéz a szöveg saját olvasási stratégiáját rajta is érvényesíteni. Barthes klasszikus, s mint ilyen könnyen olvasható, de nehezen írható. Akárhogyis, Barthes ott folytatja, ahol (a rá is hangsúlyozottan hivatkozó) Hayden Wh­i­te abbahagyja. Míg White-nál egy történet meg­értése egybeesik az annak alapjául szolgáló ál­talános modell azonosításával, addig Barthes könyve e fáradságos módszer megsemmisítő kritikájával indul („»Tudomány: szenvedés / biztos büntetés”«), s nem az azonosító, ha­nem a megkülönböztető jegyek nyomába sze­gődik. Ettől kezdve aztán sorolhatnám is a jól idézhető tételmondatokat. De az igazi értéket jelen olvasás során nem ezek a hazavihető, megjegyezhető, módszertani utasítássá göm­bölyíthető tételek jelentették, hanem az apró­lékos és hihetetlenül kiegyensúlyozott szöveg­­értelmező munka úgyszólván idézhetetlen fi­nomságai. A szöveg nagyobb, esszéisztikus fu­tamain ma már néhol talán érződik némi­képp az az iszonyú erőfeszítés, amivel egy ki­csiny, de döntő jelentőségű lépésnyire eltávo­lodni igyekszik a lehetőségeit még be nem teljesített strukturalizmustól. Még kísért a tel­jes elemzés ideája (29.), még jelen van a re­mény, hogy az öt kód és az ötszázhatvanegy lexia kapcsán minden elmondható a szöveg­ről, a tétova metonimikus csúszkálásként fel­fogott olvasásnak (122.) pedig még a rend­szer nyújt veszélyes segítséget - de a számo­zott lexiák bekezdésnyi értelmezései (amennyiben túllépnek a puszta besorolá­son) szinte mindig roppant izgalmasak: a szántszándékkal rövid távú, tömör, alapos és kitartó interpretatív invenció tekintetében Barthes­e szövege valóban párját ritkítja, saját olvasmány-univerzumomban pedig pillanat­nyilag egész egyszerűen világelső. Mondom, nincs mit idéznem. De az ellen­tétnek és a paradoxizmusnak az elbeszéléshez (45.), illetve a szépségnek a tautológiához és a hasonlathoz való viszonyáról (52., 83., etc.), a szöveg mozgó vakfoltjáról (55.), az iróniának a többértelműséget leromboló erejéről (66.), az igazságról (ezt azért mégiscsak idézem: az az, „ami a várakozás végén van”, 102.), a rea­lizmusról (108.), a mai (­ tegnapi) regény ós­­diságáról (126.) és a kalográfiáról (pl. 189.) szóló passzusokat, valamint, de mindenekelőtt a címadó XLVII.S/Z című fejezetet (139.) nem győzöm elégszer elolvasni, mert (tudom: kultikus remény és érzemény) abban remény­kedem, hogy talán ragad valami rám is ebből az eltanulhatatlan és hihetetlenül tágas szem­határú értelmezői érzékenységből. Montaigne: A kegyetlenségről Michel de Montaigne-t azonban sem Fran­ciaországban sem másutt nem lehet elfelejte­ni. Nálunk főként nem, ahol, a teljes mű for­dításának hiányában, valójában nem is ismer­tük soha. Csak remélhetjük, hogy az Európa Kiadónak a teljes Montaigne kiadására irányu­ló törekvései mihamarabb valóra válnak. Ezzel együtt, a szóban forgó jelen kötet valóban pompás válogatás. A szövegek egymást is meg­világítva, számomra most elsősorban arra mu­tattak rá, hogy a munkának Az olvasóhoz szó­ló, közismert, könnyed előszava milyen sokré­tűen összetett szöveg is valójában, s hogy mi­lyen nagyon nagy felületen képes megnyitni, újra írhatóvá tenni egy klasszikus szöveget. ,,[K]önyvemnek tárgya egyedül én vagyok” - mondja például az előszó, s az esszéket olvasva hamar világossá válik, hogy ez az én valójában nem kész tárgyként, már a szöveg létrejötte előtt is létező, biztos entitásként jelenik meg, hanem hangsúlyozottan olyanként, amit a róla való beszéd hoz létre. Nyilvánvalóan nem le­het véletlen, hogy a címadó. A kegyetlenségről szóló hosszabb esszé a nyilvános megkínzatás­­nak a holttesteken való végrehajtására tett ja­vaslatával (80.) Michel Foucault Felügyelet és büntetéséhez vezet, a Vergilius néhány versso­ráról szóló százoldalas nagyesszé pedig min­dent tudni látszik a diszkurzivitásnak A szexua­litás történetében kifejtett szabályozó szerepé­ről (pl. „Ha elhatároznánk, hogy mindent el­mondunk, azzal azt is elhatároznánk, hogy nem teszünk semmi olyant, amiről inkább hallgatnunk kellene.” [96.], stb.). De most el­sősorban nem is ezekre a látványosabb mozza­natokra gondolok, hanem arra a csendesebb, de kitartóbb igyekezetre, amit talán az esszék jellemzőnek látszó szerkezete hordoz A problémát felvető, a tézist megfogalmazó felvezetés után történeti, kulturális párhuza­mok következnek, elsősorban az antikvitásból, általában igen nagy számban, hogy aztán a be­széd, mindennek tükrében, a saját helyzet, a saját állapot felé fordulhasson. Tézis, narratív argumentáció, applikáció — klasszikus retori­kai modell ez, amelynek éppen ezen építkezé­se mutatja meg, hogy outputja nem holmi függelék, hanem a konstrukció maga. Montaigne e válogatásban önellentmondá­sokkal terhes, felettébb ingatag valaminek lát­ja az embert, elsősorban persze önmagát. A szertefutó (­ diszkurzív) érdeklődést ered­ményező tétlenségből születő (47.), szerzője számára nem ritkán (pl. 59.) teljességgel ért­hetetlen mű a (hazug, sietős, fontolgató etc.) beszédmódok vizsgálata mellett ezért az én bi­zonyosnak, állandónak és önmagával azonos­nak szánt alapzatán munkálkodik. Megmutat­kozni, igaznak bizonyulni, önmagammal min­den fronton azonosnak maradni, ez a foglal­kozás célja. „Sóváran vágyom rá, hogy meg­mutassam, milyen vagyok; mindegy, hány em­bernek, csak igaz legyen; jobban mondva, nem is vágyom én semmire, csak halálosan rettegek, nehogy akik történetesen hallották a nevemet, másnak lássanak, mint ami vagyok.” (99.) Az énen való ezen munkálkodás közben aztán tulajdonképpen minden aktivitás be­széddé válik, mégpedig olyan beszéddé, amely még a halállal sem zárul le azonnal. „Én, ha tehetem, vigyázni fogok rá, nehogy olyasmit áruljon el a halálom, amit nem mondott el már előbb és nyíltan az életem.” (45.) Idejétmúlt, reménytelen, kartéziánus ügy, mondhatnánk. Csak közben már Montaigne újra meghozta valahogy hozzá a kedvet. (Fordította: Antal László. Mérleg. Sorok.át­szerkesztő: Bart István. Európa, 1997. 198 ol­dal, 680 Ft) Lövétei Lázár László: A névadás öröme Lövétei Lázár László 1972-ben született Lövétén. Jelenleg negyedéves magyar-román szakos hallgató Kolozsvárott. Szerintem meg­írta az év legjobb első kötetét. Négy ciklus (A névadás öröme, Etikett, A szívsúly, Rögzítem a jelzést), plusz egy első (Nem bohóc, de) és egy utolsó (Kitérő és ka­nyar vissza) vers. Finom lenszál és selyem. El­sőrendű minőség. És van egy nagy vers is. Fü­rödni égi lében, az a címe. Kíváncsiság, látás, szerelem, séta, névadás, otthonosság - a Dante-citátumot értelmező fülszöveg szerint ezek a kulcsszavak ebben tiszta, világos, határozott, teoretikus hajlamú, kategorikus, értékállító (pl.: Feladvány egy ér­tékről, A kon­társág erénye — ez utóbbi aligha­nem Montaigne-hez szól), komoly, ironikus (de a többértelműségeket nem irtó), őszinte (pl.: Hazafias lelkűlét), distinktív és alulfogal­­mazásra hajlamos nyelvű kötetben. Az Állam­polgári kötelesség felfüggesztve című szöveg világosan kijelöli e költészet fő csapásirányát: környezetrajz és lelkiállapotok kifejezése he­lyett, az agora csábításait kikerülve várakozó álláspontra helyezkedni: „minden lehet/leg­­emberibb probléma.” (17.) A versszöveg ebben a kötetben egy mögöttes történet terméke, végkifejlete. A textus e törté­net - mint kontextus - megkonstruálása nélkül érthetetlen. Ám az olvasó által létrehozott törté­net igaz vagy hamis volta ellenőrizhetetlen. A fe­lelőség hangsúlyozottan az olvasóé, s ennek tu­data mindvégig lassú olvasásra késztet. Amire szükség is van, hiszen gyorsabb olvasás közben aligha érzékelhető például, hogy a magyar költé­szet nagy tragikus kánonja által oly megszokottá vált önmegszólítás e szövegekben a kívülről jövő megszólítás idézése, a függő beszéd által, szimu­­lakrumként jön létre. (Lásd pl.: Mit csinálok a nagyszótárral, Könnyű préda.) A nyelvkritikai at­titűd egyébként is igen erős („mindenben na­gyobbrészt formulákra hagyatkozunk”), az alakzati tudatosság nem kevésbé („ma a kávéfő­ző hangja a legpontosabb metafora rám”), a műfaj „száraz akta”, de számos (himnusz, balla­da, panegirisz, elégia, idill, tragédia, episztola, fabula, epitáfium, etc.) sorra vézetik, a költőelő­dökkel (Petőfivel, József Attilával, Rilkével, Ady­­val, Weöressel) pedig folyamatos a párbeszéd. És szükség is van erre a fegyverzetre ahhoz, hogy az olvasó elfogadhassa, hogy a vers itt (régi móka) elsősorban értékeket állít. Szemé­lyességet, eleganciát, előkelőséget, virtust, egyensúlyt, diszkréciót, korrektséget, filigrán dacot, nemességet, gyöngédséget, tiszta lelket és a fenséges szeretetet (igen, Lövéteinek ugyanaz a baja a vers nyelvével, mint Hayden White-nak a történetíráséval: a fenséges olva­dása, a szép áradása), szembeállítva mindezt az igyekvéssel, az óvatossággal, a presztízsfél­téssel, a pontossággal, a rohadtul nemes cé­lokkal, a pátosszal, a gúnyos modorral, a féle­lemmel­­ és az érdekessel. „Ha van új érték­rend, van régi bizonyosság.” A hangsúlyozott értékállítás az igazságvágyból ered, az igazság alapzatának rekonstrukciójára irányuló vágy­ból. Furcsa, szokatlan ez, tényleg, manapság. Ám még mielőtt kikiáltanánk metafizika­­gyanúnkat, elolvasódik A prognózis vége (61.) című és Az elnapolás természetéről (36.) szó­ló vers. Az igazság - tudjuk Barthes-tól - az, ami a végén van. A névadás örömében azon­ban apokalipszis nincs, az ítélet pedig folyto­nosan elnapolódik. Mi a helyzet tehát az igaz­sággal, ha az azt kijelölő vég a folyamatos el­­halasztódás miatt sohasem jöhet létre? (Erdélyi Híradó - Előretolt Helyőrség, Ko­lozsvár, 1997. 65 oldal, ár nélkül) Banga Ferenc: Erőmező 1997. DECEMBER 5. Roland Barthes. Franciaországban állítólag már kezdik elfelejteni. Kár lenne, szerintem. (Fordította: Mahler Zoltán. Horror Meta­­physicae. Sorozatszerkesztők: Hévízi Ottó, Kardos András, Vajda Mihály. Osiris, 1997. 331 oldal, 720 Ft) A Móra Könyvesbolt (6701 Szeged, Kárász u. 5.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája (Édesvíz) 2. Daniel Keyes: Virágot Algernonnak (Alexandra) 3. Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije (Maecenas) 4. Bohumil Hrabal: Adagio lam­entoso (Európa) 5. Gerald Durrell: A piknik és egyéb kalamajkák (Európa) 6. G. García Márquez: A Guajara illata (Magvető) 7. Francois Mauriac: A szerelem sivataga (Európa) 8. Desmond Morris: Az emberállat (Magyar Könyvklub) 9. Moldova György: Mint falu bolond pappal (Kertész 2000) 10. Parti Nagy Lajos: Sárbogárdi Jolán: A test angyala (Jelenkor) 110 AIO ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next