Élet és Irodalom, 1999. július-december (43. évfolyam, 26-52. szám)
1999-08-06 / 31. szám - Bakács Tibor Settenkedő: A Mátrix kőtáblái • filmkritika • Wachowsky-testvérek: Mátrix (16. oldal) - Báron György: Könnyár • filmkritika • Walter Salles: Központi pályaudvar (16. oldal) - Lóránt János: rajza • kép (16. oldal) - Pályi András: Blaszfémia és pátosz • rádiókritika • Petőfi Sándor minden verse (Bartók) (16. oldal)
Virtualitás kívülről Akkor kezdődött el a cyber-horror, mikor leparkoltam a Lurdy-ház előtt. Itt egy mozista szükségképpen azt érzi, hogy vörös rúzzsal kifestett Barbie babák fogják megerőszakolni a sötétben. Ehhez képest simán megúsztam az egészet. Igaz, át kellett mennem egy fémdetektoros kapun (tényleg), ami négyszer csörgött be (slusszkulcs, spiccvas, rádiótelefon s egy esztergált pipa, amely hasonlít a büntetésből besorozott 48-as honvédek csibukjára, de mégsem az), no mindegy, általában örömmel veszek részt motozáson, és zsebeim tartalmát is szívesen teszem közszemlére bikanyakú egyenruhások gyűrűjében. A Lurdy-házzal az a bajom, hogy a feelingje egy Huxley tervezte funny Holocaustra emlékeztet, amiben öntudatlan áldozatok tűnnek el tömegével a vászon ezüst fényében. Ilyen ellenőrzés mellett csoda, hogy nem kell meztelenre vetkőzni. Ráadásul itt van ez a Mátrix, Internetből lehívott üldözésessuperman film, digitalizált Mortalcombat a halált is túlélő kicsiknek, ami paranoidoknak semmiképp nem ajánlott. A híre persze mege BAKACS TIBOR SETTENKEDŐ: lőtte saját magát az infósztrádán, most is egy rakás hackker (magyar hackker, mint a Pick, olyan) fürtökben álldogált a popcornos pult előtt. Tömeges jelenlétük arra utalt, hogy elektronikus misén veszünk részt. Virtualitás belülről Vagyis a film. Adva van a világ, ami innen a monitor mögül kikukucskálva valóságosnak tűnik. Bankok, autók, szép nők, McDonald’s, csúcsforgalom, kutyaszar. Hamarosan kiderül, hogy a realitás nem több, mint egy Mátrix nevű antikrisztus-számítógép programjának csúcsra járatása. Száraz és tiszta érzés. A valóságon kívül tanyázó, de a valóságot manipuláló digitalizált ügynökök uralkodnak az álmaink felett, s azokat, kik ráébrednek ébrenlétük gerjesztett álomszerűségére, végleg elaltatják. Gyilkolnak, leginkább karaterúgásokkal, meg Thomson kézifegyverrel, meg rakétával, meg helikopterrel, meg gépszörnyekkel + Enter, ráadásul több életük van egy game-en belül, ahogyan ez egy karcosabb játékprogram kezdő szintjén el is várható. Az átlagpolgár boldog, dolgozik, nyaral, de persze mindig vannak kekecek, multik biztonsági rendszerét feltörő hackkerek, boldogságmegzavarók, akikre a rohamrendőrség zuhan rá. De pechük van, az a helyes kis nő, egérrel a kezében, maga a kaszás, aratása után gúlába rakják a hullazsákokat a lifthújban. Mégis szaladnia kell hősünknek, mert megérkeznek a Mátrix ügynökei, napszemüveges sorozatgyilkosok a juppi kollekcióból, s velük még emberpartizánjaink sem bírnak, akik amúgy átlátnak ezen a homályosra sikeredett virtuális tükrön. Harcuk, s még inkább másfél óráig tartó menekülésük mégsem reménytelen, mert tudnak a messiásról, egy szoftvercég alkalmazottjáról, születése szerint Keanu Reavesről. Ahhoz, hogy megválthassa a világot, át kell csúsznia a játékprogramok szubrealizmusába, vagyis digitalizálnia kell magát. Ami a realitásban lehetetlen, az a virtuális realizmusban önfeláldozás, vér és rög. És... de, hagyjuk, a computer-fantasy-thriller sajátja, hogy a story pszichiátriai kezelés alatt íródik, s hát ettől érdekesebb is, mint az agrárprogram. Végig figyelek, még akkor is, amikor felgyújtják a lámpákat, s csak a parkolóban kezdek el üvöltözni, hogy ugye, amit láttam, az hülyeség, semmi értelme. Hát ez az! Mert ez nem jelent semmit, én azt sem hiszem el, hogy a fekete lyukon belecsúszhatok a muhi csatába, pedig ezt Albert Einstein és a szilíciumvölgyben turnézó zenekara mondta. Virtualitás fölülről, alulról, oldalról A Mátrix abba a sorba tartozik, amibe a John Mnemonic, a Strange Days, vagy Brian DePalma-féle Vad pálmák. Nincs semmi viszonyítási pont, csak a veszélyeztetettség érzése biztos. Nincs búvóhely s felismerhető ellenség. Rendszerek vannak, a rendszer bizonyos pontján kapuk, amiken keresztül még bonyolultabb rendszerekbe szökhetsz. Az erkölcs maximum vírusként jelenik meg a programban, istennek sincs website-ja. A kukacom is pont hu, de ez a maximum, mert a szex is cd-romra van nyomatva. Az egészben az a legidegesítőbb, hogy a Mátrixot egy lélegzettel néztem végig, vagyis lekötött, lebilincselt, bebörtönzött saját koponyámba. Az történt, ami mindig, ha totális öldöklést látok a PC-m monitorján. Jövőképemet tovább rontani már amúgy sem lehet, de a Mátrix kőtáblái végül is agyonnyomnak. Csak a vége főcím alatt kezdtem megtervezni hazaszökésem útvonalát, ami piros lámpák, zsaruk és bűnözők között vitt az éjszakai Budapesten. A hírekben bemondták, hogy a Holdon eltemettek egy Shoemaker nevű geológust, viszont Orbán meg nem költözik a Karádyvillába. Klikkeltem egyet a világra. (Wachowsky-testvérek, Mátrix) Mozifilm A Mátrix kőtáblái BÁRON GYÖRGY: Film Könnyár Sűrű könnyeket hullat a Központi pályaudvar fináléjának összes szereplője. Vazelincsöppek csurognak végig a magányos riói asszony arcán, midőn autóbusza kigördül a távoli faluból, sír az otthagyott kisfiú, kétségbeesetten rohan a busz után, a közeli nagytotálra vált, a horizonton vörösen emelkedik a nap. Csak a gyerek frissen fellelt bátyjai nem zokognak, de alighanem rínának ők is, ha e kora hajnali órán nem aludnának gyanútlanul; igaz, ők már előző este könnyekre fakadtak, csupaszív fickók, jó sora lesz náluk a kistestvérnek, ha visszafut, s a vége főcím után együtt alaposan kibőgik magukat. Hogy a nézők sírnak-e, nem tudom, alig néhányan voltunk a körúti moziban, ám a fesztiválzsűrorok derekasan együtt szipoghattak a hősökkel: a Központi pályaudvarra tavaly díjeső hullt, Arany és Ezüst Medve Berlinben, Golden Globe plusz két Oscar-nomináció Hollywoodban, a brit Filmkritikusok Díja, s még néhány apróbb medál. Pesten ez negyedházra jó a művészmozgóban, multiplexbe nem mennének be rá, ott egy ilyen könnyáztatta giccs túl nehéz, lassú és bonyolult. Elvégre, ha fonákjáról is, de csordultig van érzelmekkel, meg „van mondanivalója”, nem úgy, mint a bevásárlóközpontokban pergő szuperizéknek. Jó kis ásatag giccs ez, tán szerethető is, épp ómódisága okán: a nagy formák és szenvedélyek, melyek a filmtörténet klasszikus korszakait besugározták, most így térnek vissza, torz formában, visszájukról, miként az ócska lektűrökben tükröződik a múlt századi romantikus regény visszfénye, vagy a vásári mázolmányokon a meddő sóvárgás a premodern kiegyensúlyozott formái iránt. Akárha akkurátusan megfestött olajmázolmányra lelnénk - erdő, tó, hattyúk, őzek, naplemente, minden benne van, anyag, műgond, vastagon, ahogy kell - rikító gigantposzterek között. A történet oly szemérmetlenül ócska, hogy az ember nem tehet mást, mint megadóan meghajtja előtte a fejét. Egyik hőse bűbáj kisfiú, kinek anyját a szeme láttára gázolja halálra a busz és a forgatókönyvírói terror. A másik zordnak látszó, ám a lelke mélyén jóságos asszonyság, ki a félárvává lett fiút felkarolja, s elindul vele megkeresni a papát. Pikareszk útikalandok, az önző dögből kibújik a jóságos anyatermészet, ám mire megszeretik egymást, a dramaturgiai vakvéletlen elébük vezeti a fiú családját, aztán a sírás, a rívás, meg a futás, meg a napfölkelte, meg a búcsúzás, jó így, elvégre révbe értünk, meg rossz is, mert elválunk, hát nem pont ilyen az élet? Ilyen, pont Walter Salles amúgy jobb rendezőnek tűnik, mint aki ily ócska sztorit érdemel. Ha nem történik semmi, akkor néhány lendületes kocsizással ad ritmust a beállításoknak, s olyan anyagszerűen ábrázolja a zsúfolt nagyváros őrjítő hullámzását, zaját, mocskát és káoszát, amilyet eddig csak néhány iráni filmben láttunk. Akkor kerül igazán bajba, amikor mesélnie kell, márpedig szegénynek egyfolytában kell. Jó a lágyszívű szipirtyó szerepében a barázdált fizimiskájú, sokat megélt külsejű Fernanda Montenegro, súlyos, erős arca van, neki is azok a legemlékezetesebb pillanatai, amikor nem játszik, nem kerül helyzetbe, csak jelen van, ő maga a történet, ez az, amit az amerikaiak soha nem tudtak, hogy nem kell játszani, az csak ront a dolgon, ott kell lenni, ez a mozgókép lényege. Fernando Montenegro például nagyon ott tudna lenni egy jó filmben, egy kicsit ebben is ott van, ettől igazán emberi ez az ócska, buta kis mese. A fiúgyermeket alakító Vinicius de Oliviera koránál fogva kevésbé ellenállóképes: vele a rendező azt csinál, amit akar, s bizony semmi jót nem akar. (Illetve csakis jót akar, nagyon-nagyon jót, s lesz belőle, látjuk, rossz.) Játszatja a gyereket, mint Nyilas Misit az önképzőkörben, hol durcás képet kell vágnia, hol derűset, aztán fölkerül kedves, ártatlan arcára a vazelinkönny, jöhet a sírás, ő meg, szegény, buzgón igyekszik megfelelni. Minden gyerek hiteles és meggyőző, ha önmagát adhatja a filmvásznon, ám nézhetetlen - kis ripacs -, ha színjátékra késztetik. Felnőtteknél ez nem zavar annyira, róluk alighanem lemondtunk már, de a kicsikkel nem kéne ezt művelni, valami bántó, kínos pszeudopedofília ez, gyereket giccsbe belerángatni - és mindig őket rángatják bele. Amúgy persze - gyarapítva a paradoxonokat - szívmelengető a dúsan felhabzó könnyár a moziban, a régi neorealista filmeket idézi, a Biciklitolvajok pátoszmentes megrendültségét - abban is volt gyerek, kivétel, jó példa -, későbbről a brazil cinema nuovo érzelmes és szociografikus történeteit. A hajdani nagyságból ennyi maradt, nem sok. A többi: kvadróhang, komputertrükk, hájdefinison, multiplex, zacskók zizegése, popkom ropogása. Semmi szipogás. (Walter Salles: Központi pályaudvar) Lóránt János rajza IRODALOMI ÉLET ÉS|·|___________________________■_______________________,____L._. | bh ■w Az Open Film Festival (OFF ‘99) idén is meghirdeti forgatókönyvíró pályázatát, amelyre az alábbi témakörökben várunk írásokat: 1. Filmszinopszis bármilyen témában (max. öt oldal / 6000 karakter) 2. Filmszinopszis bicikli - biciklizés - bringa - bringázás témában (max. öt oldal) 3. Forgatókönyv (versenyben a szinopszisok szerepelnek, a zsűri azonban a forgatókönyveket is érdeklődéssel várja) A zsűri tagjai: Kőszegi Edit forgatókönyvíró; Hazai Attila író, forgatókönyvíró; Németh Gábor író, forgatókönyvíró; Orsós László Jakab esztéta, irodalomkritikus Nevezési díj nincs, beküldési határidő: augusztus 15. A szinopszisok szerzői az OFF ideje alatt (szeptember 9—12. Blue Box mozi, Trafó) workshopon vehetnek részt, melyet a zsűri tagjai tartanak. Cím: Open Film Festival, c/o Színház- és Filmművészeti Főiskola, Budapest 1088, Szentkirályi u. 32/a. PÁLYI ANDRÁS: Rádió Blaszfémia és pátosz „Költőnek lenni isteni, / Én is költő leszek! / Varázserővel szívemet / E vágy szállotta meg.” Íme Petőfi, a bájos gyermek, aki tizennyolc esztendősen ily megejtő naivitással tekint eljövendő hivatására. Vagy mégsem? Hisz ez az ifjúkori zsengéi közt számon tartott költemény végül is éles, ironikus felhanggal ér véget (minél inkább éhezett, úgymond, annál inkább „folyt a dal” belőle). Kérdhetném persze azt is, mi az, hogy „számon tartott”? Hányan vagyunk, akik eddig számon tartottuk ezt a verset (Dalforrás a címe)? És a másik nyolc-kilencszázat? A Petőfi-életmű nem egészen ezer költemény, mégis ha közvélemény-kutatást rendeznénk, mind ugyanazt az egy-két tucat címet említenénk. A rádió irodalmi szerkesztősége nagy fába vágta a fejszéjét, elhatározván, hogy Petőfi Sándor minden versét felveszi és sugározza (amiről mellesleg már tudtunk, hisz az elkészült részletek rendszeresen szerepeltek a műsorban), a nagy premierre azonban a költő halálának százötvenedik évfordulóján, azaz múlt szombaton és vasárnap a Bartók adón került sor: két álló napon át gyakorlatilag reggeltől estig Petőfi ment. A vállalkozás puszta adatai is impozánsak: közel harminckét óra adásidő, hetvennyolc versmondó, élő színésztársadalmunk legjobbjai (kiegészítve egy-két feledhetetlen archív felvétellel: Latinovits, Ascher Oszkár stb.), ambiciózus, igazán minőségi teljesítményt nyújtó rádiós stáb (rendező: Csizmadia Tibor) - és nem utolsósorban az a minden túlzás nélkül korszakosnak mondható tény, hogy akadt egy magyar adó, amely két napon át jószerivel csak verset szórt az éterbe. Ünnepi (és történelmi) pillanat Csakhogy minden ünnep gyanús. Petőfi ugyanis mítosz. De még mennyire hogy az! Különben nem támadt volna fel néhány éve a múlt századi ál-Petőfik legendája a barguzini sír körül (gondoljunk csak bele: már-már izgalommal vártuk, hogy a legközelebbi Petőfi-összes az oroszul verselő Petrovics szibériai őszikéit is tartalmazza), s a mostani jubileum előestéjén a Gondolat-Jel szerkesztőiben volt annyi stílus- és humorérzék, hogy egy ez ügyben készült, tíz évvel ezelőtti interjút is újra sugároztak. Viszonyulhatunk tehát Petőfihez patetikusan és iskolásan, vagy akár szobordöntögető blaszfémikus hévvel, mindenképp nemzeti mitológiánk nagyjaként kezeljük. S bár igaz, sokak szerint némi blaszfémia minden mitikus hősnek jól jön, hogy a kollektív emlékezet kőbe zárt, merev és élettelen emlékképe mögül legalább körvonalaiban kibontakozzék az eleven figura sziluettje: az emberé, aki volt; az ünnep mégsem a blaszfémia magasztos órája, akarom mondani, nem a tabudöntés általi felmagasztalás, ama Nagy László-i „káromkodásból katedrálist” szakrális perce, ami úgy mellesleg közel állna Petőfihez, mármint az eredetihez. Mert a mitikushoz mégiscsak a comme il faut viselkedés illik, utóvégre becsületes magyar ember nem öltögeti a nyelvét, miközben a nemzeti Himnusz hangjai szólnak, s Petőfi akkor is maga a megtestesült nemzeti poézis, ha két napon át reggeltől estig szól. A vállalkozás legfőbb dicsősége, hogy sikerült elkerülnie ezt az iskolai ünnepélyekre emlékeztető merev vigyázzállást A hétköznapok Petőfijére koncentrált, a napról napra verssel élő poétára, akinek a szenvedélyek, érzelmek, indulatok magasát és mélyét jelentette a vers, a kilátástalan depressziótól a hazaszeretet izzó kohójáig, a magány és az elhagyatottság letaglózott szentimentális dalaitól a szerelmi extázis vallásos himnuszaiig, vagyis e monstre rádiós Petőfi megkísérelte a blaszfémia és a pátosz közti szűk, autentikus ösvényt felfedezni, rekonstruálni azt a lélektani pillanatot, amelyben az adott vers megfogant. Idevágó szerkesztői ötlettel tehát a versek alatt szereplő dátum is része lett a műnek, kár, hogy itt-ott ez a „ráadás” afféle blaszfémikus (az egész vállalkozás szellemétől idegen poén lett, valamint elidegenítő effektus. Mint ahogy a versek lélektani megfejtésében is ott lappangott az a rész, ami alighanem még jó ideig kísérti majd a Latinovits utáni magyar versmondást: a mű egyfajta miniszínházként való felfogása, amit Latinovits lenyűgöző, profétikus erővel képviselt, mégis úgy tűnik, követhetetlenül. (Udvaros Dorottya Akasszátok föl a királyokadja mármár Latinovits-paródiaként hatott) Ez utóbbi észrevételek azonban akár mellékesnek is nevezhetők, inkább csak kellő blaszfémikus elemként arra szolgálnak, hogy visszatereljék a kívánatos arany középútra a recenzenst, aki mindenek ellenére kénytelen bevallani, hogy nehéz megrendülés nélkül szólnia erről az új rádiós Petőfiről, amely két napra visszaadta hitét a költészet ősi, élő erejében. (Petőfi Sándor minden verse - Bartók) 1999. AUGUSZTUS 6.