Élet és Irodalom, 2000. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)

2000-04-28 / 17. szám - M. Nagy Miklós: Ahol még nem jártunk? • könyvkritika • Jovica Aćin: Sade apokalipszise. Vázlatok az isteni márkiról (Kijárat, 1999.) (18. oldal) - Bodor Béla: Krisztus az anyósülésen • könyvkritika • Matúz Gábor: Ötödik évszak (Ipoly, 1999.) (18. oldal)

M. NAGY MIKLÓS: Ahol még nem jártunk? ■ Jovica Acin: Sade apokalipszise. Vázlatok az isteni márkiról. Fordította Radics Viktória. Kijárat, 1999. 117 oldal, 496 Ft Zaklató és zaklatott, hol bántóan patetikus, hol valóban revelatív, néhol pedig egyszerűen idegesítő a belgrádi esszéíró műve Sade márkiról, aki a szerző szerint „megkerülhetetlenül fontos számunkra”, mert a világ, amelyben élünk, „nem lett hűtlen” hozzá, „hiszen a bűn és a züllés útján jár”. Acin Sade márki szerepét, gondolkodói eredetiségét némiképp eltúlozva azt írja, hogy ő értette meg elsőként („s ezt sohasem bocsátották meg neki”), hogy ha felszabadulunk az erkölcsi és szellemi normák alól, azzal a bűnt is felszabadítjuk. Ez a gondolat valójában már Sade idejében is ősrégi volt, és mind az angol liberális filozófusok, mind a francia felvilágosítók tömérdek vitát folytattak arról, hogy milyen következményekkel jár az isteni eredetűnek tekintett társadalmi normák elvetése (például, hogy a hobbesi szakadatlan háború vagy a rousseau-i természeti idill a valószínűbb kimenetel). Ám Rcin elemzése, amely az első oldalak fráziszuhataga után egyre mélyebbre hatol, elég pontosan feltárja azt is, amiben Sade márki valóban eredeti volt: az erkölcsi és szellemi normák alóli szabadulás az ő utópikus — vagy antiutópikus? — víziójában nem egyszerűen a vallás vagy bármely magasztosnak álcázott gonosz ideológia elvetését jelenti, hanem mindenfajta normaképző civilizatórikus intézményét, sőt a normaképzésre a priori lehetőséget adó elv, a lelkiismeret létezésének tagadását is. Pontosabban, a lelkiismeret Sade vagy Sade hőse, tébolyult (vagy talán józan számítással provokáló) narrátora szerint csupán a testet, a test alkotó energiáját, a test szabadságát elnyomó államhatalom csalása, mint ahogy Isten is az. Vagy pedig, ha netán van Isten, ez a hős nem bocsát meg neki, mert akkor csak egy rút, az emberekkel csúfot űző lény lehet. A testiség, az élvezetek, az örömelv radikális felszabadítása, a fojtogató civilizáció elutasítása látszólag a természeti (állati?) létbe juttatja vissza az embert (ahol nincs erkölcs, nem létezik jó és rossz). Sade hőse szerint azonban ennek pontosan az ellenkezője történik: az embert a szabadsága különbözteti meg az állattól, s így minél inkább levetkezi a társadalmi erkölcsök béklyóját, annál inkább emberré válik. Ami persze azt is jelenti, hogy az embernek szabadságában áll a másik embert puszta eszközként használni, aminek tilalma nemcsak a kanti kategorikus imperatívusz lényege, hanem az ember eredendő erkölcsi érzékének is a sarokköve, legalábbis attól a pillanattól kezdve, hogy képes együtt érezni másokkal, szánalmat átélni mások szenvedése láttán. Bizonyára alapvető kérdés, hogy az „isteni márki” életműve ennek az alapelvnek a radikális elutasításaként értelmezhető-e, vagy - éppen ellenkezőleg — afféle inverz bizonyításaként. Végleges válasz e kérdésre természetesen nem adható, s talán éppen ezért olyan gyötrelmes Sade márki olvasása. · Aein a lelkesen csapongó esszé mellé egy életrajzi vázlatot is írt, amelyből kiderül, hogy a márki miként valósította meg az életében filozófiai eszméit (hogyan csábított el például hetvenhárom éves korában egy tizenhat éves kislányt). Ez utóbbi írás eleven stílusa és egy-két valóban eredeti hipotézise némiképp felüdülés a túlzsúfolt esszészöveg után, amelyben itt-ott bizony elég nehéz értelmezni a mondatokat, ezt például: ,A sportideológia, a kitornázott test, melynek eszményei bekapcsolódtak bizonyos ideológiákba, amelyek keresztutat kerestek a lágervilág kiépítésébe, mint tudjuk, szintén sarokvasak azokban a marionettizált rendszerekben, melyek rendeltetése kétségtelenül a testiség megölésére is irányul.” Azt pedig ezúttal sem értem, hogy amint egy posztmodern esszéíró tanúbizonyságot tesz Foucault, Deleuze, Barthes, Bataille stb. ismeretéről, miért érzi feljogosítva magát arra, hogy minduntalan „inszisztáljon”, „elimináljon”, „processzusokról”, „intenciókról” és „experimentumokról” írjon, ahelyett hogy saját nyelvének szavait használná. Jobban mondva nagyon is érthető gondolati és szövegalkotói „processzusról” lehet itt szó: ez a beszédmód gyakran a frázisok elfedésére szolgál - a számtalanszor olvasott, banálisnak ható, s ugyanakkor fontosnak és igaznak érzett vagy vélt gondolatok e posztmodern nyelvezeten restelkedés nélkül írhatók le: így például az, hogy Sade márki az ember szadista ösztönvilágának bemutatásával feltárta a XX. századi diktatúrák tömeggyilkosságainak egyik - vagy talán legfőbb — mozgató elvét, Acinnál a következőképpen fogalmazódik meg: „Sade... rámutatott arra, hogy honnan fakadhatna az energia, amely később a lágervilág és az abbéli dekonstituáló technológia felépítésének egyik fő, konstitutív ereje lesz.” Ezt, jobban meggondolva, nem afféle leleplezésnek vagy kötözködésnek szánom. Amin nagyon is tisztában van azzal a posztmodern dilemmával, hogy a „»minden elmondatott« hurka megfojt bennünket”, és még a könyv mottójában is szabadkozik („Miért jövök most én is, miért kezdem újra?”): tudja, hogy legfeljebb nüanszokban tud mást mondani (s eredetibbet, mélyenszántóbbat talán soha), mint Sade márki számtalan elemzője, lelkes híve vagy felháborodott elutasítója, s mégis fontosnak tartja megszólalását, részint azért, hogy az olvasó tanúja lehessen „a szeretet és a tehetségért érzett hála kifejeződésének”, de fontosabb ennél, hogy Acin némi profetikus hevülettel a világ fennmaradásának feltételeként fogalmazza meg minden valaha leírt gondolat újragondolását és minden egyszer már bejárt út újbóli fölfedezését: „Ha úgy hisszük, hogy véget ért a történelem... akkor induljunk el újra, egy másikkal vagy akár ugyanazzal, amely, ha megismételjük, legalább egy észrevétlen eltérés, egy megérezhetetlen kisiklás folytán másmilyen lesz, és így mégiscsak ott találjuk majd magunkat, ahol még nem jártunk, megváltozott feltételek közepette, ahol új esélyek nyílnak a fennmaradásra.” Nem új Acinnak például az a felvetése sem, hogy Roland Barthes nem igazán meggyőző, amikor kimutatja a Sade műveit betiltó társadalom „tévedését” (ez a barthesi szöveg olvasható a Filozófia a budoárban magyar kiadásának utószavaként) - jelesül azt, hogy a márki világát a valóság világának vélték, amikor pedig az kizárólag a nyelvé, azaz nem mimesis, hanem semiosis -, bírálta ezt a gondolatot, gondolom, jó néhány más esszéíróval egyetemben, Sade márki jeles orosz híve és elemzője, Viktor Jerofejev is, aki épp ellenkező következtetésre jut: „a Sade márki műveit betiltó kultúra összeesküvés az ember ellen, mert nem hajlandó megmutatni neki, hogy milyen is valójában”. Acine gondolata mégsem fölösleges, s persze nem azért, mert Jerofejev idézett esszéjét nyilván kevesen olvasták (magyarul még nem jelent meg, s gondolom, szerbül sem), a szerző itt ugyanis tisztán és pontosan fogalmaz meg egy igen fontos gondolatot: „a nyelv sincs az életen kívül, hanem lehetőségeinek összességét jelenti”. (Ami persze palimpszesztként rárakódik, mondjuk, számtalan olyan Borges- és Nabokov-mondatra, ami nagyjából ugyanezt fejezi ki.) Sade márki nyelvének elemzése kapcsán Acinnál találtam még egy mondatot, amely a szívemből szól, s a sade-i felszabadító-intellektuális nyelvi perverzitásnál sokkal károsabb és pusztítóbb perverzitásra vonatkozik: ,A politika mindig istenadta kiváltságának tarja, hogy a maga részéről leigázza a nyelvet, megtisztítsa minden különbözőtől, instrumentalizálja, meddővé tegye, komor, fárasztó, kényszeres beszéddé változtassa.” Sziits Miklós: Majális utca 2. (részlet) Sziits Miklós: Torma utca ÉLET ÉS 1918 IRODALOM. BODOR BÉLA: Krisztus az anyósülésen ■ Matúz Gábor: Ötödik évszak. Ipoly, 1999. 194 oldal, 1850 Ft Az Ötödik évszak Matúz Gábor első kötete. A szerző („közvetett bizonyítékok” alapján Matúz szereti az ,,”-et) 37 éves, és az elmúlt években írott kisprózáit gyűjtötte egybe, melyeket az alcímben elbeszéléseknek nevez, bár ez talán nem ennyire egyértelmű. Hogy mást ne mondjak, a kötetben olvasható Tériszony című szöveg egyik részlete Krisztus lejön a keresztről cím alatt először az ES-ben (1995. jún. 12.) jelent meg, riportként, de műfaji hovatartozásáról a szerkesztőségben éles vita folyt. Nem mintha fel lehetne tenni a kérdést, hogy a szövegek teljes egészükben az írói képzelet termékei-e, vagy valamilyen arányban megtörtént eseményeket dolgoznak fel. Az említett történet például arról szól, hogy az észak-dunántúli Pér határában a pléhkrisztus lemászik a keresztről, majd rövid és eredménytelen pannonhalmi kitérő után Szerző társaságában visszatér, s végül visszafeszül a helyére. Ennél sokkal valószerűbb történetek a kötetben nincsenek. Az írásmód, a tárgyilagos szerkesztés, a gyakorlatias nyelvhasználat az, ami az írások némelyikét riportszerűvé teszi. Ennek pedig további következményei is vannak, elsősorban a művek hatására nézve: az esztétikai elvek mellőzése a megformálásban azzal jár, hogy az olvasó magára a történetre figyel, és ha azt látja, hogy az elbeszélt eset képtelenség, nem megrendülést, hanem tanácstalanságot érez. Az is valami persze, de irodalmi élménynek kevés. A hangvétel hozzávetőleges egyneműsége mellett a könyvben található írásokat a tematika, az alkotói érdeklődés meglehetősen szűk spektrumra korlátozott természete is jellemzi. Matúz Gábort a bűn, a bűnösség, a bűnt feloldani igyekvő akarat még rondább bűnbe torkollása foglalkoztatja elsősorban, és a (hangulatukat tekintve is eléggé homogén)szövegeket kilátástalanság és fatalizmus járja át. Például a Túlélésnovella hőse feltalálja az élőlényeket tetszés szerinti méretre kicsinyítő szert, és megajándékozza vele barátját, aki így Hüvely(k) Matyiként mászik elaltatott barátnője méhébe, és onnan (szintén zsugorított adóvevő segítségével) igyekszik lebeszélni az abortuszról. Sajnálatos módon a szer hatása elmúlik, a lelkes életvédő visszanyeri eredeti méreteit, kedvese pedig magzatostól darabokra szakad. Hasonlóan emelkedett történet az Emlékmű: szatír hőse végtelen gyengédséggel igyekszik megerőszakolni egy kislányt, akit előzőleg gondosan megkötözött; a fiatalember fejét azonban idejekorán szétveri egy kockakő segítségével a parkban fetrengő részeg öregasszony, s az ő közeledését az áldozat már beleegyezően, sőt szenvedélyesen fogadja. A hangulatot megidézendő kimásolok egy mondatot a novellából: „A férfi lágyan lejjebb ereszkedett, előrehajolt, kezeivel satuként szorította a nyüszítve vonagló, fokozatosan elhomályosuló testet, megcsókolta a harmattól, verejtéktől síkos homlokot, leheletnyi nyálfoltokat hagyva a reszkető bőrön haladt lefelé, egészen a lábujjakig, aztán a mellbimbókat, gyenge sóhajtásokkal, finoman...” A „...” nem azt jelzi, hogy megszakítom az idézetet, hanem az irodalmi műalkotás részét képezi, mint hangulatformáló elem. Vizuális beállítottságú olvasók nyilván el tudják képzelni, amint a kezeivel satuként markoló férfi lágyan ereszkedik lefelé, a fokozatosan elhomályosuló lányra, míg végül eljutnak a „...”-ig. A kötet történeteinek egyik altípusát csodás elemek, a másikat horrorisztikus vándormotívumok felbukkanása teszi még vonzóbbá. Előbbire példa az Anno 1987, melynek iszákos főszereplője csontig berúgva kiment a folyóból, majd fel is támaszt egy fiatalembert, és eközben veszi észre, hogy járni tud a vízen; utóbbira a Cicavízió, melyben egy vérszomjas Maci Laci-poszter kényszeríti öngyilkosságra a kisfiút, akinek az erkélyajtaján díszült. Ezt akár Stephen King is írhatta volna, úgy tízéves kora táján. Valamelyest a kötet egészére jellemző önképzőköri színvonal fölé emelkedik az a néhány daarab (ilyen a Tériszony, az Ötödik évszak, a Kirándulás és még egy-kettő), melyekben a rejtély nem valami lapos tanulság illusztrációja, hanem valódi titok, amit maga a szerző is szeretne megfejteni. Érdeklődésében az olvasó is osztozhat, ahogy a bizarr világvége-hangulat sem idegen ennek a kornak az általános fenyegetettségérzésétől, rossz közérzetétől. Baljóslatokra és fensőbbséges ítélethirdetésre, pláne ezen a színvonalon megírva, az olvasók már akkor sem voltak kíváncsiak, amikor még több volt az idő, és kevesebb az olvasnivaló. 2000. ÁPRILIS 28.