Élet és Irodalom, 1998. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)

1998-06-26 / 26. szám - Perczel Tamás: Jár-e majd Orbán Viktor a József nádor tér 1-be? • Eco (5. oldal)

PERCZEL TAMÁS: Jár-e majd Orbán Viktor a József nádor tér 1-be? „Nem akarsz barátod előtt leplet viselni? Megtiszteled azzal, hogy úgy adod magad neki, amilyen vagy? De hisz ezért pokolba lován téged.” (Nietzsche: Im­ígyen szála Zarathustra) A borélvezet legszebb pillanata, ami­kor a három lő íz kibomlik a szánkban, friss, élénk savak bizsergetik nyelvünk oldalsó részét, bársonyos tannin simo­gatja szájüregünket, harmonizálva a meleg, tüzes alkoholhatással. Miköz­ben megfürösztjük nyelvünket a korty­ban, már tudjuk, „hosszú” bort kóstol­tunk, érdemes lenyelni, hogy aztán hát­radőlve átadhassuk magunkat a kelle­mesen kesernyés utóízek, a mindhá­rom orrkagylót betöltő retrográd illa­tok élvezetének. Valódi dráma, amikor ebben a töredékmásodpercben nyel­vünk idegen anyagra lel a borban, és tévedhetetlen biztonsággal ismerjük fel, nem sajtdarabka vagy diómorzsa, légy. Köpni kell, de a bor sírnivalón jó, és nincs lehetőség ismétlésre. Megfon­tolt ínyenc ilyenkor erőt vesz magán, nyelvheggyel a fogsor külső szélére, a szájzugba expediálja hívatlan ivócimbo­ráját, nyel és vár. Vár, amíg lecseng a bor, és végre köphet Sajnos, az utóíz élvezete így sohasem teljes. A FIDESZ győzelme, számomra, cso­dálatos Villányi Cabernet Souvignon kóstolásával rokon élvezet volt A bar­­rique-érlelés fanyarságát éppen úgy éreztem benne, mint a még ki nem bomlott hatalmas potenciált, a tartal­mas lecsengés, a rendkívül hosszú utóíz ígéretével. A legyet azóta már rég ki­köptem volna, ha nem tart vissza az az általános köpködés, aminek több mint egy hónapja kényszerű szemlélője va­gyok. Nem akartam elvegyülni azok kö­zé, akik a legyet még csak lenyelték vol­na, de a bor végleg nem volt ínyükre való. * Több szempontból is tanulságos az az eruptív reakció, amit a polgári erők győzelme kiváltott. Intenzitása, sokszí­nűsége, zavartsága és szélsőségesen in­gadozó színvonala többnek mutatja a kétségtelenül frusztrált komprádor mé­dia-értelmiség verbális agressziójánál, a sajnos feloldhatatlan, az idő múlásával alig enyhülő, ősi félelmek, zsigeri ellen­szenvek által kiváltott spontán reakció­nál, és sokkal több, mint a professzio­nális sárdobálók, a hivatásos morálsza­disták attrakciója. Nem visz közelebb a kiváltó okok megértéséhez a megnyil­vánulások tartalomelemzése sem, hi­szen a skála a közvetlen útszéli mocsko­­lódástól, az árnyaltan pesszimista diffúz jövőkép felvázolásig terjed. Eltekintve a tartalmatlan undorkodástól (ízezet fog a sátáni mosolyú néptanító és a farkas­­nevelésű mini duce” - Popper Péter), három eltérő vád vagy három fő szo­rongástartalom különböztethető meg. Az első és talán leghangosabb, hogy az új éra a baloldali liberális értelmiség vesztére tör, rasszista, antiszemita, kire­kesztő lesz. Konrád György, Kornis Mi­hály, Ludassy Mária, Eörsi István, Gerő András - úgy tűnik - egyaránt reális­nak érzi ezt a veszélyt A közös rettenet­hez viszonyítva másodlagos, hogy az okot a FIDESZ-ben, a szövetséges MDF- ben, a kényszer­koalíciós partner FKgP- ben vagy a parlamentbe bekerült MIÉP-ben jelölik meg. A másik irányzat az eddig elért ered­ményeket látszik félteni az előítéletük szerint dilettáns, osztogató, gigantomá­­niásan újra központosító, és eurofóbiás FIDESZ-től (Lengyel László, Révész Sándor, Ara Kovács Attila, Csepeli György). A harmadik vonulat képviselői tűn­nek a legkevésbé pesszimistának, de re­ményeik a FIDESZ impotenciájába és tisztességtelenségébe vetett szilárd hi­ten alapulnak. Levezetéseik a pszicho­terápiából jól ismert kettős kötés (átko­zott vagy, ha megteszed, átkozott vagy, ha nem) iskolapéldái: ha beváltja az ígéreteit, tönkreteszi az országot, ha nem, népámító, hazug. Avval nyugtat­ják a művelt közönséget, hogy nagy va­lószínűséggel az utóbbi következik be, részben a FIDESZ amorális perfek­­cionizmusa, részben a hazai és a hatá­ron túli gazdasági erők nyomasztó fölé­nye miatt Honnan ez a pesszimizmus, ez a ke­serű indulati. Miért előzi meg az ítélet a bizonyítást? Kire haragszik és mitől fél ez a sok dühös, pánikba esett ember? Ha korábbi - főleg, ha nyolc-tíz évvel ezelőtti - megnyilvánulásaikra gondo­lok, még örülhetnének is, vagy lega­lább adhatnának türelmi időt! Az én magyarázatom kulcsszavai az elkerülhe­tetlenség pszichológiája és az önigazo­lás. Úgy vélem, nem a FIDESZ-re, nem a jobboldalra, hanem a választókra ha­ragszanak, de sokuknál ez is az önma­guk ellen irányuló agresszió kivetítése. Úgy képzelem, hogy az ország lakos­sága, de legalábbis a politizáló értelmi­ségi réteg 1989-ben ajándékba kapott egy társadalmi méretű pszichodrámát, mindannak a cselekvő kiélési lehetősé­gét, ami a mindennapi életben, éles helyzetben gyakran kiszámíthatatlan, irracionális és veszélyes, de ebben a te­rápiás szituációban megfelelően kont­rollált. Járt is ez mindnyájunknak, ez után a rettenetes évszázad után, leveze­tő gyakorlatként, a harmadik évezred előtt. Az első felvonásban megkaptuk 1945-öt, oroszok, hát pol. osztály, AVO nélkül, és eljátszhattuk, mi lenne, ha a jobboldali nemzeti konzervatív erők vá­lasztási győzelme után nincs interven­ció. Természetesen a taxisok is kocká­zat nélkül eljátszhatták ő6ot egy tétova és a mulyaságig szabálytisztelő közhata­lommal szemben, újra lehetett koreog­­rafálni a Márciusi Frontot, a Baloldali Blokkot, a Népfrontot Hayn Péter és Vkf. 2 nélkül. A média is megmutathat­ta, hogy milyen elszánt, bátor és kö­nyörtelen, ha nincs kitől félni, és ter­mészetesen eljátszhattuk, hogy meg­buktatunk egy nekünk nem tetsző kor­mányt, miközben a jóízű borzongás biztosítása kedvéért avval riogattuk ma­gunkat, hogy talán nem is hagyja ma­gát demokratikus úton eltávolítani. El­játszhattuk a turulos, csodaszarvasos mozgalmakat, a civilizatórikus föld­­gömbvezetést, talajgyökeret, irredenta honfikút anélkül, hogy egy, az adott mozgalommal rokonszenvező külső hatalom veszélyeztethette volna a túl­nyomó többség határozott, elutasító, elkülönítő magatartásának sikeressé­gét A halálosan komolyan vett színházi előadás szereplőinek talán fel sem tűnt hogy ez idő alatt végbement a gazdasá­gi átalakulás első fázisa, a gazdasági ha­talom megragadása a 90-ben ,leírt” szo­cialisták által. A második felvonás terápiás pozitívu­mai sem lebecsülendők. Igaz, a szocia­listák, a késő-kádári második vonal ab­szolút többséget szerzett és így a balol­dali liberális értelmiség nem számítha­tott főszerepre, de el lehetett játszani a Kádár-időszak ellenzéki szerepét, an­nak minden kockázata nélkül. Adva volt egy garantáltan otromba és szaba­don csepülhető MSZP, ami továbbra is elfogódottan téblábolt a kultúra és ok­tatás területén, aki fogcsikorgatva ugyan, de elismerte a kisebbik partner szellemi fölényét, és gyakorlatilag sza­bad kezet adott neki a szellemi élet for­málásában. Az MSZP is megkapta a maga játékát, kapitalizmusépítés egy nagy szövetségi rendszerben, igazodás Nyugatról, különös figyelemmel a vi­­lágcsendőri szerepet egyre önfeledteb­ben játszó USA-ra. Ennek a játéknak azonban az volt az ára, hogy szemet kellett hunyni egy mindenre kiterjedő korporatista szerveződés rohamos ter­jedése, a Kádár-korszak adósságfelhal­mozását idéző, kiárusító privatizálás fe­lett, és tudomásul kellett venni, hogy nem alakul ki az a széles polgári közép­réteg, amely a legfontosabb pillére minden nyugat-európai társadalom­nak. Valahogy fel kellett dolgozni azt az értéktagadást, ami a szövetség vállalásár­­ól következett, és elviselhetővé kellett tenni, hogy az SZDSZ az MSZP liberális platformjává korcsosul. Ehhez a feldol­gozáshoz, tudomásulvételhez kellett az elkerülhetetlenség elhitetése, az az ide­ológia, hogy az MSZP-vel, ezzel a kelle­metlen dologgal együtt kell élni, mert csak ők alkalmasak az ország irányításá­ra, a gazdaság és társadalom átalakítá­sára, euro-konformmá tételére. Nem lehetett könnyű belülről is elfogadni, hogy a polgári demokratikus, liberális értékvilágú Unió-tag, NATO-tag Ma­gyarország irányításának minden stra­tégiai pontján feltétlenül a 80-as évek KISZ KB tagjainak kell állniuk. Nota bene megérdemelne egyszer egy mé­lyebb pszichológiai elemzést (a negyve­nes évek autoriter személyiségkutatásá­hoz hasonlóan), hogy milyen sajátossá­gokkal rendelkezik a késői kádári elit ezen nyalábja, hogyan befolyásolta ér­tékvilágát, moralitását, hogy éveken át világnézeti, ideológiai azonosságot ha­zudott a hatalmon lévő párt-geron­tokráciának, milyen viselkedési model­leket szilárdított meg ez az ideológiai selyemfiúi létezési mód! Az elkerülhetetlenség tudomásul vé­telének kínját jól példázza Lengyel László 1996-os írása (A valamire való al­kalmas ember a konszolidációban), amelyben olyan mélabúval, csendes re­­zignációval ír az elkerülhetetlen kon­szolidációról, mint egy vesztes háború­ról. A mű más szempontból is fontos dokumentum. Utolsó oldalaiból kide­rül, 1996-ban még pontosan tudta, mit jelent a szó: polgár. Ha az elkerülhetet­lenről kiderül, hogy nem volt az, zavar következhet be. A kellemetlen dolog­gal való korábbi együttélés már nem ra­cionális alkalmazkodás, még kevésbé nemes áldozatvállalás — hiba, talán bűn! Lehet, hogy az SZDSZ-hez közel­álló értelmiségiekben élt az a remény, hogy a választópolgárok meghálálják az értük hozott áldozatot, azt, hogy or­szágmentő hevületből szelídíteni, jó irányba terelni akarták az MSZP-t. Té­vedtek! Az SZDSZ-nek a Prügelknabe szerepe jutott, és különösen fájdalmas lehetett, hogy éppen a legfejlettebb, legkulturáltabb területeken vesztették a legtöbbet. A nép hálátlan. Hálátlan, ráadásul hitetlen is. Legalábbis az utób­bi időben egyre kevésbé ad hitelt az őt üdvözíteni szándékozóknak. A többség nem látta héjanásznak az MSZP-SZDSZ párost, úgy tűnik, nem Ady szellemisé­gét, Európába törekvését ismerte fel bennük, mint Hegyi Gyula elégikus or­nitológiai eszmefuttatása (csak a teljes­ség kedvéért, remélhetően nem a konstruktív ellenzék alaphangja, hogy nála a másik oldalt sűrűn repkedő dög­keselyűk, sasok, legyek, gyötrő szúnyo­gok és egyéb zoológiai tünemények al­kotják) . * A Lapos Föld Társaság taglétszáma sohasem érte el az USA lélekszámának egy ezrelékét, hiába házalnak avval, hogy „tessék csak körülnézni, hol göm­bölyű ez”. Az emberek nagyon helye­sen nem a szemüknek, hanem az eb­ben egységes tájékoztatásnak hisznek. Tavaly Magyarországon a megkérdezet­tek 60 százaléka azt állította, nem tör­tént rendszerváltás vagy rendszerválto­zás. Ezt állították konokul, dacosan, jól­lehet, ha valamiben egységes a tájékoz­tatás, az éppen ez. Lehet persze, hogy a nép nem olvas újságot, nem hallgat rá­diót, nem néz televíziót Talán nem ér rá! Hiszen Szerb Antaltól tudjuk „nagy általában a nép nem olvas verseket, más dolga van, akkor és most és mind­örökké”. Évtizedek titkolt álmai valósul­tak meg: monolit állampárt helyett­­ hét parlamenti párt szabad országgyű­lési, önkormányzati, szakszervezeti és orvosválasztás. VSZ helyett NATO. Ál­landó világútlevél, részletre kapható nyugati gépkocsi, sex-shop, munkanél­küli segély - és mégis. Érthetetlen. Igaz, a nép reakciója ál­talában érthetetlen. Ha hinni lehet Szabó Miklósnak, a nép 1960-tól, az amnesztiát követően nem érezte elnyo­másnak a diktatúrát Hogy minek érez­te e helyett az nem derült ki a magyar és a lengyel történelmet hat-nyolc flekkben határozottan a helyére tevő remekből. De ez talán nem is lényeges. A megjelölt évben az ország akkor még legnagyobb létszámú osztályát pofozták vissza a tsz-ekbe, csak Budapesten, csak egy éjszakán, csak a klerikális reakció elleni harc jegyében négyszáz házkuta­tást tartottak, és börtönben maradt ’56 minden hat évnél hosszabb időre elí­télt résztvevője. Igaz, szabadlábra került Farkas Mihály és Vladimír, Péter Gábor és valószínűleg minden elítélt ÁVH-s (a teljes létszám nem haladta meg a két tucatot). De hogy ettől a nép elégedet­ten hátradőlt volna? Lehet Ha nem ér­zi elnyomásnak a diktatúrát, miért lát­ná rendszerváltásnak, ha minden meg­változik? Mégsem érdektelen, hogy mik azok a megtévesztő közvellen ér­zékletek, amik ezek szerint elfedik a magyar lakosság többsége elől a lénye­get. Talán az a kontinuitás, ami a hatal­mat gyakorló, a közéletet alkotó szemé­lyek vonatkozásában figyelhető meg. Persze rossz fényt vet a népre, hogy ilyen mellékes jelenségekből indul ki, és nem veszi figyelembe, hogy ez az ember ugyan­az az ember, de már rég nem ugyanaz az ember. A 60-as évek közepén egy hatalmas termetű, gorilla­­állkapcsú férfiú (beosztottjai a háta mö­gött tányérajkúnak nevezték) tanított bennünket, pszichológushallgatókat a fizikai terhelhetőség határértékeire, a bőr, az izmok, az inak, az idegrendszer ellenállóképességének ismérveire. Dr. Bálint Istvánnak hívták, korábban az ÁVH orvos-ezredese volt, és a verés tu­dományos megalapozásában jeleske­dett Egy, a Kádár-korszak mibenlétéről folytatott disputa során mondta Jékely Zoltán, hogy amíg titeket az ÁVH Men­­geléje okíthat munkaegészségügyre, addig a rendszer lényege nem változik, bár fontos előrelépés, hogy nem a kör­mötökkel vagy a berétekkel foglalko­zik. Igaz, mit várhatunk egy alanyi köl­tőtől. A közvélemény azért mégis csak más! Az ostoba makacsság következő stáci­ója az volt, hogy a nép konokan szimpa­­tikusabbnak tartotta a FIDESZ-t min­den más pártnál, és akármennyit ma­gyarázták minden létező módon, hogy az MSZP-SZDSZ koalíciónak nincs al­ternatívája, képes volt rájuk szavazni. Az már egyenesen bőszítő lehet, hogy hiá­ba a BUX-index zuhanása, hiába a távo­zó pénzügyminiszter baljóslata (szép, dupla fenekű kifejezés ebben a szöveg­környezetben), hogy menekül a tőke szökve, bukdácsolva, a Medián legújabb felmérése szerint a választások óta szá­mottevően javult az emberek jövőképe. Különösen markáns a pozitív változás azok körében, akik nem mentek el sza­vazni, és ez talán eldönti az arról szóló vitát, hogy miért maradtak otthon. Természetesen a választási siker, illet­ve kudarc még nem elég az elkerülhe­tetlenség illúziójának szertefoszlásához, még bekövetkezhet az új kormányzat bukása, még bebizonyosodhat, hogy most sem történik igazi rendszerválto­zás (és végre generációs váltás is), hogy mindez csak a hosszúra nyúlt pszicho­­dráma harmadik felvonása, miközben a lényegi változások a színfalak mögött zajlanak. Egy ilyen kudarc elkerülhető­vé tenné az értelmiség egy csoportja számára az őszinte szembenézést saját elmúlt tíz évével, gyógyír lenne az SZDSZ-szimpatizánsok sebeire, és talán a kiérdemelt büntetés jobb belátásra késztetné a nyájból elkóborolt szavazó­kat is. A jobbra szavazó többség elítélé­sét vélem felismerni Gerő András sza­vaiban - „a honi jobboldal történeté­nek a nacionalizmus és a rasszizmus szerves része, és különösen bravúros se­bészi teljesítmény szükséges a rút bur­jánzások kimetszéséhez, hiszen lehet, hogy a beteg egylényegű az ő daganatá­val. Vele és általa él, éppen úgy, mint Kornis állítólagos kijelentésében: Jutás választásod nincs, vagy náci vagy, vagy igazat adsz nekem, illetve nekünk. És azt is vedd tudomásul, hogy él ebben az országban ötezer értelmiségi, akinek a véleményével szemben nem lehet po­litikát csinálni”. (Nem tudom, mi von­zóbb ebben, a népfenség tisztelete, az eltérő véleménnyel szembeni toleran­cia vagy a kultúrelit-gőg teljes hiánya.) Erre rímel Ludassy Mária megállapítá­sa: „Bizony, Eleknek, Csurkának egy a hangja, a másik oldal egzisztenciális megsemmisítésével fenyegető halálos hang. ” Nála tűnik fel az álbizonyítás Nisbett (1976) kutatása óta jól ismert formulája, a látszólag életszerű, művi úton kreált személyes példa, statisztikai bizonyíték helyett. Megjelenik az om­­budsnő-gyűlölő démonikus házmester (naná, hogy XII. kerületi), aki zájjaví­­tás közben förtelmes és ijesztő dolgokat mond. Egybecseng evvel Konrád György zsánerképe a piacon földiepret áruló idős asszonyról, aki azt mondja: Jövő hónapban már nem leszek itt, mert a FIDESZ felemeli a nyugdíja­mat”. Ne akadjunk most fenn azon, hogy a nyugdíjakat a távozó Horn-kor­­mány emelte föl, meglehetős csinnad­ratta közepette. Ha valaki, valaha talál­kozott kisvárosi piacon saját termékét áruló öregasszonnyal, nem érezheti hi­telesnek a történetet, mint ahogy az írói fantázia termékének látszik ez a megállapítás is. ,Most, 1998-ban a csir­kenyakat vásárló öregasszonyok azt re­mélik a FIDESZ-től, hogy hamarosan csirkecombot is vásárolhatnak. ” Tény, hogy ezekben a művekben a jobboldali választó mint gyűlölködő előítéletes vagy végtelenül ostoba, becsapott lény jelenik meg. Fencsik Flóra komplett szociográfiát is rögtönöz róluk (az erő­szakkultuszon nevelődő új nemzedék ab ovo jobboldali, generálisan ombuds­­man-gyűlölő, és csak átmeneti figurá­nak szánja a demokrata érzelmű, haj­danvolt liberális Orbán Viktort)! Siflis András munkája 1998. JÚNIUS 26. 5 SZELLEM - GAZDASÁG - TÁRSADALOM ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next