Élet és Irodalom, 1998. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1998-06-26 / 26. szám - Perczel Tamás: Jár-e majd Orbán Viktor a József nádor tér 1-be? • Eco (5. oldal)
PERCZEL TAMÁS: Jár-e majd Orbán Viktor a József nádor tér 1-be? „Nem akarsz barátod előtt leplet viselni? Megtiszteled azzal, hogy úgy adod magad neki, amilyen vagy? De hisz ezért pokolba lován téged.” (Nietzsche: Imígyen szála Zarathustra) A borélvezet legszebb pillanata, amikor a három lő íz kibomlik a szánkban, friss, élénk savak bizsergetik nyelvünk oldalsó részét, bársonyos tannin simogatja szájüregünket, harmonizálva a meleg, tüzes alkoholhatással. Miközben megfürösztjük nyelvünket a kortyban, már tudjuk, „hosszú” bort kóstoltunk, érdemes lenyelni, hogy aztán hátradőlve átadhassuk magunkat a kellemesen kesernyés utóízek, a mindhárom orrkagylót betöltő retrográd illatok élvezetének. Valódi dráma, amikor ebben a töredékmásodpercben nyelvünk idegen anyagra lel a borban, és tévedhetetlen biztonsággal ismerjük fel, nem sajtdarabka vagy diómorzsa, légy. Köpni kell, de a bor sírnivalón jó, és nincs lehetőség ismétlésre. Megfontolt ínyenc ilyenkor erőt vesz magán, nyelvheggyel a fogsor külső szélére, a szájzugba expediálja hívatlan ivócimboráját, nyel és vár. Vár, amíg lecseng a bor, és végre köphet Sajnos, az utóíz élvezete így sohasem teljes. A FIDESZ győzelme, számomra, csodálatos Villányi Cabernet Souvignon kóstolásával rokon élvezet volt A barrique-érlelés fanyarságát éppen úgy éreztem benne, mint a még ki nem bomlott hatalmas potenciált, a tartalmas lecsengés, a rendkívül hosszú utóíz ígéretével. A legyet azóta már rég kiköptem volna, ha nem tart vissza az az általános köpködés, aminek több mint egy hónapja kényszerű szemlélője vagyok. Nem akartam elvegyülni azok közé, akik a legyet még csak lenyelték volna, de a bor végleg nem volt ínyükre való. * Több szempontból is tanulságos az az eruptív reakció, amit a polgári erők győzelme kiváltott. Intenzitása, sokszínűsége, zavartsága és szélsőségesen ingadozó színvonala többnek mutatja a kétségtelenül frusztrált komprádor média-értelmiség verbális agressziójánál, a sajnos feloldhatatlan, az idő múlásával alig enyhülő, ősi félelmek, zsigeri ellenszenvek által kiváltott spontán reakciónál, és sokkal több, mint a professzionális sárdobálók, a hivatásos morálszadisták attrakciója. Nem visz közelebb a kiváltó okok megértéséhez a megnyilvánulások tartalomelemzése sem, hiszen a skála a közvetlen útszéli mocskolódástól, az árnyaltan pesszimista diffúz jövőkép felvázolásig terjed. Eltekintve a tartalmatlan undorkodástól (ízezet fog a sátáni mosolyú néptanító és a farkasnevelésű mini duce” - Popper Péter), három eltérő vád vagy három fő szorongástartalom különböztethető meg. Az első és talán leghangosabb, hogy az új éra a baloldali liberális értelmiség vesztére tör, rasszista, antiszemita, kirekesztő lesz. Konrád György, Kornis Mihály, Ludassy Mária, Eörsi István, Gerő András - úgy tűnik - egyaránt reálisnak érzi ezt a veszélyt A közös rettenethez viszonyítva másodlagos, hogy az okot a FIDESZ-ben, a szövetséges MDF- ben, a kényszerkoalíciós partner FKgP- ben vagy a parlamentbe bekerült MIÉP-ben jelölik meg. A másik irányzat az eddig elért eredményeket látszik félteni az előítéletük szerint dilettáns, osztogató, gigantomániásan újra központosító, és eurofóbiás FIDESZ-től (Lengyel László, Révész Sándor, Ara Kovács Attila, Csepeli György). A harmadik vonulat képviselői tűnnek a legkevésbé pesszimistának, de reményeik a FIDESZ impotenciájába és tisztességtelenségébe vetett szilárd hiten alapulnak. Levezetéseik a pszichoterápiából jól ismert kettős kötés (átkozott vagy, ha megteszed, átkozott vagy, ha nem) iskolapéldái: ha beváltja az ígéreteit, tönkreteszi az országot, ha nem, népámító, hazug. Avval nyugtatják a művelt közönséget, hogy nagy valószínűséggel az utóbbi következik be, részben a FIDESZ amorális perfekcionizmusa, részben a hazai és a határon túli gazdasági erők nyomasztó fölénye miatt Honnan ez a pesszimizmus, ez a keserű indulati. Miért előzi meg az ítélet a bizonyítást? Kire haragszik és mitől fél ez a sok dühös, pánikba esett ember? Ha korábbi - főleg, ha nyolc-tíz évvel ezelőtti - megnyilvánulásaikra gondolok, még örülhetnének is, vagy legalább adhatnának türelmi időt! Az én magyarázatom kulcsszavai az elkerülhetetlenség pszichológiája és az önigazolás. Úgy vélem, nem a FIDESZ-re, nem a jobboldalra, hanem a választókra haragszanak, de sokuknál ez is az önmaguk ellen irányuló agresszió kivetítése. Úgy képzelem, hogy az ország lakossága, de legalábbis a politizáló értelmiségi réteg 1989-ben ajándékba kapott egy társadalmi méretű pszichodrámát, mindannak a cselekvő kiélési lehetőségét, ami a mindennapi életben, éles helyzetben gyakran kiszámíthatatlan, irracionális és veszélyes, de ebben a terápiás szituációban megfelelően kontrollált. Járt is ez mindnyájunknak, ez után a rettenetes évszázad után, levezető gyakorlatként, a harmadik évezred előtt. Az első felvonásban megkaptuk 1945-öt, oroszok, hát pol. osztály, AVO nélkül, és eljátszhattuk, mi lenne, ha a jobboldali nemzeti konzervatív erők választási győzelme után nincs intervenció. Természetesen a taxisok is kockázat nélkül eljátszhatták ő6ot egy tétova és a mulyaságig szabálytisztelő közhatalommal szemben, újra lehetett koreografálni a Márciusi Frontot, a Baloldali Blokkot, a Népfrontot Hayn Péter és Vkf. 2 nélkül. A média is megmutathatta, hogy milyen elszánt, bátor és könyörtelen, ha nincs kitől félni, és természetesen eljátszhattuk, hogy megbuktatunk egy nekünk nem tetsző kormányt, miközben a jóízű borzongás biztosítása kedvéért avval riogattuk magunkat, hogy talán nem is hagyja magát demokratikus úton eltávolítani. Eljátszhattuk a turulos, csodaszarvasos mozgalmakat, a civilizatórikus földgömbvezetést, talajgyökeret, irredenta honfikút anélkül, hogy egy, az adott mozgalommal rokonszenvező külső hatalom veszélyeztethette volna a túlnyomó többség határozott, elutasító, elkülönítő magatartásának sikerességét A halálosan komolyan vett színházi előadás szereplőinek talán fel sem tűnt hogy ez idő alatt végbement a gazdasági átalakulás első fázisa, a gazdasági hatalom megragadása a 90-ben ,leírt” szocialisták által. A második felvonás terápiás pozitívumai sem lebecsülendők. Igaz, a szocialisták, a késő-kádári második vonal abszolút többséget szerzett és így a baloldali liberális értelmiség nem számíthatott főszerepre, de el lehetett játszani a Kádár-időszak ellenzéki szerepét, annak minden kockázata nélkül. Adva volt egy garantáltan otromba és szabadon csepülhető MSZP, ami továbbra is elfogódottan téblábolt a kultúra és oktatás területén, aki fogcsikorgatva ugyan, de elismerte a kisebbik partner szellemi fölényét, és gyakorlatilag szabad kezet adott neki a szellemi élet formálásában. Az MSZP is megkapta a maga játékát, kapitalizmusépítés egy nagy szövetségi rendszerben, igazodás Nyugatról, különös figyelemmel a világcsendőri szerepet egyre önfeledtebben játszó USA-ra. Ennek a játéknak azonban az volt az ára, hogy szemet kellett hunyni egy mindenre kiterjedő korporatista szerveződés rohamos terjedése, a Kádár-korszak adósságfelhalmozását idéző, kiárusító privatizálás felett, és tudomásul kellett venni, hogy nem alakul ki az a széles polgári középréteg, amely a legfontosabb pillére minden nyugat-európai társadalomnak. Valahogy fel kellett dolgozni azt az értéktagadást, ami a szövetség vállalásáról következett, és elviselhetővé kellett tenni, hogy az SZDSZ az MSZP liberális platformjává korcsosul. Ehhez a feldolgozáshoz, tudomásulvételhez kellett az elkerülhetetlenség elhitetése, az az ideológia, hogy az MSZP-vel, ezzel a kellemetlen dologgal együtt kell élni, mert csak ők alkalmasak az ország irányítására, a gazdaság és társadalom átalakítására, euro-konformmá tételére. Nem lehetett könnyű belülről is elfogadni, hogy a polgári demokratikus, liberális értékvilágú Unió-tag, NATO-tag Magyarország irányításának minden stratégiai pontján feltétlenül a 80-as évek KISZ KB tagjainak kell állniuk. Nota bene megérdemelne egyszer egy mélyebb pszichológiai elemzést (a negyvenes évek autoriter személyiségkutatásához hasonlóan), hogy milyen sajátosságokkal rendelkezik a késői kádári elit ezen nyalábja, hogyan befolyásolta értékvilágát, moralitását, hogy éveken át világnézeti, ideológiai azonosságot hazudott a hatalmon lévő párt-gerontokráciának, milyen viselkedési modelleket szilárdított meg ez az ideológiai selyemfiúi létezési mód! Az elkerülhetetlenség tudomásul vételének kínját jól példázza Lengyel László 1996-os írása (A valamire való alkalmas ember a konszolidációban), amelyben olyan mélabúval, csendes rezignációval ír az elkerülhetetlen konszolidációról, mint egy vesztes háborúról. A mű más szempontból is fontos dokumentum. Utolsó oldalaiból kiderül, 1996-ban még pontosan tudta, mit jelent a szó: polgár. Ha az elkerülhetetlenről kiderül, hogy nem volt az, zavar következhet be. A kellemetlen dologgal való korábbi együttélés már nem racionális alkalmazkodás, még kevésbé nemes áldozatvállalás — hiba, talán bűn! Lehet, hogy az SZDSZ-hez közelálló értelmiségiekben élt az a remény, hogy a választópolgárok meghálálják az értük hozott áldozatot, azt, hogy országmentő hevületből szelídíteni, jó irányba terelni akarták az MSZP-t. Tévedtek! Az SZDSZ-nek a Prügelknabe szerepe jutott, és különösen fájdalmas lehetett, hogy éppen a legfejlettebb, legkulturáltabb területeken vesztették a legtöbbet. A nép hálátlan. Hálátlan, ráadásul hitetlen is. Legalábbis az utóbbi időben egyre kevésbé ad hitelt az őt üdvözíteni szándékozóknak. A többség nem látta héjanásznak az MSZP-SZDSZ párost, úgy tűnik, nem Ady szellemiségét, Európába törekvését ismerte fel bennük, mint Hegyi Gyula elégikus ornitológiai eszmefuttatása (csak a teljesség kedvéért, remélhetően nem a konstruktív ellenzék alaphangja, hogy nála a másik oldalt sűrűn repkedő dögkeselyűk, sasok, legyek, gyötrő szúnyogok és egyéb zoológiai tünemények alkotják) . * A Lapos Föld Társaság taglétszáma sohasem érte el az USA lélekszámának egy ezrelékét, hiába házalnak avval, hogy „tessék csak körülnézni, hol gömbölyű ez”. Az emberek nagyon helyesen nem a szemüknek, hanem az ebben egységes tájékoztatásnak hisznek. Tavaly Magyarországon a megkérdezettek 60 százaléka azt állította, nem történt rendszerváltás vagy rendszerváltozás. Ezt állították konokul, dacosan, jóllehet, ha valamiben egységes a tájékoztatás, az éppen ez. Lehet persze, hogy a nép nem olvas újságot, nem hallgat rádiót, nem néz televíziót Talán nem ér rá! Hiszen Szerb Antaltól tudjuk „nagy általában a nép nem olvas verseket, más dolga van, akkor és most és mindörökké”. Évtizedek titkolt álmai valósultak meg: monolit állampárt helyett hét parlamenti párt szabad országgyűlési, önkormányzati, szakszervezeti és orvosválasztás. VSZ helyett NATO. Állandó világútlevél, részletre kapható nyugati gépkocsi, sex-shop, munkanélküli segély - és mégis. Érthetetlen. Igaz, a nép reakciója általában érthetetlen. Ha hinni lehet Szabó Miklósnak, a nép 1960-tól, az amnesztiát követően nem érezte elnyomásnak a diktatúrát Hogy minek érezte e helyett az nem derült ki a magyar és a lengyel történelmet hat-nyolc flekkben határozottan a helyére tevő remekből. De ez talán nem is lényeges. A megjelölt évben az ország akkor még legnagyobb létszámú osztályát pofozták vissza a tsz-ekbe, csak Budapesten, csak egy éjszakán, csak a klerikális reakció elleni harc jegyében négyszáz házkutatást tartottak, és börtönben maradt ’56 minden hat évnél hosszabb időre elítélt résztvevője. Igaz, szabadlábra került Farkas Mihály és Vladimír, Péter Gábor és valószínűleg minden elítélt ÁVH-s (a teljes létszám nem haladta meg a két tucatot). De hogy ettől a nép elégedetten hátradőlt volna? Lehet Ha nem érzi elnyomásnak a diktatúrát, miért látná rendszerváltásnak, ha minden megváltozik? Mégsem érdektelen, hogy mik azok a megtévesztő közvellen érzékletek, amik ezek szerint elfedik a magyar lakosság többsége elől a lényeget. Talán az a kontinuitás, ami a hatalmat gyakorló, a közéletet alkotó személyek vonatkozásában figyelhető meg. Persze rossz fényt vet a népre, hogy ilyen mellékes jelenségekből indul ki, és nem veszi figyelembe, hogy ez az ember ugyanaz az ember, de már rég nem ugyanaz az ember. A 60-as évek közepén egy hatalmas termetű, gorillaállkapcsú férfiú (beosztottjai a háta mögött tányérajkúnak nevezték) tanított bennünket, pszichológushallgatókat a fizikai terhelhetőség határértékeire, a bőr, az izmok, az inak, az idegrendszer ellenállóképességének ismérveire. Dr. Bálint Istvánnak hívták, korábban az ÁVH orvos-ezredese volt, és a verés tudományos megalapozásában jeleskedett Egy, a Kádár-korszak mibenlétéről folytatott disputa során mondta Jékely Zoltán, hogy amíg titeket az ÁVH Mengeléje okíthat munkaegészségügyre, addig a rendszer lényege nem változik, bár fontos előrelépés, hogy nem a körmötökkel vagy a berétekkel foglalkozik. Igaz, mit várhatunk egy alanyi költőtől. A közvélemény azért mégis csak más! Az ostoba makacsság következő stációja az volt, hogy a nép konokan szimpatikusabbnak tartotta a FIDESZ-t minden más pártnál, és akármennyit magyarázták minden létező módon, hogy az MSZP-SZDSZ koalíciónak nincs alternatívája, képes volt rájuk szavazni. Az már egyenesen bőszítő lehet, hogy hiába a BUX-index zuhanása, hiába a távozó pénzügyminiszter baljóslata (szép, dupla fenekű kifejezés ebben a szövegkörnyezetben), hogy menekül a tőke szökve, bukdácsolva, a Medián legújabb felmérése szerint a választások óta számottevően javult az emberek jövőképe. Különösen markáns a pozitív változás azok körében, akik nem mentek el szavazni, és ez talán eldönti az arról szóló vitát, hogy miért maradtak otthon. Természetesen a választási siker, illetve kudarc még nem elég az elkerülhetetlenség illúziójának szertefoszlásához, még bekövetkezhet az új kormányzat bukása, még bebizonyosodhat, hogy most sem történik igazi rendszerváltozás (és végre generációs váltás is), hogy mindez csak a hosszúra nyúlt pszichodráma harmadik felvonása, miközben a lényegi változások a színfalak mögött zajlanak. Egy ilyen kudarc elkerülhetővé tenné az értelmiség egy csoportja számára az őszinte szembenézést saját elmúlt tíz évével, gyógyír lenne az SZDSZ-szimpatizánsok sebeire, és talán a kiérdemelt büntetés jobb belátásra késztetné a nyájból elkóborolt szavazókat is. A jobbra szavazó többség elítélését vélem felismerni Gerő András szavaiban - „a honi jobboldal történetének a nacionalizmus és a rasszizmus szerves része, és különösen bravúros sebészi teljesítmény szükséges a rút burjánzások kimetszéséhez, hiszen lehet, hogy a beteg egylényegű az ő daganatával. Vele és általa él, éppen úgy, mint Kornis állítólagos kijelentésében: Jutás választásod nincs, vagy náci vagy, vagy igazat adsz nekem, illetve nekünk. És azt is vedd tudomásul, hogy él ebben az országban ötezer értelmiségi, akinek a véleményével szemben nem lehet politikát csinálni”. (Nem tudom, mi vonzóbb ebben, a népfenség tisztelete, az eltérő véleménnyel szembeni tolerancia vagy a kultúrelit-gőg teljes hiánya.) Erre rímel Ludassy Mária megállapítása: „Bizony, Eleknek, Csurkának egy a hangja, a másik oldal egzisztenciális megsemmisítésével fenyegető halálos hang. ” Nála tűnik fel az álbizonyítás Nisbett (1976) kutatása óta jól ismert formulája, a látszólag életszerű, művi úton kreált személyes példa, statisztikai bizonyíték helyett. Megjelenik az ombudsnő-gyűlölő démonikus házmester (naná, hogy XII. kerületi), aki zájjavítás közben förtelmes és ijesztő dolgokat mond. Egybecseng evvel Konrád György zsánerképe a piacon földiepret áruló idős asszonyról, aki azt mondja: Jövő hónapban már nem leszek itt, mert a FIDESZ felemeli a nyugdíjamat”. Ne akadjunk most fenn azon, hogy a nyugdíjakat a távozó Horn-kormány emelte föl, meglehetős csinnadratta közepette. Ha valaki, valaha találkozott kisvárosi piacon saját termékét áruló öregasszonnyal, nem érezheti hitelesnek a történetet, mint ahogy az írói fantázia termékének látszik ez a megállapítás is. ,Most, 1998-ban a csirkenyakat vásárló öregasszonyok azt remélik a FIDESZ-től, hogy hamarosan csirkecombot is vásárolhatnak. ” Tény, hogy ezekben a művekben a jobboldali választó mint gyűlölködő előítéletes vagy végtelenül ostoba, becsapott lény jelenik meg. Fencsik Flóra komplett szociográfiát is rögtönöz róluk (az erőszakkultuszon nevelődő új nemzedék ab ovo jobboldali, generálisan ombudsman-gyűlölő, és csak átmeneti figurának szánja a demokrata érzelmű, hajdanvolt liberális Orbán Viktort)! Siflis András munkája 1998. JÚNIUS 26. 5 SZELLEM - GAZDASÁG - TÁRSADALOM ÉLET ÉS ÍR IRODALOM